2011. december 31., szombat

2011-es évbúcsúztató

Köztársaságbúcsúztatók

A Kossuth-tér már sokat látott helye a Budapestnek. Sokat látott, amióta az egykori gödröt feltöltötték. Sokat látott, és sokat is hallgatott. Beszédeket, melyek alkalma, és tartalma alapján meglehetősen változatos képet alkothattak volna a tér fái, ha végig ezek a fák asszisztálhattak volna a tér történetének. Ahogy a sok beszédnek olykor sok lehetett az alja, és a leve is, melyről a pár éve, ősszel lezajlott tér-taroló társaskör több hetes, hónapos összejövetele alatt alkothatott a téri talaj élővilága áttekintő képet.

Ehhez képest kétségtelenül jelentős eltérést mutatott az a közgyűlés, mellyel a Magyar Köztársaságot búcsúztatták 2011-ben. Szó szerint, mivel az új alaptörvény országunk nevének is búcsút int. S búcsút intett több ezernyi ember is a téren. S hogy mi volt a szembeszökő különbség, amire céloztam? Az mindenképpen, hogy a tömeg nem csak rendészetileg volt fegyelmezett, hanem még a virágágyásokban is igyekezett nem kárt tenni. Márpedig már egy közmondás is arról emlékezik meg, hogy „aki a virágot szereti, rossz ember nem lehet”. Amire persze azt is válaszolhatná bárki, hogy az egykori összejövetel résztvevő közönsége sem rossz emberek gyülekezete volt. Ami természetesen még akkor is igaz lehet, ha a 2011-es évbúcsúztatóról senki nem indult el egy kis TV-s székház-foglalásra, és autógyújtogatásra.

Annak ellenére sem, vagy talán éppen azért, mert sok felszólalás éppen a felelős közpolitika, a sajtó szabadsága és hitelessége érdekében tette le a garast. Ennek érdekében szólaltak fel a hírkozmetikusok ellen fellépő, és hetek óta, Nagy „Navarró” Balázs vezetésével-éhségsztrájkot folytatók. S végső soron ezt szolgálta Tamás Gáspár Miklós nem egy helyen maró szatírával átitatott beszéde a negyedik köztársaság érdekében is. Mert ott, ahol vége a párbeszédnek, még mindig lehet helye a humornak. Akkor is, ha csak a kocsmák szociológiáját nézzük, és akkor is, ha a „ki, ha én nem” a napi politika szintjére emelkedik. Azon régóta ismert jelenség következtében, hogy a hatalom sokszor vehet erőszakot a hivatalos napi kommunikáción, ám ritkán tud úrrá lenni az informális világ suttogó propagandáján. Erre jó példát szolgáltatott az korszak, melynek kritikája a humorból indult, és abban az 1989-es Alkotmányban ért véget, melynek eltörlése éppen napjaink „gyümölcse”. Feloldva, mint korábban említettem, az új alaptörvény által a Magyar Köztársaság nevet is a Szilveszter éji vizében.
Ételosztás 2011 Karácsonyán
(forrás: https://www.facebook.com/mkthk)
Különösen akkor nem, ha olyan kilátásokkal kecsegtet a jövő, mely jócskán túlmutat a hivatalos propaganda hatókörén. Az ugyanis közvetlenül mérhető, és kiszámolható, hogy ki mennyit fog keresni. A köz étkezési állapotát pedig szintén bárki megítélheti, ha szétnéz a városban, és azt nem védett személynek kijáró díszkísértetek társaságában teszi. Talán ezért találták jó ötletnek, hogy a kisebb egyházak némelyikét partvonalon kívülre penderítik. Mert mégis micsoda dolog is az, hogy egy köztéren ételt osztva, a sorok hossza mutassa meg az össznépi éhségsztrájk állapotát. Ahogy, mint azt a netet bejárt fotó is illusztrálta, a karácsonyi krisnás ételosztás is megmutatta, hogy hatezer adag étel mily rövid ideig elég. Igaz ugyan, hogy ezt az éhségsztrájkot már nem a sajtó érdekében folytatják önként mindazok, akiket talán szívesen kikozmetikáznának a híradásokból. Azok, akik miatt is felszólaltak az egykori Gödör-téren 2011 utolsó napján.

