2011. december 31., szombat

2011-es évbúcsúztató

Köztársaságbúcsúztatók

A Kossuth-tér már sokat látott helye a Budapestnek. Sokat látott, amióta az egykori gödröt feltöltötték. Sokat látott, és sokat is hallgatott. Beszédeket, melyek alkalma, és tartalma alapján meglehetősen változatos képet alkothattak volna a tér fái, ha végig ezek a fák asszisztálhattak volna a tér történetének. Ahogy a sok beszédnek olykor sok lehetett az alja, és a leve is, melyről a pár éve, ősszel lezajlott tér-taroló társaskör több hetes, hónapos összejövetele alatt alkothatott a téri talaj élővilága áttekintő képet.

Ehhez képest kétségtelenül jelentős eltérést mutatott az a közgyűlés, mellyel a Magyar Köztársaságot búcsúztatták 2011-ben. Szó szerint, mivel az új alaptörvény országunk nevének is búcsút int. S búcsút intett több ezernyi ember is a téren. S hogy mi volt a szembeszökő különbség, amire céloztam? Az mindenképpen, hogy a tömeg nem csak rendészetileg volt fegyelmezett, hanem még a virágágyásokban is igyekezett nem kárt tenni. Márpedig már egy közmondás is arról emlékezik meg, hogy „aki a virágot szereti, rossz ember nem lehet”. Amire persze azt is válaszolhatná bárki, hogy az egykori összejövetel résztvevő közönsége sem rossz emberek gyülekezete volt. Ami természetesen még akkor is igaz lehet, ha a 2011-es évbúcsúztatóról senki nem indult el egy kis TV-s székház-foglalásra, és autógyújtogatásra.

Annak ellenére sem, vagy talán éppen azért, mert sok felszólalás éppen a felelős közpolitika, a sajtó szabadsága és hitelessége érdekében tette le a garast. Ennek érdekében szólaltak fel a hírkozmetikusok ellen fellépő, és hetek óta, Nagy „Navarró” Balázs vezetésével-éhségsztrájkot folytatók. S végső soron ezt szolgálta Tamás Gáspár Miklós nem egy helyen maró szatírával átitatott beszéde a negyedik köztársaság érdekében is. Mert ott, ahol vége a párbeszédnek, még mindig lehet helye a humornak. Akkor is, ha csak a kocsmák szociológiáját nézzük, és akkor is, ha a „ki, ha én nem” a napi politika szintjére emelkedik. Azon régóta ismert jelenség következtében, hogy a hatalom sokszor vehet erőszakot a hivatalos napi kommunikáción, ám ritkán tud úrrá lenni az informális világ suttogó propagandáján. Erre jó példát szolgáltatott az korszak, melynek kritikája a humorból indult, és abban az 1989-es Alkotmányban ért véget, melynek eltörlése éppen napjaink „gyümölcse”. Feloldva, mint korábban említettem, az új alaptörvény által a Magyar Köztársaság nevet is a Szilveszter éji vizében.
Ételosztás 2011 Karácsonyán
(forrás: https://www.facebook.com/mkthk)
Különösen akkor nem, ha olyan kilátásokkal kecsegtet a jövő, mely jócskán túlmutat a hivatalos propaganda hatókörén. Az ugyanis közvetlenül mérhető, és kiszámolható, hogy ki mennyit fog keresni. A köz étkezési állapotát pedig szintén bárki megítélheti, ha szétnéz a városban, és azt nem védett személynek kijáró díszkísértetek társaságában teszi. Talán ezért találták jó ötletnek, hogy a kisebb egyházak némelyikét partvonalon kívülre penderítik. Mert mégis micsoda dolog is az, hogy egy köztéren ételt osztva, a sorok hossza mutassa meg az össznépi éhségsztrájk állapotát. Ahogy, mint azt a netet bejárt fotó is illusztrálta, a karácsonyi krisnás ételosztás is megmutatta, hogy hatezer adag étel mily rövid ideig elég. Igaz ugyan, hogy ezt az éhségsztrájkot már nem a sajtó érdekében folytatják önként mindazok, akiket talán szívesen kikozmetikáznának a híradásokból. Azok, akik miatt is felszólaltak az egykori Gödör-téren 2011 utolsó napján.

Simay Endre István
Comments on Facebook

2011. december 24., szombat

Pol-Karácsony 2011.


Pál apostol
(forrás:http://saints.sqpn.com)
A szeretet hosszútűrő, kegyes; a szeretet nem irígykedik, a szeretet nem kérkedik, nem fuvalkodik fel” írta az egykor volt katona (1Kor 13,4). A Karácsony a szeretet profétájának, s vele a szeretetnek az ünnepe. Vagy legalább is annak kellene lennie. Egy ünnepnek, ami a közösségekről, az emberi kapcsolatokról szól. De vajon akkor, ha Pál apostol ma róná az utakat, kinek, és milyen leveleket írna. Mondjuk itt, Budapesten, ahol a Karácsony előtti időszak aligha a feltétlen elfogadásról, és feltétlen szeretetről szólt.

Kezdve attól, hogy annak a generációnak az életét meghatározó törvény is volt abban a csomagban, melyet rohammunkában, a Karácsony előtti napon igyekeztek lenyomni az országgyűlés, és az ország lakosságának a torkán. Az előbbivel alighanem nincs is technikai nehézség, hiszen bizonyos mennyiségű, gombmegnyomásra alkalmas képviselő sokat tud tenni ennek érdekében. Az utóbbi talán már nehezebb dió, de mindaddig, amíg él az emberséges megoldások iránti személyes igény a többségben, végső soron ez is keresztül vihető. Legfeljebb kicsit szembemegy azzal a szemlélettel, amit Pál is megfogalmazott. Mert vajon kegyes megoldás-e azok bőrére törvénykezni, akik utánunk jönnek, és a gyermek jogán igényt formálhatnak a feltétlen szeretetre. Még akkor is, ha esetleg fele-, és alig fele barátainkkal szemben nem is mindig tartanánk be azt, hogy a szeretet nem irigy és nem a viszonzásért létezik. Abban az értelemben biztosan nem, hogy nem strigulázza befektetésként az adott gesztusokat és a kapott előnyöket. Mert abban a pillanatban, amikor így áll valaki hozzá a szeretethez, már aligha önzetlen, és irigységtől mentes az a szeretet. Sokkal inkább egyfajta lelki prostituálódás felé vezető utat fémjelezhet az említett gesztusszámla vezetése.

Tulajdonképpen morálisan az is megkérdőjelezhető lehet, ha a decemberi ünnepek sorának felvezetéseként olyan politikai gesztusok zajlanak, melyek bárki szemében alkalmasak egy közösség megosztására. Márpedig egy törvénykezési gesztus óhatatlanul ilyen. Még akkor is, ha az adott törvénykezés nem a hazai és nemzetközi tiltakozások kereszttüzében zajlik. Ha pedig figyelembe vesszük, hogy milyen politikai erő részéről került például átalakításra a már említett oktatásügy, ugyancsak szembeötlő lehet a törvénykezési munka időzítése. Elvégre az említett jogszabálycsomagot az oktatásról éppen azt a kereszténységet zászlajára emelő párt terjesztette elő, melyet Pál apostol is népszerűsíteni szándékozott. Ez, végső soron, akkor is furcsálható lehet, ha a más tekintetben sem tekinthető politizálásuk teljes mértékben konzisztensnek a cselekedettekkel és eszmékkel (http://endresy.blogspot.com/2011/12/elettisztelet.html). De, természetesen, a többi törvény esetében, mely törvényeket nyugodtan nevezhetnénk karácsonyi csomagnak, ugyancsak ott volt és szavazott az említett párt. Ha nem is mindenki fogja azt ajándéknak tekinteni.

Amiért az említett törvénykezési időzítés megkérdőjelezhető, az a kiszámítható reakciókat is felöleli. A tiltakozó-akciók ugyanis aligha tekinthetőek a feltétlen szeretet megnyilvánulásának. S vajon szóban, vagy gondolatban mennyire alkalmas annak demonstrálására, hogy „a szeretet nem illeti gonoszszal a felebarátot” (Róm. 13,10). Márpedig a Karácsony talán erről is szólhatna. Arról, hogy ne a felindulások győzedelmeskedjenek, hanem a közösséget összetartó megértés. Miközben az sem várható el, hogy míg az egyik oldalon hatalmi demonstráció zajlik, addig a másik oldalon hallgassanak a szájak. Mert az is nyilvánvaló, hogy azoknak, akiknek egy-egy törvénycsomag betartása kijut, ugyancsak fellelősége leend a követező generációk felé a következő napokban is. Éppen úgy, mint szűkebb környezete felé. A szenteste előtti napra időzített akciók a politika részéről aligha tekinthető tehát gálánsnak. Még akkor sem, ha tudjuk, hogy a Karácsony valójában nem december 23.-án, hanem csak azt követően fémjelzi a napokat.

Ha ebből a szempontból nézzük, akkor a karácsonyi törvénycsomag igencsak ünneprontónak tekinthető. Rombolva azt a szellemiséget, melynek jegyében a szeretetet prófétája tanított. Az, akinek emléknapjaként is tekinthetjük a Karácsonyt. Azt az emléknapot, melyet idén, Budapesten csak akkor tud valaki a szeretet ünnepeként kezelni, ha képes arra, hogy ne gondoljon azokra a napokra, melyek majd az ünnepeket követik. Legalább időlegesen elfeledve mindazt, ami rá fog várni a gazdasági és politikai törvényszerűségek következtében. S vele legalább időlegesen a feledés homályába száműzni mindazokat, akik sokat megtettek a szeretet ünnepének átértékelése érdekében. Azért, hogy a megélt szeretetet a külvilágból ráboruló homály takarja sötétbe. Ha pedig sikerül legalább időlegesen a szeretettek felé fordulni, és függetlenedni a napi politikától, akkor talán legalább egy kis időre elmondhatja valaki, hogy „az éjszaka elmúlt, a nap pedig elközelgett; vessük el azért a sötétségnek cselekedeteit, ...” (Róm. 13,12). Azért persze lehet, hogy csak örülhetünk annak, hogy Pál apostol ma nem ír levelet, és véleményével nem kell szembesülnie a ma politikájának.

