2011. november 20., vasárnap

Tanszabadsági fogadóórák


A József Attila verseinek jegyében zajló irodalmi hosszútávfutás mellett egy másik rendezvény is zajlott a Kossuth téren, a parlament árnyékában. Ennek szervezői szintén magánutas rendezvényként, vagy ahogy mostanában hívják, civil kezdeményezésként hívták a térre azokat, akik nem mindenben szeretnék elviselni a házat. Még akkor is, ha a tér tulajdonképpen tényleg a mienk, és a ház is rajta. Mert az mégis csak az Ország Háza. Így nagybetűvel. Sőt, akár csupa nagybetűvel is. De hogy néven is megneveződjék a szervezet, a HAT (Hálózat a Tanszabadságért) szervezte azt a többnapos tiltakozó ülést, mely a sokat támadott köznevelési törvény jegyében jött létre. S amelynek keretében az arra járókat is beszélgetésbe vonó fogadóórák ugyancsak megtartattak.

A gyűlés tulajdonképpen nem jöhetett volna létre, ha nincs egy Dr. Hoffmann Rózsája tisztelt háznak. Azért valószínűleg mégsem teljesen a hála hangjai azok, melyek megszólaltak a 2011. november 15.-ével indult rendezvénysorozatnak. Mert nem egy egynapos fagyoskodásról, hanem egy több előadást, és a látogatók számára nyitott beszélgetéseket is felölelő tiltakozóakcióról van szó. Az persze kérdéses, hogy az oktatáspolitika hivatalos irányvonalát mennyire tudja befolyásolni a civil tiltakozás, de ezt majd a jövő megmutatja. Kár is lenne ebben előre jóslásokba bocsátkozni, mivel a pillanatnyi helyzet az, hogy még a kormányzati csatornák között sincs teljes egyetértés abban, hogy a köznek az ő nevelését milyen csapásirányok mentén is kellene valamilyen közösen hajózható csatornába terelni.

Az, hogy ez jó vagy rossz, az persze lehet továbbra is kérdéses. Ahogy az is, hogy hány körme szakad majd annak, aki a körömszakadtáig ragaszkodik egy olyan köznevelési vízióhoz, mely felett többszörösen is eljárt az idő. Még akkor is, ha eltekintünk az olyan triviális közhelysziporkáktól, mely például a sokat emlegetett görögök emlegetése a tervezett előszavában. Mivel azt, hogy ez miért irgalmatlan, minden konkrétumot, és szakmaiságot nélkülöző, közhely csupán, korábban már ecseteltem, erre itt most nem térnék ki. Pusztán szeretném ismét leszögezni a reményt, hogy az új közoktatási törvénytervezet nem a pederasztia és a fiatalkorúak szex-rabszolgasága okán tartotta említésre méltónak a görögök szolgáltatta példát. Még akkor is, ha a pornó újfajta adója azért megjelent a kormányzati kommunikációban.

Alkalmasint egyébként ilyen témákról is szívesen beszélgettek a HAT képviselői az arra járókkal. Miközben természetesen az, akinek türelme volt, akár ott helyben is elolvashatta a forrásmunkákat. Dacolva a novemberi időjárással, mely a bevezetésben említett másik rendezvény hallgatóságát sem kímélte. De a tanszabadság jegyében rendezett tiltakozáshoz, tényleg jó lenne hinni abban, hogy lesz létjogosultsága az alternatív megoldásoknak. Nem is feltétlenül azért, mert a demokráciának nevezett társadalompolitikai kategória jellemzőinek ez felelne meg legjobban. Mert azt azért talán kevesen vitatják, hogy a demokrácia, feltéve, ha nem a görög mintát követik, jó dolog. 

Az alternatíváknak sokkal inkább azért lenne helye az oktatásban, mert a történelem a pedagógia fejlődéstörténete során csak azt tudta bebizonyítani, hogy senki sem tudta az univerzálisan jó megoldást ezüsttálcán felajánlani. Mert a valóság mindig kicsit komplexebb, mint ahogy sokszor az a tudományos ülésszakok szekcióüléseinek boncasztalain látszik. Ha tehát egyetlen köznevelési Prokrusztész-ágyba kell belefeküdnie a gyermekek szellemiségét pallérozandó, akkor az aligha fogja egyaránt szolgálni minden diák legjobb fejlődésének lehetőségét. Ha ezt olyan mellékzöngék is kísérik, mint a képzés kasztosító hatásának felerősítése a felsőoktatásban, vagy a szülő befolyásának szándékos csökkentésével növekvő elidegenedés az iskolarendszertől, akkor különösen szkeptikusak lehetünk. Annak az ágynak a szélén állva, ahol a jelenlegi oktatáspolitikusok a szállásmesterek, feltétlenül.

