2012. április 28., szombat

Ujjé, a könyvtárban...


A dominók borulása akkor elég érdekes és izgalmas játék, amikor egy erre szervezett versenyen, különböző mintázatok kirajzolása a cél. Kicsit kevésbé kellemes akkor, ha a hatalmi játékok részeként következik be. Mert miközben a hatalmi dominók egymásra és egymás után borulnak, sokaknak lesz rosszabb. S nem is feltétlenül a dominóknak. Még akkor sem, ha lebucskáznak az asztalról. Mert gyakran látható az, hogy előtte még a zuhanást is megmanipulálják, és csalnak a földet éréskor. Erre az előző köztársasági elnök szép példát mutatott, mivel Schmitt Pál lemondásának pillanatában már tudható volt, hogy életfogytig tartó nyugalomba fogja tölteni az idejét. Békésen motorozgatva az azok által összedobott pénzen, akiknek hónapokon keresztül mondott bármit a doktori disszertációról, ami éppen, ott és akkor, az eszébe jutott.

Azonban, miközben Schmitt Pál látványosan elvitte a balhét, a botrány igazi kárvallottjai nem a köztársasági elnök, és az őr körülvevő beszédírók, politikai janicsárok egyéb rétegei. Sokkal inkább megszívták hosszú távon azok, akik a felsőoktatás szereplői. A jelenlegi diákok és oktatók egyaránt. Vagy azok, akik a múltban azok voltak, és hasonló címet szereztek, mint a bukott elnök. Akár megdolgoztak az egyetemi doktori címért, akár, tényleg a volt köztársasági elnökhöz hasonló módon, a rendszer kiskapuin keresztül besurranva nyújtottak álteljesítményt. Erősen elhiteltelenítve a teljes tudományos közéletet, és fokozati rendszert is. A legnagyobb vesztese a plágiumbotránynak, és kísérő tüneteinek tehát nem feltétlenül Schmitt Pál, és a nyertes sem a tudományos közélet. Noha talán lehetne azt is mondani egy elég magas hegyről letekintve. Azonban az, aki a tudományos világot ismeri, az alighanem tudja, hogy ez legfeljebb vágyálomnak jó.

Maga az akadémiai rendszer erősen kedvez a kontraszelekciónak, mivel erősen hierarchizált a belépési oldalon. Lévén, hogy az egyetemeken nyilvánvalóan azok maradnak bent legnagyobb valószínűséggel a doktori iskolát követően, akik a legkisebb pozícionális veszélyt jelentik a tanszékeken már ott tespedőkre. Mivel pedig a kutatási témáit a már pozícióban előtte járó fogja jóváhagyni, és ettől függ a támogatottsága egyfajta szigorúan felmenő rendszer kialakulásának kedvez. A kontraszelektált, több generáción keresztül visszatartott rendszerben a szakmai korrupciók sem feltétlen kizártak. Az „én nem bántom a te diplomázódat, te nem teszel fel kínos kérdéseket az enyémnek” típusú kiegyezések. S ennek a rendszernek a belső tehetetlensége lényegesen nagyobb, mintsem egy bukott doktorival meg lehessen ingatni. Különösen egy külsős, évtizedekkel ezelőtt védett doktori bukásával nem. Megkeletkeznek a szükséges jegyzőkönyvek, meghoznak néhány vezéráldozatot, de nagy változásokra számítani naivitásnak tűnhet. Így, miközben a veszteségek szinte azonnaliak voltak, a tudományos közélet nyereségei azonban lassan csepegnek majd. Ha egyáltalán. 

