Káoszlicit.

A kalandjátékok során esetenként dönteni kell, hogy merre lapozzunk tovább. Ebben segíthet a dobókocka, vagy számítógépes verziók esetén a véletlenszám-generátor. Alkalmasint különböző karakterekből is választhatunk, és kipróbálhatjuk, hogy milyen szerepekben, és a vele járó milyen tulajdonságokkal jutunk előrébb. Nagyobb hatalomhoz, nagyobb tapasztalati értékekhez, esetleg újabb pályákhoz. Azokhoz, melyek ismét előrébb juttatják a karakter fejlődését. Néhány esetben, akár licitálhatunk is egy-egy értékesebb cuccra, tulajdonságra, varázstárgyra. Mikor mire. Hogy aztán mikor és mire? Ez nyilván attól függ, hogy milyen pályát választunk a nagyobb személyes nyerség elérésére.

Ezzel semmi gond nincs is, amíg bármikor újra kezdhetjük a játékot, és nem veszélyeztetünk mást, mint pár összefirkált papírlapot, és néhány órát az életünkből. A bajok akkor szoktak kezdődni, amikor beszivárog ugyanez a mindennapokban. Természetesen akkor is, ha a játékszenvedély tönkretesz egy-egy családot. Amikor azonban az országos hatalmi játékokban válik uralkodóvá a véletlenszerűség, akkor már nem egy-egy család, hanem akár generációk életét teheti tönkre. S ebből a szempontból teljesen mindegy, hogy a vegytiszta hataloméhség, vagy a hozzá-nemértés okozza azt hatást, hogy a licit egyetlen tulajdonságpont növelésére megy. Arra, ami nem más, mint a káosz. Márpedig jelenleg nagyjából az az érzése támadhat bárkinek, aki a napi politika hatalmi nyilatkozatait szemléli, hogy akár lovagi címet is osztogathatnának egyes politikusoknak káoszkeltésből. Miközben a mérleg nyelvei nagyjából a hatalomkoncentráció és a tehetségtelenség különböző értékei körül járnak vitustáncot. Legyen a játéktér akár gazdasági-, vagy akár politikai terület. S ami különösen szomorú, még referenciaértékek után sem kell nagyon kutakodni, mert, mint a miniszterelnök egykori szakdolgozata, a napi ténykedések is önmagukhoz képest mérve lehetnek problémásak.

A politika térfelére tévedve a hatalomkoncentráció megfigyelhető számos olyan területen, ami a közéletet érinti. A januári állapotot például alkotmányos diktatúraként értékelték, De mostanság is szinte naponta röppennek fel újabb hírek például a sokat emlegetett Klubrádió kapcsán, vagy azokról a mérlegelésekről, melyek a hatalmi ágak szétválasztása ellen hatnak. A káosz talán nem is ebben nyilvánul meg, mert ebben talán még a rendszer foszlányai is fellelhetőek. Nem éppen szimpatikus rendszeré, de egyfajta rendszeré. A miniszterelnök legutóbbi nyilatkozatai azonban azt sejtetik, hogy valamiféle politikaértelmezési válsággóc alakult ki napjainkra. Mert mi mással lehetne magyarázni azokat a nyilatkozatokat, melyek egyfelől sikernek próbálnak eladni olyan adatokat, mint a nemzeti össztermék, a GDP csökkenése, a hazai valuta értéktelenedése, vagy a növekvő munkanélküliség. Márpedig ezeken örömködni, és azt állítani, hogy ezek a kibontakozás nyilvánvaló jegyei valamiféle értékválságot jelent. Értéktelennek tekinteni mindenkit, aki átesett a szociális háló egyre tátongóbb lyukain, és kizárólag egy szűk kör szemszögéből szemlélve a világot. Ez a fajta beszűkülés még egy magánvállalkozás vezetője esetében is szűköléshez vezet a túloldalon, de különösen problémás akkor, ha egy ország vezetője nem képes esetleg szembenézni a tényekkel.

Ha ezt olyan politikai nyilatkozatok egészítik ki, melyek a külső támogatást is veszélybe sodorják, akkor az különösen nagy problémákat sejtethet a mélyben. Márpedig az a kitétel, hogy Orbán Viktor szerint úgy kell az elutasítást eltáncolni, „mintha egyébként barátkozni szeretnénk”, különösen azon gondolatai fényében látszik neccesnek, hogy „majd a hét javaslatból kettőre-háromra - úgyis meg csináltuk már, csak ők nem vették részre - rábólintunk, a maradék kettőt pedig, amit nem akarunk, úgy utasítjuk el, hogy a többségét tulajdonképpen elfogadjuk”. Nem azért, mintha a politika szende szentek játéka lenne, hanem csak kivételesen nagyképű játékosok nézik a tárgyalópartnereket nyíltan hülyének. Azt hinni tehát, hogy minden elemző vak és süket, aki nem veszi észre, hogy mit teljesítettünk és mit nem, és mindezt még a kinyilatkoztatások szintjén is megjeleníteni nem biztos, hogy jó ötlet. Főleg nem akkor, ha végső soron a lakosság nagyobb része nem a hazai valuta értékvesztésében érdekelt. Így a politikai tevékenységet önmagához mérve is elmondhatjuk, hogy a miniszterelnök jelentős lépést tett a káoszlovagi kinevezés felé. Mely lépést a forint értékvesztésében szinte azonnal be is árazott a piac.

