2011. szeptember 23., péntek

Féléseink a mindennapokban.

Nem. Nincs elírás a címben. Nem a félelmeinkről jutott eszembe pár sort leírni. Azok szinte közhelyszerűek. S egyben kicsit absztraktak is. Ez persze nem jelenti azt, hogy le kellene becsülni a félelmeket, mert életet menthet. Például az áramütéstől való általános félelem megóvhat attól, hogy megpróbáljunk egy-egy drótdarabot a két kezünkben fogva belepiszkálni egy fali csatlakozóba, az az konnektorba. A félés azonban már inkább a megélt félelem. Rossz hasonlattal olyan különbséggel a félelemtől, ami különbség lehet a forgalomtól való félelem, és a centikre féket csikorgató autóbusz nyújtotta élmények között.

Ez azonban nyilvánvalóan megfogható, körülírható, és ez a félés sokkal inkább egy pillanatnyi pánikreakcióként fog inkább megjelenni az egyén életében. Mozgósítva minden tartalékot az azonnali menekülés reményében. A baleseti statisztikák alapján nem is mindig sikeresen. A mindennapokban rögzülten ez nagy valószínűséggel nem jelenik meg. Vagy mégis? A fékcsikorgásos pánik valószínűleg nem. Azonban számos olyan félelmünk lehet, mely bekövetkezésekor igen komoly hatással bírhat a mindennapokra. Egyfajta szociális, egzisztenciális pánikot okozva, és nem egyszer hosszabb távra is beleragadva a napi életbe.
Ilyen hatása lehet talán a hitelt felvevőkre a napi ingadozása a gazdaságpolitikai ötletrohamok lázgörbéjének. Az általános félelmet nyilván biztosra vehetjük, mivel aligha van olyan honfitársunk, akit a kiszámíthatatlan gazdasági mozgások elégedett hátradőlésre indíthatnak. Akinek azonban egy hitelszerződés van a birtokában, az általánosságban hiába készül fel arra, hogy rosszabb lehet a helyzet. Amikor ténylegesen szembesül azzal az állapottal, hogy személyes tartalékainak maximális felélése sem elegendő ahhoz, hogy az egzisztenciális biztonságnak legalább az önbecsapásszerű látszatát fenntartsa, akkor jön, akkor léphet életbe az említett egzisztenciális pánik, a félés maga.

Leszögezve, hogy személy szerint nincs olyan devizaalapú, az utóbbi időben annyit emlegetett, hitelszerződésem, melynek alapján megalapozott lenne a fenti eszmefuttatás. Bár ismertem olyan diákot, akinek lakhatását ilyen szerződés terhelte, és aligha teszi napjainkban könnyebbé az életét. Jelenleg csak remélni tudom, hogy sikerült megúsznia a büntetőkamatos személyes kölcsönöket éppen úgy, mint más szürkezónás megoldásokat. Azért nagy általánosságban nehéz szabadulni attól a gondolattól, hogy az uzsora, a kényszerprostitúció és hasonlók ellen nem a rendvédelemnél kellene kezdeni a védekezést, hanem az egzisztenciális pánikhelyzetek megelőzésénél. 
 
Szóval, hitellel kapcsolatos személyes tapasztalatom nincs, de olyan más jellegű állapot sem jobb, mint a munkahely elvesztése. Ez is olyan valami, amire valójában nem lehet a maga teljességében felkészülni. Hiába látja az ember a folyamatot, ami egy adott munkahely esetén a cégmegszűnéshez vezet. A folyamatra a beosztottaknak legtöbbször semmi befolyásuk nincs. Marad a tehetetlen szemlélése a folyamatoknak, és a felkészülés a munkahelyvesztére. Ha a munkaerőpiac lehetővé teszi a mozgást, akkor természetesen más munkahelyre való elmozdulással. Ha azonban a munkaerőpiac zsugorodását látja, akkor a a felmondólevél kézhez kapására könnyen pánikroham foghatja el a dolgozót. Függetlenül attól, hogy a szublimált, elvont félelemmel már korábban szembesült, a félés rohama akkor is kisebb sokkot okozhat. Ennek a helyzetnek valójában nincs személyes alternatívája, és az olyan környezeti reakciók, hogy „de hát erre számítani lehetett” valójában segítség helyet csak a tehetetlenség érzését képesek mélyíteni.