Simay Endre István

Az idézetek forrása:http://mek.niif.hu/00100/00161

Comments on Facebook

2011. december 11., vasárnap

Életjog és hittörvény.


Abortusz. Egy szó, ami mögött emberi tragédiák húzódhatnak meg. Meg nem született gyermekek és meg nem született testvérek. Akár természetes úton következik be, akár mesterséges beavatkozás következménye. Ezen talán nincs is vita az életet spirituális irányból, vagy annak biológiai mivolta felől megközelítő emberek között. A vita a részletek kapcsán szokott fellángolni. Végső soron a természetes folyamatok során megszakadó terhességek kapcsán is, de a művi terhesség-megszakítás okán igen gyakran. Nem egy esetben politikai nyomásgyakorlásra felhasználva azt a természetes emberi igényt, hogy utódokat hagyjunk magunk után.

Amiért érdemes, bár röviden a biológiai, fiziológiai okokból megszakadó terhességekről is szólni, az az, hogy nem egy esetben szintén lelkiismereti válság okozója lehet. Az orvostudomány ma elérhető vívmányai, kellő gazdasági és technológiai áldozat árán, nem egy esetben olyan terhességek megőrzését is lehetővé teszi, melyek egyébként nem vezetnének születéshez. Vajon ki az, aki magára veheti annak a terhét ezekben az esetekben, hogy döntsön a magzatról, és az anyáról. Az élet tisztelete, és technológiák ismerete azt mondatná, hogy mindent tegyünk meg a magzat és anyja életben tartására. Az emberség azonban azt mondatná inkább, hogy csak abban az esetben, ha a gyermeknek, és anyjának az emberhez méltó élet is biztosítható. Nem gazdasági értelemben, nem a szociológiai körülményeket tekintve, hanem az ember, mint szellemiségével élő biológiai létező számára.

Egyébként ez utóbbi nézőpont az, ami egy másik, szintén az ember életét érintő döntési rendszerben is a vita alapja. Aki az eutanáziára tippelt, nyert. Abban az esetben is alighanem ez a szemlélet lehetne egy értelmes vita alapja. Kihagyva azokat a szempontokat, melyeket kívülről próbálnak az ember és élete közé erőltetni. Mert akkor, amikor olyan nézőpontok mentén próbálnak érvelni, mely az adott embernek nem sajátja, végső soron egy szellemi, életvezetési erőszaktételről is szó van. Legyen az akár egészen durva, vagy a szeretet diktatúráját hirdető. Az adott ember életét ugyanis a legritkább esetben az fogja leélni, aki törvényekkel, vagy akár csak roppant jó tanácsokkal siet a döntéshozatalba kéretlenül részt venni.

Valami ilyesmi jutott eszembe az utóbbi időkben fellángolt viták és parlamenti törvénykezések kapcsán, melyek terepe a művi terhesség-megszakítás. Az alaphelyzet ismert, de a röviden össze is foglalható. A törvénykezés az egyik kezével elveszi az abortuszokra szánt költségvetési támogatásokat, míg a másik kezével elosztja ott, ahol semmi kötődés nincs az említett családi események megelőzésével. Mert amennyiben nem a serdülők felvilágosítását fogja szolgálni, akkor nem a kívánatlan terhességek megelőzését, az abortuszhelyzetek csökkentését célozza, hanem egy propagandafogást. Üdülőtáborokét például, melyben a régi úttörőtáborok mintájára akár a következő nemzedékek agymosásának anyagi fedezetét teremtheti meg. Már ez önmagában valami képmutatás gyanúját veti fel a kereszténységet zászlóra tűzők részéről.

Az is nyilvánvaló ugyanakkor, hogy valami nem teljesen látszik kereknek a történetben akkor sem, ha máshonnan közelítenénk a témához. Furcsa ugyanis az élet tiszteletéről szóló mondatokat hallgatni egy olyan párt részéről, melynek vezetője híres, ha nem hírhedt a vadászati kapcsolatairól. Annyira, hogy a 2011-es év korábbi hónapjaiban még védett állatok vadászhatóságáért való lobbitevékenységéről is hallani lehetett. Természetesen a vadászat és az abortusz ilyen összemosása csúsztatással vádolható, és tudom, a Biblia sehol nem említi a vadászat tilalmát. Maradjon tehát ez meg csak az élet tiszteletével kapcsolatos függő gondolatnak. 

A vallási kötődés azonban már kevésbé választható el az abortusz megítélésétől. Azonban a vallási kötődések sajátja, hogy alapvetően az adott közösségre tartozik. Még mindig nem az abortusz témájához, hanem ezúttal a vallási megítéléshez tartozó függő mondat következik. Annyiban, hogy például egy mohamedán, a vallása nevében, mennyiben kényszerítheti rá nézeteit egy keresztényre. Már csak azért is, mert ilyen problémák mentén korábban háborúk is keletkeztek. Márpedig a kérdés fordítva is értelmezhető. Egy ország parlamentje mennyiben tehet kényszerítő jogi lépéseket egy vallási nézetrendszer jegyében akkor, ha egyébként, hivatalosan, vallásszabadság van az országban. Mert az, hogy az azonos eszmerendszerben hívők egymás felé morális vagy hitiratokban kodifikált elvárásokat támasztanak, az lehet természetes. De mennyiben kényszeríthető rá büntetlenül másokra. Még akkor is, ha különben a legjobb és legőszintébb szándék is vezérli híveit.

Az abortusz itt léphet be a képbe. A legjobb és legőszintébb szándék feltételezésénél. S kiemelten nem azért, mert a kereszténységtől függetlenül feltétlen híve lennék annak, hogy jobb sorsra érdemes magzatok életfolyamatait megszakítsák. A feltételek azonban alighanem túlmutatnak azokon az orvosilag, magzatfejlődésileg indokolt körön, melyet úgy tűnik a kereszténységet politikai zászlóra illőnek érző törvénygyártók is elfogadhatónak tartanak. A feltételrendszerbe azok a szempontok is súlyt adhatnak személyes döntéseknek, melyek a fogantatás, és a megszületendő gyermek gondozásának és felnevelésének a körülményeit ugyancsak figyelembe veszik. A fogantatás körülményei kapcsán, természetesen csak gondolatkísérletként érdekelne az abortuszellenesek véleménye akkor, ha leányuk egy nemi erőszak kapcsán válna anyává. S azért gondolatkísérletként, mert ezt senkinek sem kívánnám, miközben talán érdemes lenne a családvédelemben dolgozók véleményét is meghallgatni e témában.

Ahogy, akár csak orientációs jelleggel érdemes lenne más tekintetben is az emberi odafordulás jegyében odahallgatózni, ahol a családok életét nem fűtött irodákban tervezik beszabályozni. Ott, ahol a szociális depriváció már inkább szociális depresszió, és a Maslow-piramis alapjainak felszedése zajlik, vajon milyen lehetősége van a megszületendő gyermeknek. Olyan emberi állapotokban, amikor a szexuális kielégülés az egyetlen elérhető, a zéró-pontnál magasabbnak tekinthető élethelyzet. Ahol, ezzel párhuzamosan, az okszerű védekezésnek szinte semmilyen lehetősége nem áll fenn. Például azért, mert a napi élelmezés is probléma, és felvilágosító foglalkozások, illetve óvszeradományok helyett agymosó-táborokra kell a költségvetési fedezet. Hogy ilyenkor az abortusz-e az egyetlen megoldás? Sajnos alighanem igen, mert sem a magzat megfelelő fejlődése, sem a megszületett gyermek megfelelő gondozása nem biztosított. Ahogy sajnos a szülők emberi méltósága, emberhez méltó élete sem.

Amikor tehát a magukat keresztényinek tartó politikusok nem a szociálisan indokolt abortuszok okainak megszüntetését, hanem az elvégzésük tiltását tekintik központi problémának, akkor ugyancsak szemforgatási gyanú fogalmazódhat meg. A Biblia a vadászat tilalmán kívül ugyanis arról sem rendelkezik, hogy vesd meg fele-barátaidat, ha nincs lakásuk. S vesd börtönben, ha ennek ellenére még léteznek. Mert vajon ugyanezek a politikusok elmondhatják-e tiszta lelkiismerettel, hogy mindent megtettek az emberhez méltó életkörülmények megteremtése érdekében. Mert a kereszténység alapvetően az emberi szeretetről is szól, s ilyen szempontból az alanyi jogú demokráciáról. Nem arról, hogy menj templomba, majd tegyél meg bármit, amit csak hatalmadban áll. Mert elfogadva azt, hogy a nagyobb közösség lehetőségei adottak, az elvárható lenne a szeretet vallását politikává emelőktől, hogy jogi eszközökkel ne fokozzák azok elesettségét, akiknek amúgy is meg kell küzdeniük mindazzal a konfliktussal, amit egy gyermek elvesztése okozhat.

Simay Endre István
Comments on Facebook

2011. december 2., péntek

Ahol a spiritizmus a vizsgálat határa.


A minap szerencsém volt jelen lenni egy könyvbemutatón, melynek tárgya egy igen sajátos tudománytörténeti munka kapcsán született könyv volt. Témája a pszichoanalízis és a spiritizmus kapcsolata, s aligha meglepő, hogy a könyvbemutatón kialakult beszélgetésekben nem csak a szigorúan vett tudománytörténeti aspektusok kerültek be a témaválasztékba. Mert a pszichoanalízis múltbeli nagyjainak és a spiritizmusnak a kapcsolatán túlmutat a jelen embereinek érdeklődése a szellemiségek iránt. Akár közvetlenül a szellemvilág iránt is, a modern okkultizmus, és az, hogy mennyire ál-, és mennyire igazi tudomány lehet a legtöbbször ide sorolt jelenségek vizsgálata a tudományosság meghatározásának korlátaira is rámutat. 

