2012. február 25., szombat

Holtak hátán huzakodva


Az Országgyűlés 2000. június 13-án fogadta el azt a határozatot, amelynek értelmében a február 25-e „A kommunizmus áldozatainak emléknapja”. Talán a 13.-ai elfogadási dátum is hozzájárul, hogy a napnak sem igazán van nyugta. Amiben a társadalmi feszültségek fényében talán az is belejátszik, hogy csak két héttel van később, mint annak a napnak az évfordulója, mely szintén egy sok értelmetlen áldozatot követelő rendszernek állít emléket. A sajátos magyar kettősséget jelzi az is, hogy ugyanaz az épület, a ma a Terror Háza Múzeumnak otthont adó falak voltak tanúi a Gestapo és az AVH áldozatainak egyaránt.

A kommunizmus áldozatainak szánt megemlékezés kapcsán alighanem az sem használ a megítélésnek, hogy még a meghatározás tartalma is erősen bizonytalan. Mert egy dolog a kommunizmus, mint eszmerendszer, és megint más dolog lett volna a kommunizmus, mint társadalmi berendezkedés. Márpedig az utóbbi nem létezett, és hazánkban még a szavak szintjén sem létezett. Voltak persze olyanok, akik hittek egy eszmerendszerben, de eltekintve a címke szellemi pajzsként való körbemutogatásától, maguk az ennek jegyében totalitárius hatalmat gyakorlók nem igazán voltak tekinthetők kommunistának. Így szinte borítékolni lehetett azt, hogy az emlékezésre hívó nap elnevezése már önmagában lehet a megosztás eszköze. S egyáltalán nem azért, mert ne lettek volna az egyeduralmi rendszereknek, diktatúráknak áldozatai. A szó fizikai és szellemi értelmében egyaránt.

Szó nincs arról, hogy akinek az életét kerékbe törte egy kitelepítés, rokonait elítélte egy koncepciós perben egy bíróság, ne lenne áldozat. De alighanem áldozat az is, akinek iskoláztatásába szólt bele a hatalom. S ebben az értelemben talán az is áldozat, aki a diktatúrára hajazó rendszerekben felnevelkedettek útódai, kollegái, beosztottjai. Mert óhatatlanul vagy azt a szellemiséget hozzák magukkal, vagy éppen ellenkezőleg. Erősen túlkompenzálva igyekeznek megszabadulni az önmagukat esetleg önmaguk előtt kompromittáló emlékektől. Többek között azért is, mert noha valódi, az ideológiát tudatosan felvállaló kommunista talán nem sok volt, az adott rendszert kiszolgáló apparátusokban sokan dolgoztak. Akár a politikai apparátusokban, a KISZ és MSZMP alapszervezetekben, üzemi irodákban, titkárságokon. Bürokratikus tisztségviselők és szakemberek egyaránt. Márpedig sokszor a túlkompenzálás legalább olyan problémákat okoz, mint a túloldal. Miközben nem is biztosíték arra, hogy nem követik el ugyanazokat a hibákat. Kicsit úgy, mint aki a sanyarú gyerekkortól menekülve mégis használja a szüleitől örökölt gesztusokat, nevelési módszereket. Akár tudattalanul, mert csak azt ismeri.

Így nehéz nem észrevenni azokat a napjainkban továbbélő reflexeket, melyek megfeleltethetőek a korábbi rendszer évtizedeiben megtapasztaltaknak, vagy az arról szóló olvasmányoknak. Akár csak a kommunikáció, vagy annak módszertana szintjén. Miközben szinte folyamatos értelmezési problémák bukkannak fel arról, hogy akár egy ilyen írás közzétételi lehetősége mennyire a demokrácia vvívmánya, vagy mennyire a demokrácia részleges kudarca. Abban az értelemben akár, hogy amennyiben nem szúrnának szemet a múlt ideológiai párviadalait a napi politika címkézésére felhasználó, a korlátokat emelő, és a szekértáborokat elválasztó árok mélyét süllyesztő törekvések, akkor nem lenne rá szükség. Mert akkor a múlt rendszerek áldozatai békében nyugodhatnának a temetőben, míg túlélők is könnyebben feldolgozhatnák nyomasztó emlékeiket,

Ahelyett, hogy egyfajta állandósított poszttraumás sokként éljen a társadalomban az, amit utólag lehet ugyan magyarázni, de megváltoztatni már nem. Márpedig, az, aki állandóan visszafele forgatja a fejét, miközben a különböző oldalak felé kiabálja azt, amit ott szeretnének hallani, előbb utóbb hasra esik. S minél magasabbról annál nagyobb tömegeket képes maga alá temetni, és annál nagyobb gödröt hagyni maga után. Így, miközben például egy múzeumban, mint a Terror Házában, lehet helye akár egy tudományos ülésszaknak, a napi politika szintjén visszás, és csak a közös előrehaladás útját csúszóssá tevő törekvés az áldozatok emlékével való huzakodás. Már csak az említett széleskörű érintettség okán is. Mert aligha van ma Magyarországon olyan párt vagy mozgalom, amiről elmondható lenne, hogy minden tagja hetedíziglen mentes felmenőiben minden korábbi MSZMP-s vagy KISZ-tagságtól. Maradna tehát az, hogy folyamatosan a ki-kinek a kommunistája körben pörög a társadalmat mélybe taszító vitaörvény.

Miközben élnek a régi reflexek, és sorok közé kényszerülnek gondolatok, utcára az emberek, és az áldozatok meg csak tartják a hátukat. A közvetett áldozatok is. Míg néhányan csak a markukat. Ebből a szempontból a kormányzati oldalon olvasható, a Terror Háza elé szervezett eseményt beharangozó szöveg fejléce, a „múltat be kell vallani!” szöveg alapvetően téves a jelen hazai helyzetben, és ugyancsak a megosztást szolgálhatja. A múltat ugyanis nem bevallani kell, hanem legfeljebb megvallani, és végre sok szempontból tényleg múlttá tenni. S még egyszer érdemes talán hangsúlyozni, hogy nem az a gond, hogy az áldozatok nem érdemlik meg az emlékezést. Sokkal inkább az, hogy az említett társadalmi poszttraumás sokk sokunkat közvetett áldozattá tehet napjainkban is. S nem a megvallást, probléma-feldolgozást és előrehaladást szolgálja, hanem a múlt történelmi tényeinek magyarázatában a napi politikához illő, abban tért nyerő kommentármanipulálást.