Simay Endre István
Comments on Facebook

2011. december 24., szombat

Pol-Karácsony 2011.


Pál apostol
(forrás:http://saints.sqpn.com)
A szeretet hosszútűrő, kegyes; a szeretet nem irígykedik, a szeretet nem kérkedik, nem fuvalkodik fel” írta az egykor volt katona (1Kor 13,4). A Karácsony a szeretet profétájának, s vele a szeretetnek az ünnepe. Vagy legalább is annak kellene lennie. Egy ünnepnek, ami a közösségekről, az emberi kapcsolatokról szól. De vajon akkor, ha Pál apostol ma róná az utakat, kinek, és milyen leveleket írna. Mondjuk itt, Budapesten, ahol a Karácsony előtti időszak aligha a feltétlen elfogadásról, és feltétlen szeretetről szólt.

Kezdve attól, hogy annak a generációnak az életét meghatározó törvény is volt abban a csomagban, melyet rohammunkában, a Karácsony előtti napon igyekeztek lenyomni az országgyűlés, és az ország lakosságának a torkán. Az előbbivel alighanem nincs is technikai nehézség, hiszen bizonyos mennyiségű, gombmegnyomásra alkalmas képviselő sokat tud tenni ennek érdekében. Az utóbbi talán már nehezebb dió, de mindaddig, amíg él az emberséges megoldások iránti személyes igény a többségben, végső soron ez is keresztül vihető. Legfeljebb kicsit szembemegy azzal a szemlélettel, amit Pál is megfogalmazott. Mert vajon kegyes megoldás-e azok bőrére törvénykezni, akik utánunk jönnek, és a gyermek jogán igényt formálhatnak a feltétlen szeretetre. Még akkor is, ha esetleg fele-, és alig fele barátainkkal szemben nem is mindig tartanánk be azt, hogy a szeretet nem irigy és nem a viszonzásért létezik. Abban az értelemben biztosan nem, hogy nem strigulázza befektetésként az adott gesztusokat és a kapott előnyöket. Mert abban a pillanatban, amikor így áll valaki hozzá a szeretethez, már aligha önzetlen, és irigységtől mentes az a szeretet. Sokkal inkább egyfajta lelki prostituálódás felé vezető utat fémjelezhet az említett gesztusszámla vezetése.

Tulajdonképpen morálisan az is megkérdőjelezhető lehet, ha a decemberi ünnepek sorának felvezetéseként olyan politikai gesztusok zajlanak, melyek bárki szemében alkalmasak egy közösség megosztására. Márpedig egy törvénykezési gesztus óhatatlanul ilyen. Még akkor is, ha az adott törvénykezés nem a hazai és nemzetközi tiltakozások kereszttüzében zajlik. Ha pedig figyelembe vesszük, hogy milyen politikai erő részéről került például átalakításra a már említett oktatásügy, ugyancsak szembeötlő lehet a törvénykezési munka időzítése. Elvégre az említett jogszabálycsomagot az oktatásról éppen azt a kereszténységet zászlajára emelő párt terjesztette elő, melyet Pál apostol is népszerűsíteni szándékozott. Ez, végső soron, akkor is furcsálható lehet, ha a más tekintetben sem tekinthető politizálásuk teljes mértékben konzisztensnek a cselekedettekkel és eszmékkel (http://endresy.blogspot.com/2011/12/elettisztelet.html). De, természetesen, a többi törvény esetében, mely törvényeket nyugodtan nevezhetnénk karácsonyi csomagnak, ugyancsak ott volt és szavazott az említett párt. Ha nem is mindenki fogja azt ajándéknak tekinteni.