Most persze az lenne az elegáns befejezés, ha meg lehetne írni az univerzális megoldást, hogy ezeket a személyes összeomlásokat miként lehetne jól kezelni. Valójában azt hiszem nincs valóban jó megoldás. Természetesen sokat segíthet, ha a környezet elfogadó, megértő, és legalább nem teszi az egzisztenciális pánikot szociális pánikká. Megtoldva egy közösségi kitaszítottság-érzéssel is a helyzetet. Talán ez az, amit érdemes lehet kiemelni, szem előtt tartani. Mert, ahogy őseink összebújhattak a vész idején, féléseink idején a szűkebb közösség, az emberi kapcsolatok lehetnek azok, amelyek elejét vehetik a szélsőséges, akár szuicid pánikreakcióknak.


Simay Endre István
Comments on Facebook

2011. szeptember 19., hétfő

Epreskerti séta.

Szobtrok mindenütt
Az Epreskert név hallatán nem elsősorban szobrok képe az, ami mindenkinek beugrik, de talán nem is feltétlenül hernyók, hanem egy földieperföld, sok piros szamócával. Holott a budapesti Epreskertnek az előbbiekhez van több köze. Múltjában a hernyókhoz, jelenében a szobrokhoz. Jelenleg ugyanis az egykori selyemhernyóknak takarmányt termő terület a Magyar Képzőművészeti Egyetemhez tartozó tanoda. Mint oktatási intézmény, nem is szabadon bejárható, de szerencsére több olyan rendezvény van, melynek kapcsán megnyitja kapuit.

Ilyen volt 2011. szeptember 17.-én és 18.-án a Kulturális Örökség Napjai nevet viselő két nap is. A számos színhely közül éppen a nem mindennapi felkereshetőség miatt az Epreskertet választottuk. Jó választás volt. Kicsit korábban odaérve a parkban sétálva érdemes volt egyfajta előnézeti képet kapni a helyről. Segített felvenni a hely hangulatát, és könnyebben befogadni később a vezetett körúton hallottakat. Mert volt mit hallgatni. Beleértve a terület, az iskola történetét éppen úgy, mint azt a személetet, amit az iskola, mint művészképző képviselt.

A kálvária "hátulnézetben"
Ennek vezérfonalát talán úgy lehetne összefoglalni, hogy megtanítani, amit meglehet, és megőrizni, bemutatni mindent, amit érdemes. Így számos olyan mű másolatát is őrzik, melyek eredetije más helyen, akár más országban lelhető fel csupán. De amelyek művészeti értéket, oktatandó megoldásokat reprezentálnak. Legyen az akár a Mátyás királyt ábrázoló fríz vagy egy Sárkányölő Szent Györgyről. De az epreskerti iskola meghatározó alapító művésze, Liptóújvári Stróbl Alajos hozatott ide sziklákat a Vaskaputól, éppen úgy, ahogy a Józsefvárosban bontásra ítélt Kálvária is itt talált helyet. Körbejárhatóan, és látogathatóan. Olyan korabeli ajtóval felszerelve, melyen ma is megcsodálható a régi kovácsmesterek művészete. Egy olyan zárszerkezeten, mely szintén nem tartozik a mai gyártmányok közé.S egy olyan kopogtatóval, mely ugyancsak méltán őrzi a régi kovácsok emlékét.