A tudományos ismereteink tárházába betérve, és ott szétnézve igen erőteljes rétegződést tapasztalhatunk. A történelem során számos elképzelés született például a világ működéséről, keletkezéséről, és alkotórészeiről éppen úgy, mint az utóbbiak kölcsönhatásáról. Azért ezeket emelem ki, mert ezek kapcsán az is jól nyomon követhető, hogy sokszor milyen vékony volt a jég a tudományosság áramlatai felett. Az ugyanis, hogy mit tekintünk az anyagi világot érintő tudományos megállapításnak, nagyban függ az arra való adatok igazolhatóságától. Ez természetesen nem mond ellent annak, amit a tudományos megismerés, a kutatás módszertanáról tanítanak, vagy amit a hétköznapokban is el tudunk fogadni. Beleértve természetesen azokat az absztrakciókat is, melyekkel tanulmányaink során megismertetnek. Mert például a gravitáció hatását például egy fekete lyukban nem valószínű, hogy sokan képesek lennének a közvetlen megfigyelés eszközével igazolni vagy cáfolni. Így végső soron akkor is absztrakció marad, ha elfogadjuk a hatást leíró ismereteink univerzális érvényességét.

Ez természetesen több, talán eretneknek hangzó, de végső soron alighanem könnyen belátható dolgot is előre vetít. Az egyike ezeknek az, hogy a hétköznapi tudományosság számos esetben egyfajta hitet tételez fel. Ahogy azt korábban is már érintettem, végső soron a magasabb eszmeiség vezérlő erejébe vetett hitet behelyettesíthetjük a tudományos tekintélyekbe, a tudományos egyenletekbe vetett hittel. Az ugyanis alighanem könnyen belátható, hogy a hétköznapi tapasztalatokra vajmi kevés hatása lesz annak, hogy milyen hittel, vagy tudással rendelkezünk a zuhanó testekkel kapcsolatban. Például arról, hogy az alma a fáról, vagy a cserép a tetőről miért esik le. A zuhanó cserép alatt álló aligha fog gravitációs és a levegő áramlatait leíró egyenletekkel foglalkozni, miközben félreugrik. De a kanonizált tudomány, mint hitforrás megjelenése csak az egyik következménye a korábban leírtaknak. Azonban nem elhanyagolható következménye, mivel az egyfajta tudományos szakbarbárságba is torkolhat. Az ugyanis alighanem ismert jelenség sokak számára, amikor a „nincs a tankönyvekben, tehát nincs” személete uralja el a tudományos tételekben feltétlen hittel élők érvkészletét.

A szakbarbárságra csábító hatással most nem foglalkozva tovább, inkább egy másik problémára érdemes rátérni a spiritizmus jelenségeivel kapcsolatban. Ahogy az említett beszélgetés során is felbukkant az a szemlélet, hogy végül is a tudományos vizsgálat mennyire jelent ténylegesen tudományosságot. Nem is feltétlenül abban az értelemben, hogy a lélek tömegét kezdjük méricskélni, hanem akkor, amikor bizonyos jelenségek mérhetősége, bizonyíthatósága kerül fel a viták céltáblájára. Akár a legnaturálisabb esetben is kimutatható ugyanis, hogy a méréseink valójában nem csak a mért jelenségeket, hanem a mérésre, vizsgálatra alkalmazott, alkalmazható módszereket is jellemzik. A könyvismertetőn felhozott példámat megismételve: pár száz évvel ezelőtt akár máglyán égették volna meg azt, aki az emberbe való belelátás, akár eszközökkel támogatott, lehetőségét emlegeti, míg a mai orvostudomány nem lenne meg az ezt biztosító eszközök nélkül. Amit tehát pár száz éve egyértelműen eretnek gondolatnak tartottak volna, az ma természetes, és része a közösségi tudatnak.

Érdekes lenne akár csak a gondolatkísérlet szintjén elgondolkozni akár az olyan régóta ismerni vélt jelenségek kapcsán is, mint például a telepátia, vagy a hangulatközvetítés. A gondolatok közvetlen cseréje valószínűleg régi álma az emberiségnek, és alighanem annak akár öntudatlan felismerése is meglapul mögötte, hogy a szóbeli kommunikációnk alapvetően elég szegényes részét képesek közvetíteni a gondolatoknak. Annyira, hogy látó távolon kívül nagyságrendekkel nő a félreértések esélye. Alighanem ez is olyan megállapítás, ami a hétköznapokban egyszerűen felmérhető. Telefonon általában könnyebben sikerül akaratlanul megbántani valakit, mint egy négyszemközti beszélgetésen. Mert az utóbbi számos olyan metakommunikációs jeggyel gazdagított, ami egyfajta garanciát jelent a szavakat kísérő hangulatok, szándékok átvitelére. Az is nyilvánvaló, hogy alapvetően agyi folyamatok eredményeiként jelentkezik mind a kommunikáció, mind a metakommunikáció. Akkor pedig nem zárhatjuk ki annak az elvi lehetőségét sem, hogy ezek részben mérhetőek, részben modellezhetőek. S akkor most tekintsük okkultnak, a valós világon kívülinek a telepátiát, vagy csak olyan jelenségnek, melynek méréséhez, modellezéséhez még nem rendelkezünk a megfelelő eszközökkel? 

Amikor tehát Isaac Asimov Második Alapítványának tagjaihoz hasonlóan különös hangok, és más kommunikációs jegyek segítségével akár komplex gondolatok átvitelét tételezzük fel, bajban lehetünk a teljes befogadás és a teljes elutasítás esetében is. Ha ugyanis csak az agy elektromos tevékenységét nézzük, akkor az, a fejre helyezett elektródákkal, részben közvetlenül is mérhető. Az is kétségtelen, hogy a közvetlen környezet elektromos jellemzőit megváltoztathatják az élő organizmus keltette elektromos jelek. Ez a jelenség egyes halak esetében, bár lényegesen nagyobb feszültségeknél, szintén megfigyelhető. Azt tehát, hogy ezt mennyire pontosan, és milyen távolságokat áthidalva tudjuk meghatározni például az emberi agy esetében, végső soron az alkalmazott eszközök érzékenysége, és az alkalmazott mérési technikák fogják valószínűleg meghatározni. 

Márpedig a jelen ismereteink alapján lineárisan extrapolálva a lehetőségeket könnyen olyan helyzetbe kerülhetünk, mint a tárgyak belső szerkezetének megismerhetőségét elvi alapon tagadó eretnekvadász. Hogy ez a spiritizmus valamennyi tanának automatikus elismerését jelenti? Nem valószínű. Inkább csak azt, hogy jelen ismereteink és ismeretszerzési lehetőségeink korlátainak észrevétele feltétlen részét kellene képeznie annak a folyamatnak, amit tudományos megismerésnek tekintünk. Mert az, ami akár jelen ismereteink szerint is, elvileg nem mérhetetlen, de nem tudjuk mérni, az nem feltétlenül jelenti azt, hogy esetleg nem a mérési, modellezési módszertanban van a hiba. Az emberiség története pedig már többször rámutatott arra, hogy akár gyökeres fordulatokat okozott a kanonizált tudományokban is, amikor az eretnekség bizonyíthatóvá vált.

Simay Endre István
Comments on Facebook

2011. november 20., vasárnap

Tanszabadsági fogadóórák


A József Attila verseinek jegyében zajló irodalmi hosszútávfutás mellett egy másik rendezvény is zajlott a Kossuth téren, a parlament árnyékában. Ennek szervezői szintén magánutas rendezvényként, vagy ahogy mostanában hívják, civil kezdeményezésként hívták a térre azokat, akik nem mindenben szeretnék elviselni a házat. Még akkor is, ha a tér tulajdonképpen tényleg a mienk, és a ház is rajta. Mert az mégis csak az Ország Háza. Így nagybetűvel. Sőt, akár csupa nagybetűvel is. De hogy néven is megneveződjék a szervezet, a HAT (Hálózat a Tanszabadságért) szervezte azt a többnapos tiltakozó ülést, mely a sokat támadott köznevelési törvény jegyében jött létre. S amelynek keretében az arra járókat is beszélgetésbe vonó fogadóórák ugyancsak megtartattak.

A gyűlés tulajdonképpen nem jöhetett volna létre, ha nincs egy Dr. Hoffmann Rózsája tisztelt háznak. Azért valószínűleg mégsem teljesen a hála hangjai azok, melyek megszólaltak a 2011. november 15.-ével indult rendezvénysorozatnak. Mert nem egy egynapos fagyoskodásról, hanem egy több előadást, és a látogatók számára nyitott beszélgetéseket is felölelő tiltakozóakcióról van szó. Az persze kérdéses, hogy az oktatáspolitika hivatalos irányvonalát mennyire tudja befolyásolni a civil tiltakozás, de ezt majd a jövő megmutatja. Kár is lenne ebben előre jóslásokba bocsátkozni, mivel a pillanatnyi helyzet az, hogy még a kormányzati csatornák között sincs teljes egyetértés abban, hogy a köznek az ő nevelését milyen csapásirányok mentén is kellene valamilyen közösen hajózható csatornába terelni.

Az, hogy ez jó vagy rossz, az persze lehet továbbra is kérdéses. Ahogy az is, hogy hány körme szakad majd annak, aki a körömszakadtáig ragaszkodik egy olyan köznevelési vízióhoz, mely felett többszörösen is eljárt az idő. Még akkor is, ha eltekintünk az olyan triviális közhelysziporkáktól, mely például a sokat emlegetett görögök emlegetése a tervezett előszavában. Mivel azt, hogy ez miért irgalmatlan, minden konkrétumot, és szakmaiságot nélkülöző, közhely csupán, korábban már ecseteltem, erre itt most nem térnék ki. Pusztán szeretném ismét leszögezni a reményt, hogy az új közoktatási törvénytervezet nem a pederasztia és a fiatalkorúak szex-rabszolgasága okán tartotta említésre méltónak a görögök szolgáltatta példát. Még akkor is, ha a pornó újfajta adója azért megjelent a kormányzati kommunikációban.

Alkalmasint egyébként ilyen témákról is szívesen beszélgettek a HAT képviselői az arra járókkal. Miközben természetesen az, akinek türelme volt, akár ott helyben is elolvashatta a forrásmunkákat. Dacolva a novemberi időjárással, mely a bevezetésben említett másik rendezvény hallgatóságát sem kímélte. De a tanszabadság jegyében rendezett tiltakozáshoz, tényleg jó lenne hinni abban, hogy lesz létjogosultsága az alternatív megoldásoknak. Nem is feltétlenül azért, mert a demokráciának nevezett társadalompolitikai kategória jellemzőinek ez felelne meg legjobban. Mert azt azért talán kevesen vitatják, hogy a demokrácia, feltéve, ha nem a görög mintát követik, jó dolog. 