Nem elfeledkezve azért arról sem, hogy a közoktatás jelen állapota egy olyan folyamat éppen aktuális állomása, melyben igen sokakra freccsent már a sár. Mert a megoldás továbbra is egy emberöltőre szabott, és az érdekeltek széles rétegeinek elfogadható oktatáspolitikai koalíció lenne. Amíg a megoldási javaslatok nem ebbe az irányba indulnak el, és még a látszata is hiányzik a széles, pártérdekeken és oktatási szekértáborokon felülemelkedő megállapodásoknak, addig sajnos a tiltakozások sem biztos, hogy célt érnek. Mert kérdés, hogy maguk a pedagógiát művelők, illetve a pedagógia elméletének felkent kutatói mennyire tudják egységesen támogatni a tiltakozásokat és a szervezőket. S támogatásuk esetén mekkora az egzisztenciális csapda, melyből kikiabálva azt ki is merik nyilvánítani. Azért persze szeretnénk, és magam is szeretnék hinni abban, hogy nem vak Thészeusz-ként körbecsapkodó, hanem a valóban hatékony szerveződések egyike lesz a HAT. S Ariadné átka a valóban felejtésre ítélhető kényszerpályás oktatásszervezést fogja utolérni.

Simay Endre István

Comments on Facebook

2011. november 12., szombat

Tehetségképze(le)t


Az oktatás folyamatában régóta kérdéses terület, hogy mit kezdjünk a tehetséges gyermekkel. Itt, és most kár lenne belemenni annak fejtegetésében, hogy mit is tekinthetünk egyáltalán tehetségnek. Mert azért sokszor érezzük, érezhetjük azt, hogy ennek megfogalmazása is eléggé képlékeny. Különösen akkor, ha a tehetség valami olyan területen kezdene kibontakozni, ami nehezen feleltethető meg valamely egyértelmű fizikai jellemzővel, mint a hosszútávfutó alkati adottságai. Például a művészeti tehetségek esetében. A tehetség pontos megfogalmazásával tehát az intellektuális tehetségek körében lehet, hogy bajban lennénk, de az biztos, hogy ezekkel a tehetséges gyermekkel sokszor csak a baj van. 

Annak ellenére, hogy bizonyos biológiai jellemzők, fizikai képességek nyilvánvalóan a legtöbb tehetség kibontakoztatásához szükséges, ez nem egy esetben nem egy az egyben nyilvánvaló például a művészetek esetén. Mert a fizikai képességek terén a legtöbb esetben nem annyira a tehetséghez, mint annak megnyilvánulásához szükséges dolgokról beszélhetünk. A megnyilvánult tehetség alapjaként végső soron a képzelet szülötte. Mert ilyenkor valójában szellem belső világának, a gondolatiságnak a „termékeiről” beszélhetünk. Függetlenül attól, hogy a megjelenése a hétköznapokban egy fantasztikus festmény, egy magával ragadó írásmű vagy egy mindenkit ámulatba ejtő zenemű lesz majd. S sokszor hasonló mondható el a művészetektől függetlenül is. Például a tudományos újdonságokat, az új látásmódon alapuló alkotó tehetség is valamiféle elrugaszkodást jelent a sablonoktól.

Persze, már hallani is vélhetőek azok a vélemények, hogy micsoda badarság ez, hiszen a tehetség éppen az, hogy a képzeletben megalkotott gondolatfolyam zenében, képben, vagy írásban fog-e a nagy nyilvánosság elé lépni. S valóban tekinthető a tehetség innen is, de az, akinek a képzelete nem alkot új asszociációkat, nem tudja feltárni a valóság mátrixának új rétegeit, annak hiába minden technikai tudás. Lehet, hogy remekül fog érteni és tudni mindent, amit a vászon összefestékezéséről, telerajzolásáról csak tudni lehet. Akár diplomával is érvényesített és igazolt iskolaéveket eltöltve ezzel. A végeredmény tekintetében aligha lesz több diplomás másolónál. Vagy a korábbi remekművek, vagy az egyébként is látható környezet másolója. Amolyan remekbeszabott, manuális terméket előállító fényképezőgép gyanánt. S ez nem csak a festészetre igaz. Aligha van másként a többi említett, és a korábbiakban nem is említett esetben sem. 