Simay Endre István

A nemzeti nyoszolya újabb állásfoglalója



A családról szinte biztosan két dolog jut mindenkinek először az eszébe. A sajátja, és az a hipotetikus családmodell, amit kialakít magának. Az, hogy kinek milyen a sajátja, az lehet az egyén felelőssége éppen úgy, mint a társadalmi és szociális körülményeinek eredője. Na persze, erősen egyszerűsítve. De azért nagyjából mégis. A társadalmi és szociális körülmények, kiegészítve a kulturális környezettel aztán nagy hatással van arra, hogy milyen családmodell az, ami megjelenik a szó hallatán a fejünkben. Mert valószínűleg egészen más elképzelései vannak a családról monogám, és egészen más a poligám hagyományokkal rendelkező kulturális hagyományok között szocializálódott embereknek.

Aztán lehet végeláthatatlan vitákat folytatni arról, hogy melyik a jobb, illetve melyik a haladóbb. Vagy éppen melyik a hagyományőrzőbb. Melyik van közelebb a természethez, és melyik valami társadalmasodott újdonság. De azon is lehet vitatkozni hosszasan, hogy érdemes-e ezen vitatkozni egyáltalán? Általában azt a véleményt lennék hajlamos képviselni, hogy nem. Mármint nem nagyon lehet ezen vitatkozni, mert mindenre és az ellenkezőjére is lehet majd példát mutatni. Akár arra nézve is, hogy melyik a természetesebb. Ha ugyanis valaki mélyen belenéz az emberiség múltjába, akkor egy csoportos lényt fog látni. Hordában élve, hordában szaporodva, és hordában vadászva. A domináns hím vagy nőstény vezette hordában, mely domináns egyed egyben legtöbbször a szaporodási közösség vezérgén-forrása is. Ha tehát valaki nagyon vissza akarna térni a természethez, az a promiszkuitást nem nagy főlénnyel utasíthatja el. Miközben azt is érdemes figyelembe venni, hogy ez egyfajta szabályozott promiszkuitás, melyet nem kis részben a csoport kulturális hagyománya szabályoz. Még akkor is, ha ez a szabályozási mechanizmus morgásokban, vicsorításokban nyilvánul meg.

Az persze egy jogos észrevétel, hogy ez már régen volt. De az ember biológiája meglehetős konzervativizmussal képes úrrá lenni a társadalmi folyamatokon. Ezt mutatja az, hogy a kultúra által szabályozott promiszkuitás korántsem ritka jelenség manapság sem. A többnejűséget illetve akár többférjűséget lehetővé tevő társadalmak esetében ez nyilvánvaló. Akkor is, ha az így kialakuló többszereplős családot egy világvallási hitrendszer, és akkor is, ha csak a kulturális szokásjog alapozza meg. Ugyanakkor hasonlóan mély hagyományai vannak a monogám családi rendszereknek is, melyet alighanem a csoport számára rendelkezésre álló erőforrásoknak az utódnemzedék számára optimális kihasználása is erősen motivált a társadalmi fejlődésben. Még akkor is, ha a monogámia, mint az öröklési jog legkézenfekvőbb megoldása ugyancsak számos esetben élvez vallási támogatást. Azt a vitát tehát nehéz lenne ideológiai alapon gyorsan dűlőre juttatni, hogy a monogám vagy poligám családmodell-e az egyetlen követendő.

Azonban az szinte biztosan megállapítható. Az adott társadalom számára elfogadhatónak tekintett családmodell alapvetően a kulturális hagyományok által meghatározott. Még az is, hogy a családmodell felnőtt tagjainak biológiai nemisége mennyire legyen homogén vagy heterogén. Az emberiség történelmében számos olyan társadalomról tudunk, ahol nem volt központi kérdés a heterogenitás megléte. Bár nem egyedülálló, gondolhatunk a történelemórák egyik „kedvenc” kultúrájára, a görög kultúrára. Ebben, és az ebből sokat átvett római kultúrában elterjedt volt a homoszexuális kapcsolatok elfogadottsága. Az pedig hazánk oktatáspolitikai koncepcióinak tükrében nehezen állítható, hogy ez már régen volt és meghaladott. Ugyanis „A Nemzeti köznevelésről szóló törvény koncepciója” maga is hivatkozik arra, hogy a görög hagyományokat kell folytatni. Ahogy egy másik írásban is, itt is elegendő ehhez a következő kiemelés „Az európai kultúrában a görögök óta tudjuk, hogy ez a legjobb módja annak, hogy gyerekeink a boldoguláshoz szükséges képességeiket kibontakoztassák, másfelől pedig hogy átadjuk számukra annak a közösségnek az alapvető értékeit, amelyben élniük kell”. Ha a görög kultúrát nézzük, akkor pont a nemiség, és nemiségre oktatás területén ez egy meglehetősen kétségesen értelmezhető mondat. De ha az oktatáspolitikánk pongyolaságaitól eltekintünk, az még ebben az esetben is tetten érhető, hogy a társadalmi kultúra határozza meg a családot.

Ezek után kicsit furcsa, és alighanem bizonyos ismereti hézagokra vagy elfogultságra kezdhetünk gyanakodni egy olyan mottó olvastán, hogy „Amilyen a házasság és a család, olyan a kultúra.". Különösen akkor, ha egy magát tudományosan megalapozottnak hirdető szervezet dokumentumaiban olvasható. Márpedig ezzel a mondattal „Tudomány a Családért Egyesület” honlapjáról letölthető egyik dokumentumban találkoztam. Itt jelent meg ugyanis a hír, hogy „Alakulóban a Magyar Családtudományi Társaság.”, és ennek itt elérhető alapszabály-tervezetében olvasható az idézett mottó. Az emberiség kultúrtörténetének ismeretében az is elgondolkoztató, hogy a családi életre nevelés kapcsán egyértelműen a házasságról olvashatunk: „A házasság - egy férfi és egy nő szabad, elkötelezett, szeretetteli, hűséges kapcsolata - érték, pozitív, követendő és megvalósítható példa.” Tehát a család tudományos megközelítése ezek szerint a jogilag szentesített állapottal lenne egyenértékű? Ez, szinte biztosan nézőpont kérdése.