Az alternatíváknak sokkal inkább azért lenne helye az oktatásban, mert a történelem a pedagógia fejlődéstörténete során csak azt tudta bebizonyítani, hogy senki sem tudta az univerzálisan jó megoldást ezüsttálcán felajánlani. Mert a valóság mindig kicsit komplexebb, mint ahogy sokszor az a tudományos ülésszakok szekcióüléseinek boncasztalain látszik. Ha tehát egyetlen köznevelési Prokrusztész-ágyba kell belefeküdnie a gyermekek szellemiségét pallérozandó, akkor az aligha fogja egyaránt szolgálni minden diák legjobb fejlődésének lehetőségét. Ha ezt olyan mellékzöngék is kísérik, mint a képzés kasztosító hatásának felerősítése a felsőoktatásban, vagy a szülő befolyásának szándékos csökkentésével növekvő elidegenedés az iskolarendszertől, akkor különösen szkeptikusak lehetünk. Annak az ágynak a szélén állva, ahol a jelenlegi oktatáspolitikusok a szállásmesterek, feltétlenül.

Nem elfeledkezve azért arról sem, hogy a közoktatás jelen állapota egy olyan folyamat éppen aktuális állomása, melyben igen sokakra freccsent már a sár. Mert a megoldás továbbra is egy emberöltőre szabott, és az érdekeltek széles rétegeinek elfogadható oktatáspolitikai koalíció lenne. Amíg a megoldási javaslatok nem ebbe az irányba indulnak el, és még a látszata is hiányzik a széles, pártérdekeken és oktatási szekértáborokon felülemelkedő megállapodásoknak, addig sajnos a tiltakozások sem biztos, hogy célt érnek. Mert kérdés, hogy maguk a pedagógiát művelők, illetve a pedagógia elméletének felkent kutatói mennyire tudják egységesen támogatni a tiltakozásokat és a szervezőket. S támogatásuk esetén mekkora az egzisztenciális csapda, melyből kikiabálva azt ki is merik nyilvánítani. Azért persze szeretnénk, és magam is szeretnék hinni abban, hogy nem vak Thészeusz-ként körbecsapkodó, hanem a valóban hatékony szerveződések egyike lesz a HAT. S Ariadné átka a valóban felejtésre ítélhető kényszerpályás oktatásszervezést fogja utolérni.

Simay Endre István

Comments on Facebook

2011. november 12., szombat

Tehetségképze(le)t


Az oktatás folyamatában régóta kérdéses terület, hogy mit kezdjünk a tehetséges gyermekkel. Itt, és most kár lenne belemenni annak fejtegetésében, hogy mit is tekinthetünk egyáltalán tehetségnek. Mert azért sokszor érezzük, érezhetjük azt, hogy ennek megfogalmazása is eléggé képlékeny. Különösen akkor, ha a tehetség valami olyan területen kezdene kibontakozni, ami nehezen feleltethető meg valamely egyértelmű fizikai jellemzővel, mint a hosszútávfutó alkati adottságai. Például a művészeti tehetségek esetében. A tehetség pontos megfogalmazásával tehát az intellektuális tehetségek körében lehet, hogy bajban lennénk, de az biztos, hogy ezekkel a tehetséges gyermekkel sokszor csak a baj van. 

Annak ellenére, hogy bizonyos biológiai jellemzők, fizikai képességek nyilvánvalóan a legtöbb tehetség kibontakoztatásához szükséges, ez nem egy esetben nem egy az egyben nyilvánvaló például a művészetek esetén. Mert a fizikai képességek terén a legtöbb esetben nem annyira a tehetséghez, mint annak megnyilvánulásához szükséges dolgokról beszélhetünk. A megnyilvánult tehetség alapjaként végső soron a képzelet szülötte. Mert ilyenkor valójában szellem belső világának, a gondolatiságnak a „termékeiről” beszélhetünk. Függetlenül attól, hogy a megjelenése a hétköznapokban egy fantasztikus festmény, egy magával ragadó írásmű vagy egy mindenkit ámulatba ejtő zenemű lesz majd. S sokszor hasonló mondható el a művészetektől függetlenül is. Például a tudományos újdonságokat, az új látásmódon alapuló alkotó tehetség is valamiféle elrugaszkodást jelent a sablonoktól.

Persze, már hallani is vélhetőek azok a vélemények, hogy micsoda badarság ez, hiszen a tehetség éppen az, hogy a képzeletben megalkotott gondolatfolyam zenében, képben, vagy írásban fog-e a nagy nyilvánosság elé lépni. S valóban tekinthető a tehetség innen is, de az, akinek a képzelete nem alkot új asszociációkat, nem tudja feltárni a valóság mátrixának új rétegeit, annak hiába minden technikai tudás. Lehet, hogy remekül fog érteni és tudni mindent, amit a vászon összefestékezéséről, telerajzolásáról csak tudni lehet. Akár diplomával is érvényesített és igazolt iskolaéveket eltöltve ezzel. A végeredmény tekintetében aligha lesz több diplomás másolónál. Vagy a korábbi remekművek, vagy az egyébként is látható környezet másolója. Amolyan remekbeszabott, manuális terméket előállító fényképezőgép gyanánt. S ez nem csak a festészetre igaz. Aligha van másként a többi említett, és a korábbiakban nem is említett esetben sem. 

Az igazi tehetség tehát egyfajta kettősség, mivel kétségtelenül szükségesek hozzá azok a képességek, melyek a többi ember számára közvetíteni képesek a gondolatoknak az expresszív vonatkozásait. Ha eltekintünk ettől a megnyilvánulási különbségtől, alapvetően az marad fenn a rostán, hogy az említett művészeti tehetség, vagy az igazán innovatív tudományos látásmód sokszor tényleg azt jelenti, hogy a gyermekkel csak a gond van. Sajátos látásmóddal, a sablonoktól eltérő megközelítésekkel fog operálni a hétköznapokban. S mert a gyermekek számára a hétköznapok gyakorlata az iskola, az iskolában. Ez a probléma nem új. Jól bizonyítja az, hogy nincs olyan magára valamit is adó oktatáspolitikai, oktatáselméleti rendezvény, ahol ne esne szó a tehetséggondozásról. Függetlenül attól, hogy tehetségen vagy annak gondozáson ki mit ért valójában.

Mondhatnánk azt is, hogy az oktatáspolitikusoknak és neveléselméletészeknek tehetségük van a tehetséggondozás absztrakt és sablonos megközelítésére. Valójában azonban nem egy esetben sokkal inkább arról van szó, hogy miként élje túl a sablonvilág az abból kilógó deviánsokat. Kiegészítve azzal, hogy amennyiben tesztek, vagy szakértői becslések alapján sikerült beilleszteni valakit az éppen aktuális tehetségsablonok valamelyikébe, akkor ez nem egy esetben sajátos patthelyzet alakul ki. A polc kiválasztott szegletébe száműzve az immár cimkével is ellátott tehetséget, mindent bele próbálnak szorítani, amit arról az adott polcrekeszről tudni lehet. Lehetőség szerint a téglagyártástól a kvantumzenékig. Mert az megfogható, kvantálható, és ezzel mérhető. Ki lehet pipálni, hogy a gyermek meg lett tehetséggondozva. Akkor is, ha esetleg egy életre elvették a kedvét a tényleges alkotástól. S mielőtt bárki elkezdene köveket gyűjteni e sorok íróját megbüntetendő, súlyosbítható mindez azzal is, hogy a képzési rendszer valójában éppen ebben érdekelt.

Ha ugyanis sikerül elérni, hogy az eredetileg képzeletben gazdag gyermek egy életre megelégelje azokat a technikai kényszereket, melyek mentén ezt a képzeletvilágot kinyilváníthatja, akkor a képzésnek nyert ügye van. Ettől kezdve ugyanis, bármilyen is volt a bemenet, a kimeneti oldalon pontosan olyan sablonkövetés fog megjelenni, mintha a haranggörbe közepéről vették volna ki a gyermeket. Mert bármit is fog képzelni magában, inkább nem fogja fárasztani a környezetét azzal, hogy erről beszéljen, rajzoljon, vagy írjon. Mert el fog menni a kisebb ellenállás felé, amit az oktatási rendszerek jól kitaposott ösvényein maradás biztosít. S ez jelenti az említett patthelyzetet. Az egyik serpenyőben az van, hogy a társadalom alapvetően igényelné a sablontól elrugaszkodókat. A másik serpenyőben az van, hogy az az intézményrendszer, melynek feladat lenne az intézményes oktatáspolitika eszköztárát mozgósítani az említett igény kielégítésére, valójában nem feltétlenül érdekelt ebben.

Mindez persze nem jelenti azt, hogy ne lehetne valós tehetséggondozást folytatni, de ezt aligha az oktatáspolitika nagyjai tudják egész pontosan meghatározni. Pénzt azonban főleg ezen a csatornán lehetne keríteni erre. Tehát az a helyzet állhat elő, hogy azoknak kellene megítélni a valós tehetséggondozást, akiknek maguknak esetleg csak az iktatószámok megjegyzésében nyilvánul meg hihetetlen rutinjuk. Nyitva hagyva a tulajdonképpeni kérdést, hogy mit is kellene képezni, oktatni, nevelni, pedagógiai erőfeszítésekkel támogatni. Valószínűleg azon a téren keresztülvágva lehetne elindulni, ami a képzelet, a szokatlan asszociációkra való képesség irányából közelíti meg a tehetséget, mint olyat. Mert valószínűleg ez lesz az, ami később olyan megnyilvánulásokat lesz képes megalapozni, amire majd sokan csettinthetnek egy képtárban.

Az is nyilvánvaló ugyanakkor, hogy ez nem az az egyszerű út, amit legtöbbször tehetséggondozás címkével látnak el az összejöveteleken. Ez sokkal inkább egy olyan rögös és kátyús út, melyre a tanárokat, okkal, nem igazán készítik fel. Okkal, mivel valójában rengeteg improvizatív elemet fog az út tartalmazni, és a közös vonás leginkább az lehet ezekben az utakban, hogy a tanártól, vagy inkább nevezzük mentornak ezen a ponton, egy olyan képességet igényel, ami a gyermek képzeletvilágában való értő részvételt teszi lehetővé. A feltétlen irányítás, a mindenben beleavatkozás, a mindent ellenőrzés igénye nélkül. Tehát valamilyen mértékben a gyermek képzeletét irányba röpíteni képes és nem a szárnyakat leszegő, a térkép kijelölt útjait fetisizáló hozzáállás képessége lenne szükséges. Márpedig ez az, amiről tehetséggondozás címén keveset hallani. Talán, mert valójában a buktatókon önerőből átverekedő tudósok és művészek lehetnének az igazán autentikus szereplői ezeknek a tereknek. 

