Tehetségképze(le)t

Az oktatás folyamatában régóta kérdéses terület, hogy mit kezdjünk a tehetséges gyermekkel. Itt, és most kár lenne belemenni annak fejtegetésében, hogy mit is tekinthetünk egyáltalán tehetségnek. Mert azért sokszor érezzük, érezhetjük azt, hogy ennek megfogalmazása is eléggé képlékeny. Különösen akkor, ha a tehetség valami olyan területen kezdene kibontakozni, ami nehezen feleltethető meg valamely egyértelmű fizikai jellemzővel, mint a hosszútávfutó alkati adottságai. Például a művészeti tehetségek esetében. A tehetség pontos megfogalmazásával tehát az intellektuális tehetségek körében lehet, hogy bajban lennénk, de az biztos, hogy ezekkel a tehetséges gyermekkel sokszor csak a baj van. 

Annak ellenére, hogy bizonyos biológiai jellemzők, fizikai képességek nyilvánvalóan a legtöbb tehetség kibontakoztatásához szükséges, ez nem egy esetben nem egy az egyben nyilvánvaló például a művészetek esetén. Mert a fizikai képességek terén a legtöbb esetben nem annyira a tehetséghez, mint annak megnyilvánulásához szükséges dolgokról beszélhetünk. A megnyilvánult tehetség alapjaként végső soron a képzelet szülötte. Mert ilyenkor valójában szellem belső világának, a gondolatiságnak a „termékeiről” beszélhetünk. Függetlenül attól, hogy a megjelenése a hétköznapokban egy fantasztikus festmény, egy magával ragadó írásmű vagy egy mindenkit ámulatba ejtő zenemű lesz majd. S sokszor hasonló mondható el a művészetektől függetlenül is. Például a tudományos újdonságokat, az új látásmódon alapuló alkotó tehetség is valamiféle elrugaszkodást jelent a sablonoktól.

Persze, már hallani is vélhetőek azok a vélemények, hogy micsoda badarság ez, hiszen a tehetség éppen az, hogy a képzeletben megalkotott gondolatfolyam zenében, képben, vagy írásban fog-e a nagy nyilvánosság elé lépni. S valóban tekinthető a tehetség innen is, de az, akinek a képzelete nem alkot új asszociációkat, nem tudja feltárni a valóság mátrixának új rétegeit, annak hiába minden technikai tudás. Lehet, hogy remekül fog érteni és tudni mindent, amit a vászon összefestékezéséről, telerajzolásáról csak tudni lehet. Akár diplomával is érvényesített és igazolt iskolaéveket eltöltve ezzel. A végeredmény tekintetében aligha lesz több diplomás másolónál. Vagy a korábbi remekművek, vagy az egyébként is látható környezet másolója. Amolyan remekbeszabott, manuális terméket előállító fényképezőgép gyanánt. S ez nem csak a festészetre igaz. Aligha van másként a többi említett, és a korábbiakban nem is említett esetben sem. 

Az igazi tehetség tehát egyfajta kettősség, mivel kétségtelenül szükségesek hozzá azok a képességek, melyek a többi ember számára közvetíteni képesek a gondolatoknak az expresszív vonatkozásait. Ha eltekintünk ettől a megnyilvánulási különbségtől, alapvetően az marad fenn a rostán, hogy az említett művészeti tehetség, vagy az igazán innovatív tudományos látásmód sokszor tényleg azt jelenti, hogy a gyermekkel csak a gond van. Sajátos látásmóddal, a sablonoktól eltérő megközelítésekkel fog operálni a hétköznapokban. S mert a gyermekek számára a hétköznapok gyakorlata az iskola, az iskolában. Ez a probléma nem új. Jól bizonyítja az, hogy nincs olyan magára valamit is adó oktatáspolitikai, oktatáselméleti rendezvény, ahol ne esne szó a tehetséggondozásról. Függetlenül attól, hogy tehetségen vagy annak gondozáson ki mit ért valójában.

Mondhatnánk azt is, hogy az oktatáspolitikusoknak és neveléselméletészeknek tehetségük van a tehetséggondozás absztrakt és sablonos megközelítésére. Valójában azonban nem egy esetben sokkal inkább arról van szó, hogy miként élje túl a sablonvilág az abból kilógó deviánsokat. Kiegészítve azzal, hogy amennyiben tesztek, vagy szakértői becslések alapján sikerült beilleszteni valakit az éppen aktuális tehetségsablonok valamelyikébe, akkor ez nem egy esetben sajátos patthelyzet alakul ki. A polc kiválasztott szegletébe száműzve az immár cimkével is ellátott tehetséget, mindent bele próbálnak szorítani, amit arról az adott polcrekeszről tudni lehet. Lehetőség szerint a téglagyártástól a kvantumzenékig. Mert az megfogható, kvantálható, és ezzel mérhető. Ki lehet pipálni, hogy a gyermek meg lett tehetséggondozva. Akkor is, ha esetleg egy életre elvették a kedvét a tényleges alkotástól. S mielőtt bárki elkezdene köveket gyűjteni e sorok íróját megbüntetendő, súlyosbítható mindez azzal is, hogy a képzési rendszer valójában éppen ebben érdekelt.