Amiért az említett törvénykezési időzítés megkérdőjelezhető, az a kiszámítható reakciókat is felöleli. A tiltakozó-akciók ugyanis aligha tekinthetőek a feltétlen szeretet megnyilvánulásának. S vajon szóban, vagy gondolatban mennyire alkalmas annak demonstrálására, hogy „a szeretet nem illeti gonoszszal a felebarátot” (Róm. 13,10). Márpedig a Karácsony talán erről is szólhatna. Arról, hogy ne a felindulások győzedelmeskedjenek, hanem a közösséget összetartó megértés. Miközben az sem várható el, hogy míg az egyik oldalon hatalmi demonstráció zajlik, addig a másik oldalon hallgassanak a szájak. Mert az is nyilvánvaló, hogy azoknak, akiknek egy-egy törvénycsomag betartása kijut, ugyancsak fellelősége leend a követező generációk felé a következő napokban is. Éppen úgy, mint szűkebb környezete felé. A szenteste előtti napra időzített akciók a politika részéről aligha tekinthető tehát gálánsnak. Még akkor sem, ha tudjuk, hogy a Karácsony valójában nem december 23.-án, hanem csak azt követően fémjelzi a napokat.

Ha ebből a szempontból nézzük, akkor a karácsonyi törvénycsomag igencsak ünneprontónak tekinthető. Rombolva azt a szellemiséget, melynek jegyében a szeretetet prófétája tanított. Az, akinek emléknapjaként is tekinthetjük a Karácsonyt. Azt az emléknapot, melyet idén, Budapesten csak akkor tud valaki a szeretet ünnepeként kezelni, ha képes arra, hogy ne gondoljon azokra a napokra, melyek majd az ünnepeket követik. Legalább időlegesen elfeledve mindazt, ami rá fog várni a gazdasági és politikai törvényszerűségek következtében. S vele legalább időlegesen a feledés homályába száműzni mindazokat, akik sokat megtettek a szeretet ünnepének átértékelése érdekében. Azért, hogy a megélt szeretetet a külvilágból ráboruló homály takarja sötétbe. Ha pedig sikerül legalább időlegesen a szeretettek felé fordulni, és függetlenedni a napi politikától, akkor talán legalább egy kis időre elmondhatja valaki, hogy „az éjszaka elmúlt, a nap pedig elközelgett; vessük el azért a sötétségnek cselekedeteit, ...” (Róm. 13,12). Azért persze lehet, hogy csak örülhetünk annak, hogy Pál apostol ma nem ír levelet, és véleményével nem kell szembesülnie a ma politikájának.

Simay Endre István

Az idézetek forrása:http://mek.niif.hu/00100/00161

Comments on Facebook

2011. december 11., vasárnap

Életjog és hittörvény.


Abortusz. Egy szó, ami mögött emberi tragédiák húzódhatnak meg. Meg nem született gyermekek és meg nem született testvérek. Akár természetes úton következik be, akár mesterséges beavatkozás következménye. Ezen talán nincs is vita az életet spirituális irányból, vagy annak biológiai mivolta felől megközelítő emberek között. A vita a részletek kapcsán szokott fellángolni. Végső soron a természetes folyamatok során megszakadó terhességek kapcsán is, de a művi terhesség-megszakítás okán igen gyakran. Nem egy esetben politikai nyomásgyakorlásra felhasználva azt a természetes emberi igényt, hogy utódokat hagyjunk magunk után.

Amiért érdemes, bár röviden a biológiai, fiziológiai okokból megszakadó terhességekről is szólni, az az, hogy nem egy esetben szintén lelkiismereti válság okozója lehet. Az orvostudomány ma elérhető vívmányai, kellő gazdasági és technológiai áldozat árán, nem egy esetben olyan terhességek megőrzését is lehetővé teszi, melyek egyébként nem vezetnének születéshez. Vajon ki az, aki magára veheti annak a terhét ezekben az esetekben, hogy döntsön a magzatról, és az anyáról. Az élet tisztelete, és technológiák ismerete azt mondatná, hogy mindent tegyünk meg a magzat és anyja életben tartására. Az emberség azonban azt mondatná inkább, hogy csak abban az esetben, ha a gyermeknek, és anyjának az emberhez méltó élet is biztosítható. Nem gazdasági értelemben, nem a szociológiai körülményeket tekintve, hanem az ember, mint szellemiségével élő biológiai létező számára.