A restaurátortanoncok műhelye
Ám ez a pár mondat csak szemelvényesen emlékezhet meg a sétáról a művészképzés budapesti fellegvárában. Hogy érdemes-e ajánlani másnak is a sétát? Feltétlenül. Mert alighanem mindenkinek mást, és még ugyannak is időpontonként mást és mást nyújthat. A látogatás után, ha megnéztük korábban az egyetem központi épületét, az egyetlen kis tüske legfeljebb az a kérdés maradhat, hogy miközben a Magyar Képzőművészeti Egyetemen, mint az Epreskertben is látható volt a műhelyük, képeznek restaurátorokat, az Andrássy úton látható épület egyes részei miért olyan ütött-kopottak. De ismerjük a közmondást a cipész cipőjéről.

Simay Endre István
Comments on Facebook

2011. szeptember 17., szombat

Történelemoktatási káoszunk mindennapja...

... a magyarkodó hangoskodás. Amiről ez eszembe jutott, az két jelenség, mellyel szinte folytatólagosan sikerült találkoznom. Nem, nem mentem semmilyen tömegtüntetésre, sem szittyuló táborozásra. Pusztán felmentem az internetre, és előtte végigutaztam egy esti buszjáraton a fővárost. Ez utóbbi esetében jó lenne azt mondani, hogy meglepett a zsidózó ifjúság jelenléte, de sajnos ez elég álszent megállapítás lenne. Sajnos, amikor az emberek belső tartását megtöri a napi politika, és a parlamentben is a nyílt antiszemitizmus, illetve az általános idegengyűlölet határán billegnek egyes képviselők, még a hallgatólagos támogatottság sem teljesen hiányzik az esetek egy részében.

Az idegengyűlöletnek nyilvánvalóan köze van ahhoz is, hogy annak személyében, akinek nyelvét, kultúráját nem értjük, könnyebb megtalálni minden baj egyetemes okozóját. Olyan ez, mint amikor a közgazdaságilag képzetlen ember számára a bankrendszer jelenik meg egyetemes hibásként. Meg persze ilyenkor, a személyes vezetési hibák felismerése, elismerése helyett, könnyebb rámutatni a populista ideológusnak valakire azzal, hogy „nézd, ő tehet mindenről, mert én vagyok az egyetemes ész letéteményese”. Aztán ki tudja milyen károknak kell bekövetkezni ahhoz, hogy a tömegek újabb irányba legyenek hajlandók nézni. Ugyanakkor nem véletlen, az sem, hogy ilyenkor könnyen a preventív önvédelem áldozatául esik az, aki véletlenül magasabb szociális intelligenciával, általános ismeretszinttel rendelkezik. Mert az értelmiségi létnek inkább ezek lehetnek az általánosabb ismérvei, mint az egyetemek egyikén beszerzett valamilyen papír.

Az általános ismeretek összecsipegetéséhez azonban akár az érettségi megszerzése is elegendő garanciát jelenthetne. Ám amikor érettségi közeli korban levő ifjak akként osztják meg a világot, hogy magyarok és a többiek, akkor valahol nagy baj van a történelemoktatással, vagy akár csak a gondolkodó elmék pallérozásával általában is. Pedig állítólag az asszociatív és absztrakt gondolkodás képessége az egyik ismérve annak, hogy nem állatlábon leledzünk, és állítólag valami Homo sapiens kiemelkedett a főemlősök közül, és embernek nevezi magát. S hogy a diszkriminatív magyarkodás, azaz az idegenek elutasítása miért jelzi az oktatás csődjét? Egyszerűen azért, mert őseink nem itt emelkedtek ki a főemlősök közül.