Ha ugyanis sikerül elérni, hogy az eredetileg képzeletben gazdag gyermek egy életre megelégelje azokat a technikai kényszereket, melyek mentén ezt a képzeletvilágot kinyilváníthatja, akkor a képzésnek nyert ügye van. Ettől kezdve ugyanis, bármilyen is volt a bemenet, a kimeneti oldalon pontosan olyan sablonkövetés fog megjelenni, mintha a haranggörbe közepéről vették volna ki a gyermeket. Mert bármit is fog képzelni magában, inkább nem fogja fárasztani a környezetét azzal, hogy erről beszéljen, rajzoljon, vagy írjon. Mert el fog menni a kisebb ellenállás felé, amit az oktatási rendszerek jól kitaposott ösvényein maradás biztosít. S ez jelenti az említett patthelyzetet. Az egyik serpenyőben az van, hogy a társadalom alapvetően igényelné a sablontól elrugaszkodókat. A másik serpenyőben az van, hogy az az intézményrendszer, melynek feladat lenne az intézményes oktatáspolitika eszköztárát mozgósítani az említett igény kielégítésére, valójában nem feltétlenül érdekelt ebben.

Mindez persze nem jelenti azt, hogy ne lehetne valós tehetséggondozást folytatni, de ezt aligha az oktatáspolitika nagyjai tudják egész pontosan meghatározni. Pénzt azonban főleg ezen a csatornán lehetne keríteni erre. Tehát az a helyzet állhat elő, hogy azoknak kellene megítélni a valós tehetséggondozást, akiknek maguknak esetleg csak az iktatószámok megjegyzésében nyilvánul meg hihetetlen rutinjuk. Nyitva hagyva a tulajdonképpeni kérdést, hogy mit is kellene képezni, oktatni, nevelni, pedagógiai erőfeszítésekkel támogatni. Valószínűleg azon a téren keresztülvágva lehetne elindulni, ami a képzelet, a szokatlan asszociációkra való képesség irányából közelíti meg a tehetséget, mint olyat. Mert valószínűleg ez lesz az, ami később olyan megnyilvánulásokat lesz képes megalapozni, amire majd sokan csettinthetnek egy képtárban.

Az is nyilvánvaló ugyanakkor, hogy ez nem az az egyszerű út, amit legtöbbször tehetséggondozás címkével látnak el az összejöveteleken. Ez sokkal inkább egy olyan rögös és kátyús út, melyre a tanárokat, okkal, nem igazán készítik fel. Okkal, mivel valójában rengeteg improvizatív elemet fog az út tartalmazni, és a közös vonás leginkább az lehet ezekben az utakban, hogy a tanártól, vagy inkább nevezzük mentornak ezen a ponton, egy olyan képességet igényel, ami a gyermek képzeletvilágában való értő részvételt teszi lehetővé. A feltétlen irányítás, a mindenben beleavatkozás, a mindent ellenőrzés igénye nélkül. Tehát valamilyen mértékben a gyermek képzeletét irányba röpíteni képes és nem a szárnyakat leszegő, a térkép kijelölt útjait fetisizáló hozzáállás képessége lenne szükséges. Márpedig ez az, amiről tehetséggondozás címén keveset hallani. Talán, mert valójában a buktatókon önerőből átverekedő tudósok és művészek lehetnének az igazán autentikus szereplői ezeknek a tereknek. 

A képzeletorientált tehetségfejlesztés szemlélete egyébként korántsem tekinthető olyan újdonságnak, hogy ezek a sorok fogalmaznák meg először. Az sem teljesen véletlen talán, hogy nem is csak a művészetek terén lehetett például hazánkban olvasni ilyen kezdeményezésekről. De a képzelet sablonjainak lazítására alkalmas olyan művek hatását sem a művészetek terén vizsgálták, mint a tudományos fantasztikus művekét. Az is nyilvánvaló azonban, hogy akár az Alien biológiáját, akár a sárkányok anyagcseréjét, akár egy sosemvolt világ képeit tekintjük, a képzelet játéka lehet mindahány. Még akkor is, ha figyelembe veszi a különböző tudományok eredményeit. Ha az ilyen irányba elkalandozó gyermeki képzelet vezetés híján abba az árokba hullik, melynek aljáról csak azt kiabálják, hogy „sárkányok nincsenek”, akkor vajon mennyi energia-befektetéssel tud majd kikecmeregni onnét. S vajon lesz-e valóban tehetséges abban az értelemben, hogy a képzeletében született új gondolatokat ki meri nyilvánítani, le meri festeni? Vagy csak egy marad a középvilág megfakult, de örökre megkeseredett robotosainak.

Simay Endre István