2012. március 31., szombat

Egy doktori mind felett?



A köztársasági elnök nem lemondott, hanem interjút adott 2012. 03. 30.-án a köz TV-csatornáján. Az emberek jó része, gondolom, azt hitte, én biztosan, hogy nincs hova fokozni a helyzetet, és bejelenti lemondását. Ehelyett egy erősen kérdéses beszéddel lepte meg a haza polgárait. Beszéddel, mert a mikrofonállvány és meghallgató-ember szerepére vállalkozó médiamunkást aligha lehetett riporternek tekinteni. De talán nem is ez a legnagyobb baj.

Obersovszky Péter médiamunkásnak elvégre könnyen elmesélhették, hogy milyen nehéz lesz állást találnia, ha nem azokat a kérdéseket teszi fel, nem úgy kérdez alá Schmitt Pálnak, ahogy megtette. Lelke rajta, megtette. Kicsit olyan volt az egész, mint amikor az óvodában a dadus megkérdezi, hogy „Palikám, bántottak? Ki volt az a csúnya?” S a kialakult helyzet végső soron nem csak az országnak, de azt hiszem személyesen az interjúnak nevezett gyógypedagógiai szakfoglalkozás szereplőinek is megalázó lehetett. Különösen azért, mert Obersovszky Péter egy füst alatt sportemberként is megsimogatta a köztársasági elnök korosodó fejét. Miközben hírünk Amerikában annyit ért, hogy a sportpolitikai nimbuszt is kikezdte a botrány. Felvetve, hogy a plágiumügyben esetleg a NOB is állást foglalhatna. Az minden esetre kiderült az alákérdezési show-ból, hogy Schmitt Pál nem néz szembe sem a valós állapottal, sem a valós felelősséggel. Ez még akkor is kiderült, ha az „interjú” szervezésével ki akarták alighanem játszani a szimpátia-kártyát. Azt, hogy a kisember szimpátiát fog érezni a megtámadott öreg sportoló felé. Ha már becsülni nem tudja, hát sajnálja alapon. Így, noha ő nevezte ki, a miniszterelnök látványos kihátrálása után, a köztársaság elnöke ott maradt a ringben homokzsáknak, pofozó-bábúnak. Elterelve a figyelmet szinte minden másról.

Holott a képlet meglehetősen egyszerű. Ha a sportolói múltra hivatkozva bármely egyetem díszdoktorává fogadja, nem lenne senki aki meglepődik. S végképpen senki nem hánytorgatta volna fel. De akkor sem, ha ír saját kútfőből egy akármilyen doktori disszertációt. Mondjuk a játszóterek kerítésének színharmóniájáról, és hatásáról a gyermekek vívói teljesítményére. Az ugyanis akár még jó, és szórakoztató is lehetett volna. Egy rossz doktorit aztán elbírálnak, lepapíroznak, és Schmitt Pál a sportdiplomata máris doktor. S ugyancsak senki nem foglalkozna vele. Mert egy rossz minőségű dolgozat saját kútfőből az elnézhető. Az elnöknek viszont úgy látszik azt nem mesélték el, hogy más munkáját a magáénak beadni viszont nem tolerálható. Magától meg honnan tudhatta volna. Hiszen főnökként alighanem megszokta, hogy kiszól: „Micike, írjon tíz oldalt! Tudja, olyan NOB-osat!”. S Micike a kávé mellé vitte is az aláírni valót. Schmitt Pál pedig talán megköszönte, majd aláírta, és eszébe se jutott, hogy a levél tulajdonképpen nem az övé, hanem Micikéé. Honnan is tudhatta volna, hogy a tudományos dolgozat nem így működik? Nem igaz?

Szóval alighanem ez az a pont, ahol érteni lehetett az „interjú” azon mondatait, hogy neki nem szóltak időben. Azt, hogy a köztársasági elnök valami külön világból kibeszélő kínos magyarázkodása hol, és mi mindenben volt hibás kár is elemezni. Talán tényleg kár. Egy puskázott dolgozattal „fellépő” középiskolás is leleményesebb magyarázatokkal tudhat szolgálni. Azt azonban biztosan nem mondja, hogy az úgy biztosan jól van. S a pótdolgozat megírása is racionálisabb, mint ilyen előzmények után rágyúrni egy ph.d. fokozatra a még hivatalában maradt köztársasági homokzsáknak. Aligha fogja valaki is elhinni, hogy a saját munkája, és a védésnél, ami nyilvános kellene legyen, atomjaira szedik majd, ha mégis megpróbálja. Mert az egyetem nem teheti meg, hogy ne tegye. De Schmitt Pál láthatóan ezzel sem volt tisztában. Így szegény megint nem fejtette ki a valóság valamennyi rétegét, és csúsztatott, maszatolt amennyire csak bírt. Mert szembenézni azzal, amit tett, alighanem nem mert. Vagy nem tudott. Vagy nem hagyták. Vagy egyszerűen csak ő sem hitte el, hogy ennyire csőbe húzták.

Tulajdonképpen azt is fel lehet ugyanis tételezni, hogy Schmitt Pál hitt valami olyasmiben, hogy betyárbecsület. Mondjuk abban, hogy amennyiben ő megteszi a parlamenti kétharmad vezetőjének tett ígéreteket, akkor a parlamenti kétharmad kitart mellette, és nem hagyja megtámadni. Holott vannak olyan helyzetek, amikor nem lehet valakit tovább védeni, és a plágium, az bizony, ezek egyike. Másrészt az, ha valaki a sportolói múltból azt a reflexet hozza magával, hogy a játék valamilyen formában tisztességes, nehéz lehet felfogni, hogy másnak a politikai haszonszerzés többet érhet. Márpedig volt már olyan agrárminisztere annak idején egy FIDESZ vezette koalíciónak, aki azt hitte elég dörzsölt ügyvéd ahhoz, hogy ne lehessen csőbe húzni. A saját fegyvereit fordították ellene, és mégis megtették. 

Így egyáltalán nem kizárt, hogy Schmitt Pált, személyében, egyszerűen „torgyanizálták”. Bedobták a farkasverembe azzal, hogy tedd meg, amit kérünk, és nem lesz baj. Majd ott hagyták a fáradt, megalázott öreg sportolót vergődni a gladiátorküzdelmekre tervezett küzdőtéren. Az odaküldő pedig bízik abban, hogy legalább a cirkusz meglesz, aminek zajában megteheti a következő téteket az ország valóság-sójában. Függetlenül attól, hogy egyébként Orbán Viktor azt nyilatkozza-e, hogy a köztársasági elnök sérthetetlenségéről mit tart. Ugyanis, mint azt korábban írtam, nyugodtan tekinthetjük az elnök tisztségét valamilyen formában sérthetetlen, miközben a személyt, az embert feláldozzák egy politikai játszmában. Mert éppen a miniszterelnök nyilatkozta, hogy nem az a lényeg, amit mond, hanem az, amit tesz. S ezen mit sem változtat az, hogy Schmitt Pál önként, alighanem a pillanatnyi előnyök mentén, önként vállalta ezt a tisztséget. Nem először vállalva politikai feladatot a különböző politikai erőterek erővonalai mentén. Ami nem is kicsit felvetheti mindkét elnök esetében az erkölcsi mércéken jelentkező beosztások távolságát. Ami azért is felmerülhet, hiszen a köztársasági elnöknek az ország-, a miniszterelnöknek a kormányzat erkölcsiségét kellene megtestesítenie. Az erkölcsiség megítélését pedig kérdésessé teszi a KDNP, mint kormánypárt, kettőssége is. Miközben a KDNP budapesti elnöke kiállt a politikai eltusolások ellen, addig ugyanezen, különben kormánykoalícióban érdekelt párt központi vezetése sietett ettől elhatárolódni.

Simay Endre István
Comments on Facebook

2012. március 30., péntek

Senki többet? Hányadszor?


A köztársasági elnök körül felgyorsultak az események. A SOTE keretei között felállt tényfeltáró bizottság jelentésének, valamint az azzal kapcsolatos különvélemény publikálása után nyugodtan megkockáztató volt, hogy a média, és maga a teljes közvélemény megmozdult. Az utórezgések elérték a köztársasági elnököt is, de a külföldön tartózkodó Schmitt Pál nem a lemondását jelentette be, hanem egy karakter-öngyilkossággal felérő nyilatkozatott tett. Kijelentve azt is, hogy nem mond le

Ez utóbbi kijelentésével alighanem tényleg nagy lehetőséget mulasztott el, az arca legalább részleges megőrzésére. Nagyjából ezt állapította meg a Magyar Nemzet nevű orgánum portálján megjelent írás is (http://mno.hu/vezercikk/elnok-ur-gondolja-at-1064292), aminek a lap kormányhoz közelinek tekinthető volta adja különleges értékét. Az, ha az ellenzéket sokszor elitélő írásokra is gondolva értékeljük az ellenzék által is képviselt véleményhez való közeledést az MNO-cikkben. Eközben nehéz nem arra gondolni, hogy miközben a kormányt adó pártszövetség sokáig kitartott Schmitt Pál támogatása mellett, megindult az óvatos kihátrálás a köztársasági elnök mögül. Annak a napnak a hajnalán, mely napra rendkívüli ülésre hívták össze a SOTE doktori tanácsát, és szenátusának döntési naptárába felvették a Schmitt Pál egyetemi doktori fokozatának kérdését. 

A helyzet további pikantériája, hogy a tényfeltáró bizottság korábban egy inkább se-hideg-se-meleg jelentést tett le az asztalra, mely minden esetben az ő igazukat támaszthatja alá, ám a SOTE 2012. március 29. -i doktori tanácsülésén már egyértelműen a doktori cím megvonását javasolták a szenátus felé. Mely szenátus a délutáni órákban ezt meg is tette. A korábbi, a felelősséget szétkenő, és Schmitt Pál-ról elterelő megállapítások után az a bizonyos kisördög azt sugdossa, hogy az MNO-n megjelent cikkben, vagy az esetleg annak is alapját képező háttérbéli kommunikációkban végső soron a SOTE megkapta a „kormányzati felhatalmazást” a köztársasági elnök „elmeszelésére”. Megadva az egyetemnek azt a lehetőséget, hogy mentse a karakán kiállás látszatából azt, ami talán még menthető. Azt persze a jövő fogja megmutatni, hogy ez a mentőakció mennyire sikeres.