Azt nagyjából hajlandóak ugyanis még ezek a fura ifjak is elismerni, hogy az ősmagyarok lóháton, szekéren, gyalog, de mindenképpen hosszas utazás nyomán keveredtek be a Kárpátok medencéjébe. Az is erősen valószínű, hogy a törzsek önmagukban is valami zárt szociális közösségként léteztek, mintegy többnemzettségű csapatot alkotva. A Duna mente sem volt éppen kihalt vidék. Aki nem hiszi, sétáljon el Aquincumba. A Római Birodalom határvidékén táborozó meglehetősen vegyes összetételű katonaság és segédszemélyzet, illetve a helyi lakosság aligha valószínű, hogy köddé vált a magyar törzsek közeledtének hírére. Sokkal valószínűbb, hogy többé-kevésbé beolvadtak a honfoglalók soraiba. Mert bármennyire is bántja esetleg az öntudatos prüdériáját sokaknak, alig valószínű, hogy a magyar törzsek másként viselkedtek volna, mint számos más háborúskodó megszálló a történelem során.

A lakosságtizedelő fekete halál, a XV. századi ábrázoláson
(Toggenburgi Bibliában)
A későbbi történelem során sem valószínű, hogy az európai keresztút mentén soha sem jöttek létre vegyes házasságok. Különösen akkor, amikor spontán vagy szervezett módon számos betelepedés zajlott a Kárpát-medencében. Jöttek besenyők, kunok, jászok, zsidók, örmények, szászok, és sokan mások. S természetesen nem szabad megfeledkezni a török megszállásról sem. Korántsem valószínűtlen, hogy a telefonkönyvek több oldalnyi nemzetiségalapú vezetéknév tulajdonosainak ősei között bizony ott találjuk azokat az idegeneket, akiknek nevüket is köszönhetik, és akik ellen olykor annyira kikelnek. Mert a fegyveres háborúk mellett arról sem érdemes megfeledkezni, hogy egész Európa lakossága többször vesztett biológiai háborút a járványokkal szemben. Olyan járványokkal szemben, melyekben a lakosság erősen megtizedelődött. Márpedig a járványok elmúltával a benépesedés „hozott anyagból”, a területen életben maradt populációból indult meg. Alighanem a biológiát és nem a családfakutatást részesítve előnyben. Ahogy egy kis szigetre sodródva a buszon utazó említett társaság tagja sem biztos, hogy az ellenkező nem anyakönyvi kivonatába szeretne bele. Vagy ha igen, akkor végtelen sajnálat, és a kihalás lehet csak osztályrészük. 

Hogy ezek után lehet-e valaki büszke az országra, melynek lakosaként született, és határai között felnőtt? Természetesen igen. Mert a magyar történelemnek része a török megszállás falusi földművelője éppen úgy, mint az osztrák uralkodóházzal megalkuvó nemes. A magyar nyelven írók, és a műveiket magyar nyelven olvasók éppen úgy, mint az ősök szokásait fenntartó, rovásírással jegyzetelő hagyományörzők. Mert a történelmünk tesz minket naggyá, és nem az előítéleteink. A történelem ismerete azt hiszem segíthet abban is, hogy valaki úgy legyen büszke magyar, a szó legtágabb értelmében, hogy ehhez ne kelljen gyűlölnie alanyi jogon mindenki mást maga körül. Már csak azért is, hogy lelkiismeret-furdalás nélkül idézhesse Rejtő szállóigéit vagy Radnóti verseit, melyek nélkül ugyanúgy szegényebb lenne a magyar kultúra, mint Arany balladái nélkül. De végső soron a kocsmai falfirkák szintjén felülemelkedő oktatás ezek ismeretében is segíthetne.

Simay Endre István


Comments on Facebook

2011. szeptember 11., vasárnap

A Nyolcak zárórája előtt.


Kernstok Károly: Ifjak
A Szépművészeti Múzeum időszaki kiállításai jó alkalmak arra, hogy szélesítsék a kulturális látókört. Ilyen kiállítás volt a Nyolcak, a hazai festészet és művészet egy meghatározó csoport, munkáit bemutató tárlat is. Röviden összefoglalva a zárónap előtti napon megtekintett kiállítást, annyit is lehetne mondani, hogy szép volt, jó volt. S aztán lehetne sejtetni a „de” szócskával kezdődő kivétellistát. Így visszagondolva déli órákra ezt a listát elég nehéz lenne összeállítani.