Az pedig egy meglehetősen pongyola, és a valóságtól is sokszor elrugaszkodottnak tekinthető megfogalmazás, hogy a házasság szeretetteli és hűséges kapcsolat lenne. Erről talán a NANE (Nők a Nőkért Együtt az Erőszak Ellen) Egyesület tagjai tudnának sokat mesélni. De személy szerint magam is kevesebbre tartok egy jogilag szentesített, de a résztvevők személyiségére destruktívan ható, mint egy a fenti szöveg alapján valóban szeretettel töltött, de házasságlevéllel nem aláaknázott kapcsolatot. Minden tudományosság nélkül. Pusztán emberségből, és közösségben részt vevők számára a legjobbat kívánva. Mert a társadalom számára alapvetően nem a hipotetikus modellek, hanem a gyakorlat az, ami az ott élők mindennapjait meghatározza. Arra pedig talán kár is szót vesztegetni, hogy a vallási alapok mennyire indifferensek a kapcsolatok minősítésében. Mert számos irodalmi példa is mutatja, hogy a burkolt vagy nyílt prostitúció, a szexuális kihasználás az európai kultúra legvallásosabbnak tartott korszakaiban sem halt ki a mindennapokból. S a legprűdebb közfelfogású évszázadokban ugyanúgy nem halt ki az emberiség, ahogy a görög kultúrát sem az elfogadott homoszexualitás buktatta meg, hanem a külső hódítás.

Az is természetes, hogy egy egyesületben nem kötelező részt venni, és ezzel Magyar Családtudományi Társaság el is intézhető lenne egy vállrándítással. Egy újabb olyan társaságként elkönyvelve, mely a társadalomban meglevő feszültségek kijelölte grádicson felmászott a nagy nemzeti nyoszolyára. Az azonban kicsit feszültebbé teszi azt a bizonyos vállvonogatást, hogy gyakorlatilag ignorálandó fekélyként kezeli, megtűrt jelenségként kezeli a házasságon kívül született gyermeket: „A házasságon kívül született gyermek és szülei is családot alkotnak, azonban az ilyen családok létrejötte elsősorban a közvetlen részvevők számára nagy teher, az ember méltósága és értéke miatt sem a szüleik sem a gyermek nem ezt érdemlik”. Miközben érdemes tudni, hogy nagy teherré nem a házasságlevél hiánya, hanem a szemellenzős, álszent társadalmi környezet teszi ezt a helyzetet. Tehát a magát tudományosnak hirdető társaság meglehetősen előítéletes és szűk látókörrel megáldott szövegtervezettel rukkolt elő. Viszont jól illeszkedik azokhoz a cseppet sem kevésbé álszent és szemforgató tendenciákhoz, amik példa lehetett az abortusszal kapcsolatos parlamenti pártvita.

Simay Endre István

2012. február 21., kedd

Busztalan lelkisegély-koncert



(forrás: Wikipedia)
A zenei események gyakran jók arra, hogy ráirányítsák a figyelmet egy-egy társadalmi jelenségre, vagy akár arra is, hogy akár tényleges haszonnal járva járuljon hozzá valamely segély-projekt sikeréhez. Ha ebből a szempontból nézzük, akkor az utóbbi nem, legfeljebb az előbbi lehetett volna a célja annak a koncertnek, amit kormányzati bólogatások közepette rendeztek meg a 2012. év februárjának közepe táján. Nem hivatalosan, hanem ténylegesen, hiszen hivatalosan az államadósság csökkentése volt a célja. Bár erre a célra még totális siker esetén is csak évtizedes örömzenélés szolgálhatott volna, mint azt elég gyorsan kiszámolták.

Így az államadósság-csökkentő buli anyagilag biztos és borítékolt bukás. Ez szinte biztosan előre tudható volt azok számára, akik valaha legalább egy egyetemi klubban részt vettek koncertek, események szervezésében. De felvethető az is, hogy nem ez volt a valós célja. Egyes találgatások arra utalnak, hogy a nem is oly kicsi költségvetéssel megrendezett koncert bő lére eresztett támogatást jelenthetett egyes, kormányhoz közelinek tekinthető cégnek. Ilyen részletes összeállítással szolgál például a Vastagbőr, s például ez azt is jelenthetné, hogy a szuperkoncertnek beállított rendezvény valójában segélykoncert az említett cégek számára. De ennek elbírálása végső soron nem egy ilyen blogbejegyzésnek lehet a tematikája.

Azon azonban érdemes lehet elgondolkodni, hogy ha nem az anyagi megfontolások, és nem az ismerősi kör megtámogatása a közvetlen cél, akkor mit lehet elvárni egy ilyen rendezvénytől. Ha sikeres, akkor kétségtelenül komoly demonstrációs hatása van. Hasonlóan ahhoz, mint a különben szintén kevés közvetlen hatással bíró tömegtüntetéseknek. Márpedig egy olyan vezetés, ami folyamatos külső megerősítésekre vágyik, könnyen belesétálhat egy önmagának épített csapdahelyzetbe. Mert kezdetben akár fizetett ünnepnapi statisztériával, jobb esetben, később nagyjából spontán szervezett, de buszokkal odaszállított tömegekkel megtámogatott tömegrendezvényekkel mutathat egyfajta erőképet a közélet arénájában. Ez lehetne akár sikeres politikai fogás abban az esetben, ha egyrészt végig tisztában van az így kialakult kép szervezett, rendezett voltával, míg másrészt hatásos az erő felmutatása. Az utóbbi esetben ugyanis elindulhat a győzteshez húzás folyamata.