A plágiumbotrány gyors nyertesei kétségtelenül a politikai közszereplők köreiben keresendők, s nem is okvetlenül az ellenzék sorai között. Az egyik nyertesen kikerült közszereplő alighanem az a miniszterelnök, aki, az arénában magára hagyva az elnököt, megpróbálhatta feledtetni azt, hogy kinek a döntése nyomán lett Schmitt Pál köztársasági elnök. Miközben a nagyobbik kormányzó párt frakcióvezetője egy alig burkolt fenyegetést intézhetett az egyetemek, a korábban fokozatot szerzettek felé . Nem utolsó sorban pedig elvezetett ahhoz, hogy az ideiglenes köztársasági elnökként regnáló korábbi házelnök, Kövér László már a „nyikhaj, senkiházi, utolsó, tollforgató terroristák” címet adományozta a plágiumot leleplező cikket író újságírókat. Ez a gesztus, miközben talán a politikus morális belvilágáról is mondhat valamit, kétségtelenül felfogható a média világa felé küldött burkolt fenyegetésnek is. Ami méltó megkoronázása volt a korábban elindult diploma-licitnek.

S meglehetősen szűkkeblű, öngólveszélyes kijelentésnek is bizonyult, amikor egy másik kormánypárti média a volt miniszterelnökök egyikének, Gyurcsány Ferencnek a diplomamunkája után indult. Ezt emeli ki a HVG szerzője is abban publikációban, melyben közölték, hogy ezzel a diplomadolgozattal sem minden teljesen kerek. Ha tehát ebből botrány lesz, akkor Kövér László vajon miként fog tekinteni a saját oldalához közelálló média munkatársaira? Vagy azok nem is annyira terroristák? Vagy csak a köztársasági elnökkel szemben azok? Mert ebben az esetben közvetve előre felmenti Gyurcsány Ferencet még egy bizonyított plágium esetén is. Amit a szakdolgozatok esetén a címazonosság aligha bizonyít egyértelműen. Azon egyszerű okból kifolyólag, hogy amíg egy doktori esetén a címnek és a tudományos munkásságnak egyedinek kellett lenni, egy szakdolgozatnál ez korántsem volt alapvető elvárás. Az önálló munka, és értékelés igen. De a szakdolgozat nem igazán számított tudományos újdonság elvárásával készült papírzatnak. Ez logikusnak is tűnik, hiszen elkészítője nem a szakma nagy „öregje”, hanem az egyéb vizsgáival is éppen küzdő végzős diák. Olyan, akinél a téma címét esetleg a tanszék írta ki, mely listából ki-ki maga választott témát magának. S aztán beült a könyvtárba irodalmazni.

Kellő rutinnal azzal kezdve, hogy a hasonló című, korábbi dolgozatokat kereste ki a katalóguscédulák közül. Kihasználva azt, hogy a tanszékek munkatársai nem ezekben a listákban élték ki kreativitásukat. Annak idején emlékszem, hogy saját egyetemem könyvtárában milyen kerek szemekkel meredtem arra a katalógusfiókra, melynek felét „A málnatermesztés időszerű kérdései” és rokon címen írt szakdolgozatok töltötték ki. Mert annak idején a Kertészeti Egyetem vonatkozó tanszékén is a dolgozat elkészítésére helyezték a fő hangsúlyt. Gondolom abból kiindulva, hogy a málnatermesztésnek márpedig minden évben vannak időszerű kérdései. Arra jutva ezáltal, hogy nem kell a címeket agyoncizellálni, és a diplomázók, amúgy sem a málnabirodalom császárai lesznek. Tehát a témahad menjen. Évről évre azonos, vagy hasonló címen. Talán, részben, akár egymásról is másolva a bevezetést, és a rokon, konzervatívnak tekinthető részeket. Mert azért annyira nem változtak a viszonyok évről évre. Ez talán nem a leghaladóbb megoldása a diplomáztatásnak, de a diplomadolgozat célja elsősorban az, hogy a diák megtanult-e irodalmazni, képes-e egybefüggően fogalmazni, és valami következtetésre jutni önerőből. Így elsősorban módszertani, s nem tudományos eredményeket vártak, és várnak is el a tudományos világ küszöbe előtt heverőtől. Erősen eltérve attól, amit egy doktori esetében elvártak. 