Ugyanakkor érdekes kérdéseket vethet fel az a gondolatkísérlet is, ha mindezt a köztársasági elnök korábbi, a nagyobbik kormánypártban betöltött szerepének fényében nézzük. Mert nehéz szabadulni az olyan, olykor az internet világában is felvetődő gondolatoktól, hogy a plágiumról talán korábban is voltak legalább hozzávetőleges információk a kormányzati körökben. S talán ennek köszönhető volt az, hogy a köztársasági elnök szinte mindent aláírt, amit az orra alá dugtak. De ezen az úton végigmenni olyan ösvényekre vezetne, melyet igazoló vélelmek nélkül nehéz lenne megnyitni. Nehéz szívvel lenne csak vállalható ugyanis, ha ilyen kisstílű hatalmi játékok zajlanának az ország képviseletében és irányításában. Még akkor is, ha egy felelősségi kört nehéz elhárítania magától a parlamentben uralkodó többséget jelentő pártszövetség.

Nevezetesen a köztársasági elnök kinevezésének, és hatalomban tartásának felelőssége. A kinevezés ugyanis egyértelműen az ezen pártok által a Parlamentben delegált képviselők felelőssége. Némely források vélemények szerint közvetlenül a miniszterelnök személyes felelőssége. Ami azonban biztos, hogy a miniszterelnök személyes szóvivője hangoztatta azt, hogy a plágiumgyanú csak bulvárkacsa. Így az első eltusolási kísérlet kétségtelenül Orbán Viktor közvetlen környezetében került artikulálásra Szijjártó Péter közbeiktatásával. Az eltelt idő miatt, melyben nem érkezett a szóvivő magánvéleményére utaló nyilatkozatra, mára elfogadható lehet, hogy a szóvivő nem irodalmi munkásságának, hanem a FIDESZ vezetőjének véleményét közvetítette. Holott, ha akkor lehetőséget teremtenek a köztársasági elnök lemondására, vagy lemondatására, talán elmaradt volna az a lavinaszerű szerep-erózió, ami bekövetkezett. De a nagyobbik kormánypárt szóvivője, Selmeczi Gabriella, a tényfeltáró bizottság jelentése alapján lezártnak tekintette az ügyet. Amolyan struccpolitika-szerű hozzáállással próbálva menteni talán azt, ami nem igazán menthető, és nem igazán magyarázható. Nevezetesen a köztársasági elnököt jelölők, majd megválasztók, és a botrányt eltusolni szándékozók felelősségét. Márpedig az ország vezetésének erkölcsösségét, az abba vetetett hitet, ha már a NAT-ban annyira hangsúlyt kap az erkölcsi nevelés, kár ilyen nyilatkozatokkal megingatni. 

Mert akárki lesz a köztársasági elnök a jövőben, a jelenleg kialakult helyzet felértékeli mind a jelölés, mind a megválasztás felelősségét. S elég sajnálatos, hogy Schmitt Pált az oroszlánveremben hagyva most mindezek az erők a palánk mögé, annak takarásába próbálnak besomfordálni. Sajátos módon éppen a kormányzatot adó kisebbik párt irányából indítottak ilyen kezdeményezést. A HVG értesülése szerint: „A Kereszténydemokrata Néppárt (KDNP) budapesti elnöke bocsánatkérésre vagy lemondásuk megfontolására szólítja fel azokat a politikusokat, akik az államfő kisdoktorija ügyében”. Az persze kérdéses, hogy vajon eljutottak-e eközben addig a végkövetkeztetésig, hogy az említett két szóvivő mögött alighanem ott található az, akinek, akiknek a szóvivői. A miniszterelnök, illetve a FIDESZ vezetése. Különösen, mert Orbán Viktor, úgy tűnik, az utolsó leheletig kitart Schmitt Pál személyének sérthetetlensége mellett. Ami önmagában, ha csak a pozíciónak szólna, érthető lenne. De a köztársasági elnök tisztje nem választható el a tisztséget betöltő embertől. Így még háttéralkuk, háttérengedélyek, végső soron a pozícionális mutyik sem tudják elválasztani a kettőt. A tisztség nimbusza melletti hős kiállás óhatatlanul egy megbukott plagizátor melletti kitartássá alacsonyítja le a miniszterelnök nyilatkozatát. Mintegy informálisan megerősítve, hogy rajta áll, vagy tőle bukik a köztársasági elnök. S ez legalább annyit árt a köztársasági elnök pozíciójának, mint Schmitt Pál pozícióban tartása. Mert elveszi a pártokon felül állás látszatát is.

A napi politikán túl azonban további kérdéseket vethet fel az is, hogy vajon csak a politikai közélet szereplőire nézve válhat-e ez az ügy kellemetlenné? Mert milyen hatása lehet az ügyben a hazai egyetemi oktatásra, közvetlenül a SOTE-ra, a tudományos minősítések elfogadottságára. Mely elfogadottság nyilvánvalóan visszahat az egyetemi munkára. Az oktatói és kutatói munkára egyaránt. Sőt, akár az ezekben a műhelyekben írt publikációk fogadtatására is. Ebből a szempontból talán előnyös lehet, hogy legalább a tényfeltárás jelentésének megjelenésekor változott az akadémiai reakció. Januárban ugyanis az akadémia elnöke még azt nyilatkozta, hogy bár a plágium csúnya dolog, neki köze sincs egy, az egyetemi doktorit érintő vizsgálathoz. Ami annyiban kétségtelenül igaz, hogy ezeket a címeket egyetemi hatáskör volt odaítélni, de annyiban nem, hogy ne lettek volna a címnek tudományos előzményei. Úgy általában. Ha nem másolták, vették, vagy kártyán nyerték a dolgozatot. De fogadjuk el, hogy politikától mentes, elfogulatlan és száraz hatásköri véleményt mondott ki akkor. Így kevésbé megrázó a változás odáig, hogy a bizottsági jelentés fényében már az egyetem és Schmitt Pál közös felelősségéről beszélt. Végső soron tényleg van abban valami, hogy talán nem kellett volna annak idején sebtében bírálni a doktori dolgozatot.

Az azonban biztos, hogy az egésznek egy kicsit valóság-show jellege kezd lenni. A figyelmet a napi gazdaságpolitikai, nemzetközi eseményeiről kétségtelenül erre a gumicsontra lehet terelni. Csak kérdés, hogy a kiszavazás végeredményeként Schmitt Pál erkölcsi, és talán személyi kiszavazása után mi lesz például az ország képviseletével. Vagy az erkölcsileg kiszavazottak sorsában kellene mindazoknak osztozni, akik az ország polgárai. Vagy például mi lesz a felsőoktatással általában? Mert kár lenne azért a helyzetért, ha a manapság hazánkban diplomát, tudományos fokozatot szerzőket széles mosollyal sajnálnák le a nemzetközi porondon. 


Az utóbbiban bekövetkezett rombolást értelemszerűen nem fogja egyik pillanatról a másikra meg nem történtté tenni egy, egy személyi változás. Amennyiben Schmitt Pál azonnali lemondása következett volna be a szenátus döntése után, valószínűleg az sem. A tudományos közéletben való elfogadottság ugyanis egy lassú folyamat eredménye. Igazoltan alapos kutatói munka, oktatói tapasztalat, témavezetői jártasság, és a munka eredményének nemzetközi elismerései azok a csiszolóvásznak, melyek csillogóvá varázsolják. Márpedig a köztársasági elnök doktori védésével kapcsolatban számos olyan anomáliára derült, esetleg csak közvetve fény, melyek durván összekaristolták a talán korábban is itt-ott lemattult elismerést. Az, hogy tényfeltáró bizottság megpróbálta a felsőoktatási intézményre tolni a felelősség nagyját, és ebben az MTA későn jött segítségét is megkapta például bizonyára ilyen hatással lehet a jövőben. Az, hogy kétséges szakmai háttérrel jelöltek meg annak idején bírálót, nemkülönben. Végső soron beigazolódhat az, amit januárban vetettem billentyűzetbe először: Ha tehát a plágium bebizonyosodik, akkor a közröhej szégyenpadjára a köztársasági elnök mellé felsorakozhatnak a védésre bocsátó tanszék, illetve kar (Semmelweis Egyetem Testnevelési és Sporttudományi Kar, valamint jogelődjei), akkori vezetésében ténykedők és opponensek egyaránt”. Alighanem ez az a kár, amit a legnehezebb lesz helyreállítani.

Ahogy nehéz lesz a köztársasági elnökség, mint intézmény elfogadottságának gyémántját is újrapolírozni. Mert ez is olyan, amit gyorsan, alig pár hónap alatt lehetett végletesen összekaristolni, de csak nagyon nehezen lehet majd a károkat helyrehozni. Ennek és a tudományos közéletet ért kárnak végső soron közös gyökere van. S ez nem más, mint a reakciók megkésettsége. Mégpedig úgy, hogy közben nem sikerült a problémákat „kibeszélni”, és ezzel a megoldási alternatívák sorát a társadalmi konszenzus mérlegére tenni. Ha ebben a helyzetben a Schmitt Pál által igencsak rongyosra hordott inget úgy biggyesztik valaki másra, hogy továbbra is gyakorlatilag egyszemélyes döntés is sejthető lesz mögötte, akkor a jelenlegi köztársasági elnök lemondása végső soron semmit nem fog ezen a téren megoldani. Ahogy fenntebb is jeleztem, továbbra is nehéz lesz a köztársasági elnököt kimenekíteni abból az árnyékból, amit a párthoz köthetőség, párt-döntéshez való hozzáláncolhatóság vet majd a pozícióra. Megosztva ezzel azt a lakosságot, melyet szerepe lenne összefogni inkább. 

Természetesen lehet keresni a megkésettség okait is. Ez egyfelől lehet Schmitt Pál ragaszkodása a hatalomhoz, akár a tisztesség látszatnak rovására is. De lehet a kinevező közvetlen, vagy közvetett befolyása is. Hiszen ugyanazért, amiért tömegtüntetni lehet hívni azokat, akiknek a felelősség előli mentesülés ígéretét lehet felcsillantani, a kinevezésben részt vevőkre is igaz lehet a rossz döntéssel való szembenézés előli menekülés. Ez okozhatja azt, hogy kezdetben az eltusolást szorgalmazó erők kerekedtek felül, és ezt a szakaszt sem lehet meg nem történtté tenni. Kikezdve azok irányítási felelősségét, akik ebben tevőlegesen, irányítóként részt vettek. Ezért, noha szépségflastrom lehet Schmitt Pál esetleges gyors eltávolítása, illetve lemondása, a valós problémákat lehet, hogy csak egy széles konszenzuson alapuló megoldás, esetleg a régebbi, közvetlen elnökválasztás gondolatának felelevenítése jelentheti.

Simay Endre István
Comments on Facebook

2012. március 29., csütörtök

Három oldal, ami megrengette a médiát.

A közlemény a vizsgálatról
Alig pár nappal ezelőtt még javában találgatni letetett azt, hogy mi lesz majd a köztársasági elnök plágiumgyanúját vizsgáló bizottság jelentése. Ez, legalább részlegesen már 2012. március 27. –én publikussá vált. Részlegesen, mert mindössze egy három oldalas összefoglalás került szélesebb körben publikálásra. Ezt követően számos portálon, valamint a TV-ben és rádióban szabályosan felrobbant a hírvilág Schmitt Pál körül. A különböző fórumokon megkezdődtek az értelmezések és értékelések. Noha közel egy napig a legérdekeltebb ismét a hallgatás ködébe burkolta magát a külföldi kiküldetése ködébe távozottan.