A lista inkább sok apróságot rejtene. Rejtély, hogy miért jó úgy elhelyezni a lámpákat, hogy néha annyira nem világítja meg a festményt, hogy a színeket néha inkább csak sejteni lehet, mint élvezni. Cserébe a festők életrajzának hirdetőoszlopai mellett egyenesen a szöveg felső részére feltekintő olvasó szemébe világít. A falakon elhelyezett szövegek sem mindig a legjobbak. A bejáratnál levőket olvasva néha az az érzésem támadt, hogy a kitöltendő falfelület inkább volt motiváló tényező, mint a valós közlendő. A képek, festők környékén levő hosszabb simertetések meg néha kifejezetten mosolyra fakasztóak. Kernstok Károly, „Ifjak” című képe mellett például a szöveg utolsó mondatáról hosszas szemlélődés után sem derült ki, hogy mit akar jelenteni. Megérte volna megjegyezni, és itt közreadni, de nem sikerült. Mármint megjegyezni. Kicsi vigasz, hogy a megfogalmazója is valószínűleg elvesztette a fonalat a több sort átölelő mondat végére. 

Összességében Nyolcak, Berényi Róbert, Czigány Dezső, Czóbel Béla, Kernstok Károly, Márffy Ödön, Orbán Dezső, Pór Bertalan és Tihanyi Lajos, különböző műveinek szemlélése megérte a szombati nap néhány órájának rááldozását. A társaság, mely persze nem a kiállítás sajátja, hanem személyes körülmény, pedig különösen értékessé tette az idő ezen eltöltését. Az apró kiállítási bosszúságok meg tekinthetőek pedagógiai segédletnek is. Van mihez kapcsolni az egyes képek nyújtotta élményt. Akár azt is, hogy a csendéletes terem végére úgy éreztem, hogy jó darabig egy festményt sem szeretnék látni, amin gyümölcs, és valami kübli van. Kicsit zsúfolt is volt a kiállítás, és kicsit nagyobb teret is megérdemelt volna.

Simay Endre István
Comments on Facebook

2011. szeptember 7., szerda

Nem vettek fel a Kodolányira.

Nem vettek fel a 2011/2012-es tanévre. Nem a rossz felvételi teljesítmény miatt, mert a diplomák egy bizonyos száma után szerencsére ebben könnyítést kap az ember. Az a szak amire jelentkeztem nem indult el a jelentkezők alacsony száma miatt. Ez egy olyan szakirányú továbbképzés lett volna, melyet a Kodolányi Jánosról elnevezett főiskola hirdetett meg „Szocioterápiás eljárások az iskolai erőszak kezelésére” címmel. Elsősorban gyakorló pedagógusoknak, és olyan érdeklődő, ám pedagógus végzettséggel rendelkezőknek, mint amilyenként magam is jelentkeztem.

Az, hogy nem indult részben személyesen érintett. De azért van pár kérdés, amit nem igazán lehet megkerülni. Mert hosszú távon tanulni két ok miatt érdemes. Az egyik nyilvánvalóan az agyi gyeptéglák időszakonkénti felszántása. A másik az a hosszú távú tervezés, ami sarkallhat valakit arra, hogy halmozza az élvezetek mellett az életcélok közé is felvegye a több lábon állás személyes programját. A jelentkezők alacsony száma egy különben ígéretes képzésre az utóbbi kapcsán vet fel kérdéseket. Vajon a jelen pedagógusai nem terveznek hosszú távra? Vagy csak nincsenek szabad forrásaik, hogy hosszú távra tervezzenek? Azok, akiknek van pedagógus végzettségük nem érdeklődnek aziránt, hogy a sokszor emlegetett iskolai erőszakkal kezdjenek valamit? Vagy esetleg csak reménytelennek tartják azt, hogy a képzés után, a papírral a zsebükben valóban tudnak tenni valamit? 