A képzeletorientált tehetségfejlesztés szemlélete egyébként korántsem tekinthető olyan újdonságnak, hogy ezek a sorok fogalmaznák meg először. Az sem teljesen véletlen talán, hogy nem is csak a művészetek terén lehetett például hazánkban olvasni ilyen kezdeményezésekről. De a képzelet sablonjainak lazítására alkalmas olyan művek hatását sem a művészetek terén vizsgálták, mint a tudományos fantasztikus művekét. Az is nyilvánvaló azonban, hogy akár az Alien biológiáját, akár a sárkányok anyagcseréjét, akár egy sosemvolt világ képeit tekintjük, a képzelet játéka lehet mindahány. Még akkor is, ha figyelembe veszi a különböző tudományok eredményeit. Ha az ilyen irányba elkalandozó gyermeki képzelet vezetés híján abba az árokba hullik, melynek aljáról csak azt kiabálják, hogy „sárkányok nincsenek”, akkor vajon mennyi energia-befektetéssel tud majd kikecmeregni onnét. S vajon lesz-e valóban tehetséges abban az értelemben, hogy a képzeletében született új gondolatokat ki meri nyilvánítani, le meri festeni? Vagy csak egy marad a középvilág megfakult, de örökre megkeseredett robotosainak.

Simay Endre István
Comments on Facebook

2011. november 4., péntek

Konferencia a nevelődésről




A XI. Országos Neveléstudományi Konferencia Budapesten került megrendezésre az ELTE Bárczi Gusztáv Gyógypedagógiai Karának épületében. A megnyitóról az első nap tapasztalatairól esett szó másutt, és ahhoz a maga nemében itt sem sokat tudnék. A „Közoktatás, pedagógusképzés, neveléstudomány - a múlt értékei és a jövő kihívásai.”, mint munkacím megállja helyét. A munkacím mögött pedig igen sok minden van. Sokszor akár azon is elgondolkozva, hogy végül is mennyire érték a múlt, és mennyire érték a jövő.

Mert a konferenciától is eltekintve a nevelés alanyai és tárgyai a jövő nemzedék emberei, a ma gyermekei. Sokszor inkább ez az, ami elgondolkodtató lehet egy tudományos konferencia kapcsán. Különösen egy, a nevelésről, a pedagógiáról szóló konferencia kapcsán. Nem cáfolva azt, amiről korábban megemlékeztem, hiszen a technikai lehetőségek, a szervezési lépések olyan külső körülmények, melyek a technikai hátterét adják egy konferenciának. A nagy kérdés sokszor nem ez, hanem a tartalom. Vagy az, ami a látszólagos tartalom mögött van. Mint a rejtett tanterv az iskolai oktatás során. Az a mögöttes eszmerendszer, amelyet akarva, vagy inkább akaratlanul is átadunk.

A konferenciák is ilyenek, mivel alapvetően azért szerveződik egy tudományos konferencia, hogy ott a napi aktualitások fényében ki-ki megmérje, megméresse életének ezt megelőző hosszabb-rövidebb szakaszában követett tudományos tetteit. Közben óhatatlanul benyomásokat gyűjt, és ötletek cserélnek gazdát. Végső soron egyfajta kutatói szocializáció is zajlik egy-egy ilyen rendezvényen. Ezért is lehet lényeges, hogy a kezdők mielőbb megtapasztalhassák a mélyebb vizeket, és az is, hogy az úszómesterek kellő tapintattal, és türelemmel nyesegessék a szárnyakat. Így óhatatlanul a kölcsönös nevelésről is szól, szólhat egy konferencia. S nincs ez másként akkor sem, ha a konferencia témája maga a nevelés tudománya. Így óhatatlanul a nevelődésről is szólva.

Különösen azért is, mert az előadók nem egy esetben szintén diákok. Doktori iskolák hallgatói, akik számára fontos lehet a más intézményben dolgozókkal való találkozás. Nyilvánvalóan fontos lesz ez a későbbiekben is, de a kezdeteknél kiemeltebb a jelentősége, hogy ne a belterjesség, a kizárólag egymás előtti megméretés legyen a mozgási terep. Elvégre ismert kollegák közt könnyebb bátornak lenni, és a kudarc sem akkora, mint mások, a költségvetési támogatások oltárai előtt konkurensként megjelenő pályatársak előtt produkálva az eredményeket. Joggal mondhatja bárki, hogy mindennek semmi köze a neveléstudományhoz, és bármely tudományos konferencia esetében igaz. S a felvetés jogos. Azonban amiért pont ennek a konferenciának a kapcsán gondoltam leírni, az az, amit az előbb említettem. Egy olyan konferencián, az idei neveléstudományi konferencián is bőven volt példa található a kollegák egymásnak mesélésére, ahol elvileg, a konferencia nevéből következően, a nevelődés is lehetett volna a fő szempont. Így végső soron még a következő tudósgenerációval szemben is lehetett talán adóssága az előadások sorának.

De néhány beszélgetést végighallgatva, és néhány előadás közönségébe beülve sokszor az az érzése támadhatott a hallgatónak, hogy a tudományos műhelyek belvilágából hiányzik valami. Valami, ami a nevelés tudománya szempontjából elengedhetetlen. Hiányzanak a gyermekek, és hiányzanak az emberek. Nem abban az értelemben, hogy az adatok ne róluk szóljanak valamilyen formában. Mert nyilvánvaló, hogy a kérdőívek kitöltőiként, a statisztikai adatok mögött ott vannak. De amikor színes grafikonok bemutatása tölti ki az időt, és magasztos módszertanok felett zajlanak viták, akkor valahogy mégis hiányérzete alakulhat ki annak, aki nem az adott doktori iskola, tanszék, kutatóhely belterjéből, érdeklődéstől hajtva ült be az előadásra. Az egyes felsőoktatási és kutatói iskolák módszertanai feletti viták, vagy az ilyen vitákat is megelőző egymás köztiség ugyanis elidegenít.

Bármely konferencián ez lenne az eredmény, de egy, alapvetően a gyermekekről szóló, az ő jövőjüket megalapozó tudományos konferencián mégis hatványozottan kelt hiányérzetet. S persze ennek ellenkezője is ezért hathat üdítőnek. Amikor az előadásban egyszer csak megjelenik a tanár, aki képes kibeszélni az elefántcsonttornyok aktuális példányából. Amikor olyan filmrészlet kerül levetítésre, ami a szülőkről szól, amikor olyan beszélgetés foszlányai ütik meg az ember fülét a szünetben, mely nem a napi pozícióharc helyezkedéseit célozza.

S akkor az, akinek nem mond semmit, hogy milyen rejtett, csak a naponta látott kollegák által értett célzások vannak a sorok között, egy kicsit úgy érezheti, hogy repedezik a máz. Vagy inkább páncél? Mert kétségtelen, hogy a csak érdekből és érdekről folyó beszélgetések egyfajta páncélt húznak az emberek köré és az emberek közé is. Amikor minden szó és gesztus mérlegelendő, akkor sajnos nem csak az előadás tematikája mögül, de a beszélgetések mögül is kikopik az ember. Amikor pedig az érdekviták, a tudományos szekértáborok közötti mezsgyén a nevelés ügye van, akkor a vesztes könnyen a következő generáció lehet.

Ami természetesen nem jelenti azt, hogy a tudományos háttérre, a vizsgálódásokra ne lenne szükség. De legalább ilyen szükség lenne arra is, hogy miközben a grafikonokat nézegetjük, ne feledkezzünk meg valami sokkal fontosabbról. Nevezetesen arról, hogy a tudománynak kell általában az emberért lenni. A jelen konferencia kapcsán, miközben nagyon jó ellenpéldákat szolgáltató előadásokat is hallgathattam például a drog-prevencióval, a tanyasi óvodákkal kapcsolatban vagy idézhetném ellenpéldaként a poszterszekció befogadóan kollegális légkörét is, azért maradt némi hiányérzetem. S nem a grafikonok szépsége vagy az egyes tudományos iskolák főbb eszméinek megismerése kapcsán.

Simay Endre István





Comments on Facebook

2011. október 28., péntek

Ha a pornóadó beszélni tudna.



Mi lenne akkor, ha az adó beszélni tudna? Talán nagy mesemondó volna, mint a cipő a valamikori slágerben. Aztán, hogy belépne-e a történelembe, az persze sokára derülne ki. Bár maga az adó, mint a közhöz való közünk anyagiasított megtestesülése talán nem. Túl régóta ismert, és korokon átívelő ahhoz, hogy így legyen. Bizonyos adónemek azonban mégis csak eltűntek az idő sodrában, míg mások keletkeztek helyettük. Vagy egyes adók olykor eltűntek, majd újabb virágzásnak indultak. Akár nem is évszázados történelmi távlatokat átívelő idősszakok során.

Ilyen adóvá vált úgy tűnik, a kulturális javakat érintő 2009-ben eltörölt kulturális járulék is, melynek részleges visszahozásáról mintegy tíz napja szóltak a hírek. A részlegesség azt jelenti, hogy egy bizonyos, elég sajátos kulturális termékkört, a pornót érintve kerülne ismét kivetésre, illetve beszedésre. Az akkor elhangzott javaslat alapján az így befolyt pénzekből a Nemzeti Kulturális Alap (NKA), előzőleg megnyirbált költségvetését egészítenék ki. Óhatatlanul felidézve azt a történelmi mondást, hogy „pecunia non olet”. Az az „a pénznek nincs szaga”. Még akkor is, ha annak idején, a császári tisztébe 69-ben beiktatott Vespasianus által hozott törvény mást, a nyilvános illemhelyeket adóztatta meg. Bár, aki a tudja, hogy magának a „69” es számnak is markáns pornóbéli jelentése vagyon, némi sorszerűséget is láthat abban, hogy éppen a pornográf tartalmakat adóztatná meg a jelenlegi kormány a kulturális termékek közül. Azért reméljük, hogy az említett szám leírása még törvényes lesz, és Vespasianus korát sem tiltják ki emiatt a történelemtanításból. Bár az ördög nem alszik. 