Egyébként ez utóbbi nézőpont az, ami egy másik, szintén az ember életét érintő döntési rendszerben is a vita alapja. Aki az eutanáziára tippelt, nyert. Abban az esetben is alighanem ez a szemlélet lehetne egy értelmes vita alapja. Kihagyva azokat a szempontokat, melyeket kívülről próbálnak az ember és élete közé erőltetni. Mert akkor, amikor olyan nézőpontok mentén próbálnak érvelni, mely az adott embernek nem sajátja, végső soron egy szellemi, életvezetési erőszaktételről is szó van. Legyen az akár egészen durva, vagy a szeretet diktatúráját hirdető. Az adott ember életét ugyanis a legritkább esetben az fogja leélni, aki törvényekkel, vagy akár csak roppant jó tanácsokkal siet a döntéshozatalba kéretlenül részt venni.

Valami ilyesmi jutott eszembe az utóbbi időkben fellángolt viták és parlamenti törvénykezések kapcsán, melyek terepe a művi terhesség-megszakítás. Az alaphelyzet ismert, de a röviden össze is foglalható. A törvénykezés az egyik kezével elveszi az abortuszokra szánt költségvetési támogatásokat, míg a másik kezével elosztja ott, ahol semmi kötődés nincs az említett családi események megelőzésével. Mert amennyiben nem a serdülők felvilágosítását fogja szolgálni, akkor nem a kívánatlan terhességek megelőzését, az abortuszhelyzetek csökkentését célozza, hanem egy propagandafogást. Üdülőtáborokét például, melyben a régi úttörőtáborok mintájára akár a következő nemzedékek agymosásának anyagi fedezetét teremtheti meg. Már ez önmagában valami képmutatás gyanúját veti fel a kereszténységet zászlóra tűzők részéről.

Az is nyilvánvaló ugyanakkor, hogy valami nem teljesen látszik kereknek a történetben akkor sem, ha máshonnan közelítenénk a témához. Furcsa ugyanis az élet tiszteletéről szóló mondatokat hallgatni egy olyan párt részéről, melynek vezetője híres, ha nem hírhedt a vadászati kapcsolatairól. Annyira, hogy a 2011-es év korábbi hónapjaiban még védett állatok vadászhatóságáért való lobbitevékenységéről is hallani lehetett. Természetesen a vadászat és az abortusz ilyen összemosása csúsztatással vádolható, és tudom, a Biblia sehol nem említi a vadászat tilalmát. Maradjon tehát ez meg csak az élet tiszteletével kapcsolatos függő gondolatnak. 

A vallási kötődés azonban már kevésbé választható el az abortusz megítélésétől. Azonban a vallási kötődések sajátja, hogy alapvetően az adott közösségre tartozik. Még mindig nem az abortusz témájához, hanem ezúttal a vallási megítéléshez tartozó függő mondat következik. Annyiban, hogy például egy mohamedán, a vallása nevében, mennyiben kényszerítheti rá nézeteit egy keresztényre. Már csak azért is, mert ilyen problémák mentén korábban háborúk is keletkeztek. Márpedig a kérdés fordítva is értelmezhető. Egy ország parlamentje mennyiben tehet kényszerítő jogi lépéseket egy vallási nézetrendszer jegyében akkor, ha egyébként, hivatalosan, vallásszabadság van az országban. Mert az, hogy az azonos eszmerendszerben hívők egymás felé morális vagy hitiratokban kodifikált elvárásokat támasztanak, az lehet természetes. De mennyiben kényszeríthető rá büntetlenül másokra. Még akkor is, ha különben a legjobb és legőszintébb szándék is vezérli híveit.