Tulajdonképpen a legjobb lenne nyílt vitát szervezni arról, hogy vajon az élethosszig tartó tanulásnak kicsiny hazánkban van-e egyáltalán jelentősége. Már akkor, ha egy ilyen vitának lehet, lehetne-e jelentősége az oktatáspolitikában. Tud-e az ország olyan hosszú távú perspektívát kínálni, ami a kommunikációs fordulatok fölé tudja emelni a felnőttkori képzéseket? Hogy ez miért a tanárképzések kapcsán jutott eszembe? Mert valószínű, hogy a tanárok személyes példája lehetne az a mankó, melyre a jövő nemzedékeket lehetne támasztani. Már akkor, ha nem felemás hosszú, szúette falábakra szeretnénk gyermekeink szellemiségét állítani.


Simay Endre István
Comments on Facebook

2011. szeptember 4., vasárnap

Egy nap Bécs - Indulatba jöttünk


Télikert és lepkeház Bécsben
Bécs itt van a szomszédban. Tudjuk. Ha máshonnan nem, akkor a történelemkönyvekből. Nyögte Mátyás bús hadát, és a rendszerváltás környékén a magyar hűtőszekrény-turistákat. Mondhatnánk, hogy „így járt”. Manapság azért kevesebb magyar rója az útjait, bár olykor a legmeglepőbb helyeken találkozhat magyar csoportokkal az, aki hazánkból odavetődik. Kocsival, vagy anélkül. A magam részéről inkább anélkül. Kocsim nem lévén a busz és a vonat közt lehetett választani, és lévén a West-Banhof a város közepén a vasút tűnt jobbnak.

Utólag nem bántam meg. Bár az út előzményei meglehetősen a hazai turizmus tipikus jegyeinek fényével volt megvilágítva. Mert például már jegyet szerezni a vonatokra is kaland volt. Az ember naivan bemegy a Keleti Pályaudvarra és elkezdi keresni a nemzetközi jegypénztárt. Ha busszal ér oda, lelke rajta. A buszok mostanság nem a pályaudvar mellett, hanem előtte állnak meg. Ezzel önmagában semmi baj. De ha a turista azt hiszi, hogy jól láthatóan ki van írva a bejáratnál, hogy merre találja a jegyeket, hát téved. Az azonban pozitívum, hogy az információnál kedvesen eligazítják. S ez itt nem a pejorizáló gunyorosság hangja. Tényleg mosolyogva és tényleg eligazítják az ember betévedő gyerekét. Üdítő jelenség a nagy hazai kirándulóvilágban.

Az, hogy a megadott helyhez közeledve már feltűnik a jegypénztárra utaló kiírás, szintén bíztató. Az hogy peront kettészelő vaskerítés előbb van, mint a jegypénztár, már kevésbé. De megúsztam. Mármint a magyarázkodást, hogy honnan legyen adott esetben előbb jegyem, mintsem megvehetném. Szóval. Nagy igyekezettel irány a jegypénztár. Ott részben félhomály, részben egy sorszámköpő automata várja a betévedőket. Az előbbi lehet egy szubjektív hatás, mivel kint süt a nap. Az utóbbi sajnos nem a környezet varázslata, hanem a súlyos papírpazarló valóság. Ha ugyanis valaki csak kicsit óvatlan, akkor szép hosszú papírcsíkkal kapja a sorszámot. Biztos humanizmusból, hogy ki is törölhesse vele, ha már megkapta.