Ami természetesen nem mentene két dolgot. Az egyik, hogy mással írassa meg valaki a dolgozatát, vagy ezzel egyenértékűen valaki más dolgozatát lemásolva állítsa elő a sajátját. Ha Gyurcsány Ferenc ezt tette esetleg, akkor ez, bizonyítottság esetén, nála sem a morál csúcsa. Azonban itt érdemes komolyan venni a bizonyítottságot, mely bizonyítást Schmitt Pál esetében egy külön erre verbuvált bizottság végzett el. A másik szintén menthetetlen körülmény az lenne, ha Gyurcsány Ferenc hónapokon keresztül tagadná azt, hogy más dolgozatot, vagy akár dolgozatokat is felhasznált volna. Ez a körülmény szinte a nagy leleplezés bejelentését követően megdőlt, mivel a DK vezetője elég gyorsan bevállalta, hogy alighanem használta a sógor dolgozatát. Tehát marad az egyértelmű plágium egyértelmű bizonyítása. Amin természetesen lehet akár prekoncepciós vitákat is folytatni, melynek része lehet az a gondolatkísérlet, hogy mi lenne, ha az lenne.

Az egyik nyilvánvaló következmény lehet, hogy Gyurcsány Ferenc lemond. Talán a pártja vezetéséről, talán az országgyűlési mandátumról. Amitől nem sok minden változna. Legfeljebb a kormányzathoz hű fórumozók elvesztenék egyik kedvenc gumicsontjukat, miszerint a DK vezetője lop, csal, hazudik, és talán embert is eszik. Önmagában ez a Schmitt-botrányért is gyenge revans, és korántsem teszi elfogadhatóvá azt, hogy a kormányzat egy adóügyi kalandjáték kísérleti terepévé teszi az országot. Ahogy olajkutunk sem lesz több, és az ország gazdasága sem lesz kevésbé instabil ettől. Így, miközben Gyurcsány Ferencen lehet köszörülni a virtuális tollakat, az ország gazdasági helyzete, gazdasági kiszolgáltatottsága és az IMF-kipaterolásoknak, szélsőjobb felé hajló kommunikációnak köszönhető politikai izoláltság sem oldódik. De figyelemelterelésnek mindezekről még jó lehet ettől. Már csak azért, mert van az adókon kívül is pár dolog, amiről alighanem sokan szívesen elvonnák a figyelem fénykörét. Például az olyan személyes, és a miniszterelnök személyét érintő ügyekről, mint Orbán Viktor vagyonnyilatkozatáról. Melynek, az esetleg bizonyítható, téves volta alig lenne jobb, mint amikor az előző köztársasági elnök mindenféléket mondott a doktorijáról. S ezen az sem biztosan változtat sokat, hogy Szijjártó Péter szerint minden a legnagyobb rendben van. Hiszen éppen ő minősítette korábban „bulvárkacsának” Schmitt Pál plágiumbotrányát is. Így, ha Orbán Viktor személyes szóvivője ebben is bakot lőne, a DK „lefejezése” ezt sem tenné meg nem történtté. Akármennyit is ülne a könyvtárban a későbbiekben. Bogarászva a szakdolgozatok címeit. A történelemkönyvek helyet.