De a káoszlicitnek természetesen ez csak egy, bár kiugró eleme. Mert ott van például az a remek mondat, melyben a középosztályt, a lakosság elvben legnépesebb részét egyszerűen a pornóhoz hasonlítja a miniszterelnök: „a középosztály olyan, mint a pornó, nehéz lenne pontosan definiálni, de aki látja, az biztosan tudja, hogy ez az”. Ezzel persze lehet, hogy csak arra akart célozni Orbán Viktor, hogy a középosztályban már csak azok vannak, akik prostituálódtak. Mert aki kellően nyal, az a kedvezményezett gazdagok között, aki nem nyal, az a szegények közé süllyedve találja magát. Így aztán tényleg csak keveseket bánthatott meg. S a lenézése az állampolgároknak még akkor is igaz, ha ezt a bántó sületlenséget nem saját kútfőből hajította az emberek közé. Lassan mérgezve a közéletet. A lassan ható tényezők között persze ott találhatjuk azokat a lépéseket, melyek a gazdasági alapokat teszik az ementáli sajthoz hasonlóvá. Nyakon öntve egy kis össznépi konzultációval, melynek meghirdetésekor a miniszterelnök mindjárt az elvárt választ is közölte. Elvégre nyilvánvalóvá tette, hogy ő személy szerint az adóprés fenntartására fog szavazni annak hosszabb távú hatásaitól függetlenül. Alighanem bízva abban, hogy az egyre inkább csak hitelvi alapon támogatható kormányzati politika hívői pusztán ezért is majd az általa sugalltakat kitöltve küldik vissza a kérdőíveket. Mert az éppen aktuális Nemzeti Konzultáció azon a ponton papírpazarlássá válik, ha előre meghirdetik a hatalmi elvárásokat a válasszal kapcsolatban. Még akkor is, ha esetleg független szakértők is megtekinthetik majd a visszaküldött leveleket, és nem csak egyfajta bemondásos vaklicit zajlik majd az eredmények tekintetében. Bár még ebben az esetben sem biztos, hogy egy ország adópolitikája tekintetében a döntési felelősség szétmaszatolása és kérdőívekbe temetése az, ami a kormányzati döntésképesség legbiztosabb jele. A kérdésözön ugyanis kiváló elbujdokolást jelenthet a döntéshozatal felelőssége elől, és ráterhelve a döntés felelősségét a kérdőíveket visszaküldőkre.

Elvégre szinte biztosan meg lehet nyerni az embereket azzal, hogy „fizessenek a multik”. Különösen akkor, ha elfelejtik közölni azt a különben nyilvánvaló tényt, hogy az ország gazdasága külső megfinanszírozás nélkül egy nulla összegű játszma. Márpedig a fentiekkel szinte párhuzamosan azt is fejtegette a miniszterelnök, hogy a kipaterolt, majd visszakönyörgött IMF-re tulajdonképpen nincs is szükség. Elvégre csak a tejjel és mézzel folyó Pannóniában semmi akadálya nincs a tejből és mézből kicsit többet csapolva drágább finanszírozási utat választani. Sőt, meg sem kell talán finanszírozni, hiszen az egészséges életmód jegyében az elhízás ellen is lehet nadrágszíjmeghúzással védekezni. Így végső soron a miniszterelnök és kiváló, bár senki által meg nem értett gazdasági minisztere, csak a közegészségügy javítását szolgálja ezen az úton is. Igaz ugyan, hogy a hasonló megoldás az 1980-as évek Romániájában megmutatta, hogy ez mit jelent a gyakorlatban. A párhuzam azonban nyilvánvalóan nem teljes. Jelenleg ugyanis még nem gátolja meg senki, hogy nadrágszíjlyukasztás helyett a lábával szavazzon az, akinek nincs kedve kivárni a végkifejletet. Akár a hatalmi politizálás teljes végkifejletét sem kivárva.

Az utóbbit talán azért sem, mert a Szálasi-parlamentben szerepet vállaló Nyirő Józsefet kötelező NAT-elemként tevő Hoffmann Rózsánál többet olvasott a történelemről. Arról, ami meglehetősen kedvezőtlen képet fest a kormányzatból eltűrt, illetve hallgatólagosan támogatott fasiszta eszmék hatásáról a társadalmi viszonyokra. Az persze csak hab lehet a képzeletbeli, de már rég elsózott tortán, ha az egyik oldalon gárdaavatás zajlik rendőri biztosítással, a másik oldalon viszont Orbán Viktor a diktatórikus, vagy szélsőséges eszmék térnyerésétől félti Európát. Kétségessé téve, hogy ugyanannak az országnak a miniszterelnöke, melyben például Hoffmann Rózsa határozza meg a NAT-ot, Navracsics Tibor miniszter úr nem utasítja vissza Szálasi rehabilitációjának ötletét, és a romló hazai valuta uralja azt a gazdaságot, melyben lépten-nyomon oligarchisztikus összefonódások gyanúi fogalmazódnak meg. Bár lehet, hogy Orbán Viktor tud minderről, csak már nem érdekli, mert már olyan magas fokozatú káoszlovag, hogy a licit ilyen apró-cseprő ügyeivel már nem is kell foglalkoznia. S különben, ő szólt, hogy Európa tehet mindenről. 

Simay Endre István