A csapdahelyzet akkor alakulhat ki, ha a hatalom elhiszi, hogy a sgédlettel létrejött tömegrendezvény résztvevői maguk azok a tömegek, melyek már akár spontán is elmennének abban a számban. Például, mert a győzteshez zárkózás jelensége elindult a tömegjelenetek kialakulásában. Ilyen csapdaállapotban, a hatalom önlegyezgetésekor jó ötletnek tűnhet egy szuper-koncerttel demonstrálni, a sok-sok támogatót. Ám, mint a legutóbbi koncert igazolta, ez nem jött össze. Ebben nyilvánvalóan szerepet játszottak a szervezési bakik is, melyek a műsor összeállításában, a fellépők alultájékoztatásában esetleg tetten érhetőek. De valószínűleg nagyobb szerepet kapott az, hogy a szervezők felültek a hatalmi kommunikációnak, és elhitték, hogy spontán módon lesz a hatalmat demonstráló rendezvény a koncertből. Ennek következtében elfeledkeztek a közönség megszervezéséről. Elmaradtak a vidékről a lelkes tömegeket a fővárosba özönítő buszok, és velük a spontán tapsoló, és táncikáló közönség is.

Így végső soron a koncert bukása azt is jelenti, hogy az annak szervezését pártoló hatalomnak nincs olyan valós tömegbázisa, mely buszok, névsorolvasás, vagy akár csak hallgatólagos elvárás-teljesítés nélkül hajlandó elmenni egy rendezvényre. Egyben utólagosan is kétséget támasztva a korábbi tömegrendezvények önszerveződésének valóságával kapcsolatban. S alighanem ez sokkal nagyobb árat jelent, mint a koncert bevételének elmaradása. A tömeges támogatottság demonstrálása helyett ugyanis a korábbi rendezvényekkel szerzett előnyöket is vesztő sínekre állító váltót jelenthet. Egyben egy olyan láncreakciót is elindítva, hogy a rendezvényen fellépők is igyekeznek a saját vesztességeiket csökkentve kimagyarázkodni a részvételből. Így szinte előre elhiteltelenítve a későbbi hasonló törekvéseket.

Ennek következtében a koncertek még az a szerepe sem adatott meg, mint az a segélykoncertek egy részénél, az anyagi haszonnal csak mérsékelten járóknál lehetséges lenne. Az, hogy rámutassanak egy olyan jelenségre, mely támogatásra érdemes. Ahogy például egy, az éhezés elleni koncert szervezése esetleg a támogató alapokba való befizetésre ösztönözhet. Egy politikai céllal szervezett, a hatalom önámításának kielégítésére verbuvált koncert azonban erre még siker esetén is csak fenntartásokkal alkalmas. Sikertelensége azonban akkora politikai árfolyamon árazódhat be a negatív tartományba, hogy a szervezőknek, és a szervezőket támogató hatalomnak lehet szüksége az önbizalmon esett sérülés lelki megsegélyezésére. Ha kellő önbecsapó-képeséggel rendelkezik, akkor egy újabb koncerttel a lelki-segély jegyében.


Simay Endre István

2012. február 18., szombat

Függő elemek.

A drogosok problematikája olyan téma, ami szinte mindig alkalmas az állóvíz felkavarására. Így igazi hírközlési Joker-kártyaként működik. Ha bevetik, biztosan felhorgadnak az indulatok, felmelegítésre kerülnek az érvek és ellenérvek, megtelnek a fórumok és örülnek a szerkesztők. Az említett érvek és ellenérvek körében szándékosan nem jelöltem meg persze, hogy a droghasználat elleni, vagy a liberalizáció melletti érvekről van-e szó. Mert olykor az embernek az az érzése lehet, hogy több generációra elegendő konzervvel rendelkezik mindkét tábor. S mint a színházban, ha elhangzik a végszó, elhangzanak a csatolt szövegek. Elhangzanak és leírásra kerülnek. Cikkekben, riportokban, fórumon és közösségi oldalakon egyaránt.

Végső soron ehhez mit tehetnék hozná? Alig valamit, hiszen mindazokat az érveket, melyeket akár egyik, akár másik oldalon elmondhatnék, alighanem magam is sokszor leírtam. Még akkor is, ha nem a jogászok bikkfa nyelve, hanem sokkal inkább az érdekel az egészből, ami az emberekhez, a kultúrákhoz áll közelebb. Mert a „drog” az csak egy szó. A tartalom az, ami problémát okozhat. S akkor, ha összevetjük az eredeti jelentésével, akkor pedig különösen furcsa lehet a szómágia szintjére süllyedt használata, és egy néhány száz évvel ezelőtt élt képzeletbeli időutazó alighanem elég bután nézne ki a fejéből, ha a jelenlegi vitákat csak felületesen is elolvashatná. Mert hol van már az, amikor a szárított gyógynövényeket, esetleg gyógyászatban használt állati termékeket értették csak alatta? Mára a „drog” gyakorlatilag azonos értelmet nyert a kábítószerrel, a tudatmódosító, függőséget kiváltó anyagokkal. Tehát maradjunk is ezeknél.

Még akkor is, ha azért tudjuk, ezek a kategóriák korántsem fedik át teljesen egymást. Köztudott ugyanis, hogy a nikotin, vagy akár a koffein elég komoly függőséget okozhat, és a teljes absztinencia elérése egyik esetében sem feltétlenül tünetmentes folyamat. De azért alighanem elég nehéz lenne egy olyan kampányt elindítani, ami például a tea-, és kávéfogyasztás teljes tilalmát célozná meg, mert egy ilyen kampány hazánkban is jelentős ellenérzését keltene. Annak ellenére, hogy sem a tea-, sem kávéfogyasztás tekinthető a Kárpát-medence őshonos népeinek tradicionális kulturális elemének. Ahol pedig az, ott máig fellelhetőek a kulturális önszabályozás elemei is.

Érdemes talán azt is figyelembe venni, hogy számos olyan, manapság tiltólistán szereplő szer, mint a mákhaj, a kenderlevél, és –virágzati gyanta, a kokalevél hatóanyagai, az opiátok, a THC, illetve a kokain, korábban ugyancsak rendelkeztek egyfajta társadalmilag elfogadott használati utasítással. Ugyanúgy, ahogy a varázsgomba (psilocybin) használata is a törzsi varázsló, a sámán kiváltságainak egyike volt, és a „nép” legfeljebb közvetve élvezhette azt. Az is valószínű természetesen, hogy a korábbi korok, korábbi kultúrák sem nélkülözték azokat a tagokat, akik függő viszonyba kerültek ezekkel az elemekkel, de alighanem ezek létszáma nem érte el a társdalom számára veszélyes mértéket, másrészt túlzott szerhasználatnak a használatot szabályozó kulturális játékszabályok is ellene hatottak. Valahogy úgy, ahogy a reggeli stampedlivel kaszálni indulót aligha kezelték a társadalomra nézve veszélyes alkoholistának. Miként a vasárnapi ebéd mellé bort bontó családfő sem kezelődik manapság a családi életet előre megfontoltan feldúló veszélyes elemként. Mert az alkoholfogyasztás sem új keletű vívmány, viszont máig, neveltetésünk mellékhatásaként, érezzük azt a szocializációs különbséget, ami az elfogadható és elfogadhatatlan szint közti mezsgyét kijelöli. 