Mert a történelmi könyvtár sok mindent mesélhetne azoknak, akik a pillanatnyi előnyökre, vagy a pillanatnyi kommunikációs sikerre maximalizáltan politizálnak. Az egyik az, hogy ugyanaz a tömeg, amely jelenleg lelkesen üvöltözik mellettük, pont ugyanilyen lelkesen fog üvöltözni ellenük is. A történelem nem egy olyan esetet ismer ugyanis, amikor ugyanazok söpörtek el egy vezetőt, akik a vállukon trónra, hordóra emelték. De a történelem azt is bebizonyította nem egy alkalommal, hogy a bűnbakképzés sok keserűséget, és kevés előnyt szült. Így volt ez a keresztes háborúk korszakában, és így volt ez később is. A pápai átok nem állított meg sáskajárást, és az arab világba vezetett hadjáratok sem változtattak azon a tényen, hogy az európai matematikusok igen csak sokat köszönhettek a keletieknek. Ahogy a zsidózás sem teszi Jézust vagy Máriát kevésbé zsidóvá, és egy ország gazdasági problémáit, vezetési korrupcióját sem számolta fel puszta a hangulatkeltés. S nincs az a fáklyás felvonulás Budapest utcáin, ami az ország jelen állapotában megváltoztatná a globális gazdasági rendszereket. Mert a történelemkönyvekben lehet, hogy fejezetet kaphat egy vezető, aki felvonulás-orientált politikát folytat, és abban méri a sikert, hogy hányan hajlandók a célfuvarral odamenni, a valóságot az méri, amikor maguktól döntenek. A korábbiakban maguktól úgy szavaztak az emberek, hogy Gyurcsány Ferenc ne legyen miniszterelnök. A kormány mellett szervezett segélybulin pedig úgy, hogy szinte csak a rendezőség vendégei vettek részt rajta. Mert a szervezett felvonulás és a valóságos támogatottság közti eltérésekre ugyancsak van példa a történelemben.

Simay Endre István
Comments on Facebook

2012. április 25., szerda

Előszobai örömök.

forrás: http://mazemasters.org/
A miniszterelnök Brüsszelben járt, és ott sikerült elérni azt, hogy immár hellyel is kínálták. Ezt azzal a lelkesedéssel kommunikálták, mai már-már megható, szem nem maradt száradon a meghatottságtól. Elvégre volt olyan vélemény, mely azt vélelmezte, hogy ettől most aztán mindenki nyertessé vált. Azt ugyan nem teljesen tudjuk, hogy ki az a mindenki, de az mégis nagy öröm lehet, hogy immár Orbán Viktor is tudhatja, hogy a tárgyalások előtt milyen kávét főznek a külhoni titkárnők. Mert a hellyel kínálták ugyan, de nem a tárgyalóasztalnál, hanem a tárgyalóterem előszobájában.

Mert érdemes azért figyelembe venni, hogy a jelen megbeszélés a miniszterelnök, és az EU között nem a hitelfolyósítási tárgyalásokat jelentették. Csak annyit, hogy immár egy előszobaajtót kinyitottak. Az öröm tehát nem az IMF-tárgyalások megindulását üdvözölte a kommunikációs csatornákon, hanem azt az állapotot hozta vissza, ami kevesebb ellenségkereséssel, kevesebb szabadságharccal tulajdonképpen hónapok óta elérhető lett volna. Kicsit sajnálatos ugyan, hogy sikerült elérni azt az állapotot, azt a politikai pozíciót, hogy már az előszobáztatásnak is örülni kellhetik. A korábbi állapotokhoz képest azért persze ez is bíztató, ha nem is teljesen egyeztethető össze azokkal a kijelentésekkel, miszerint részben kipateroltuk az IMF-et. S pláne nem azzal, hogy a miniszterelnök ül a tárgyaló asztalnál, ahova egy fránya IMF-delegáció sem akar leülni. Ám a bizodalom kissé halvány is lehet akkor, ha azt vesszük, hogy hányszor szólt a kommunikáció a tárgyalások majdnem-megkezdéséről. Amiből már többször nem lett semmi. De spongya rá, és töröljük le a meghatottság könnyeit, és próbáljuk meg komolyan venni azt, amiről a miniszterelnöki kommunikáció szól. Elvégre lehet, hogy a gyógyszerek, és a vágyak most nem is gurultak túl messze a realitásoktól. 