Az igazi tehetség tehát egyfajta kettősség, mivel kétségtelenül szükségesek hozzá azok a képességek, melyek a többi ember számára közvetíteni képesek a gondolatoknak az expresszív vonatkozásait. Ha eltekintünk ettől a megnyilvánulási különbségtől, alapvetően az marad fenn a rostán, hogy az említett művészeti tehetség, vagy az igazán innovatív tudományos látásmód sokszor tényleg azt jelenti, hogy a gyermekkel csak a gond van. Sajátos látásmóddal, a sablonoktól eltérő megközelítésekkel fog operálni a hétköznapokban. S mert a gyermekek számára a hétköznapok gyakorlata az iskola, az iskolában. Ez a probléma nem új. Jól bizonyítja az, hogy nincs olyan magára valamit is adó oktatáspolitikai, oktatáselméleti rendezvény, ahol ne esne szó a tehetséggondozásról. Függetlenül attól, hogy tehetségen vagy annak gondozáson ki mit ért valójában.

Mondhatnánk azt is, hogy az oktatáspolitikusoknak és neveléselméletészeknek tehetségük van a tehetséggondozás absztrakt és sablonos megközelítésére. Valójában azonban nem egy esetben sokkal inkább arról van szó, hogy miként élje túl a sablonvilág az abból kilógó deviánsokat. Kiegészítve azzal, hogy amennyiben tesztek, vagy szakértői becslések alapján sikerült beilleszteni valakit az éppen aktuális tehetségsablonok valamelyikébe, akkor ez nem egy esetben sajátos patthelyzet alakul ki. A polc kiválasztott szegletébe száműzve az immár cimkével is ellátott tehetséget, mindent bele próbálnak szorítani, amit arról az adott polcrekeszről tudni lehet. Lehetőség szerint a téglagyártástól a kvantumzenékig. Mert az megfogható, kvantálható, és ezzel mérhető. Ki lehet pipálni, hogy a gyermek meg lett tehetséggondozva. Akkor is, ha esetleg egy életre elvették a kedvét a tényleges alkotástól. S mielőtt bárki elkezdene köveket gyűjteni e sorok íróját megbüntetendő, súlyosbítható mindez azzal is, hogy a képzési rendszer valójában éppen ebben érdekelt.

Ha ugyanis sikerül elérni, hogy az eredetileg képzeletben gazdag gyermek egy életre megelégelje azokat a technikai kényszereket, melyek mentén ezt a képzeletvilágot kinyilváníthatja, akkor a képzésnek nyert ügye van. Ettől kezdve ugyanis, bármilyen is volt a bemenet, a kimeneti oldalon pontosan olyan sablonkövetés fog megjelenni, mintha a haranggörbe közepéről vették volna ki a gyermeket. Mert bármit is fog képzelni magában, inkább nem fogja fárasztani a környezetét azzal, hogy erről beszéljen, rajzoljon, vagy írjon. Mert el fog menni a kisebb ellenállás felé, amit az oktatási rendszerek jól kitaposott ösvényein maradás biztosít. S ez jelenti az említett patthelyzetet. Az egyik serpenyőben az van, hogy a társadalom alapvetően igényelné a sablontól elrugaszkodókat. A másik serpenyőben az van, hogy az az intézményrendszer, melynek feladat lenne az intézményes oktatáspolitika eszköztárát mozgósítani az említett igény kielégítésére, valójában nem feltétlenül érdekelt ebben.

Mindez persze nem jelenti azt, hogy ne lehetne valós tehetséggondozást folytatni, de ezt aligha az oktatáspolitika nagyjai tudják egész pontosan meghatározni. Pénzt azonban főleg ezen a csatornán lehetne keríteni erre. Tehát az a helyzet állhat elő, hogy azoknak kellene megítélni a valós tehetséggondozást, akiknek maguknak esetleg csak az iktatószámok megjegyzésében nyilvánul meg hihetetlen rutinjuk. Nyitva hagyva a tulajdonképpeni kérdést, hogy mit is kellene képezni, oktatni, nevelni, pedagógiai erőfeszítésekkel támogatni. Valószínűleg azon a téren keresztülvágva lehetne elindulni, ami a képzelet, a szokatlan asszociációkra való képesség irányából közelíti meg a tehetséget, mint olyat. Mert valószínűleg ez lesz az, ami később olyan megnyilvánulásokat lesz képes megalapozni, amire majd sokan csettinthetnek egy képtárban.