Az említett hírbéli kavalkádban nyilván szerepet kaptak azok a találgatások, hogy mi lesz a köztársasági elnök doktori címének a sorsa. Ebben az első kavicsot kétségtelenül a Magyar Nemzet portálfelületén megjelent akkori mondatok jelentették. A lap, noha a bizottságnak nem volt hatásköre a doktori címmel kapcsolatos közvetlen döntés, a bizottságra hivatkozva azt közölte, hogy a „lap információi szerint az öt tagból álló testület megállapította, hogy az akkori, tehát az 1992-ben hatályos jogszabályoknak és az egyetemi szabályzatnak megfelelt Schmitt Pál dolgozata, ezért nem indokolt a doktori cím elvétele”. Ami nyilvánvalóan nem fedhette a valóságot, mivel aligha valószínű, hogy a forrásmegjelölés nélküli nagymértékű szövegátvétel korábban megengedett lett volna. Mely szövegátvétel, nevezzük nevén, a plágium alaposan alkalmas arra, hogy valaki jó hírét, erkölcsi megítélését a sárba rántsa. 

Ennek fényében elég gyenge szerecsenmosdatási kísérlet annak leszögezése, hogy, mondjuk, a talán sosem volt, házi védésen szólni kellett volna a jelöltnek, hogy plagizálni nem illik. Bár az is kétségtelen, hogy nem nehéz némi felelősséget az opponensek vállára is rátestálni. Már csak azért is, mert a forrás meg nem adása már önmagában felkelthette volna a gyanút a dolgozat megalapozottságával kapcsolatban. De valamiért, sem a két bírálónak, sem a védésen jelenlevőknek ez nem tűnt fel. Vagy csak nem akaródzott feltűnnie. A tényfeltárónak nevezett bizottság ezt a körülményt, noha kellően virágnyelven meg is állapítja, de nem igazán vonja le azt a kézenfekvő következtetést, hogy amennyiben nyilvánvalóan másolt a dolgozat jelentés része, akkor végső soron nincs mit vizsgálni a továbbiakban. A dolgozat onnantól nagyjából annyit ér, mint a kinyomtatására szánt papír újrahasznosítási értéke. Ez a bizottság jogászként jelenlevő tagjának különvéleménye alapján sem nehezen megállapítható, mely különvéleményt a hivatalos összefoglalás közzétételét követően, de végül megjelentetett a SOTE a honlapján (http://mediasarok.sote.hu/wp-content/uploads/2012/03/dr_fluck_kulonvelemeny.pdf). 

Ezen a ponton egy kicsit meg is nyugodhattunk volna, hiszen a plágium nagyjából egyértelmű. Annak ellenére, hogy az időközben az Olimpiai Bizottság prominens tagjává vált dékán vezette bizottság igyekezett két dolgot maradéktalanul ellátni a vizsgálati eredmény összefoglalójával. Az egyik cél kétségtelenül a köztársasági elnököt érintő felelősség csökkentése. A másik, részben az előbbi kiegészítéseként megvalósítva, a felelősség minél nagyobb részét rátolni az időközben önálló intézményként megszűnt felsőoktatási intézményre. Sőt végső soron a SOTE-ba boldogult Testnevelési Egyetemet burkoltan azzal is megvádolják, hogy ott gyakorlat lett volna az ilyen jellegű dolgozatok elkészülte és megvédhetősége. Hiszen megfelel formailag az akkori gyakorlatnak Schmitt Pál doktorijának megvédése, megvédhetősége. S ezzel a dr. Tóth Miklós, dr. Gombocz János, dr. Kovács Etele, dr. Rácz Károly, és a különvéleményt becsatoló dr. Fluck Ákos alkotta bizottság elvégzettnek tekintette jól megérdemelt munkáját. 

Talán észre sem véve, hogy az enyhén szólva is elmaszatolt hivatalos véleménnyel többet ártottak, mint használtak. Mindenek előtt a Testnevelési Egyetemen valaha doktorit védett valamennyi, akár komoly kutató munkát is végzett hallgatójának. A veszteséglistára természetesen fel lehet írni a jelenlegi hallgatókat és leendő doktoranduszokat is. Mert bár az említett egyetemi doktori fokozat jelenleg nem megszerezhető, a bizottság tagjai jelen időben rendelkeznek tudományos fokozattal, és nem egy esetben meghatározó pozícióval. Márpedig mennyire várható el a továbbiakban autonóm, és a napi politikától független vélemény, tanszéki munka, vagy akár intézményvezetés attól, aki csak valami homályos utalást mer a nevével fémjelezni egy tényfeltárónak nevezett bizottsági véleményben. Ezzel közvetve a SOTE jelenlegi presztízsét is aligha sikerült a fellegekbe emelni. De mert a tényfeltárással megbízott, a SOTE-tól aligha független bizottság szakmaiságot képviselni hivatott tagjai tudományos fokozattal, és nem egy esetben meghatározó pozícióval rendelkező tagjai a hazai tudományos közéletnek, végső soron a teljes tudományos közélet megítélésének is nagyot ártottak. 

Még akkor is, ha a jelentést lehet esetleg a plágiumvád óvatos jelzésének is tekinteni. Noha sokkal inkább azzal a felelősségelmosó megoldással lehetne jellemezni, ami minden esetre megfelel. Ha végül elmarasztalják Schmitt Pált a plágiummal, és elveszik a doktori címét, akkor elmondhatják, hogy ők jelezték a forrásmegjelölési hibával elkövetett másolást. Ha mégsem kerül sor az elmarasztalásra, akkor pedig ott a másik megoldás. Ők megmondták, hogy végső soron csak kisebb formai hibákról van szó, ami igazán nem lehet akadálya annak, hogy a köztársasági elnök a helyén maradjon, és doktor is maradjon. Tehát a bizottság egyetemi résztvevői egy igazi szervilista megoldást választottak. Mintha az inkvizíciótól félnének. Márpedig ez a megoldás újabb tőrdöfés csak a tudományos közélet megítélésén. Ami félelem természetesen az emberi gyengeséget leszámítva azt a kort idézi, amikor a politikai szereplőkkel szemben bizony indokolt lehetett a félelem. Mely kor visszaidézése aligha kedvez a tudományos fokozatok megítélésének. Így, sajnos, az a megítélésromlás, melyet januárban már felvetettem, korántsem látszik alaptalannak: „Miszerint a bírálók sokkal inkább a hierarchikus státusz, mint az elvárható szakértelem alapján kerültek kiválasztásra. Tovább erodálva ezzel az egész tudományos közéletbe vetett maradék bizalmat. Egy füst alatt jelentős kétségeket támasztva az egyes fokozatok mögötti valós tudásban és tartalomban.” 

Ezt követően nyilvánvaló, hogy sokan várták Schmitt Pál reakcióját, s nem kevesen a lemondását. Erre nézve a külföldön tartózkodó köztársasági elnök világos üzenetet küldött, miszerint nem mond le. Ezzel mintegy megkoronázva azt a korántsem áldott állapotot, hogy alighanem legalább felajánlania fel kellett volna a lemondást. Nem most, hanem már a botrány kezdetekor. Már csak az erkölcsiség látszatának megőrzése érdekében is (http://endresy.blogspot.com/2012/03/erkolcs-elnok-oktatas.html). De Schmitt Pál ezt nem tartotta szükségesnek. Ezzel nagyrészt hozzájárulva ahhoz, hogy ne lehessen karaktergyilkosságról beszélni. Mert Schmitt Pál maga követett el egyfajta karakter-öngyilkosságot. Nem mellesleg igazi patthelyzetet is kialakítva, amiben a kormányzó pártszövetség nem tud, a köztársasági elnök kinevezését előterjesztő pártvezető nem akar, míg a köztársasági elnök egyedül nem képes az erkölcsi minimum megtartása mellett dönteni. Márpedig joggal lehetne ezt elvárni valakitől, aki nem csak önmagát, nem is a kinevezést előterjesztőt, hanem az egész országot, és annak valamennyi polgárát képviseli a világ előtt.

De mert a baj nem jár egyedül, a történetnek itt még nincs vége. Az elnök az Origo-n megjelentek alapján kijelentette: "most, hogy pontot teszünk a dolog végére, azt az egyet mondhatom, hogy munkámat változatlan alázattal és szorgalommal fogom végezni, betartva az alaptörvény rám vonatkozó előírásait".  Hozzátéve, hogy nem a mintegy húsz éves kisdoktorija miatt választották meg elnöknek, hanem az egyéb kvalitásai miatt. Ha pedig ezt Schmitt Pál ezt komolyan gondolja, akkor óhatatlanul nagyon komoly értékítéleti válság lehet kialakulóban. S nem csak a tudományos fokozatok terén, hanem általában is. Mert az teljesen nyilvánvaló, hogy valakit a neve előtt használt „dr.” okán legfeljebb közvetve választanak köztársasági elnöknek. Amennyiben az a rövidítés segíthet bizonyos, a kiemelkedéshez vezető lépcsők megmászásában. Miközben önmagában valóban nem előfeltétele a köztársasági elnökségnek. 

Az erkölcsi stabilitás azonban igen. Ha pedig Schmitt Pál nem látja, nem veszi észre, hogy a probléma itt van, akkor az önmagában egy olyan helyzetfelismerési problémát jelent, ami alkalmassági kérdéseket is felvet. A plágium, a szellemi tulajdon egyfajta eltulajdonítása ugyanis, függetlenül az érte kapott, vagy nem kapott névkiegészítőtől önmagába elegendő az említett erkölcsi stabilitás, a támadhatatlanság, a sakkban tarthatatlanság képének lerombolásához. Szinte függetlenül attól, hogy a SOTE sebtében összehívott, és a tényfeltáró bizottság tagjait is esetleg magába foglaló doktori tanácsa mit dönt a doktori cím visszavonását illetően. A helyzet, a nemzetet, az országot képviselni szándékozó köztársasági elnök erkölcsi gerincének megtörése önmagában elegendő ahhoz, hogy a gerincében nem megroppant polgárai az országnak csak kellő fenntartásokkal fogadják el őket képviselő politikusnak. Hacsak ennek az elfogadásnak a látszata nem az egzisztenciális, vagy fizikai túlélés záloga. De talán bízhatunk benne, hogy ennek emlegetése, vagy az ezért való félelem nem aktuális. Még akkor sem, ha az LMP-szervezte Scmitt-flashmobon felszólalót statáriálisan kirúgták állásából a véleményszabadság nagyobb dicsőségére.