Az említett misztikus megközelítés helyett elfogadhatóbbnak tűnik az érvek azon köre, hogy ezzel a lépéssel is szeretnék az ifjúságot elriasztani a pornográfiától. Az, hogy a tiltás miért nem jó, azt pontosan tudjuk. Minél jobban tiltják, annál nagyobb vonzerőt képvisel majd az erre fogékony korosztályokban. Ahogy azt pontosan tudhatják azok is, akik ma a Parlamentben elhelyezett székeken ülve töltik a munkaidőt. De amennyiben azt tételezzük fel, hogy az egészséges szexualitásért való harc, sőt, háború egyik csatalépését kell az intézkedésben látni, akkor is furcsa egy lépést jelent. Például azért is, mert a pornográfia és az egészségtelen szexualitás közé egyenlőség jelet tenni pont olyan álszent vélekedés, mint a prostitúció kezelésében tapasztalt számos vélemény esetében. Nem azért, mert nem lehet a pornográfiának személyiségromboló hatása, hanem mert ez a hatás korántsem törvényszerű. Ahogy annak idején a köztiszteletben álló urak is látogatták a nyilvánosházakat. Sokkal valószínűbb, hogy ilyen hatások akkor léphetnek fel, ha a szocializáció során a nemiséget, s benne ezeket a megnyilvánulásokat, nem tanulja meg valaki a helyén kezelve megélni. Némi túlzással tehát az is kimondható lehetne, hogy a konzervatív prüdéria többet árthat, mint az ésszerű határok közt kezelt pornográfia. Különösen, mivel magának a pornográfiának a köznapi meghatározása sem teljesen egyértelmű. De még az sem mondható, hogy mindenki szemében egységes.

Így erősen kétséges, hogy az adóztatása bármi behatással is bírna a szexuális problémákra. Ismét kiemelve, hogy nem annyira a pornó védelme, mint a sajátos helyzet kialakulásán való elgondolkodás a jelen írás célja. A pornográf tartalmaknak ugyanis a Káma Szutra, de inkább még régebbi korok óta van szerepe az emberi közemlékezésben. De, ha figyelembe vesszük Onán történetének személetes leírását, még a Biblia sem teljesen mentes a szexuális tartalmaktól. Azért persze remélhetőleg nem fog a pornóadó hatálya alá esni. Miközben tudható természetesen az is, hogy az, akinek kizárólag a pornográf képek, szövegek nyújtják a kielégülés gyúanyagát, könnyen alanyai lehetnek egy pszichoterápiának. De az adózás ezen sem segít jobban, mint annak idején az amerikai szesztilalom segített az alkoholizmus elleni harcban.

Más tekintetben, ha figyelembe vesszük, hogy a költségvetési lyukak befoltozásának egyik eszköze volt az NKA költségeinek megkurtítása, majd mostani ilyetén kiegészítése, akkor végső soron, mint arra a Hírszerző vélemény-rovatának szerzője is rámutat, a kormányzat nem a pornográfia visszaszorításában érdekelt. S tulajdonképpen akár oda is eljuthatunk, hogy nem hogy nem kívánatossá, hanem egyenesen elvárttá válhat az egészségtelen életmód és a pornográf tartalmak birtoklása. Különösen a haza felvirágzását szívén viselők körében, hiszen minél többet élvezik, hazafias kötelességgé is téve, az említett kultúrakört, annál több adót fizetnek be a költségvetésbe. Az illegális pornóélvezőket ellenőrzők akár jelvényükké választhatják majd a gyertyatartót. De egy biztos, hogy a költségvetési bevétel és az egészséges erotikát központba állító kommunikáció nem teljesen hozható fedésbe ebben az esetben.

A sors pikantériája lehet az is, hogy a pornóbevételek teremthetik meg a fedezetét annak, hogy valós felvilágosító kampányokat finanszírozzanak a pornográf tartalmak forgalmának visszaszorítására. De, még abban az esetben is, ha ilyen messzire nem kalandozik a fantáziánk, a színházak, a könyvkiadás finanszírozási költségeinek fedezeteként szinte biztosan megtalálhatunk pár pornófillért. Mivel ezeknek a pénzeknek sincs szaga, akár a legkonzervatívabb kulturális misszionáriusok is abba a helyzetbe kerülhetnek, hogy ténykedésük állami támogatása nem jöhetne létre az említett, és általuk mélyen megvetett és elítélt, tartalmak forgalmazása nélkül. Megteremtve ezzel a kulturális álszentség kiesen teljes láncolatát. Még akkor is mosolyt fakasztó helyzetet teremtve, ha a színházi világ legutóbbi botrányát nem is említjük. Bár, amennyiben az új Új Szinház kap az NKA keretéből támogatást, akkor annak esetében sem kizárható majd az említett jelenség. Ha pedig még sem lesz pénz elegendő a támogatandónak kikiáltott kultúrára, akkor esetleg majd új jelszó kél a nemzeti kultúráért aggódók ajkain: „sarokra lányok, asszonyok”. De szigorúan csak a kormányzatilag ellenőrzött sarkokra természetesen.

Simay Endre István

Comments on Facebook

2011. október 25., kedd

Pár gondolat a tanult szegregációról.

A szegregáció olyan fogalommá vált az utóbbi időben, amit meglehetősen sokat hallunk. A fogalom mögötti tartalmat  pedig olykor szigorúan elvi alapon utasítja el, vagy éppen támogatja valaki. Nem egy esetben megőrizve és elszigetelve kognitív állapotát azoktól az ismeretektől, melyek az éppen aktuális szemellenzőt, akár csak milliméternyire is, de félrelibbentenék. Szándékosan nem emelve ki sem a szegregáció, az elkülönítés, elkülönülés ellenzőit és pártolóit. Azon egyszerű okból, hogy mindkét szekértáborban megtalálhatóak a dogmatikus vezérhangoskodók.

Márpedig a szekértáborok közt folyó háborgások egyik fő jellemzője a szelektív süketség mindenre, amit más körökből próbálnak bekiabálni a szellemi belterjedelem bűvkörébe. Amiért ez baj, az a párbeszéd lehetőségének is a kiiktatása a kommunikációból. Így tehát bizton megállapítható, hogy amikor a nézetek bemerevednek, akkor ott nagy problémák alapkövei kerülnek besüllyesztésre. A szegregáció esetében sincs ez másként. Erről a hírek olvastán is képet alkothatunk, bár sajátos módon a hírek is elég szelektívek lehetnek. Ha ugyanis a szegregáció szóba kerül, akkor legtöbbször a cigánysággal kapcsolatba emlegetik a fogalmat. 

Holott a jelenség korántsem ennyire egy síklappal határolható, és nem egy esetben spontán folyamatok eredménye. Az egyik vetülete kétségtelenül a tanult viselkedési minták beplántálódása a társadalom egyes tagjaiba. Tágabb értelemben a szocializációs folyamatok során szedjük magunkba mindazokat a nézeteket, melyek majdan a környezetben való mozgásunkat fogják meghatározni. Az, hogy a szocializáció egy tanulási folyamat, természetesen közhely. Ugyanakkor, ha az egyes embercsoportokkal szembeni viselkedésre terelődik egy beszélgetés, akkor a felek vagy elkezdenek szemérmesen félrepillogni, vagy indulatosan próbálják saját nézeteiket begyűrni a másik torkába. Vérmérséklettől, és környezettől függően, mivel egy tudományos konferencián inkább a pillogás, egy kocsmában inkább a verbális agresszió légköre válik uralkodóvá.

Vagy már ez a megállapítás is egy előítéleten alapuló látens szegregáció egyik tünete? Nem lehet ezt sem teljesen kizárni, miközben az említett megállapítás valószínűleg sokak nézetével találkozik. Mert ahogy előítéleteink sem egészen az ördög művei, a szegregáció sem az. Már csak azért is, mert valamilyen szintű spontán elkülönülés sokszor megfigyelhető. Legyen az akár kulturális, akár vallási, akár egészségi mélységekben gyökeredző. Lehetne azt mondani, hogy aki akar, különüljön el, de ne különítsen el senki senkit. Ez természetesen sok szempontból igaz, hiszen a mesterséges és erőszakos elkülönítés akár az embertelen megoldásokhoz is egyenes út lehet. Miközben a teljes szegregációmentesség hirdetése is legfeljebb valamilyen álszent viszonyt sejtet.

Már akkor, ha nem szentekről, hanem az átlag népességről beszélünk, és a valós világ körülményeit szemléljük. Néhány esetben egyébként annak sem feltétlenül tesznek rosszat, akit külön kezelnek. Akkor, ha ez nem valami pejoratív biloggal párosul. Mert egy felzárkóztató osztály az iskolában például előny lehet annak a gyermeknek is, aki egy kis késéssel ugyan, de sokkal nagyobb esélyeket megnyitva tud becsatlakozni a későbbi oktatási, nevelési folyamatba. Legyen a felzárkóztatás akár szocializációs, akár kulturális, akár például logopédiai problémákra „kihegyezve”. S persze, amennyiben ilyenkor valami bélyeg kerül a gyermekre, az is egy szocializációs hatás, melyet a megbélyegző is tanul, tanult valahol. Akár szervezetten, vagy akaratlanul is. Márpedig ehhez nem kell semmi olyan mozgalom tagjának lenni, mely, kivonva magát a történelmi tények hatása alól, előre megfontoltan hirdet sarkos eszméket. 