Miközben azt is látjuk, pont az alkohol kapcsán is, hogy elég komoly szocializációs illetve személyiségbeli krízishelyzet, esetleg –torzulás vezet el odáig, ami az alkoholizmus felé, a pohár fenekére tereli a pohárba tekintőt. S hasonlóan az alkoholhoz, legtöbbször szintén egyfajta szocializációs krízis vezet el a többi tudatmódosító szertől való függésig. A kevésbé ártalmas, vagy gyógyászatilag akár indokolható szintet meghaladó, a személyiségtől már elválaszthatatlan szerhasználatig. Legyen az akár a „hagyományos” szerek egyike, akár valamely „modern” kábítószer. Beleértve természetesen a szocializációs krízisbe azt is, hogy nem alakulnak ki a használati játékszabályok. Mely utóbbiak körébe nem csak a használati módok, hanem természetesen a használat megtagadásának játékszabályai is beletartoznak. Lévén, hogy csak ezek mentén lehet elutasítani a használatbavétel felé ható csoportnyomást. Miközben természetesen nem érdemes figyelmen kívül hagyni azt sem, hogy az abszolút tiltás végső soron a csoportnyomást fogja erősíteni. Mert a tiltott gyümölcs édesebb, s mert a tiltás elleni fellépés önmagában is lehet csoportképző tényező. Aki tehát az alternatíva nélküli, a kulturális hatásokat figyelmen kívül hagyó megoldások mellett érvel, olyan, mintha elfelejtené. Az ember alapvetően társadalmi lény, és többek között éppen a szocializációja teszi emberré. Még akkor is, ha a humánetológiával igazoltan sokat hozott őseitől.

De az is nyilvánvaló, hogy a szocializációs krízisek nem csak az elutasítással kapcsolatban játszanak szerepet a tudatfüggelmi viszonyokban. A személyiség alakulásában részt vevő minden hatás szerepet játszhat. Így például azok a hatások, melyek mentén például a krízistűrés, a problémás helyzetek kezelésének képessége, vagy képtelensége kialakul a gyermekben. Vagy azok az önismereti, és önszabályozó mechanizmusok, melyek alkalmassá tehetik a gyermeket a saját maga, és végső soron a családja, a társadalom felé is felelősséget mutató döntéshozatalban. Mert az, akinek folyamatosan az emberi elfogadás hiányával kell megküzdenie, vagy az, akinek sem belső, sem külső igazodási viszonyrendszer nem áll rendelkezésére, vagy ezek a viszonyrendszerek torzultak, ugyancsak hajlamosabb lesz valami alternatív valóságot keresni magának. Olyat, amiben ő lehet a szép és erős, vagy olyat, amiben saját maga vagy mások számára elfogadott lesz. Mint azt korábban egy másik írásban már érintettem (http://www.euroastra.hu/node/49966).

Így végső soron a tiltások ezért sem tekinthetőek abszolút hatékonyságúnak Mert tulajdonképpen minden olyan megoldást tiltani kellene, ami elvezethet egy ilyen alternatívához. Végső soron a gondolkodást is, mivel a fantáziavilága mindenkinek a rendelkezésére áll. S mielőtt a társadalmi veszélyességet, illetve annak hiányát kezdené valaki emlegetni, talán érdemes elgondolkozni azon, hogy a személyiségzavarral küzdő politikusok, sorozatgyilkosok mennyi kárt tudnak tenni, ha manifesztálják a saját maguk virtuális valóságát. Márpedig alighanem az nemkülönben egyfajta személyiségzavarnak lenne tekinthető, ha valaki a fantáziálás megtiltását akarná a zászlajára tűzni. Még akkor is, ha a kommunikációs korlátok, a totális cenzúra iránti igény sem új keletű társadalmi vívmány.

De kár lenne ilyen messzire rugaszkodni, és inkább maradjunk azon a területen, amelyről indultunk. Végső soron borítékoltan hatástalan, vagy az alkoholtilalom kijelölte módon kontra-produktív, a szerhasználatot erősítő, és a fekete zónát támogató lehet a csak a tiltásban való gondolkodás. Az is nyilvánvaló, hogy a társadalom jobban jár, ha valamilyen módon meg tanulja kezelni az egyes függőséget okozó helyzetek kezelését. Helyzetekét, mert tévedés lenne azt hinni, hogy csak bizonyos anyagok okozhatnak függőséget. S végtelen szűk látókörre vallana az, ha bárki azt hinné, hogy vegyi tiltólistákkal a zsebében rohangálva meg tudja oldani a problémát. Mert ahogy már sokan, magam is írtam másutt, a játék-, vagy internet-függés sem sokban különbözik a kívülről vegyszerek kiváltotta problémáktól (http://www.euroastra.hu/node/49313), mint ahogy a kapcsolatok megélésének problémái, például szex-függés, sem. Csak ezekről, főleg az utóbbiról valahogy nem annyira tűnik ildomosnak beszélni. 