Simay Endre István
Comments on Facebook

2012. március 24., szombat

Erkölcs, elnök, oktatás.

Az a bizonyos két betű az életrajzban.
Korábban, januárban, magam is megállapítottam, hogy a Schmitt Pál doktori disszertációja egy olyan gumicsont, melyen a média fórumai olykor kéretlenül rágódnak. Mi tagadás, úgy gondoltam, hogy előbb utóbb lecseng a jelenség, a köztársasági elnök megerősítve az erkölcsi minimumról alkotott elképzeléseket lemond, vagy legalább felajánlja lemondását, és nyugvópontra jut az ügy. Már csak azért is, mert a köztársasági elnöknek mégis valamiféle egységet kellene képviselni. Mint azt egy fórum moderálási alapelvei is megjelenítik. Sajnos az inkriminált doktori, és vele az elnök ügye korántsem jutott nyugvópontra, mert több oldalról is további gyűrűket vetnek a hullámok.

Ezek egyik oka nyilvánvalóan az, hogy újabb és újabb szövegszakaszokról derült ki azok kétséges eredete. Ennek következtében újra felmerülhet az a kérdés, hogy amennyiben Schmitt Pál valóban az országot képviseli, akkor vajon jó-e az országnak, ha a köztársasági elnök maga erkölcsileg sebezhető helyzetbe kerül? Vajon ezt követően nem maga a köztársasági elnök intézménye járatódik-e le? Olyan kérdések ezek, melyek igencsak alkalmasak a közvélemény megosztására. Mert nyilvánvalóan lesznek azok, akik szerint már az első megalapozottnak tűnő támadások során fel kellett volna ajánlania a lemondását az elnöknek. Míg a másik oldalon gyakran megnyilatkoznak azok a hangok, melyek a „kitartás a végsőkig” elvét hangoztatják. Ha nem is teljesen világos néha, hogy mi mellett is tartanak ki a végsőkig.

A kitartás ugyanis szólhat magának az intézménynek, ami mellett érdemesnek látszana kitartani, ha nem éppen a jelen helyzet inflálná el azt az erkölcsi tőkéjét a köztársasági elnök szerepének, melyet az elődök, és nem kis részben Göncz Árpád halmozott fel. De szólhat a kitartás a Schmitt Pált az elnöki székbe juttató pártnak és annak vezetőjének is. Ugyanis kár lenne megfeledkezni arról az apróságról, hogy a papíron parlamenti választás mögött egy kétharmados képviselői aránnyal rendelkező pártszövetség, és végső soron a miniszterelnök áll. Azon párt miniszterelnöke, melynek Schmitt Pál 2003 és 2007 között az alelnöke volt. Nehézzé téve azt, hogy a köztársasági elnökre, mint minden tekintetben pártokon felül álló emberre gondoljanak a kormányzat ellenzékének tagjai. Ám, visszatérve a kitartási faktorokhoz, az végső soron természetesen szólhat magának a köztársasági elnök személyének is, de a fórumokat lapozgatva ez az a szempont, ami egyre inkább a ködbe veszőnek tűnőnek látszik.

Marad tehát a főbb szempontok közül a két korábban emlegetett, melyek közül a párthűséghez való ragaszkodást kár lenne alulbecsülni. A jelölés, és a köztársasági elnök korábbi pártfunkciói ugyanis kétségtelenül egy áttételes hatást is kiválthatnak a plágiumtámadások nyomán. Nevezetesen azt, hogy Schmitt Pál hiteltelenedése óhatatlanul az őt jelölő és hivatalában tartó parlamenti többséget is gyengítheti. Nem a szavazatadás szintjén, de elfogadottságában mindenképpen. Így végső soron olyan helyzetben kerülhetnek a pártszövetség hívei, hogy kénytelenek kitartani a jelenlegi köztársasági elnök mellett, ha nem akarják beismerni a választásuk kudarcát. Márpedig az emberek nem csak a parlamentben ismerik be ezt nehezen, és nem csak a parlamenti képviselők „foghatók meg” azzal, ha a saját felelősség áthárítására adnak lehetőséget. Tehát, a köztársasági elnök gyengülése, sajátos módon az összezárási hatásokat fokozzák, miközben az ellenzéket, vagy a plágium-botrány kirobbantóit lehet megnevezni az országot képviselő elnök lejáratásával, és közvetve az ország-kép rombolásával. Egyben arra hivatkozva, hogy jogilag, az ártatlanság vélelme okán, várja ki mindenki a plágiumvizsgálók 2012. március végére várható jelentését. Ami jogkövetkezmények tekintetében kétségtelenül érthető elvárásnak tűnne, ha nem egy olyan pozíció betöltéséről lenne szó, mely végső soron az erkölcsiséget is reprezentálni illenék.

Azt ugyanis, hogy a plágium nem az erkölcsiség magaslatát képviseli, még az ennek tényére vállrándítással, a vizsgálóbizottság jelentésére pedig szkeptikus várakozással reagálók, is elismerik. Ha tehát köztársasági elnök az erkölcsi nevelést emlegeti, vagy azzal kapcsolatos viták nyomán születő törvényeket ír majd alá, sajátos kettősség alakulhat ki. Legalább annyira, ahogy furcsán veheti ki magát, ha a magyar nyelv használatával hadilábon álló köztársasági elnök emlegeti a nyelv védelmét. Márpedig az utóbbira akad, akár tavalyi, példa is. Aminek egyik következménye az a blogbejegyzés, mely szerint a köztársasági elnök kettős nyelvisége mosolyt fakasztó. Amit más bejegyzés odáig fokoz, hogy már a jelentést is hasonló stílusban hitelezi meg. Így óhatatlanul eszébe juthat valakinek az erkölcsiség esetleges kettőssége például az új NAT–tervezettel kapcsolatban. Hiszen előbb-utóbb ebből is törvény lehet, melyet majdan a köztársasági elnök aláírása fog a jogrendben illeszteni. Márpedig az oktatási rendszer kapcsán gyakran felmerül az erkölcsiségre nevelés, és a maga ellentmondásaival a NAT-ban is ezért kapott valószínűleg helyet.

A napi híreket olvasgatva az láthatjuk ugyanis, hogy az oktatáspolitikában már megannyi vihart megélt, és nem kevesebbet saját kezűleg kavaró Hoffmann Rózsa kitart az erkölcsi nevelésre buzdítás mellett. Ami különben egyáltalán nem baj, ha az iskola hitelesen tudja ezt képviselni. Bár az egyház általi felügyelet azért vethet fel kérdéseket ezügyben is. Az pedig kifejezetten kérdéses lehet, hogy ezt az iskolarendszer miként tudja hitelesen képviselni majd abban az esetben, ha a plágium-vád igaznak bizonyul. Még akkor is, ha eltekintünk attól, hogy esetleg a közvélemény nem fog hinni a bizottságnak az esetleges felmentés bejelentésekor sem. Az azonban érthető, hogy a helyzet tisztázása előtt, a publikussá vált adatok fényében, nem kis ellenérzéshullámot generál az, ha Schmitt Pál megjelenik egy oktatási intézményben.

Ezek a látogatások, a helyzet adottságai miatt, aligha zajlanak csendben. Az egyik oldalon megjelenik az elvárás, miszerint a látogatóba érkező Schmitt Pálnak meg kell szólalni a közönség előtt. Ahogy ez minden hasonló protokoláris helyzetben elvárható. A másik oldalon hiányzik a megszólalások mögül a személyes hitelesség. Nem kis részben éppen a plágium-gyanú, és annak agyonhallgatási kísérletei okán. Belejuttatva a köztársasági elnököt egy olyan spirálba, ami végső soron csak egy falnak csapódásra elegendő energiát fog tartalékolni. Ha ugyanis nem jelenik meg a nyilvánosság előtt, és hallgat, akkor ez óhatatlanul a kezdeti hallgatásokat idézi. Míg abban az esetben, ha megjelenik például egy főiskolán vagy egyetemen, és a tanulás fontosságát, a becsületes munkát emlegeti, akkor a plágiumra, és a kritikátlan jogszabály-aláírásokra emlékezve fütyüli ki a publikum egy része, S ebben az esetben kár az ellenzékben keresni a probléma okát. Nem mintha adott esetben ne lenne mód politikai indíttatású akciókra, de érthetően nem lenne talaja az ilyen akcióknak, ha Schmitt Pál valóban a helyzet, és nem csak a pozíció magasából tudná, tudhatná a helyzetet megközelíteni.

Ebből a lejtmenetből kétségtelenül még mindig a legkisebb veszteség lenne mind a köztársasági elnökségnek, mint címnek, mint valószínűleg Schmitt Pálnak erkölcsileg, ha legalább gesztusként felajánlaná lemondását. Ezt természetesen saját elhatározásból is megtehetné, de a jelek szerint valami okból, talán a két éves szolgálati idő kivárásának szándékából nem teszi. Noha, természetesen nem csak a két év kivárása miatt, hanem abból az okból is cselekvési válságban lehet, hogy valójában mára olyan csapdahelyzet alakult ki, amiben nincs veszteség nélküli döntés. Veszteség személyesen, és veszteség a kinevezést előterjesztő miniszterelnök számára is. Így a lemondáshoz mára alighanem szüksége lenne a kormányzó pártszövetség valamiféle bíztatására, amit a legutóbbi hírek szerint továbbra sem kap meg. Bár a Fidesz legújabb tervezetei jelenthetnének egyfajta közeledést ehhez a ponthoz, ha nem cáfolnák erőteljesen. A napi kommunikációban ezzel párhuzamosan tovább erodálódik az elnöki tekintély. Miközben a politikai összezárás sem látszik változni. Ami csak remélhetőleg nem egy olyan megoldás tervezett előjátéka, ami egy, elvileg megreformált, gyakorlatilag erősen centralizált vezetési modellt állít parlamentben kormányzó pártszövetség, a miniszterelnök kétharmados szavazati többsége mögé.

Simay Endre István
Comments on Facebook

2012. március 22., csütörtök

Vallási számháború, felmérésileg.


Jó lenne valami olyasmivel kezdeni, ami valami nagy előrelátást sugallna a részemről, hiszen korábban is írtam a szegregációról, illetve az idegenek elutasítását is érintő egyéb jelenségekről. De valójában egy internetes fórum nyomán jutottam annak a felmérésnek a nyomába, mely az európai antiszemitizmust volt hivatva felmérni. A felmérést az amerikai Anti-Defamation League (ADL) végezte, és közleményük alapján hazánk lakóinak nem sok okuk van büszkélkedni a befogadó attitűdre. Azt hozták ki, hogy a magyarok erőteljesen antiszemiták. Vagyis nem szimpatizálnak a zsidókkal, mivel a köznyelv nagyjából ezt a kettőt tekinti fogalmilag fedésben levőnek egymással.