Lehet szegregációra szocializáló hatása akár a mindennapok olvasmányainak, filmjeinek is? Azon a szinten, hogy egyfajta példát állít az olvasó, néző elé mindenképpen. Akarva, akaratlanul egyfajta oktatási, szocializációs hatást is kiváltva ezáltal. Az, hogy a gyermekkori, vagy a nem is annyira gyermekkori olvasmányoknak milyen hatása van, régóta tudjuk. Ha máshonnan nem, akkor elegendő azokat az olvasnivalókat áttekinteni, amit az iskolások kezébe nyomtak. Hol a klerikális, hol a szocialista embertípus hipotetikus megteremtésének a jegyében. Élhetünk tehát azzal a feltételezéssel is, hogy nem csak ideológiai, hanem más téren is hatnak mindezek. Beleértve azt is, ami a ciót fedi le. Mert elég triviálisnak tűnik, hogy amennyiben egy gyermek elé állandóan olyan példát vetítünk, ami például a vallási elkülönülést emeli fel a társadalmi példakép szintjére, akkor ez sem marad hatás nélkül. Akár olyan szinten is, hogy egyfajta társadalmi kondicionálássá válik részben a saját nézeteinek egyedül üdvözítőként való kezelése, akár a másokénak lenézése, alacsonyabb rendűként való kezelése tekintetében. Szegregálva, elkülönítve saját magát a többiektől éppen úgy, ahogy hajlamos lesz, például hatalmat kapva, elkülöníteni a más vallási nézeteket vallókat. De ez a folyamat természetesen nem csak a vallási alapon működő, az előítéletektől sem teljesen mentes esetekben igaz. Igaz lehet általában is az idegenekkel, a fizikailag eltérőkkel szembeni viselkedésre, toleranciára is. 

Ha egy gyermeknek egyfajta látványosságként kell megélnie saját eltérését a többiektől, akkor óhatatlanul arra szocializáljuk, arra tanítjuk, hogy különítse el magát. Akár azért is mert azt kommunikálja felé a társadalom, hogy aki más, az értéktelen. De általában is komoly kondíciós „munkát” végezhetnek a kultúra megnyilvánulásai abban az irányban is, hogy a gyermek azt tanulja, hogy aki másként néz ki, az eleve kerülendő. A folyamat bemutatásához alighanem nem is kell nagyon hosszasan keresni az érvrendszereket, és példákat. Az olvasmányok, filmek hatására, a fantasztikus irodalom kapcsán, már Kuczka Péter is elég régen rámutatott. Francis Carsac-ról írt utószavában (A sehollakók, Kozmosz Könyvek, Budapest, 1980.) írja: ”...a Mars-lakók, a Vénusz-lakók vagy az idegen világok képviselői ellenségnek számítottak, s nem véletlen, hogy szörnyeknek, embertelen lényeknek ábrázolták őket. Tucatjával sorolhatnánk fel azokat a fantasztikus novellákat és regényeket, amelyek nyíltan uszítottak az "idegenek" ellen,..” S hozzátehetnénk, nem csak a sci-fi regények, filmek rejtenek ilyesféle kondicionálást.

Sokszor hasonló fejtegetések után lehet olvasni, hallani olyan véleményeket, hogy nosza, vizsgáljuk felül a világirodalmat. Politikailag is korrektté téve a tartalmat, szöveget egyaránt. Nem egy esetben kilúgozva szinte mindent, amiért érdemes lehet elolvasni, megnézni az adott művet. Mint amikor nem egy esetben ötletszerűen festettek át, festményeket, faragtak át szobrokat. Ez végső soron pontosan olyan, mintha az utcán való tartózkodás tiltásával akarna valaki a balesetek ellen védekezni. Az közvetve tanult szegregáció ésszerű határok között tartására ez a radikális megoldás könnyen belátható módon a lehető legrosszabb recept. A gyermeknevelés, a pedagógia felelőssége az, hogy megtanítsa a gyermeket helyén kezelni az említett műveket. Annak érdekében, hogy segítse a gyermeket azon az úton, melynek mentén mesét mesének, a humánumot humánumnak olvasva, gondolva haladhat. Ne higgye azt felnőttként, hogy a humánum csak mese, és a mese világa a megvalósítandó valóság.

Simay Endre István


Comments on Facebook

2011. október 17., hétfő

Tíz deka presztízs elvárásra?


Amikor a tanári pályát volt szerencsém különböző írásokban érinteni korábban, többször előtérbe került a tanári presztízs. Pontosabban az iskola és a pedagógus presztízse. De ugyanúgy, és ettől elválaszthatatlanul tudás társadalmi értékelése is, hiszen a tudás értéke fogja meghatározni annak elismertségét, aki ennek a tudásnak a gyermekbe plántálásban részt vesz. S az intézményét is, melyben ez a tudás megszerezhető.

Mivel, mint említettem, a pedagógia kapcsán erről a szakmai presztízsről többször esett szó, most inkább nem erről, hanem egy általánosabb kérdésről fogalmaznék meg pár gondolatot. Lévén a presztízs lényegesen szélesebb fogalom, melyet legtöbbször kétségtelenül az elismertséggel rokonítva használunk. Ez egyben korántsem jelenti azt, hogy a többi jelentése elhanyagolható lenne. Ha akár csak a neten megpróbálnók a jelentésére rákeresni, akkor is a becsület, befolyás, tekintély, vagy a tisztelet szavak fognak szemünk elé keveredni az elsők között. Ha ezeket az említett fogalmakat nézzük, akkor egy valamit elég gyorsan észrevehetünk. Az adott jelentéstartalmaknak azért van egy igen jelentős, és alighanem a személyes értékítélettel is kapcsolódó, közös vonása. Nevezetesen az, hogy elsősorban megszerzett értékekre, és nem „alanyi jogon” megkapottakra vonatkozik.

Például, akármely szakmában, a szakmai tekintélyt nem lehet alanyi jogon megkapni. Azt ki kell, illetve ki kell tudni érdemelni. S amennyiben a politikát szakmának tekintjük, akkor a politikai tekintélyt sem lehet másként megszerezni, mint kiérdemelni. Mely politikai tekintély ebben az értelemben nem tévesztendő össze azzal ami a hatalom eszközeivel kikényszeríthető. Kifejezetten a presztízsre gondolok ezúttal. De nem érdemes a politikát belekeverve esetleg feleslegesen eltévelyedni hagyni a gondolatokat. Így gondoljunk egy tetszőlegesen más szakmára. A bevezetőben említett pedagógiától, az informatikáig bármire. A szakmai elismertséget éppen úgy, mint a bizalmat, a nagyobb tudásnak, gyakorlatnak szóló tiszteletet csak másokkal interakcióban tudjuk értelmezni. Hasonlóan a presztízsnek ahhoz a filozófikus megközelítéséhez, melyet például Leopold Lajos a múlt század tízes éveiben megfogalmazott műve előszavának legelején „a presztizs nem logikai, nem erkölcsi, nem esztétikai, hanem lélektani, szűkebben meghatárolva: társadalomlélektani tünemény, mely a logikushoz, erkölcsöshöz, esztétikushoz, hasznoshoz éppen úgy tapadhat, mint azok visszájához.” 

A fentiekből persze az is következik, hogy a presztízsveszteség néven illetett esemény lehet éppen úgy egy, az egyén által érzett szubjektív veszteség, mint a a környezet által visszaigazolt valós tekintélyvesztés. Az első esetben könnyedén válhat önmegvalósító jóslattá, mivel az, aki folyamatosan azt figyeli, hogy mikor csökkent az elismertsége a többiek szemében, könnyen olyan helyzetbe navigálhatja magát, hogy valóban veszít értékéből a többiek szemében. Ha ezt követően görcsösen próbálja erősítgetni, hogy neki már megint csökkent pár centivel a presztízse, előbb utóbb olyan szinten válthat ki ellenérzéseket, hogy valós erényeit is „áron alul” fogják értékelni. Ez, gondolom, számos olvasó számára ismerős helyzet lehet. Iskolából, munkahelyről, közéletből egyaránt.

Így az is könnyen belátható, hogy a presztízs tényleg nem olyan valami, amit el lehet várni. Nem, vagy csak nehezen értelmezhető az a helyzet, ha valaki mintegy elvárja a környezetében élőktől, dolgozóktól. Nem azért, mert nem érezheti úgy, hogy ez az adott, általa leadott teljesítmény alapján „ez jár” neki. Ezt sokan, sokszor érezhetjük így. A környezet azonban nem a saját elvárásaink alapján, hanem a környezeti normarendszer alapján fogja „beárazni” az adott teljesítményt. Hasonlóan ahhoz, ahogy egy kapcsolatban hiába tekinti magát valaki a kapcsolat mártírjának, az ügyeletes problémamegoldónak akkor, ha nem azt a problémát oldja meg, ami a másiknak is probléma, és nem abban segít a másiknak, amibe az valóban segedelemre szorul. De természetesen ez a helyzet is értelmezhető akár munkahelyi kapcsolatrendszerben, még a munkahelyi hierarchia mentén kialakuló viszonyokban is. Ilyen esetekben elvárható lehet például a kollegalitás, a vezetőhöz való lojalitás, mivel ezek nem annyira a szubjektív értékítélethez, hanem a munkavégzéshez kapcsolódnak.

Ilyen esetekben tehát hiába lép fel bárki azzal az igénnyel, hogy neki tíz dekával több presztízs jár, azt aligha fogja pusztán ettől megkapni. Ellenben könnyen előfordulhat, hogy kisebb elvárással, a környezet erőszakos manipulálása nélkül nagyobb elismertség lehet a jutalma emberünknek. A bevezetőre visszakanyarodva, a keret bezárásaként tehát a tanársággal kapcsolatban is igaz, hogy ott sem lehet alanyi jogú elismerésről beszélni. Az is egy komplex, az emberi viszonyokat, az általános teljesítőképességet, és a szűkebb-szélesebb emberi, társadalmi környezetet is figyelembe vevő koordinátarendszerben értelmezhető csupán.

Simay Endre István

Irodalom:
Leopold L. (Ifj.) 1912: A presztizs. Athenaeum, Budapest
Comments on Facebook

2011. október 14., péntek

Hiszünk-e a könnyeknek?


A filmek örök recepturája szerint, a népszerűség titkaként, bele kell írni a forgatókönyvbe egy gyereket és egy kutyát. Azt, hogy ez mennyire működik, nyilván bárki, aki moziba jár fel tudja mérni. De kétségtelenül lehet benne valami. Ahogy abban is, hogy kell egy ábrándos szemű hősnő is, akit a film témája szerint elrabolnak vagy sem, illetve elraboltatása esetén vagy megmenekül a végén, vagy sem. De semmiképpen nem árt az sem, ha olykor sírva is fakad a filmvásznon. Ha nem bánatában és hányattatásainak bizonyítékaként, akkor örömében. Ilyenkor ráközelítenek, és mindenki átélheti a megszemélyesített sírnivalót.

