2012. február 11., szombat

A holtak becsülete.


Margit körút anno 1945 (Fotó: MTI/Hadtörténeti Múzeum)
Délelőtt van. Napos, de hideg délelőtt. Olyan, amikor az ember inkább egy fűtött szobából nézné a hideget. Ilyenkor furcsa azt hallgatni, hogy emberek önként kimennek, és megemlékezőst, vagy tüntetőst játszanak. Márpedig visszacseng az az esti televíziós kommentár, hogy egyrészt folyton folyvást sétál egy tüntető menet Budapest felé, másrészt a fővárosban a szélsőséges nézeteket vallók egy csoportja egy olyan eseménynek kíván emléket állítani, aminek már a neve is kétségesen az, aminek elkeresztelték. S akkor megint csak ülne az ember egy fűtött szobában, és néha nem tudja, nem kellene-e tényleg kimenni az utcára és kis tanórát tartani azoknak, akik a hidegben való gyülekezés mellett döntöttek.

Alkalmasint a február 6.-án indult, és zászlajukra a klasszikus „munkát, kenyeret” követelést tűzőknek is. S nem azért, mintha a Miskolc környékén élők érzéseit akarnám kétségbe vonni. Sokkal inkább azért, mert ezek azok a menetek, melyek a fővárosban korábban rendezett tüntetésekkel együtt kétséges hatásúak. Vagy, a tapasztalat szerint nem is annyira kétségesek a hatások, csak nem illeszkednek a résztvevők többségének elképzeléseihez. Mert mit tudott demonstrálni egy tüntetés, amit az Operánál szerveztek, de ami jól nevelten éppen addig tartott, hogy még véletlenül se zavarja meg nagyon az Alaptörvénynek az öntömjénező ünneplését. Azt az ünneplést, mely ünneplés kontrájaként hihették akár a részt vevők is az utcára szervezett operabált. Legfeljebb azt, hogy „lám, van itt demokrácia dögivel, hiszen tüntetni sem tilos”, és „lám, csak egy hangos kisebbség zajong, mely érdemben semmit sem befolyásol”. Végső soron csak a kritizálni kívánt erőknek adva nem kevés kommunikációs muníciót. Mely nem sokkal később, a saját tömegmanipulációs rendezvényével „vágott vissza”.

Mahatma Gandhi
(forrás: Wikipedia)
Talán a most „éhségmenetnek” nevezett rendezvényen gyaloglóknak is érdemes lenne akár ezen is elgondolkozni. Nevezetesen azon, hogy valójában el lehet érni azt a kommunikációs hatást, ami valós eredményekre, áttörésekre vezethet. Vagy csak izolált jelenségként besorakoznak a hangos kisebbség egy szeletének a kormányzati kommunikációs tortában. Megint csupán azt a két dolgot demonstrálva, hogy részben dúl a demokrácia, hiszen senki sem bántja őket, részben pedig azt, hogy a főcsapásból kiüzenők tömege tényleg csak egy zajos kisebbség. A résztvevőknek, vagy akár a szervezőknek talán érdemes lenne felidézni a történelmi tanulmányokat, hogy a hasonlórendezvények a történelem során mikor voltak valóban hatékonyak. Még akkor is, ha alapvetően a békés megoldások domináltak, mint Mahatma Gandhi, filmben is megörökített életművének esetében. Nem mintha párhuzamot lehetne vonni a jelen politikai elitbe magukat sorolók, és az említett államférfi között. Illetve lehet, de felesleges lenne a nyilvánvaló, és a jelenre korántsem hízelgő különbségek miatt.

Miközben érdemes talán azon is elgondolkodni, hogy mely térségekben tudott erősíteni a szélsőséges ideológiáktól nem is oly messze gyülekező a Parlamentbe is bejutott mozgalom. S akkor nem is esik túl messze a két terület egymástól. Mert aligha vitatható, hogy ott, ahol a térségi leszakadás erősebb, ott erősíteni tudnak azok, akik a hatalom szavával akarnak, és tudnak élni. Függetlenül attól, hogy ez korántsem jelenti természetesen azt, hogy az „éhségmenetben” résztvevők maguk mind szélsőségesek lennének. Sőt! Alighanem nagyon jó szándékkal és valós elkeseredés-érzéssel indultak útra. Még akkor is, ha kénytelen-kelletlen, de a politika, és a politikusok hozzájuk csapódását éppen úgy nem tudják kivédeni, mint azokét, akik esetleg éppen politikai okokból, de konfrontálódnának az egyébként békés menetben Budapest felé tartókkal. Ahogy nehezen védhető ki az is, hogy sokakban személyes biztonságérzet hiánya ne erősítené a fogékonyságot a szélsőségesebb megnyilvánulások, vagy akár a csendőrnosztalgia irányába.