Az is nyilvánvaló ugyanakkor, hogy ez nem az az egyszerű út, amit legtöbbször tehetséggondozás címkével látnak el az összejöveteleken. Ez sokkal inkább egy olyan rögös és kátyús út, melyre a tanárokat, okkal, nem igazán készítik fel. Okkal, mivel valójában rengeteg improvizatív elemet fog az út tartalmazni, és a közös vonás leginkább az lehet ezekben az utakban, hogy a tanártól, vagy inkább nevezzük mentornak ezen a ponton, egy olyan képességet igényel, ami a gyermek képzeletvilágában való értő részvételt teszi lehetővé. A feltétlen irányítás, a mindenben beleavatkozás, a mindent ellenőrzés igénye nélkül. Tehát valamilyen mértékben a gyermek képzeletét irányba röpíteni képes és nem a szárnyakat leszegő, a térkép kijelölt útjait fetisizáló hozzáállás képessége lenne szükséges. Márpedig ez az, amiről tehetséggondozás címén keveset hallani. Talán, mert valójában a buktatókon önerőből átverekedő tudósok és művészek lehetnének az igazán autentikus szereplői ezeknek a tereknek. 

A képzeletorientált tehetségfejlesztés szemlélete egyébként korántsem tekinthető olyan újdonságnak, hogy ezek a sorok fogalmaznák meg először. Az sem teljesen véletlen talán, hogy nem is csak a művészetek terén lehetett például hazánkban olvasni ilyen kezdeményezésekről. De a képzelet sablonjainak lazítására alkalmas olyan művek hatását sem a művészetek terén vizsgálták, mint a tudományos fantasztikus művekét. Az is nyilvánvaló azonban, hogy akár az Alien biológiáját, akár a sárkányok anyagcseréjét, akár egy sosemvolt világ képeit tekintjük, a képzelet játéka lehet mindahány. Még akkor is, ha figyelembe veszi a különböző tudományok eredményeit. Ha az ilyen irányba elkalandozó gyermeki képzelet vezetés híján abba az árokba hullik, melynek aljáról csak azt kiabálják, hogy „sárkányok nincsenek”, akkor vajon mennyi energia-befektetéssel tud majd kikecmeregni onnét. S vajon lesz-e valóban tehetséges abban az értelemben, hogy a képzeletében született új gondolatokat ki meri nyilvánítani, le meri festeni? Vagy csak egy marad a középvilág megfakult, de örökre megkeseredett robotosainak.

Simay Endre István
Comments on Facebook

2011. november 4., péntek

Konferencia a nevelődésről




A XI. Országos Neveléstudományi Konferencia Budapesten került megrendezésre az ELTE Bárczi Gusztáv Gyógypedagógiai Karának épületében. A megnyitóról az első nap tapasztalatairól esett szó másutt, és ahhoz a maga nemében itt sem sokat tudnék. A „Közoktatás, pedagógusképzés, neveléstudomány - a múlt értékei és a jövő kihívásai.”, mint munkacím megállja helyét. A munkacím mögött pedig igen sok minden van. Sokszor akár azon is elgondolkozva, hogy végül is mennyire érték a múlt, és mennyire érték a jövő.

Mert a konferenciától is eltekintve a nevelés alanyai és tárgyai a jövő nemzedék emberei, a ma gyermekei. Sokszor inkább ez az, ami elgondolkodtató lehet egy tudományos konferencia kapcsán. Különösen egy, a nevelésről, a pedagógiáról szóló konferencia kapcsán. Nem cáfolva azt, amiről korábban megemlékeztem, hiszen a technikai lehetőségek, a szervezési lépések olyan külső körülmények, melyek a technikai hátterét adják egy konferenciának. A nagy kérdés sokszor nem ez, hanem a tartalom. Vagy az, ami a látszólagos tartalom mögött van. Mint a rejtett tanterv az iskolai oktatás során. Az a mögöttes eszmerendszer, amelyet akarva, vagy inkább akaratlanul is átadunk.

A konferenciák is ilyenek, mivel alapvetően azért szerveződik egy tudományos konferencia, hogy ott a napi aktualitások fényében ki-ki megmérje, megméresse életének ezt megelőző hosszabb-rövidebb szakaszában követett tudományos tetteit. Közben óhatatlanul benyomásokat gyűjt, és ötletek cserélnek gazdát. Végső soron egyfajta kutatói szocializáció is zajlik egy-egy ilyen rendezvényen. Ezért is lehet lényeges, hogy a kezdők mielőbb megtapasztalhassák a mélyebb vizeket, és az is, hogy az úszómesterek kellő tapintattal, és türelemmel nyesegessék a szárnyakat. Így óhatatlanul a kölcsönös nevelésről is szól, szólhat egy konferencia. S nincs ez másként akkor sem, ha a konferencia témája maga a nevelés tudománya. Így óhatatlanul a nevelődésről is szólva.