Az abortusz itt léphet be a képbe. A legjobb és legőszintébb szándék feltételezésénél. S kiemelten nem azért, mert a kereszténységtől függetlenül feltétlen híve lennék annak, hogy jobb sorsra érdemes magzatok életfolyamatait megszakítsák. A feltételek azonban alighanem túlmutatnak azokon az orvosilag, magzatfejlődésileg indokolt körön, melyet úgy tűnik a kereszténységet politikai zászlóra illőnek érző törvénygyártók is elfogadhatónak tartanak. A feltételrendszerbe azok a szempontok is súlyt adhatnak személyes döntéseknek, melyek a fogantatás, és a megszületendő gyermek gondozásának és felnevelésének a körülményeit ugyancsak figyelembe veszik. A fogantatás körülményei kapcsán, természetesen csak gondolatkísérletként érdekelne az abortuszellenesek véleménye akkor, ha leányuk egy nemi erőszak kapcsán válna anyává. S azért gondolatkísérletként, mert ezt senkinek sem kívánnám, miközben talán érdemes lenne a családvédelemben dolgozók véleményét is meghallgatni e témában.

Ahogy, akár csak orientációs jelleggel érdemes lenne más tekintetben is az emberi odafordulás jegyében odahallgatózni, ahol a családok életét nem fűtött irodákban tervezik beszabályozni. Ott, ahol a szociális depriváció már inkább szociális depresszió, és a Maslow-piramis alapjainak felszedése zajlik, vajon milyen lehetősége van a megszületendő gyermeknek. Olyan emberi állapotokban, amikor a szexuális kielégülés az egyetlen elérhető, a zéró-pontnál magasabbnak tekinthető élethelyzet. Ahol, ezzel párhuzamosan, az okszerű védekezésnek szinte semmilyen lehetősége nem áll fenn. Például azért, mert a napi élelmezés is probléma, és felvilágosító foglalkozások, illetve óvszeradományok helyett agymosó-táborokra kell a költségvetési fedezet. Hogy ilyenkor az abortusz-e az egyetlen megoldás? Sajnos alighanem igen, mert sem a magzat megfelelő fejlődése, sem a megszületett gyermek megfelelő gondozása nem biztosított. Ahogy sajnos a szülők emberi méltósága, emberhez méltó élete sem.

Amikor tehát a magukat keresztényinek tartó politikusok nem a szociálisan indokolt abortuszok okainak megszüntetését, hanem az elvégzésük tiltását tekintik központi problémának, akkor ugyancsak szemforgatási gyanú fogalmazódhat meg. A Biblia a vadászat tilalmán kívül ugyanis arról sem rendelkezik, hogy vesd meg fele-barátaidat, ha nincs lakásuk. S vesd börtönben, ha ennek ellenére még léteznek. Mert vajon ugyanezek a politikusok elmondhatják-e tiszta lelkiismerettel, hogy mindent megtettek az emberhez méltó életkörülmények megteremtése érdekében. Mert a kereszténység alapvetően az emberi szeretetről is szól, s ilyen szempontból az alanyi jogú demokráciáról. Nem arról, hogy menj templomba, majd tegyél meg bármit, amit csak hatalmadban áll. Mert elfogadva azt, hogy a nagyobb közösség lehetőségei adottak, az elvárható lenne a szeretet vallását politikává emelőktől, hogy jogi eszközökkel ne fokozzák azok elesettségét, akiknek amúgy is meg kell küzdeniük mindazzal a konfliktussal, amit egy gyermek elvesztése okozhat.

Simay Endre István
Comments on Facebook

2011. december 2., péntek

Ahol a spiritizmus a vizsgálat határa.