A jelenség valóban nem ad okot a büszkeségre, mivel bármely ember elutasítása pusztán a vallása, a bőrszíne alapján meglehetősen emberietlen. A felmérésre adott különböző válaszok ugyanakkor szinte azonnal elindították a jelentéktelenítési, és számháborús reakciókat is. Ezek közt aztán voltak olyanok, melyek valami sopánkodó felhanggal közelítettek a témához. Ám szinte természetesen megjelent olyan nyilatkozat is, ami ugyan elismeri a jelenséget, de vitatja a felmérést. Az Index például hivatkozik Kovács András szociológusnak a Szombat honlapján olvasható nyilatkozatára, mint az amerikai felmérés módszertanát vitatóra. Míg ugyanide, a Szombat honlapjára januárban került ki a szociológus saját felmérése, mely ugyanakkor szintén nem a zsidókat érő elutasítottság hiányát jelzi hazánk köztudatában. A jelenség tehát tekinthető úgy, hogy adott, és aki nem hiszi, járjon utána. Vagy utazzon nyitott szemmel és füllel a városban. Miközben azért érdemes talán elgondolkodni azon, hogy vajon ténylegesen a zsidók növekvő elutasítottságát jelzi-e a jelenség, vagy csak a nagy népi bűnbakképzés Európában szinte hagyományosnak tekinthető folyamata került ismét az előtérbe. Mely bűnbakképzésnek sajnos szinte történelmi korokon átívelő alanyai a zsidók, illetve zsidó származásúak. Nem egy esetben szinte szervezett üldöztetésüket okozva, mely közül a múlt századi Holocaust vitte el a fekete pálmát.

A köznapi antiszemitizmus másrészt sokszor mosolyt fakasztó, még ha keserű mosolyt is.  Mert a legtöbb esetben csupán arról van szó, hogy a megkérdezettnek halvány fogalma sincs a saját családjáról. Hasonlóan több más népcsoporttal szembeni elutasítás esetéhez, nem egy esetben az egyes egyén antiszemitizmusa sem takar mást, mint az illető hihetetlenül nagy mértékű ismerethiányát. Melyet, szintén sajnos,í sokszor a hangerő hivatott pótolni. Olykor akár szervezett formában is, és valami sajátosan furcsa hazaszeretet-felfogás keretében. Egy lendülettel utasítva el mindenkit, akit idegennek hisz az adott szervezett hangadója. Függetlenül mindentől. Akár a hétköznapi, akár a történelmi realitásoktól, mely utóbbiakat ugyancsak valami görbe tükörbe néző torzító szemüvegen keresztül hajlandó csak szemlélni. Már csak azért is, mert ellenkező esetben nem lenne elég a címszavas címkézés, és szembe kellene nézni a valós személyes, vagy személy-közeli problémákkal. Végső soron nem is annyira antiszemitizmushoz vezetve, hanem valami izolált, individualista szellemi buborékba zárva emberünket.

Ha ebben az állapotban az antiszemitizmust mérik fel, akkor antiszemita, ha a cigányok elutasítottságát, akkor cigányellenes eredményt produkálva, miközben valójában csak egy megkeseredett, talajt vesztett személyiségről van szó, melynek gazdája valami szellemi igazodási pontot, gazdát keres. S eközben a kérdésekkel orientáló felmérők, és felmérés-kritikusok között nyugodtan folyhat a számháború, mert valójában ezekkel a számokkal a hétköznapokban senki sem foglalkozik. Megjelennek a médiában, kommentek születnek, viták élednek, és halnak el. A közvetlen eredmény el sem várva, mert az egyik közvetlen eredmény egyáltalán nem biztosan az, amit szeretnének, hogy legyen. Nevezetesen az, hogy maga a felmérés is lehet olyan, ami az idegenek elutasításának irányába lökhet valakit. 

Például azért, mert a hétköznapokban csak azt tapasztalja, hogy valami nagyon nem kerek a körülötte levő világban. Ha ebben a helyzetben a kérdezőbiztos szinte felajánlja azt, hogy bűnbakot találjon a problémáihoz, akkor bizony nem kizárt, hogy kapva kap az alkalmon. Nem is annyira tudatosan, de ahogy szokták mondani, bedugja a kérdőív a bogarat a fülébe. Ami annál is egyszerűbb, mert a hétköznapi kommunikációban sem ritka a bűnbakképzés. A másra, a kifele mutogatás. Ha tehát megkérdezik ezek után, hogy szerinte az egyik vagy a másik népcsoportnak lehet-e közvetlen vagy közvetett szerepe a pillanatnyi problémáinak kialakultában, akkor eljuthat odáig, hogy egyre inkább „igen” lesz a fejében megszülető válasz. A következő felmérésen aztán már akár meggyőződésből is megtalálhatja másban a hibást.

S persze mindez nem jelenti azt, hogy a felmérések tehetnének az idegenek elutasítottságáról. De azért megnyugtatóbb lenne azt hinni, hogy a nagy számháborúban nem feledkeznek meg arról, hogy a megkérdezett is ember. Nem egy esetben ingatag szociális helyzetben levő, és korántsem tökéletes ember.

Simay Endre István
Comments on Facebook

2012. március 17., szombat

A hazaszeretet fekete árnyékai.


Stedman-hanging
(forrás: Wikipedia)



A szegregáció, az idegenek kinevezéses elkülönítése a fejekben és az önjelölt vezérhangyák szólamaiban, úgy tűnik, folyamatosan gondoskodnak arról, hogy legyen min elgondolkodni. Persze, lehet, hogy egyébként sem ártana fel-felmelegíteni a témát, hiszen a pedagógia egyik kudarca az, amikor emberek tömegei nem képesek szembenézni sem egy ország, sem a világpolitika realitásaival. Márpedig ezek a realitások gőzhengerszerű magabiztossággal, és egy sosem öregedő malom köveinek konokságával darálják le a napokat, éveket, vagy akár évszázadokat. A túlélés záloga pedig aligha lehet az, ha minden fal szilárdságát azzal teszteljük, hogy fejjel nekirontunk, majd kinevezzük a falat bűnösnek.

Annak ellenére, hogy a bűnbakképzés kétségtelenül régi sajátja az emberi léleknek. Talán már őseinknél is megjelent, amikor a szomszéd horda vadászterületének elszerzésénél megpróbálták úgy feltüntetni, hogy tulajdonképpen azok tehetnek róla. Mindig az éppen aktuális „azok”. Azok, akik az ilyen ideológusok szemében szinte kivívják maguk ellen az agressziót. Holott a képlet ennél sokkal egyszerűbb. Egyfajta erőforrás-szerzési reflexről van csupán szó, ami nagyjából azzal az egyszerű döntési folyamattal írható le, hogy: „Neked van, nekem nincs, erősebb vagyok, kotródj”. Elvégre, ha szétnézünk a világ még meglevő természethez közeli élőhelyein, akkor az állatvilágban igen sokszor ez a mechanizmus figyelhető meg. Márpedig őseink is egy hordában élő főemlősből alakultak ki emberré. Mely emberi viselkedésre éppen az lenne a jellemző, hogy felülírja a fentebbi mechanizmusok jó részét.

Talán éppen ennek a felülíró mechanizmusnak a része, hogy az emberi társadalmak megtanulták démonizálni a többi társadalmat. A történelem során törzsekké, országokká, birodalmakká szerveződött „hordák” számára valahogy mindig elfogadhatóbbnak tűnt, ha az éppen meghódítandó területek lakóiban megtalálták vagy a személyes, vagy az ideológiai ellenségképet. S hasonló mechanizmus működik alighanem akkor is, amikor az adott terület lakói között sikerül rámutatni egy rétegre, egy vallási csoportra, egy bármiért megkülönböztethető csoportra azzal, hogy ők tehetnek mindenről. Sajátos módon a kisebbséget felmutatva bűnbakként, mint a többség minden bajának egyedüli okozója. Miközben mintha eltűnnének az évezredes emberré válási folyamat vívmányai, és kiköszönne a társadalom mutogatós embereiből a hordában élő szociológiai állat. Erősen leegyszerűsítve a társadalmi problémák képleteit az „ők” és a „mi”, mint csoportok ellenállására. Elfeledve akár a saját kulturális gyökereiket is. 

Mert ez különösen visszás lehet akkor, amikor önmagukat keresztényeknek vallók, kezdenek más emberek ellen, puszta ellenségkép-képzetek alapján fellépni. Ugyanis ez az a vallás, mely vallás alapítóját, Jézus személyében, nyugodtan hívhatnánk a szeretet profétájaként. S amely vallásnak olyan apostolai voltak, mint a szeretet apostolának is mondható Pál. Hirdetve a felebaráti szeretet eszméjét, mely felebaráti szeretetet nyugodtan fordíthatjuk az emberi szeretetre. Így amikor fekete, vagy akármilyen színű egyenruhákba bújt, önmagukat éppen a martalóc szerepébe, a démonírtók magabiztosságával, valami mesebeli szörnyre vadászó emberek más emberekre mutatnak bűnbakként, aligha tekinthetők lelkükben az említett vallás követőiként. Még akkor sem, ha zászlajukon, vagy szólamaikban a keresztet hordozzák.

Felvetve persze azt a kérdést is, hogy vajon, ha a szegregációt tanuljuk, akkor megtanulható-e a szeretet is? A felelet nyilvánvalóan egy többé-kevésbé határozott „igen” lehetne. Leginkább talán azzal kezdve ezt a tanulási folyamatot, hogy ne tanuljunk meg tudatosan elkülöníteni senkit. Tudat alatt alighanem mindenkiben amúgy is megmaradnak a reflexek, melyek elkülönítik a számára szimpatikusakat, és kevésbé szimpatikusakat. Azt elvárni tehát, hogy a gyermek, felnövekedvén, mindenkit a kebelére öleljen, botorság lenne. Már csak azért is, mert még a természetes és hasznos önvédelmi reflexeket is sikerülhetne „kinevelni” belőle. Sokkal inkább az lehetne a cél, hogy, megtanulja az embereket emberként kezelni. Hibáikkal és erényeikkel egyaránt, és csak a valós hibáikat róva fel, de megbecsülve a valós erényeiket is. Nem is annyira vallási alapon, vagy a vallási szükségszerűség talaján állva, hanem mert a hazaszeretet is ezt kívánná.