Mert ne adja az ég, hogy valaki mondjuk a jegyvásárláshoz és az információhoz egyaránt sorszámot kérjen. Kipróbáltam, és hibának bizonyult. Kiderült, hogy a sorszám hívása az információs ablakhoz köszönő viszonyban sincs a valósággal. Amikor hívtak, még javában csevegett ott valaki. De sebaj, a türelem ősi erény. Tehát gyakoroltam, és kivártam. Majd nekiszegeztem az információs ablak mögött ülő hölgynek a kérdést, hogy ha egy napra megyek pénteken, akkor mik a lehetőségek. Ez szerdán történt. A hölgy valami alig érthető hang kiadása mellett kiadott két sajtcédulát. Ez valami sorozatban fénymásolt izéből kézi ollóval levágott papírcsíkot akar takarni, melyen kinyomtatva ott voltak a vonatok. Egész napra. Mert nyilván azért emeltem ki, hogy reggel mennék, és este jönnék, hogy megkapjam ezeket a cetliket. Rajtuk az este induló vonatokkal is.

Ezt követte a fogós ravasz kérdés, hogy mennyibe kerül a jegy. Ez már meghaladta az információs pult teljesítőképességét, mert a kartársnő gyakorlatilag szó nélkül felállt és távozott. Sebaj, megkérdezte. Ezt onnan tudom, hogy amikor visszajött, akkor elkezdte elmondani, hogy mennyi az annyi. Még jó, hogy valahol ott a háttérszemélyzet, aki tudta. Közben persze nem meglepő módon már vagy négy, sorszám szerint hívott ember állt sorba az információs ablakhoz. De az erény, mint türelem tekintetében legalább edződtek. Ám az, aki azt hiszi, hogy ennyivel meg lehet úszni a jegyvásárlást, az téved.

Mint írtam, előrelátóan két cédulát szereztem. A jegyvásárláshoz vezető felett eljárt az idő, mivel közben hívták, míg az információt gyűjtöttem. Sebaj, miután sikerült egy olyan ablakot találni, ahol éppen nem állt senki, odamerészkedtem, és mondám, hogy sajnos kimaradtam a jegyvásárlásból. A válasz rögtön, és morcosan meg is érkezett: „Nem kimaradt, hanem nem figyelt eléggé”. Na nehogy már azt higgye a kedves vásárló, hogy majd foglalkozunk vele, főleg, hogy már a kolleginát is fárasztotta holmi jegyárakat kérdezve. Netán valami ilyesmit mondunk, hogy „Igen, de sajnos nem tudom előresorolni. Tépjen kérem új számot, és köszönjük a türelmét.” Az utóbbi simán kiváltható a „Nem tudok mit tenni, a komputer osztja be” csatakiáltással. Mert öntudatosan halad a hölgy a munka frontján, és nem alázkodik meg a vásárló előtt.  Maradjon otthon a marhája. Mit zargatja itt a szolgáltatás serény hangyáit ilyen marhaságokkal.

Természetesen, mivel Magyarországon élek, tudom a dolgom, új sorszámot tépek. Közben egy német házaspárt is elirányítok, hogy hol tud sorszámra szert tenni. Mert ki van ugyan írva, hogy ki itt akar valamit, szerezzen sorszámot, de a régi jegykezelők méretét idéző készülék az ő szétkopott gumikerekeivel árván és segítséget nyújtó alkalmazott nélkül várja az arra tévedőket. Szóval új sorszám, friss ropogós, fél méteres papírslejfnin. Hála az említett adagolószerkezetnek. A jegypénztáras pechére ugyanoda kerülök vissza, ahonnan kis idővel előtte elhajtottak. Innen már majdnem gördülékeny a dolog. A sajtcédulákról felmondom a menetrendet, és kérem a jegyet. Egy napra, és tudom, hogy főleg sétálni szeretnék Bécsben. A pénztáros szerencsére jobban tudja, és helyből a drágább, a helyi közlekedés két napját is tartalmazó jegyet ajánlja. Kicsit úgy van ezzel az ember ezután, mint az egyszeri sebész-vicc poénja, „Mondom, jobb, mondom kéz”. Mondom egy nap, mondom péntek, mondom helyjegy.