A minap szerencsém volt jelen lenni egy könyvbemutatón, melynek tárgya egy igen sajátos tudománytörténeti munka kapcsán született könyv volt. Témája a pszichoanalízis és a spiritizmus kapcsolata, s aligha meglepő, hogy a könyvbemutatón kialakult beszélgetésekben nem csak a szigorúan vett tudománytörténeti aspektusok kerültek be a témaválasztékba. Mert a pszichoanalízis múltbeli nagyjainak és a spiritizmusnak a kapcsolatán túlmutat a jelen embereinek érdeklődése a szellemiségek iránt. Akár közvetlenül a szellemvilág iránt is, a modern okkultizmus, és az, hogy mennyire ál-, és mennyire igazi tudomány lehet a legtöbbször ide sorolt jelenségek vizsgálata a tudományosság meghatározásának korlátaira is rámutat. 

A tudományos ismereteink tárházába betérve, és ott szétnézve igen erőteljes rétegződést tapasztalhatunk. A történelem során számos elképzelés született például a világ működéséről, keletkezéséről, és alkotórészeiről éppen úgy, mint az utóbbiak kölcsönhatásáról. Azért ezeket emelem ki, mert ezek kapcsán az is jól nyomon követhető, hogy sokszor milyen vékony volt a jég a tudományosság áramlatai felett. Az ugyanis, hogy mit tekintünk az anyagi világot érintő tudományos megállapításnak, nagyban függ az arra való adatok igazolhatóságától. Ez természetesen nem mond ellent annak, amit a tudományos megismerés, a kutatás módszertanáról tanítanak, vagy amit a hétköznapokban is el tudunk fogadni. Beleértve természetesen azokat az absztrakciókat is, melyekkel tanulmányaink során megismertetnek. Mert például a gravitáció hatását például egy fekete lyukban nem valószínű, hogy sokan képesek lennének a közvetlen megfigyelés eszközével igazolni vagy cáfolni. Így végső soron akkor is absztrakció marad, ha elfogadjuk a hatást leíró ismereteink univerzális érvényességét.

Ez természetesen több, talán eretneknek hangzó, de végső soron alighanem könnyen belátható dolgot is előre vetít. Az egyike ezeknek az, hogy a hétköznapi tudományosság számos esetben egyfajta hitet tételez fel. Ahogy azt korábban is már érintettem, végső soron a magasabb eszmeiség vezérlő erejébe vetett hitet behelyettesíthetjük a tudományos tekintélyekbe, a tudományos egyenletekbe vetett hittel. Az ugyanis alighanem könnyen belátható, hogy a hétköznapi tapasztalatokra vajmi kevés hatása lesz annak, hogy milyen hittel, vagy tudással rendelkezünk a zuhanó testekkel kapcsolatban. Például arról, hogy az alma a fáról, vagy a cserép a tetőről miért esik le. A zuhanó cserép alatt álló aligha fog gravitációs és a levegő áramlatait leíró egyenletekkel foglalkozni, miközben félreugrik. De a kanonizált tudomány, mint hitforrás megjelenése csak az egyik következménye a korábban leírtaknak. Azonban nem elhanyagolható következménye, mivel az egyfajta tudományos szakbarbárságba is torkolhat. Az ugyanis alighanem ismert jelenség sokak számára, amikor a „nincs a tankönyvekben, tehát nincs” személete uralja el a tudományos tételekben feltétlen hittel élők érvkészletét.

A szakbarbárságra csábító hatással most nem foglalkozva tovább, inkább egy másik problémára érdemes rátérni a spiritizmus jelenségeivel kapcsolatban. Ahogy az említett beszélgetés során is felbukkant az a szemlélet, hogy végül is a tudományos vizsgálat mennyire jelent ténylegesen tudományosságot. Nem is feltétlenül abban az értelemben, hogy a lélek tömegét kezdjük méricskélni, hanem akkor, amikor bizonyos jelenségek mérhetősége, bizonyíthatósága kerül fel a viták céltáblájára. Akár a legnaturálisabb esetben is kimutatható ugyanis, hogy a méréseink valójában nem csak a mért jelenségeket, hanem a mérésre, vizsgálatra alkalmazott, alkalmazható módszereket is jellemzik. A könyvismertetőn felhozott példámat megismételve: pár száz évvel ezelőtt akár máglyán égették volna meg azt, aki az emberbe való belelátás, akár eszközökkel támogatott, lehetőségét emlegeti, míg a mai orvostudomány nem lenne meg az ezt biztosító eszközök nélkül. Amit tehát pár száz éve egyértelműen eretnek gondolatnak tartottak volna, az ma természetes, és része a közösségi tudatnak.