A történelem ugyanis számos esetben azt is bebizonyította, hogy a valójában a démonizációs folyamatok semmit sem használnak, de sokat árthatnak. Ha valaki nem akarna a közelmúltba gondolni, nyugodtan gondolhat a középkorra is. A szellemi szegregáció, a vallás éppen aktuális főcsapásáról letérők elkülönítése, vagy fizikai megsemmisítése például jelentős kulturális károkat okozott. Tudományos eredmények mentek veszendőbe, vagy a félelem okán meg sem születtek. Míg a természet, a tudomány ismerői közül sokan váltak ok nélkül mártírjaivá tanításaiknak. Vagy nem egy esetben pusztán a létüknek, mivel szinte akárkire rá lehetett sütni az éppen aktuális gonosz bélyegét. A bizonyítékokat később is elegendő volt felmutatni, mely bizonyítékszerzésben a nem éppen a szeretet megnyilvánulásaként értékelhető vallatási módszerek is szerepet kaptak. 

Aki tehát manapság hirdeti meg a saját ellenségkép-gyártási programjait, az végső soron ennek a sokszor sötétnek nevezett korszaknak is utódjává követőjévé szegődik. Rombolva akár azokat az emberi erőforrásokat is, melyek a haza javát szolgálhatnák. Az emberi szereteten kívül azt a hazaszeretet is semmibe véve, melynek nevében annyira szeretnek felkapaszkodni egyes egyenruhákba öltözöttek az aktuális hordókra. Kihasználva azt, hogy a hallgatóságban akár ténylegesen meg lehet az igény arra, hogy a problémák okait maguktól minél távolabbi csoportokban keressék. Akár okkal, de főleg ok nélkül. Például, mert sokkal egyszerűbb azt mondani, hogy az, aki szegény, az annyit is ér, mint szembenézni azzal, hogy a szegénység milyen szocializációs károkat okoz. S sokkal egyszerűbb a szocializációs, és szociális hátrányokkal küzdőket elizolálva kinevezni minden problémák okozójának, mint megpróbálni a valós okokat feltárni. A bűnbak megnevezése ugyanis egy rámutatást igényel csupán. Míg minden más azt az odaforduló figyelmet, amit a szeretet profétája hirdetett. 

Egy emelvényről kiabálva mutogatni meg mindig egyszerűbb, könnyebb, és a hallgatóság számára is követhetőbb, mint lemászva a hordóról hosszabban végiggondolni a társadalmi folyamatokat. Főleg azért, mert akkor esetleg kiderülne az is, hogy a haza érdekében nem mutogatni kellene másokra, a tettek igénye nem a mások elkülönítésére szorítkozik csupán. Sőt, ellenkezőleg. A haza érdekét ugyanis aligha az elkülönült szekértáborok szolgálják, de a szekértáborok szétbontása esetleg olyan gondolatokra vezethet, hogy a vezénylő táborvezérekre sincs szükség. Az ellenségképzés, a haza-, és az emberi szeretet fekete árnyainak hízlalása helyett pedig neki kellene állni együttműködni, és az előítéletek helyett a racionalitások mezején sátrat verni. Az pedig szintén sokkal fárasztóbb, mint régmúlt őseink vicsorgó agyarát kimutatva a mell döngetése a horda főterén.

Simay Endre István
Comments on Facebook

2012. március 15., csütörtök

Március idusa még javában tart...



Március idusa még javában tart, de már hallhatóak, láthatóak a közvetítések a rádióban és a különböző TV-csatornákon. A különböző csatornákon, mely egyben egyfajta demonstrációja is annak, amit 1848-ban követeltek. A sajtó szabadságát. Ám a csúcspont, az a bizonyos délután három óra még hátravan. Az, ami a valós évfordulónak is tekinthető. Amikor, a hagyományok szerint átadták a követeléseket. Mely óra egyben egy szimbolikus startpont is volt. Egy időpont egy napon, melyet annak idején is számos esemény előzött meg.

Ahogy Budapest különböző terein, helyein is több különböző esemény vezeti fel a 2012-es év március idusát is. Beleértve azt a főpolgármesteri beszédet is, melyből már az időszaki tudósítások is azt a mondatot ragadták ki, hogy „A szabadság nem egyenlő a korlátok nélküliséggel, nemcsak jog, kötelesség és felelősség is”. S kár lenne vitatni, hogy Tarlós Istvánnak ebben van némi igazsága. Az a bizonyos féligazság, illetve populista felhang, mely a hatalom képviselőinek annyira, de annyira kedves tud lenni a hatalmi pozícióból. S aminek alighanem nehéz is ellenállni, mivel ki vitatná, hogy a csillogó szemek, melyek felett egy lóháttal magasabbról lehet beszélni, erőt adnak. Ahogy Rejtő Jenő írta a „Néma revolverek városában”: „Hatalmasnak, erősnek érezte magát az emberek felett! Előrelépett, felfújt mellkassal, és magasra tartva az öklét, dörögte a tér morajába”. De visszatérve a beszédből kiragadott gondolathoz, aligha lehet kétségeket támasztani abba az irányba, hogy a jogok és kötelességek együtt járnak. Ahogy a felelősen használt szabadság igényét sem vitathatnánk. Mert a szabadság sosem lehet olyan, ami csak rombol, és nincs meg benne az építés iránti felelősség. Kapcsolódva ahhoz is, miszerint a szabadság sosem korlátlan abban az értelemben, hogy a másik ember szabadságának határáig terjed.

A baj akkor kezdődne, ha az így összehozott szöveg azt sugallná bárkinek is, hogy az egyén szabadsága szabadon korlátozható. Vagy azt, hogy ez a főpolgármesternek, vagy a politika bármelyik szereplőjének akár kötelessége is lehet a szabadság korlátok közé szorítása, és egyfajta kötelezettségteljesítéshez kötése. Nem a jogok egy részének érvényesítése, hanem a szabadságé. Belátva, hogy ez bizony egy erős kifordítása Tarlós beszédének, azért óhatatlanul eszébe jutnak az embernek annak fényében, hogy egyfajta rendpárti hangulat erősödése figyelhető meg a közéletben, melyhez elegendő az internetes fórumokat olvasgatni, vagy azokat a támadásokat meghallani, melyek a liberális eszméket érik. Holott a liberalizmus többek között az a szabadságelvűség, melyet az 1848-as forradalmárok is zászlajukra tűztek. Mely eszmékbe kicsit nehéz beleszuszakolni azt, hogy a hatalom képviselői akár más országokból érkezőkkel is ünnepeltessék magukat. Ahogy arról korábban is írtam, a hatalom öntapsoltatása mindig is visszás gondolatokat kelthet

Már csak azért is, mivel előre borítékolható, hogy a különböző ünnepségek tereit megtöltők létszámára erős számháború fog indulni. A borítékot ugyanis már a rendezvények előtti napokban elkezdték összeragasztgatni. Volt, aki fenyegetéseket emlegetve próbálta elkedvetleníteni az egyik, míg a külföldiek jelenlétével hitelteleníteni a másik rendezvényt. Mely hiteltelenítési kampányba sajnos a kormányzat is beszállt. Pontosabban a nagyobbik kormánypárt szóvivője. Márpedig, amikor kormánypárti szóvivő, ez esetben Selmeczi Gabriella, kezdi előre leszólni az ellenzék egy megmozdulását, az óhatatlanul a hatalmi arrogancia gyanúját, vagy szimplán az ellenzéktől való félelmet juttathatja a különben talán apolitikus rádióhallgatónak az eszébe. Mindez persze lehet teljesen megalapozatlan is, de a hatalom kezében levő lehetőségekkel való élés szabadságához különösen kellene az a felelősségérzet, amit a főpolgármester is sugallt.

S természetesen egyfajta visszafogottság is. Mert alapesetben sem vitatja senki, hogy a hatalom képviselőinek rendezvénybiztosítás, -előkészítés tekintetében szélesebbek a lehetőségei. Ugyanakkor a demokrácia egyfajta értékmérője... Vagy talán nem is annyira a demokráciának, mint a másik embernek. Természetesen az embernek a demokráciától ugyanakkor elválaszthatatlan, véleménynyilvánítási jogával egyetemben. Márpedig ilyenkor különösen érzékeny lépés lehet, ha csak a gyanúja is felmerül annak, hogy a hatalom bármi módon manipulálni szeretné akár a résztvevők számát, akár egy-egy rendezvény puszta megtarthatóságát. A hatalmi mechanizmusokat felvonultatva abba a számháborúba, mely alapesetben éppen a hatalom lehetőségei miatt értelmezhetetlen. 

Azt azonban nyilvánvalóan csak a jövő fogja megmondani, hogy milyen sikerrel, és milyen hosszú távú politikai hatással. Csak remélni lehet, hogy nem azzal a hatással, ami szétszakítja azt a nemzetet, melynek egységéért már oly sokan haltak a történelem során. Szó szerint és lelkileg egyaránt.

Simay Endre István
Comments on Facebook

2012. március 10., szombat

Előzetes vagy nosztalgia március idusához.


Március idusa nevezetes dátum. A világirodalomban is az, mivel, mint az Shakespeare is említi drámájában, ezen a napon ölték meg a Julius Caesart. De a hazai történelemben is, mivel ez a kezdőnapja annak a szabadságharcnak, melynek kétségtelenül nem kis szerepe volt a hazai feudalizmus egyfajta lezárásában. Mivel sokan sokféle nézetet vallanak arra nézve, hogy ez a korszakhatárolás mennyire zajlott le, illetve mennyire lett sikeres, a sokféle nézet között aligha lehet itt és most cél igazságot tenni. Talán nem is lehet, mivel az ország stabilizálását kétségtelenül a közel két évtizeddel későbbi kiegyezés hozta el inkább, mint az 1848-1849. évek hadműveletei. Abban pedig, hogy a kiegyezés mennyire jöhetett volna létre a szabadságharc áldozatai nélkül, szintén nem célom állást foglalni.

Mert ami sokkal inkább eszembe jutott, már csak korszakos, illetve életkori okokból is, az a közel, és a kicsit távolabbi múlt. Jelenleg sokszor hivatkoznak március 15.-e kapcsán azokra az évekre, amikor egyáltalán nem volt kockázatoktól mentes ezen a napon a közterületeken kokárdában megjelenni. Mert önmagában egyfajta politikai hitvallást jelentett a kokárda. Egyfajta elköteleződés gyanúját, amely nem is mindig volt ínyére sokaknak. Legalább is hivatalosan. Ám aki most esetleg arra gondol, hogy volt időszak, amikor a FIDESZ látszott kisajátítani a kokárdát, az téved. Az idősebbek talán még emlékeznek arra, hogy az 1970-es években sem volt ez annyira egyszerű. S bizony ténylegesen futóleckékhez vezető megmozdulásoknak is tanúja volt a Múzeum körút. Olyan leckékhez, melynek során nem ártott tudni, hogy hol vannak azok a kis utcák, átjáró-házak, melyeken keresztül érdemes volt angolosan, bocs, magyarosan távozni. Mert az egyik oldalon volt egy politikai üzenete a részvételnek, a részvétel módjának, míg a másik oldalon a hatalom már megpróbálta a saját toleranciáját azzal kommunikálni, hogy az általános iskolásoknál szinte előírták a részvételt a Petőfi-szobortól a Múzeumig tartó sétán.