Részben prüdériából, részben éppen a társadalmi körülmények miatt. Például azért, mert ez utóbbi haszonélvezetére elég régóta épül rá egyfajta sajátos szolgáltatási rendszer, melynek legutóbb ismét felmerült egy újabb adóztatása a pornóadó kapcsán. Miközben tudjuk, hogy elég régóta jelent akár gyermekjogi problémákat is. De erről a „A Nemzeti köznevelésről szóló törvény koncepciója” kapcsán, annak pongyola „görögözése” okán már szintén szóltam. De ha már az adópolitikáról esett szó, az alkoholfogyasztással kapcsolatban nem érdemes figyelmen kívül hagyni az ebből származó bevételt sem. S nem véletlenül lehet hallani a nikotin-használat kapcsán sem lobbi-érdekekről. Mert a társadalom használati játékszabályaiba az utóbbi korokban nem csak a személyre, családra szabott játékszabályok, hanem egy, ezeken akár túlnyúló, akár az egyén személyiségi, szocializációs érdekei fölé rendelődő gazdasági játékszabályok is érvényesülnek. Vagy érvényesülni látszanak.

Simay Endre István

2012. február 11., szombat

A holtak becsülete.


Margit körút anno 1945 (Fotó: MTI/Hadtörténeti Múzeum)
Délelőtt van. Napos, de hideg délelőtt. Olyan, amikor az ember inkább egy fűtött szobából nézné a hideget. Ilyenkor furcsa azt hallgatni, hogy emberek önként kimennek, és megemlékezőst, vagy tüntetőst játszanak. Márpedig visszacseng az az esti televíziós kommentár, hogy egyrészt folyton folyvást sétál egy tüntető menet Budapest felé, másrészt a fővárosban a szélsőséges nézeteket vallók egy csoportja egy olyan eseménynek kíván emléket állítani, aminek már a neve is kétségesen az, aminek elkeresztelték. S akkor megint csak ülne az ember egy fűtött szobában, és néha nem tudja, nem kellene-e tényleg kimenni az utcára és kis tanórát tartani azoknak, akik a hidegben való gyülekezés mellett döntöttek.

Alkalmasint a február 6.-án indult, és zászlajukra a klasszikus „munkát, kenyeret” követelést tűzőknek is. S nem azért, mintha a Miskolc környékén élők érzéseit akarnám kétségbe vonni. Sokkal inkább azért, mert ezek azok a menetek, melyek a fővárosban korábban rendezett tüntetésekkel együtt kétséges hatásúak. Vagy, a tapasztalat szerint nem is annyira kétségesek a hatások, csak nem illeszkednek a résztvevők többségének elképzeléseihez. Mert mit tudott demonstrálni egy tüntetés, amit az Operánál szerveztek, de ami jól nevelten éppen addig tartott, hogy még véletlenül se zavarja meg nagyon az Alaptörvénynek az öntömjénező ünneplését. Azt az ünneplést, mely ünneplés kontrájaként hihették akár a részt vevők is az utcára szervezett operabált. Legfeljebb azt, hogy „lám, van itt demokrácia dögivel, hiszen tüntetni sem tilos”, és „lám, csak egy hangos kisebbség zajong, mely érdemben semmit sem befolyásol”. Végső soron csak a kritizálni kívánt erőknek adva nem kevés kommunikációs muníciót. Mely nem sokkal később, a saját tömegmanipulációs rendezvényével „vágott vissza”.

Mahatma Gandhi
(forrás: Wikipedia)
Talán a most „éhségmenetnek” nevezett rendezvényen gyaloglóknak is érdemes lenne akár ezen is elgondolkozni. Nevezetesen azon, hogy valójában el lehet érni azt a kommunikációs hatást, ami valós eredményekre, áttörésekre vezethet. Vagy csak izolált jelenségként besorakoznak a hangos kisebbség egy szeletének a kormányzati kommunikációs tortában. Megint csupán azt a két dolgot demonstrálva, hogy részben dúl a demokrácia, hiszen senki sem bántja őket, részben pedig azt, hogy a főcsapásból kiüzenők tömege tényleg csak egy zajos kisebbség. A résztvevőknek, vagy akár a szervezőknek talán érdemes lenne felidézni a történelmi tanulmányokat, hogy a hasonlórendezvények a történelem során mikor voltak valóban hatékonyak. Még akkor is, ha alapvetően a békés megoldások domináltak, mint Mahatma Gandhi, filmben is megörökített életművének esetében. Nem mintha párhuzamot lehetne vonni a jelen politikai elitbe magukat sorolók, és az említett államférfi között. Illetve lehet, de felesleges lenne a nyilvánvaló, és a jelenre korántsem hízelgő különbségek miatt.

Miközben érdemes talán azon is elgondolkodni, hogy mely térségekben tudott erősíteni a szélsőséges ideológiáktól nem is oly messze gyülekező a Parlamentbe is bejutott mozgalom. S akkor nem is esik túl messze a két terület egymástól. Mert aligha vitatható, hogy ott, ahol a térségi leszakadás erősebb, ott erősíteni tudnak azok, akik a hatalom szavával akarnak, és tudnak élni. Függetlenül attól, hogy ez korántsem jelenti természetesen azt, hogy az „éhségmenetben” résztvevők maguk mind szélsőségesek lennének. Sőt! Alighanem nagyon jó szándékkal és valós elkeseredés-érzéssel indultak útra. Még akkor is, ha kénytelen-kelletlen, de a politika, és a politikusok hozzájuk csapódását éppen úgy nem tudják kivédeni, mint azokét, akik esetleg éppen politikai okokból, de konfrontálódnának az egyébként békés menetben Budapest felé tartókkal. Ahogy nehezen védhető ki az is, hogy sokakban személyes biztonságérzet hiánya ne erősítené a fogékonyságot a szélsőségesebb megnyilvánulások, vagy akár a csendőrnosztalgia irányába.

Talán ez is felértékeli annak a jelentőségét, hogy miközben a menet Budapest felé halad, a február 11.-i nap a fővárosban egy sajátos megemlékezés napja. Szintén egyfajta elkeseredésre emlékezve, mert az emberi elkeseredés jogát aligha lehet elvitatni azoktól, akik ezen a napon próbáltak 1945-ben kitörni a budapesti ostromgyűrűből. Azt,, hogy milyen folyamatok vezettek el egyáltalán ehhez a pontig a II. Világháború során, talán sokára lehet majd rekonstruálni. De az egyes emberek akkori gondolatait sosem. Azokét, akik kényszernek, vagy a tömeghatásnak engedve egyáltalán fegyvert fogtak egy olyan háborúban, melyben alapvetően és alighanem a homokzsák szerepét szánták a magyar haderőnek. Egy olyan háborúban, melyben szinte semmit sem lehetett volna nyerni, de elveszteni sokat sikerült. Mert azért nem árt arra is emlékezni, hogy az említett kitörési kísérletnek igen komoly előzményei voltak. Veszteségekben is.