Talán ez is felértékeli annak a jelentőségét, hogy miközben a menet Budapest felé halad, a február 11.-i nap a fővárosban egy sajátos megemlékezés napja. Szintén egyfajta elkeseredésre emlékezve, mert az emberi elkeseredés jogát aligha lehet elvitatni azoktól, akik ezen a napon próbáltak 1945-ben kitörni a budapesti ostromgyűrűből. Azt,, hogy milyen folyamatok vezettek el egyáltalán ehhez a pontig a II. Világháború során, talán sokára lehet majd rekonstruálni. De az egyes emberek akkori gondolatait sosem. Azokét, akik kényszernek, vagy a tömeghatásnak engedve egyáltalán fegyvert fogtak egy olyan háborúban, melyben alapvetően és alighanem a homokzsák szerepét szánták a magyar haderőnek. Egy olyan háborúban, melyben szinte semmit sem lehetett volna nyerni, de elveszteni sokat sikerült. Mert azért nem árt arra is emlékezni, hogy az említett kitörési kísérletnek igen komoly előzményei voltak. Veszteségekben is.

Addigra a hazai haderő megtette szomorú kötelességét, és nagyrészt feláldoztatott a fasizmus oltárán. Még akkor is, ha aligha lenne bárki olyan bátor, hogy fasisztának tartson minden orosz földön megfagyott kiskatonát. Vagy akár a túlélőket. De a háború gépezetében mégiscsak azt az erőt szolgálták. Ahogy aligha függetleníthető a hazai múlt azoktól a tömegektől sem, akiket idegen földre hurcoltak dolgoztatni, és megölni. Vagy akiket hazai földön kényszerítettek halálra. Pusztán származásuk, vallásuk okán. Miközben már akkor is igaz volt, hogy igen komoly történelmi káosz uralkodhatott mindazok fejében, akik egyáltalán bevették azt az ideológiát, amit az utca embere ma a „süket duma” megtisztelő címmel is csak fenntartásokkal illetne. Már akkor, ha egyáltalán valami halvány fogalma van a Kárpát-medence történelméről. De az is kétségtelen, hogy ez a káosz túlélni látszik a generációkat.

S akkor még mindig ott van a kérdés, hogy mennyire lehetett a saját választása annak a közel negyvenezer embernek a kitörési kísérlet, melyből ezernél kevesebben voltak képesek valóban átjutni az ostromgyűrűn. Még akkor is, ha sokakban talán vívódott egymással a katonai becsület valami képe azzal a fatalista elképzeléssel, hogy pont őt nem fogja aznap a golyó. Aligha fogjuk ezt ma, vagy a jövőben megtudni. Hacsak egyszer a lábunk alatt porladó csontok fel nem kelnek, és el nem kiáltják magukat a rég halott harcosok, hogy „ébresztő, mindannyian emberek vagyunk”. Mert emberek haltak meg mindkét oldalon. Nagyrészt olyan emberek, akiket diktátorok, nemzetvezetők, helyi hatalmaskodók megvezettek, vagy az utolsó sorok kilövésével fenyegetve kényszerítettek. Mert Hitler simán feláldozta Budapestet, és a „nemzetvezető” Szálasi Ferenc ehhez hazai asszisztenciát szolgáltatott. Ahogy a hazai vezetés korábban is kiszolgálta a németek addigra bukásra ítélt vezérét. Az emberi áldozatok előtt fejet hajtva, a nap tehát aligha lehetne a Becsület napja. Addigra a fasizmus kiszolgálásával az ország becsületén akkora foltot ejtett az akkori politikai vezetés, amit ünnepelni talán nem lenne ildomos. Így miközben az emléknap lehetne ugyan valóban a katonai becsület napja, a másik, és több áldozat vérével aláírtan, sokkal inkább a történelmi ostobaság emléknapja lehetne ez a nap.

Azok tehát, akik ezt a napot arra használják fel, hogy a fejükbe vert tanult szegregációnak állítsanak emléket, maguk is az a szintet célozták meg, ahol csak az indulat és nem az emberség honol. Mert csak a szélsőséges indulat, és az emberségből megbukott butaság az, ami követendőnek tekinthet olyan eszméket, mely pusztán a létük alapján tart elítélendőnek más embereket. Mert csak ez lehet képes pozitívnak látni a másokat alanyi jogon kiiktatandónak tartó a fasiszta eszméket. S ez független attól, hogy egy akár parlamentbe magát beágáló képviselő különben hány diplomát szerzett, hány nyelven beszél. Az, aki a szélsőségesen emberellenes ideológiák mentén kampányt szervez vagy tömeggyűlik, az lehet akár az írott történelem professzora is. A mindennapi történelemből, és a több ezer éves parancsolaton alapuló emberségből megbukott. Miközben tiszteletlenül és becsület nélkül feledkezik meg korábban meghaltakról. A becsület nevében válva emberként megvethetővé. Mert a halott oldal-függetlenül halott, s ahogy rég elporladt betűvetők adták generációról generációra: szeresd felebarátodat, mint önmagadat" (Mt 19,16--19).

Simay Endre István

Nincsenek megjegyzések:

Megjegyzés küldése