Talán ez az a korszak, ahol a hatalmi kommunikáció kettőssége a mindennapok számára is teljesen nyilvánvalóvá vált. Amit a később nyilvánosságra került, illetve már ekkor is szivárgó információk sem nagyon cáfoltak. Az, hogy a céges írógépek, de különösen szövegmásolásra alkalmas masinák az ünnep előtt gyakorlatilag elérhetetlenné váltak az átlagos földi halandók számára ekkor és még évekig biztosan jelezték a megengedve tiltás kommunikációs megosztottságát szinte mindenkinek. Miközben hosszú időn keresztül azzal is küzdött a mindenkori hatalom a „felforgató” elemek ellen, hogy már az ünnepek előtt igyekeztek izolálni a vélt vagy valós hangadókat. Párhuzamosan azzal az ideológiai nyomással, ami az ifjúsági szervezetek keresztül nehezedett a gondolatvilágra. Mert egyszerre lehetett hallani internacionalizmusról és a nemzet ünnepéről. Mintegy illusztrálva a hónap idusának jelentését, mely „idus” megosztottságot, kettéosztást, kettéosztót jelent.

A társdalom meg úgy tűnik szófogadón megosztottá is vált. Látszólag és talán egyeseknek a tudatában is. Mert ugyanazoktól hallani a rendszerváltás után a nemzeti élharcoshoz méltó szólamokat, akik korábban egy-egy MSZMP-pártsejtnek, KISZ-bizottságnak akár vezetői is voltak, kicsit furcsa lehet. Miközben miért tagadnánk meg mindezektől a szellemi érés lehetőségét. S persze önmagában az elvárt, vagy szinte kötelező párt-, illetve KISZ-tagság sem mindig ideológiai harcos hirtelen beépülését jelentette az egyén tudatvilágába.

Azonban mindebből érdemes emlékezni arra, hogy a március 15.-e már az említett időszakban is a megosztottságnak is ünnepet állított. Egy olyan megosztottságnak, mely sokaknak alighanem nem volt a kedvenc állapota. S talán ezért is volt sokaknak ellenszenves az a kísérlet, ami a kokárda egyfajta pártjelvénnyé silányításával próbálkozott. Silányításával, mert a kokárda 1848-ban a szabadság, a nemzet számára kivívandó gondolati függetlenség jelképévé vált. Márpedig akármelyik párt sajátítaná is ki ezt a jelképet, óhatatlanul csorbulna a jelkép valós értelme. Mert a gondolati szabadságba tartozik bele minden olyan eszme is, ami az adott párttól eltérő gondolatiságot képvisel. A nemzet pedig aligha van fenntartva pusztán egy gondolatiságnak, ha elfogadjuk, hogy a különböző eszmerendszerek kidolgozása, kifejtése egyike az emberi szabadságjogoknak. Márpedig ez a vélemény az ókor óta csak a szellemi egysíkúságot és a vezéri csalhatatlanságot hirdető közösségi berendezkedések korában szokott háttérbe szorulni. A demokráciákban egyfajta alapkövetelmény a biztosítottsága.

Talán ezért is lehetett első olvasatra furcsa az, amikor hatalmi pozícióból, kormányzati helyzetből a FIDESZ erődemonstrációként kezdte kezelni a március 15.-ét. Mintha 1848-ban nem a Habsburg-birodalom szabadságért küzdő ifjúsága, hanem maga a Habsburg-ház szervezte volna az eseményeket. Mindezt sok-sok évvel az 1848-as forradalmat követően, és az egypártrendszer jogi megszüntetése után is évtizedekkel, Természetesen a jelzett hír megjelenését, 2012. januárját követően azért történt pár dolog a közéletben. Például kiderült, hogy a hatalom sok szempontból elhitte a saját kommunikációját a népszerűségéről és a támogatottságáról. A vélelem megkérdőjelezhetőségét mutatta az a zenei esemény, melyet aligha fognak a dicsőséges szervezések példájaként emlegetni a jövőben. Mondatnánk, azt is, hogy egy dolog a tömegek hangulatát kiszolgálni kész karizmatikus fellépés, és megint más dolog az, ha nincsenek rászervezések a kormányzati fellépésekre. Olyanok, mint amilyenről a legutóbbi hírek szóltak. Miszerint internacionalista segítséget kap a 2012. március 15.-i rendezvény. Ez akkor sem feltétlenül pozitív, ha az ellenzék vendégeiről van szó. De kifejezetten van egy erőteljes, a blamázstól való félelemre utaló jel akkor, ha több ezren szervezett útra indulnak külföldön, esetünkben Lengyelországban, azért, hogy a nap csúcspontjaként a miniszterelnöknek tapsolhassanak majd a Kossuth-téren. A januári Békemenet repetájaként, rájátszásaként szervezett városi séta keretében.

Mert, úgy tűnik, az a hagyománynak beillő szokás is változóban van, hogy a kormány vezetője által tartott megemlékezés helye a Nemzeti Múzeum. Remélhetően nem azért, mert ezzel akarnák feledtetni azt az előző évi mosolyhullámot, aminek oka a fizetett statisztéria „lebukása” volt. S remélhetőleg azért sem, hogy ezzel is demonstrálja a miniszterelnök, hogy az átépítés alatt levő Kossuth tér is jobb, mint a nemzet egységének emlékét őrző Múzeum-lépcső. S csak remélni lehet, hogy, a Békemenet eredményeként a március idusa egyben nem a nemzet idusának, a nemzet megosztásának lesz szimbóluma ezután. Ahogy a korábban, történelmileg, inkább baráti viszonyé sem lengyel Európa-társainkkal.

Simay Endre István
Comments on Facebook

2012. március 3., szombat

Erkölcs vagy hit.


Isten szeme a csillagok között
(forrás: cosmiclog.msnbc.msn.com)
A hitvilágok általában olyan régiek talán, mint maga az ember. Gyökerei szinte biztosan a barlangrajzok szerzőinek világába, vagy még mélyebbre nyúlnak. Ezen alighanem semmilyen modern hitértelmezés nem vitatkozik. Annak ellenére, hogy a különböző istenek megjelenése, majd eltűnése folyamatosan kísérte végig az emberiség az emberiség kultúrtörténetét. Így az a helyzet, ami a jelen kor világvallásainak a Föld nevű bolygó jelen lakóinak pillanatnyi szellemiségét szabdaló állapotát jellemzi, csak egyfajta pillanatfelvétel. Elég ehhez azt figyelembe venni, hogy volt idő, amikor a kereszténység is csak egy friss hajtása volt a számos szellemiséget hajtó bokornak.

Amiért ez eszembe jutott, az egy interjú, melyet a minap halottam, és amelyben új nemzeti alaptanterv kapcsán került szóba a hit és az erkölcs tanítása. Mert, mint tudjuk, az új NAT önálló tantárgyként vezeti be a hittan oktatását, mellyel szemben alternatívaként az erkölcstan kerül be (http://hvg.hu/itthon/20120206_nat_erkolcstan_hittan). Az időközben elhangzott érvek sok olyan szempontot feltártak, melyeket kiegészíteni alig lehet talán újakkal. Olyanokkal minden esetre nehéz, melyek túlmutatnak a pusztán indulati elemeken. Mert a hitélet az, ami alkalmas az indulatok felkorbácsolására. Még akkor is, ha ezek nyilvánvalóan nem kisebb, vagy nagyobb vallásháborúkban nyilvánulnak meg. Levezetődhetnek akár internetes fórumokon is, és sokszor jobb is, ha az indulatok ezeken a helyeken jelennek meg. Mert a vita hevében akár továbbgondolásra alkalmas újabb felvetések is megjelenhetnek.

Az azonban szinte biztos, hogy reguláris tantárggyá avatni akár a hittant, akár az erkölcstant hibás gondolat. Még akkor is, ha nem egymás alternatívájaként szerepelnek. Az utóbbi megoldás ráadásul óhatatlanul megbélyegez. Mert biztosan hitetlen, ad abszurdum rossz ember-e, aki az erkölcstant és nem a hittant választja. Sőt, nem is ő, hanem szülei. S erkölcsi ismereteiben vajon sérült lesz-e az a gyermek, akinek szülei a hittant részesítik előnyben. Miközben persze ez a hittan tanítás nem valami elvont valami, hanem nagyon is konkrét vallási irányzat hittana. Így végső soron még abban az értelemben is megbélyegző lehet, hogy az erkölcstant választók családja felett ott fog villogni a jelzőfény, miszerint családja nem a katolicizmus Jahve -jében hisz. Mert bár Isten megnevezhetetlen, azért korunk Magyarországában a hit gyakorlatilag az ebben a vallási környezetben uralkodó istenképben való hitet jelenti.

A megbélyegző hatás ugyanakkor nem csak a családok között, de még a gyermekek között is megbélyegző lehet. Mert óhatatlanul lesz olyan diák, aki ide, míg más oda jár. Ugyanakkor nem opcionálisan, mint a különóraként tartott hit-tanítás esetében, hanem az órarendbe gyömöszölten, kötelező jelleggel. Márpedig a kis-, és nagyobb diákok ilyen, a szellemiséget érintő kérdéseken kívül is hajlamosak politikailag kevésbé korrekten kezelni a szemüveges, kövérkés, vagy éppen tehetséges társaikat. Ebbe a rendszerbe egy, alapvetően a család választását tükröző újabb megkülönböztető bélyeget bevinni pedagógiailag aligha indokolt. Mert nem tűnik valószínűnek, hogy a gyerekcsapatok közösséggé alakulását segíti, és aligha lesz jobb hatása, mint a család anyagi helyzetét tükröző külsőségeknek. Azzal a különbséggel, hogy a közel azonos társadalmi csoportokból jött gyermekcsoportok megosztására is alkalmas. Szinte előre borítékoltan megtanítva a szellemi értékek, a világnézeti különbségek mentén való szegregációt. Mert a gyermek a szegregációt is tanulja, és ugyanígy tanulja a viselkedést ezekben a szegregációs helyzetekben.

De pedagógiailag valószínűleg más tekintetben sem jó, ha ezek a tárgyak a hivatalos órarend kötelező részeivé válnak. Alapvetően ugyanis mind a hittan, mind az erkölcstan morális értékrendeken alapuló tantárgy. Márpedig a moralitás tanulásakor sokkal célszerűbb a példák követése alapján való tanulás. Az ha az ezt érintő normarendszert a csoporthoz, társadalomhoz alkalmazkodó szocializációs folyamatok részeiként sajátítják el, teszik magukévá. Mert nehezen elképzelhető helyzet lehet, ha a tanár felszólítja a diákot, és felelteti abból, hogy szabad-e hazudni, és a válasz milyenségétől függően le is osztályozza. De ugyanez igaz lehet akár a bibliai parancsolatok esetében is. Ugyanakkor kötelezővé tenni mindezeket egy további, immár emberi veszéllyel jár.