Addigra a hazai haderő megtette szomorú kötelességét, és nagyrészt feláldoztatott a fasizmus oltárán. Még akkor is, ha aligha lenne bárki olyan bátor, hogy fasisztának tartson minden orosz földön megfagyott kiskatonát. Vagy akár a túlélőket. De a háború gépezetében mégiscsak azt az erőt szolgálták. Ahogy aligha függetleníthető a hazai múlt azoktól a tömegektől sem, akiket idegen földre hurcoltak dolgoztatni, és megölni. Vagy akiket hazai földön kényszerítettek halálra. Pusztán származásuk, vallásuk okán. Miközben már akkor is igaz volt, hogy igen komoly történelmi káosz uralkodhatott mindazok fejében, akik egyáltalán bevették azt az ideológiát, amit az utca embere ma a „süket duma” megtisztelő címmel is csak fenntartásokkal illetne. Már akkor, ha egyáltalán valami halvány fogalma van a Kárpát-medence történelméről. De az is kétségtelen, hogy ez a káosz túlélni látszik a generációkat.

S akkor még mindig ott van a kérdés, hogy mennyire lehetett a saját választása annak a közel negyvenezer embernek a kitörési kísérlet, melyből ezernél kevesebben voltak képesek valóban átjutni az ostromgyűrűn. Még akkor is, ha sokakban talán vívódott egymással a katonai becsület valami képe azzal a fatalista elképzeléssel, hogy pont őt nem fogja aznap a golyó. Aligha fogjuk ezt ma, vagy a jövőben megtudni. Hacsak egyszer a lábunk alatt porladó csontok fel nem kelnek, és el nem kiáltják magukat a rég halott harcosok, hogy „ébresztő, mindannyian emberek vagyunk”. Mert emberek haltak meg mindkét oldalon. Nagyrészt olyan emberek, akiket diktátorok, nemzetvezetők, helyi hatalmaskodók megvezettek, vagy az utolsó sorok kilövésével fenyegetve kényszerítettek. Mert Hitler simán feláldozta Budapestet, és a „nemzetvezető” Szálasi Ferenc ehhez hazai asszisztenciát szolgáltatott. Ahogy a hazai vezetés korábban is kiszolgálta a németek addigra bukásra ítélt vezérét. Az emberi áldozatok előtt fejet hajtva, a nap tehát aligha lehetne a Becsület napja. Addigra a fasizmus kiszolgálásával az ország becsületén akkora foltot ejtett az akkori politikai vezetés, amit ünnepelni talán nem lenne ildomos. Így miközben az emléknap lehetne ugyan valóban a katonai becsület napja, a másik, és több áldozat vérével aláírtan, sokkal inkább a történelmi ostobaság emléknapja lehetne ez a nap.

Azok tehát, akik ezt a napot arra használják fel, hogy a fejükbe vert tanult szegregációnak állítsanak emléket, maguk is az a szintet célozták meg, ahol csak az indulat és nem az emberség honol. Mert csak a szélsőséges indulat, és az emberségből megbukott butaság az, ami követendőnek tekinthet olyan eszméket, mely pusztán a létük alapján tart elítélendőnek más embereket. Mert csak ez lehet képes pozitívnak látni a másokat alanyi jogon kiiktatandónak tartó a fasiszta eszméket. S ez független attól, hogy egy akár parlamentbe magát beágáló képviselő különben hány diplomát szerzett, hány nyelven beszél. Az, aki a szélsőségesen emberellenes ideológiák mentén kampányt szervez vagy tömeggyűlik, az lehet akár az írott történelem professzora is. A mindennapi történelemből, és a több ezer éves parancsolaton alapuló emberségből megbukott. Miközben tiszteletlenül és becsület nélkül feledkezik meg korábban meghaltakról. A becsület nevében válva emberként megvethetővé. Mert a halott oldal-függetlenül halott, s ahogy rég elporladt betűvetők adták generációról generációra: szeresd felebarátodat, mint önmagadat" (Mt 19,16--19).

Simay Endre István

2012. február 4., szombat

Felsőoktatási lyukfeketeség.

Az év eleje, többek között, a felsőfokú oktatásban való továbbtanulási szándékok érésének, az erre irányuló szándéknyilatkozatok megtételének az ideje. Sokaknak idekívánkozna talán, hogy a diákok számára, de azért ez természetesen nem igaz. Mert a döntések óhatatlanul családi szinten és nem teljesen a család tehervállaló képességétől független viszonyban születnek. Még abban az esetben is, ha felnőttképzésről esne szó, hiszen a felnőtt családtagok képzése is terhet ró arra a közösségre, melyben a megélhetési koordinátarendszerek egyre kevésbé kiszámíthatóak az utóbbi időben. De pillanatnyilag maradjunk a gyermekek képzésénél, mert azért manapság inkább a jövő nemzedékbe hajlamosak beruházni az emberek. Már ha van miből, és van annyi, amennyi az átalakított felsőoktatás költségvetési támogatásának lyukait segíthetnek betömködni.

Azt, hogy ez mennyire jelent merényletet, vagy sem az eljövendő évtizedek iskoláztatási lehetőségeit illetően, önmagában is számos gondolatot ébreszthet. Ahogy az, hogy mennyi időt hagyunk a családoknak a döntésre. Idén ez első körön kissé Prokrusztész módszertanát alkalmazva került kimérésre. Így az az MTI-hír, hogy meghosszabbították a felvételi beadásához rendelkezésre álló időt, minden bizonnyal tekinthető egy, a továbbtanulni szándékozókat segítő döntés kidobolásának. S szinte azonnal megjelentek azok a kritikák, melyek joggal keveslik szakmai okokból a kapott haladékot. Mert azzal alighanem csak egyet lehet érteni, hogy nem néhány nap, vagy akár hét jelenti a kritikus időszakot. A felsőoktatási orientáció ugyanis évek tanulmányait határozza meg. Így a felsőoktatás paramétereinek változásához évek kellenének alkalmazkodni. Alkalmazkodni a középiskolának, és a családoknak egyaránt.