Kérdem, nem-e létezik-e, a másik jegy. Létezik természetesen. Talán nem kellene meglepődnöm, hogy az eurós ár mellé azonnal mondja a hölgy a forintos árat is. Sőt, ez lehetne kellemes udvariasság is. Azonban hiába néztem szerte és szét, sehol nem láttam olyan táblát, ahol az éppen aktuális árfolyam ki lett volna téve. Visszaszámolva, nem volt vele gond, de az igazán udvarias gesztus mégis az lett volna, ha ki van függesztve a pénztár fölé. Hátha nem haladta volna meg a komputer vagy akár egy darab kréta képességeit. Azon, hogy a helyjegy árát az információs hölgy nem tette hozzá, amikor a jegyárat kérdeztem, túlélem. Az árát is. A pénztáros megkérdezetem. Közli, hogy mennyi az annyi, valamint azt, hogy nem kötelező. Azok után, hogy eddigre már nem kis időt elszórakoztattuk egymást a vasúttársasággal a nem-kötelezőség kérdés pár másodperces mérlegelése megbocsáthatatlan. „Most akkor kell, vagy nem kell?” hangzik az öntudatos kérdés, és az ember ismét visszalép pár évtizedet a múltba. Kell, tehát adja. Üsse kavics visszafele is. Hurrá, utazunk.

Nem egyszerűen, de alaposan. Mert aki azt hiszi, hogy egy nemzetközi vonat pontosan indul, az téved. Na jó, nem innen indul alapvetően, mert a Dacia annyira nemzetközi, hogy különböző országok küldenek hozzá kocsikat. Így minden nemzeti vasúttársaság hozzátesz itt keleten egy kicsit a késedelemhez. Az eredmény az időhólabda effektusa. Már a Keletiből 20-25 perc késedelemmel indul. Ez akár még érthető is lenne. Az már kevésbé, hogy a kedves utasok erről mi a szöszért nem jogosultak tájékoztatást kapni. De, mint tudjuk a türelem fontos erény, és ha már kifizetve a jegy, menjünk vele.

Tehát várunk a csendben, már amennyiben nem a pályaudvar csendes, hanem a vasúttársaság. A jegyvizsgáló áll hosszú méla lesben a vonat mellett, a hangosbemondó hallgat a késedelem mértékéről, vagy csak a szokásos, érthetetlen bugyogó infót adja. Amiből az, aki a vonatban ül, csak a torz zajt hallja. Az, hogy a jegyvizsgáló, alias kalauz végigmenjen a kocsikon, vagy a kocsikon legyen egy hangosbemondó, igazán kár is lenne elvárni. Nem azért, mert nem lehetne elképzelni a szolgáltatás ilyetén fordulatát, hanem mert tényleg kár lenne elvárni. Úgysem teljesülne. Mert nehogy már az utas azt higgye, hogy a szolgáltató azért van, hogy őt kiszolgálja. Illetve ezt is hiheti. De felesleges. A Dacia esetében mindenképpen. Ahhoz más vonalakon, vagy más társasággal kell utaznia. Egy balkánt is megjáró kocsikat tartalmazó vonathoz balkáni kiszolgálás tartozik. Már ami azt illeti, hogy a „balkáni” szóhoz milyen pejoratív értelem társul. Holott nyugodtan jellemezhető és leírható lenne a „pocsék” jelzővel.

Annak ellenére, hogy a Keletiben is van néhány magáról megfeledkező dolgozó. Az aki például mosolyog az információnál, megköszöni a jegyeket a vonaton és készséggel elmeséli a késedelmes indulás okát. Remélhetőleg azért nem lesznek munkanélküliek, mint a munkásöntudat megcsúfolói, akik embernek, sőt, ügyfélnek tekintik az utasokat.

Simay Endre István
Comments on Facebook