Legalább is nők esetében és az euroamerikai filmipar termékeit személve, melyek kétségtelenül az öreg kontinens színházi hagyományainak kebelén növekedtek akkorára, amekkorának manapság látjuk. A dramatizált érzelmi jelenetekkel azonban, túl azon, hogy sablonossá tesznek egy-egy fordulatot a cselekmény szövetében, van egy másik problémája is. Mondjuk van több is, de ezúttal egyet emelnék ki a sokból. Nevezetesen azt, hogy nem csak a filmeket, színdarabokat teszik érzelmileg sablonossá, hanem közvetett módon a mindennapjainkat is. Azon persze lehet vitatkozni, hogy a mindennapok érzelmi képeit tükrözik-e vissza a különböző, színészekkel megvalósított átiratok, vagy fordítva. De ez talán kicsit a tyúk és tojás viszonya feletti vitához válhat hasonlatossá. 

Azért az a valószínűbb, hogy előbb alakultak ki azok az érzelmi állapotok, mint a megformálásuk a színészet által. Miközben a közösség más tagjainak manipulálására alighanem a deszkák világot jelentő voltának felfedezése előtt is felhasználásra kerültek a könnyek. Mely felhasználáshoz a társadalom viszonya meglehetősen diszkriminatív. A környékbeli kulturális hagyományokat tekintve mindenképpen, mivel a fiuknak kevésbé nézik el, ha elpityerednek, míg a lányokkal szemben egyfajta burkolt elvárás is érvényesül a szélsőséges érzelmi megnyilvánulásokkal kapcsolatban. De az egészen biztos, hogy a társadalmi tolerancia lényegesen nagyobb a női nem képviselőivel szemben. Ez, nem egy esetben, és nem is túl meglepő módon, éppen az ellenkező hatás megnyilvánulásához is vezethet. Ha ugyanis valaki tényleg az érzelmi manipulálás eszközeként, és túl gyakran alkalmazza, az érzelmileg kifáraszthatja a környezetét. Elérve azt, hogy valós probléma esetén se nagyon figyeljenek fel rá. Hasonlóan az ok nélkül farkast kiáltó bojtárhoz. Az azonban bizonyos, hogy a kisbojtár-szindróma megnyilvánulását akkor különösen elutasítással hajlamosak kezelni az emberek, ha az egyfajta érzelmi zsarolásként nyilvánul meg. 

S ezen a ponton kétfele, mind vissza-, illetve előre-utalással is élnék. Visszautalással annyiban, hogy aki a filmművészet vagy színházi világot tekinti hétköznapi élete sablonjának, alighanem hajlamosabb lesz az érzelmi megnyilvánulások túldimenzionálására. Aztán a környezet vagy elviseli a kicsit, vagy nem is kicsit affektáló embertársat, vagy sem. A gyakorlatban a „vagy sem” a gyakoribb, mely állítást alighanem nemtől függetlenül, koedukáltan megerősíthet a nyájas olvasó. Ahogy alighanem azok a hölgyek is egyet tudnak ezzel érteni, akik párjukon egyre nagyobb közönyt tapasztalnak a könnyes nagyjelenetekkel szemben. Mígnem a vigasztaló szavak helyett legfeljebb a zsebkendő felajánlását képesek kiváltani. Szelídebb esetben. Mivel létezik egy alternatív, agresszívebb forgatókönyv is. Annyiban mindenképpen, hogy ha a partnernek csak a tehetetlenségérzetét erősíti az látszólag magyarázat nélküli érzelemroham, akkor a továbbiakban ez a tehetetlenségi frusztráció fogja meghatározni a cselekedeteit. Amin az sem fog sokat segíteni, ha egyszer csak ráébred, hogy „úgy sincs rajta sapka”, mert alapvetően az emberi manipulációja, és nem valós érzelmi tartalom kimutatása a cél. Azaz a könnyek valójában egy érzelmi agresszió megnyilvánulási formái csupán.

Az előreutalást pedig annyiban ejteném meg, hogy számos más tekintetben is hasonlóan működünk. Ha túl sokszor látjuk, egyfajta immunitás alakul ki, és akár komoly emberi problémák megnyilvánulásaival szemben is hasonlóképpen fogunk reagálni. Legyen az a nyomor, a hajléktalanság, vagy egy-egy személy szociális krízishelyzete, melytől elfordulunk inkább, mintsem odafigyelnénk. Egyébként az is közös vonásként jelentkezhet, hogy a személyes tehetetlenség érzése alig kisebb ezekben az esetekben. Egyszerűen azért, mert többnyire ezekben az esetekben nincs módunkban valós segítséget nyújtani embertársainknak, és nem mindenkinek elegendő megnyugvást biztosít az a verbális pótcselekvés, amit nyilatkozatok formájában naponta megélhetünk a közszereplőktől. Mely egyébként sokszor éppen úgy egyfajta érzelmi agresszió része csupán, mint a síró élettárs esetében. Mert mi másként lehetne értékelni a szolidaritás és társadalmi felelősség emlegetését olyanoktól, akik vigyáznak arra, hogy ezek látszatától is óvakodjanak. Leszámítva persze mások bíztatását.

Az sem állítható persze, hogy a két dolog az egyes ember pillanatnyi életében független egymástól. Az, akit a környezete jól ellát tehetetlenségérzéssel, alighanem érzékenyebben, vagy éppen fásultabban fog reagálni a magánéletében a hasonló hatásokra. Hogy aztán a kiegyensúlyozatlan magánélete visszahasson a mindennapjaira is természetesen. Egyfajta ördögi körbe kergetve az érzelmi csapdába került embert, amiből, önerőből építkezve, nem egy esetben a szinte teljes elfásulás a látszólag egyetlen kivezető út. Ami ugyancsak nem ritkán olyan szintű szociális elszigetelődéshez vezet, hogy emberünk esetleg a következő lesz, aki munkanélküliként az utcán lakók sorát fogja bővíteni. Az is biztos, hogy bár a filmekben és romantikus regényekben ilyenkor jön a „szerelem ereje”, mely minden akadályt legyőz. Sajátos módon, és ezt alighanem szintén sokan megerősíthetik, ebben a mindennapjainkban is lehet valami. Ha nem is annyira, mint az említett művekben, de annyiban bizonyára, hogy a magánélet az, ahol könnyebb egyfajta pufferzónát biztosítanunk egymásnak. Annyiban legalább, hogy ne használjuk érzelmeink megnyilvánulási formáit a másik sakkban tartására. Mert sok más mellett a személyes kapcsolatokban lényeges érzelmi bizalom is a kapcsolati múlt ködébe veszhet.

Simay Endre István
Comments on Facebook

2011. október 8., szombat

A nyereg alá korlátolt színház

A színházi világ egy külön világ a világot jelentő deszkázattal egyetemben. Egyetemen képzett színészekkel manapság, míg a pénzügyi keretekkel küzdő díszletezés lassan szintén deszkabódékba, pajtákba kényszeríti a színházakat. Mert a világot jelentő deszkák olykor körülöttünk is lehetnek. Nem csak a talpunk alatt, ahol olykor amúgy is a szél fütyül, mint tudjuk. Vagy a nagy semmi kong. Mikor, hogy, és kinek, mikor.

Ami azonban biztos, hogy a színházzal foglalkozni kell. Mert ha a köz nem foglalkozik a színházzal, könnyen előfordulhat, hogy a színház foglalkozik a közzel. Vagy közönyös tekintetünk előtt színházzá válik az egész köz élete. Bár már régen tudjuk, hogy színház az egész világ, azért nem árt, ha a körbevevő világ színháza inkább vígjáték, mint tragédia. Ha pedig tragikomikummá válik, vagy közröhejjé, akkor sem biztos, hogy jobbá válunk általa. Mert a színházi világ és a pedagógia között ez a közös vonás kétségtelenül megvan. Jó esetben jobbá válunk általa. Tudásban és emberségben egyaránt. 

Már akkor, ha a színház valóban a színházról szól, és nem valami égből ledesztillált, de kétségek közt szemlélgethető eszméktől, napi politikáról, vagy a „juszt is megmutatjuk” szellemiségéről. Az utóbbira teljesen ártatlannak tűnő körülmények is alapot adhatnak, mint a semmi célt, rendezői mondanivalót, és a darab szellemiségét sem hordozó meztelenség például. De ez sem a mai kor sajátja, hiszen ilyen magyar filmek például évtizedekkel ezelőtt is készültek. A „csak azért is megmutatjuk” jegyében. Aki szerint ez prüdéria, lelke rajta, Bár régóta tudott, hogy a legerotikusabb tartalom az lehet, amit nem látunk. Mert a fantázia kimeríthetetlenebb, mint a valóság.

Néha a fantázia természetesen másutt sem ártana, és a nagycsoportos óvoda pukkasztó szellemiségének elhagyása sem. De a köz igényének szintje olyan, amilyen. Ha igényli a szellemi törpülést, azzal fogják kiszolgálni. Hogy ennek mi köze a színházhoz? A legutóbbi pályázat sorsa, mely talán érdemtelenül nagy, illetve érdemtelenül kis vihart kavart, óhatatlanul juttat ilyen gondolatokat az ember eszébe. A szakmai közzel szembemenő felülbírálatok aligha különbek ettől. Ha ugyanis a színvonal a történelem-érettségin való bukáshoz hasonló szellemiséget, egy önmagába zárt, fantáziátlan politikai zsigeriséget képvisel csupán, akkor azzá válik, amilyen körülmények között születik. 

Sajnálnivalóvá, körbepalánkozottá, elidegenítetté. Ha egy színház ilyen, akkor oda tényleg buszokkal kell a közönséget toborozni. S persze kellő kísérettel, vagy kellően messziről. Hogy meg ne szökjenek a szünetben. Mert ahol a polgárpukkasztás, és a csak azért is a közpolitika hivatalos szemléletét leíró világképpé válik, ott nem érdekes a színvonal.  S ahol a szellemi törpe beosztása hatalmat ad, ott a középszer már királyi kegy, és a butaság oszthatatlan. 

 
Simay Endre István
Comments on Facebook