Az is nyilvánvaló, hogy az alkalmazkodás a család részéről nem kis részben pénz kérdése. Egyrészt azért, mert amennyiben újabb különórák, nyelvtanfolyamok teljesítése válna szükségessé, azt a jobb körülmények között született gyermeknek egyszerűbben fogja biztosítani a környezete. Egyvalamiben ugyanis biztosan szűkölködni fog. Az időben. Márpedig ahhoz, hogy a középiskola tanulmányi programja kövesse a változásokat, idő kellene. S természetesen szintén pénz, mely a közoktatás átalakulása nyomán szintén nem áll számolatlanul az iskolaigazgatók rendelkezésére. De a család pénzügyi keretei nem csak az extra tanulmányok megfinanszírozásán, hanem közvetlenül a felsőfokú képzés megfizetésén keresztül is hat. Aki ugyanis megteheti, megfizetheti a gyermekének, hogy ott tanuljon tovább, ahol korábban is tervezte. Amennyiben pedig az adott szak nem indul a kinézett egyetemen, főiskolán, akkor könnyebb lehetőséget találni arra, hogy más városban, esetleg más országban folytassa a gyermek a tanulmányokat. Így végső soron az oktatási kabinet kapkodása a korábbi rendelkezésekkel, törvényekkel már elindított kasztosodás további erősödésének kedvez. Példaként nem csak az állami finanszírozású helyek csökkenése, hanem például az önmagában is vitatható hallgatói képviselet, a HÖOK által is bírált, illetve a honlapjukon idézett ESU (European Students' Union)-állásfoglalásban kritizált röghözkötés” is említhető. Mert ez utóbbi alól nyilvánvalóan azok tudják magukat leginkább függetleníteni, akiknek a tandíj kifizetése a kisebb problémák közé tartozik.

Egyébként a sokat emlegetett külföldre orientálódást a továbbtanulásban nem csak a tanulmányok családi megfinanszírozhatósága, hanem a hosszabb távú tervezést nehézzé, vagy lehetetlenné tevő kiszámíthatatlanság is elősegíti. Ha ugyanis a hazai oktatáspolitika csak az instabilitást tudja felmutatni, akkor felértékelődik az, ha olyan körülmények állnak másutt rendelkezésre, mely a diplomaszerzésig, vagy tovább is tervezhetővé teszi a diák életútját. Különösen akkor, ha fokozott áldozatvállalást, például hitelfelvételt, családi költözést, igényel a gyermek továbbtanulásának biztosíthatósága. A tervezhetőség ilyenkor ugyanis azt is jelenti, hogy a ma befektetésének megtérülése biztosabbá válik. Ha a munkaerőpiacon talán nem is mindig, de a gyermek diák-karrierjének során szinte biztosan. Így végső soron minden olyan oktatáspolitikai ötletroham, mely a családi idegrohamok számának növelésében éri el legnagyobb hatékonyságát, alapvetően arra fogja orientálni a tehetségesebb diákok szüleit, hogy ne erőltessék gyermekükre a hazai oktatási intézményeket. Amelyekben nem lehet tudni, hogy hetek vagy hónapok múlva éppen merről fújnak majd a böjti vagy rózsás szelek. Vagy azt, hogy éppen melyik papír, vagy pontszámítási fétis előtt lesz kötelező leborulni a forrásoktól megfosztott hazai egyetemi rendszer igénybevétele érdekében.

Mely egyetemi, akadémiai rendszert alapvetően megtépázott az utóbbi időben egy, a presztízsén támadt fekete lyuk. Igen, természetesen a köztársasági elnök lassan a nevetségességig fajuló plágiumvitájáról van szó. Ami különben nem is feltétlenül azért tépázza meg a rendszert, mintha a plágium olyan soha elő nem forduló jelenség lenne a történelemben. Sokkal inkább annak kezelési módja, a szakmaiságot félreállító átpolitizáltsága, a politikai arrogancia felszínre buggyanásai teszik egyre inkább kínossá az egész felsőoktatás számára. Az a rendszer ugyanis, mely nem képes garantálni azt, hogy a kiadott diploma, tudományos fokozat többet ér, mint a nyomtatására használt papír, az alapvető vonzerők egyikét veszíti el. Márpedig az a rendszer, amely nem képes egy plágiumgyanút gyorsan, hatékonyan, és megkérdőjelezhetetlen szakmaisággal lekezelni, erre a garancianyújtásra alkalmatlan. S alig vonható kétségbe, hogy a gumicsonttá nemesült plágiumvita a gyors és hatékony szakmaiságot sugallná. Így óhatatlanul azt a folyamatot erősíti, mely a hazai egyetemeket a beiskolázás pillanatában egy alacsonyabb szintű képződményhalmazként, egyfajta „jobb híján” választott képzési hellyé változtatja. Erősíti, mert a folyamat korántsem új. Azonban a folyamat megállítására alighanem az élhető és túlélhető, alternatívák biztosítása célravezetőbb lehet, mint a röghöz kötési ötletelések

Ez a folyamat jelenleg a felsőoktatásban talán a legnyilvánvalóbb. Azonban kár lenne azt hinni, hogy nem kezdődött máris meg esetleg a „leszivárgása” a középiskolák felé. Aki ugyanis külföldre orientálódik a felsőoktatás tekintetében, alighanem eljut arra a pontra, hogy annak előkészítése is jobb helyen van egy olyan terepen, iskolarendszerben, ahol nem ötletszerűen változnak az elvárások, iskolai tulajdonviszonyok, és esetleg az elvárt politikai orientációk az iskolavezetéssel, a fenntartóval szemben. Ahol a közoktatás rendszerében nem annyira a múlt pongyolán odacitált görögjei, mint a jövőt előkészítő szemléleti motívumai uralkodnak.

Így végső soron a hazafias öntudatot lehet ugyan a régi tudósok, professzorok emlékeivel legyezgetni, de a jövő hazai nemzedékeinek oktatása feneketlen örvénybe hullhat. Mert a lelkesedés és politikai öntudat ritkán tudja pótolni a valós szakértelmet, és az azt hordozó emberfők oly régóta áhított hazai kiművelését.

Simay Endre István