Különösen azért is, mert az előadók nem egy esetben szintén diákok. Doktori iskolák hallgatói, akik számára fontos lehet a más intézményben dolgozókkal való találkozás. Nyilvánvalóan fontos lesz ez a későbbiekben is, de a kezdeteknél kiemeltebb a jelentősége, hogy ne a belterjesség, a kizárólag egymás előtti megméretés legyen a mozgási terep. Elvégre ismert kollegák közt könnyebb bátornak lenni, és a kudarc sem akkora, mint mások, a költségvetési támogatások oltárai előtt konkurensként megjelenő pályatársak előtt produkálva az eredményeket. Joggal mondhatja bárki, hogy mindennek semmi köze a neveléstudományhoz, és bármely tudományos konferencia esetében igaz. S a felvetés jogos. Azonban amiért pont ennek a konferenciának a kapcsán gondoltam leírni, az az, amit az előbb említettem. Egy olyan konferencián, az idei neveléstudományi konferencián is bőven volt példa található a kollegák egymásnak mesélésére, ahol elvileg, a konferencia nevéből következően, a nevelődés is lehetett volna a fő szempont. Így végső soron még a következő tudósgenerációval szemben is lehetett talán adóssága az előadások sorának.

De néhány beszélgetést végighallgatva, és néhány előadás közönségébe beülve sokszor az az érzése támadhatott a hallgatónak, hogy a tudományos műhelyek belvilágából hiányzik valami. Valami, ami a nevelés tudománya szempontjából elengedhetetlen. Hiányzanak a gyermekek, és hiányzanak az emberek. Nem abban az értelemben, hogy az adatok ne róluk szóljanak valamilyen formában. Mert nyilvánvaló, hogy a kérdőívek kitöltőiként, a statisztikai adatok mögött ott vannak. De amikor színes grafikonok bemutatása tölti ki az időt, és magasztos módszertanok felett zajlanak viták, akkor valahogy mégis hiányérzete alakulhat ki annak, aki nem az adott doktori iskola, tanszék, kutatóhely belterjéből, érdeklődéstől hajtva ült be az előadásra. Az egyes felsőoktatási és kutatói iskolák módszertanai feletti viták, vagy az ilyen vitákat is megelőző egymás köztiség ugyanis elidegenít.

Bármely konferencián ez lenne az eredmény, de egy, alapvetően a gyermekekről szóló, az ő jövőjüket megalapozó tudományos konferencián mégis hatványozottan kelt hiányérzetet. S persze ennek ellenkezője is ezért hathat üdítőnek. Amikor az előadásban egyszer csak megjelenik a tanár, aki képes kibeszélni az elefántcsonttornyok aktuális példányából. Amikor olyan filmrészlet kerül levetítésre, ami a szülőkről szól, amikor olyan beszélgetés foszlányai ütik meg az ember fülét a szünetben, mely nem a napi pozícióharc helyezkedéseit célozza.

S akkor az, akinek nem mond semmit, hogy milyen rejtett, csak a naponta látott kollegák által értett célzások vannak a sorok között, egy kicsit úgy érezheti, hogy repedezik a máz. Vagy inkább páncél? Mert kétségtelen, hogy a csak érdekből és érdekről folyó beszélgetések egyfajta páncélt húznak az emberek köré és az emberek közé is. Amikor minden szó és gesztus mérlegelendő, akkor sajnos nem csak az előadás tematikája mögül, de a beszélgetések mögül is kikopik az ember. Amikor pedig az érdekviták, a tudományos szekértáborok közötti mezsgyén a nevelés ügye van, akkor a vesztes könnyen a következő generáció lehet.

Ami természetesen nem jelenti azt, hogy a tudományos háttérre, a vizsgálódásokra ne lenne szükség. De legalább ilyen szükség lenne arra is, hogy miközben a grafikonokat nézegetjük, ne feledkezzünk meg valami sokkal fontosabbról. Nevezetesen arról, hogy a tudománynak kell általában az emberért lenni. A jelen konferencia kapcsán, miközben nagyon jó ellenpéldákat szolgáltató előadásokat is hallgathattam például a drog-prevencióval, a tanyasi óvodákkal kapcsolatban vagy idézhetném ellenpéldaként a poszterszekció befogadóan kollegális légkörét is, azért maradt némi hiányérzetem. S nem a grafikonok szépsége vagy az egyes tudományos iskolák főbb eszméinek megismerése kapcsán.

Simay Endre István





Comments on Facebook