Érdekes lenne akár csak a gondolatkísérlet szintjén elgondolkozni akár az olyan régóta ismerni vélt jelenségek kapcsán is, mint például a telepátia, vagy a hangulatközvetítés. A gondolatok közvetlen cseréje valószínűleg régi álma az emberiségnek, és alighanem annak akár öntudatlan felismerése is meglapul mögötte, hogy a szóbeli kommunikációnk alapvetően elég szegényes részét képesek közvetíteni a gondolatoknak. Annyira, hogy látó távolon kívül nagyságrendekkel nő a félreértések esélye. Alighanem ez is olyan megállapítás, ami a hétköznapokban egyszerűen felmérhető. Telefonon általában könnyebben sikerül akaratlanul megbántani valakit, mint egy négyszemközti beszélgetésen. Mert az utóbbi számos olyan metakommunikációs jeggyel gazdagított, ami egyfajta garanciát jelent a szavakat kísérő hangulatok, szándékok átvitelére. Az is nyilvánvaló, hogy alapvetően agyi folyamatok eredményeiként jelentkezik mind a kommunikáció, mind a metakommunikáció. Akkor pedig nem zárhatjuk ki annak az elvi lehetőségét sem, hogy ezek részben mérhetőek, részben modellezhetőek. S akkor most tekintsük okkultnak, a valós világon kívülinek a telepátiát, vagy csak olyan jelenségnek, melynek méréséhez, modellezéséhez még nem rendelkezünk a megfelelő eszközökkel? 

Amikor tehát Isaac Asimov Második Alapítványának tagjaihoz hasonlóan különös hangok, és más kommunikációs jegyek segítségével akár komplex gondolatok átvitelét tételezzük fel, bajban lehetünk a teljes befogadás és a teljes elutasítás esetében is. Ha ugyanis csak az agy elektromos tevékenységét nézzük, akkor az, a fejre helyezett elektródákkal, részben közvetlenül is mérhető. Az is kétségtelen, hogy a közvetlen környezet elektromos jellemzőit megváltoztathatják az élő organizmus keltette elektromos jelek. Ez a jelenség egyes halak esetében, bár lényegesen nagyobb feszültségeknél, szintén megfigyelhető. Azt tehát, hogy ezt mennyire pontosan, és milyen távolságokat áthidalva tudjuk meghatározni például az emberi agy esetében, végső soron az alkalmazott eszközök érzékenysége, és az alkalmazott mérési technikák fogják valószínűleg meghatározni. 

Márpedig a jelen ismereteink alapján lineárisan extrapolálva a lehetőségeket könnyen olyan helyzetbe kerülhetünk, mint a tárgyak belső szerkezetének megismerhetőségét elvi alapon tagadó eretnekvadász. Hogy ez a spiritizmus valamennyi tanának automatikus elismerését jelenti? Nem valószínű. Inkább csak azt, hogy jelen ismereteink és ismeretszerzési lehetőségeink korlátainak észrevétele feltétlen részét kellene képeznie annak a folyamatnak, amit tudományos megismerésnek tekintünk. Mert az, ami akár jelen ismereteink szerint is, elvileg nem mérhetetlen, de nem tudjuk mérni, az nem feltétlenül jelenti azt, hogy esetleg nem a mérési, modellezési módszertanban van a hiba. Az emberiség története pedig már többször rámutatott arra, hogy akár gyökeres fordulatokat okozott a kanonizált tudományokban is, amikor az eretnekség bizonyíthatóvá vált.

Simay Endre István
Comments on Facebook