Ahogy a kötelező olvasmányok számonkérésétől sem fogja több gyermek megszeretni az olvasást, a kötelező moráltárgyakról sem lesz jobb és nemesebb. De kevésbé jobb, és nemesebb még lehet. Mert részben a szülői választás, részben a kötelező jelenlét miatt óhatatlanul kötelezettségként jelenik meg a tárgyak óráin való részvétel, valamint az azokkal kapcsolatos akármilyen feladat. Ha tehát a gyermek esetleg korábban szívesen elment templomban, nem biztos, hogy kötelezővé téve azt, továbbra is ez lesz a helyzet. Az erkölcstan órán elhangzottakkal szembemenni pedig szintén lehet egyfajta demonstráció az iskola, a világ ellen. Amennyiben ez bekövetkezik a tárgyak bevezetése a NAT kapcsán éppen az ellenkező hatást válthatja ki, mind a hittan, mind az erkölcstan esetében, mint amit vélhetően szántak ezeknek a tárgyaknak. Némi túlzással azt is lehetne állítani, hogy akinek ez az ötlete támadt vagy a pedagógiát nem ismeri, vagy a gyermekközösségeket, vagy a diákokat. Vagy esetleg egyiket sem, miközben valami kényszeres, akár félreértelmezett politikai megfelelési vágy munkál benne. Ami érthető lenne akkor, ha nem generációk sorsáról lenne szó.

Így viszont aligha jó megoldás az említett tantárgyaknak a bevezetése kötelező jelleggel. Különösen annak fényében, hogy a jelenleg elérhető vitaanyagban az szerepel, hogy az erkölcstant is az éppen aktuális „… egyház és az adott egyház nevében eljáró jogi személy hatáskörébe utalja”. Végső soron a szabad választás látszatát csak a szülők egyfajta átveréseként kínálja fel a tervezet. Márpedig érdekes erkölcstan-oktatási alap lehet egy tervezet, ami éppen annak jegyében sérti, szabadnak tűnő felajánlása esetén, a valós választás morális igényét.

Simay Endre István
Comments on Facebook

Vihar a vetetlen nemzeti nyoszolyánk alatti éjjeliben.


A volt-nincs adatok képei
(forrás: http://nol.hu)
A Magyar Családtudományi Társasággal kapcsolatos korábbi írás vége fele azt a megjegyzést tettem, hogy a társaság elintézhető lenne egy vállrándítással is, ha alapszabályának és küldetésnyilatkozatának, akkor még elérhető, tervezeteiben nem lennének olyan megállapítások, melyek nehezen elfogadhatóak. Akár a család, mint társadalmi egység, akár a humánum, vagy akár csak az emberi közösségek szempontjából. Azóta más szempontból is újabb és újabb hullámokat vetettek a Társasággal kapcsolatos történések.

Ezek egyike, a korábbi írás megjegyzésében már említett azon jelenség, hogy a „Tudomány a Családért Egyesület” honlapjáról letakarították az említett Társaság anyagait. Arra talán nem gondoltak, hogy azok, akik dokumentációs hivatkozásként kezelték, letöltötték, megőrizték a dokumentumokat és a képernyőképeket egyaránt. Így NOL-on, a tisztítóakciót hamar követve, megjelentek ezek a képek. Már csak azért is, mert a Magyar Családtudományi Társaság meg is vádolta az említett szerkesztőséget némi hazugsággal. Talán tényleg a „holnaptól minden másként volt” szemléletének jegyében. Ugyanakkor az interneten szinte természetesen tovább gyűrűztek a viták arról, ami egyáltalán elérhetővé vált a Magyar Családtudományi Társasággal kapcsolatban. Ami egyszerre sok és kevés. Elég sok ahhoz, hogy szerteágazó vitákat generáljon, és elég kevés ahhoz, hogy önálló ténykedésüket valóban meg lehessen ítélni.

Már csak ezért is lényeges a másik oldal meghallgatása, ami ebben az esetben a csaladhalo.hu –n megjelent interjúban is megtörtént. Ebben a társaság elnöke, Balásházy Imre azt véleményt hangoztatja, hogy a társasággal kapcsolatos, felháborodott hangoktól sem mentes vita csak azt demonstrálja, hogy „Az egész folyamatból lehet egy olyan konklúziót is levonni, hogy még nagyobb a baj, mint eddig gondoltuk”. Amiről azt hiszem sokaknak az egyszeri autóvezető jut az eszébe, akivel mindenki szembejön az úton. Kicsit sajátos tudományos megközelítést sejtetve azzal, hogy nekik igazuk van, és amennyiben más szerint nincs igazuk, akkor az a másik tehet róla. Ha pedig valaki kirekesztőnek érez egy megfogalmazást, akkor nem a megfogalmazást tevővel van gond. Hiszen ők csak idézték például a házasság törvényi megfogalmazását. Azt, hogy a tudományos megközelítés nem szervilista idézgetésekre kéne, hogy támaszkodjon, borítsa feledés.

Az interjú ezen részében különben immár az elnök mossa össze a családot és a házasságot. Ezzel különben szintén a kirekesztő szemléletét igazolva. Ugyanis finoman, de kirekeszt minden olyan családot, akinek nincs házasságlevele arról, hogy együtt élnek. Esetleg „csak” szeretik egymást és szeretetben nevelik közös gyermeküket. S ezen a képen csak ront akkor, amikor megpróbálja valahogy megmagyarázni, hogy ezt miért is nem kell kirekesztőnek gondolni. Viszont sugallva, hogy ezen ponton akár a gyermeket is szembe lehet állítani a szüleivel: „Azt is el tudom képzelni, hogy annak a gyereknek is lehet mesélni a házasságról, akinek az édesanyja és az édesapja élettársi kapcsolatban él, de valóban nehéz elmondani, hogy miért nem házasodnak össze a szülei.” Mi tagadás kicsit sajátos hozzáállás egy magát a család védelmére szakosodott társaságnak definiáló közösség vezetőjétől.

Azt már végig sem merem gondolni, hogy ezek után miként nézne ki az, hogy „... [pl. A jó család kialakulásához] kellene házasság előtti és iskolai kurzusokat tartani.” Mert, miként az egy másik portál, az Index fórumán is megjegyezték, a tanári pálya erősen elnőiesedett. Márpedig a saját tapasztalatom is az, hogy a hölgyek kevésbé nyílnak meg diákok előtt erről a témáról. Azt pedig inkább már el sem képzelem, amint a diák számára vadidegen, sosem látott vendégpróféták fogják rájuk tukmálni a szexuális tutit. Természetesen szigorúan a tudományosság jegyében. Miközben nem igazán lehet tudni, hogy mégis mit kell érteni a „családtudomány” fogalmán, mivel a család ügyeit a jogtudománytól a humánetológiáig igen sok tudományterület érinti. Az iskolai nevelő munkát pedig szívesebben tudnám szakképzett pedagógusok kezében. Olyan pedagógusokéban, akiket komplex képzéseken készítenek fel akár a családvédelemre is, és nem valami rétegnormát próbálnak képviseltetni velük. Annak a rétegét, aki a gyermek jogát csak a papírral fedezett házasság keretein belül ismeri el csorbítatlanul családtagként.


Így végső soron egyet lehet érteni azzal az állásponttal, hogy a Magyar Családtudományi Társaság okozta vihar csupán egy minibotrány abban a bizonyos éjjeliben. Miközben a lényeg nem okvetlenül a társasággal van. A szólás-, és egyesülési-, bocsánat egyesületi-, szabadság jegyében nyugodtan társuljanak, míg kárt nem okoznak. Elsősorban társadalmi kárt, mert bizonyos határok között alighanem senkit sem érdekel, hogy egy más közt, vagy egyedül mit tesznek. A reakciókat olvasva különben ez az a pontcsoport, ami a biztosítékot kiverte. A tudományosság vagy áltudományosság mértéke senkit nem érdekel mindaddig, amíg nem érzi úgy, hogy a hálószobájába akarnak gyertyát tartani bármelyik jegyében. S különösen kiverheti a biztosítékot az, ha burkoltan, vagy nyíltan de olyan eszméket kezdenek hirdetni, mely összecseng az egyik kormányalkotó párt hivatalos ideológiájának alaphirdetményével. Lévén, hogy az MCST először publikált, majd villámgyorsan eltüntetett dokumentumaiban levő, a házasság előtti és házasságon kívüli szexuális együttlétet elítélő elvek ilyenek. A katekizmusból idézve: „2353 A paráználkodás (lat. fornicatio) egy szabad állapotú férfi és nőházasságon kívüli testi egyesülése. Súlyosan ellenkezik a személyekméltóságával és az emberi szexualitással, amely természete szerint a házastársak javára, valamint gyermekek nemzésére és nevelésére rendeltetett.”.

Azt a folytatását az előző idézetnek, hogy „Ezenkívül súlyos botrány, amikor fiatalokat ront meg.”, aligha tudományos társaság programjának alapjaként kellene kezelni, hiszen az a hazai jogrendben amúgy is ismert, és büntetendő tényállást takar. A korábban említett vitafórumot olvasgatva persze azzal is lehetne érvelni, hogy Jézus születése kapcsán akkor elfogadottnak tekintik-e a házasságon kívüli szexuális együttlétet, vagy sem, talán nem is itt kellene felvetni. A hasonló vitáknak gyakran visszatérő motívuma ugyanis. Hasonlóan ahhoz a keresztényeket alighanem sértő, de biológiailag némileg megalapozható véleménnyel, ami alapján Jézus születése egy Máriát ért nemi erőszakkal is megmagyarázható. De ez is túlmutat az MCST körüli csapongásokon. Valószínűleg ez akkor fog újabb vihart kavarni, amikor esetleg a kormányzat, mint a KDNP-t támogató civil kezdeményezési alapot, törvényjavaslatokban fogja visszaköszöntetni azokat az elveket, amik az MCSTE-dokumentumokban kiszivárogtak. Már csak azért is, mivel ezek a dokumentumok még állami, és akadémiai segédleteket is tartalmaznak a megcélzandó források között. Anyagiakat, szellemieket, kitől mit. Szintén aggályossá téve a társaság politikától való függetlenségét. Noha alighanem minden kutató egyéni szabadságának tiszteletben tartása mellett, joggal elvárható lenne, hogy egy valóban tudományos társaság lehetőség szerint ne politikai szócső legyen. Különösen nem egy olyan politikai közhangulatban, amit több más törvénnyel kapcsolatban egyfajta kötelező hitgyakorlati, -megvallási kényszerhelyzet-teremtési szándékgyanúk árnyalnak.

Simay Endre István
Comments on Facebook