Van azonban pár olyan gondolat ezzel az egésszel kapcsolatban, amin talán akkor is érdemes végigszaladni. Akár csak a gondolatkísérletek szintjén. Az egyik ilyen szél kétségtelenül az, hogy a hétköznapokban valóban mindenki nyertesnek tekinthető-e? Nem is csak azzal, hogy megindulhatnak majd egyszer a mentőkötél odahajításáról a hazai pénzpolitikának, hanem akár a megállapodásokkal is. Természetesen kár lenne tagadni, hogy a forint erősödésével valóban sok kicsi nyereség érhet sokakat. Azonban a szabadságharcos hónapok alatt felhalmozott veszteségeket nem fogja egyik napról a másikra elvinni a cica. Meg más sem. Az könnyedén lehet, hogy itt marad a nyakunkon. Márpedig ez egyben azt is jelenti, hogy az unortodox gazdasági szabadságharc percről percre bemutatandó áldozataként alighanem torzítatlanul megmaradnak majd az adóötletelési kísérletek fél-, és végtermékei. Az ugyanis erősen kérdéses, hogy ezeket ki lehetne szellőztetni az előszobáztatási hírekre támaszkodva. Akit ezek az új adózási ötletek kedvezőtlenül érintenek, azoknak például aligha lesz sokkal jobb a közteherviselési érzete. 

Aki azonban azt hinné, hogy még akár ezekkel megbékélve is, de a megegyezések után kicsit lanyhulni fog a szabadságharcos kommunikáció, alighanem szintén a tévedés ösvényeire tévedve találhatja magát. Nyilvánvalóan nem azért, mert nem lehetne esetleg megnyugvást találni. Hanem azért, mert ez a megnyugvás nem biztos, hogy hatalmi érdekként manifesztálódik. Csak a feltételezések erejéig ugyanis előfordulhat az a helyzet, hogy a hatalomnak a feszültségek fenntartása az érdeke. Ameddig ugyanis a kommunikációs gumicsontok marokkójátékában próbálja mindenki a szabad pálcikát megtalálni, addig a napi kommunikáció szinte kézileg vezérelten tartható a felbolydult állapotban. Erre utalhat az, hogy még ki sem hűlt a brüsszeli kilincs, amikor már arról szóltak a hírek, hogy a miniszterelnök egykori témavezetője, Fellegi Tamás szerint nem fogadunk el bármit. Kicsit arra a hajléktalanra emlékeztetve, aki kajára kunyerál, de nem fogadja el a felajánlott élelmiszert, és megátkoz, amiért nem pénzt ad valaki. De például nagyon könnyen a visszájára is fordítható a megállapodási szándék ígérete is. Abban az esetben biztosan, hogy nem kell magyarázkodni a különadós ötletek teremtéstörténetével kapcsolatban.

Az egységsugarú kommunikáció, alias hordószónoki, ám karizmatikus fordulatok jegyében a Széll Kálmánról elnevezett terv adógazdálkodási hulladékait, és a magszorításokat általában be lehet úgy állítani, hogy az EU tehet minderről. Úgy, hogy Orbán Viktor nem is akarta, és nem is tehet róla, de az a cudar Európai Unió, „balliberálisáruló” és „ellenünkösszeszövetkező” indíttatással vagy anélkül, de rá kényszerítette az ez ellen körömszakadtáig tiltakozó miniszterelnököt. Így tulajdonképpen, miközben az országnak, de végső soron a hatalmi centrumnak is elemi érdeke lenne az IMF-megállapodás, az a hatalmi kommunikációban úgy adható, hogy közben nem kell a korábbi szövegeket tartalmazó papírokat összetépni. S a szövegíróknak sem kell új kliséken törni a fejüket. Továbbra is lehet gyarmatosításról és összeesküvés-elméletekről vizionálni. A kérdések közül azt is érdemes ekkor megválaszolnia kinek-kinek maga számára, hogy Orbán Viktor sokszor szeretne-e a csalhatatlan és tévedhetetlen vezető színében feltűnni, vagy sem? Néhány olyan jel, mint amilyen a köztársasági elnökök kapcsán fellebbentett egyszemélyi döntések, a nyilvánvalóan hibásnak tűnő egykulcsos adó melletti kitartás az utolsó leheletig, vagy akár a gazdasági miniszter megtartása az egyre nyilvánvalóbb alkalmatlansága ellenére, azért adhatnak támpontot az előző kérdésre adandó válasz tekintetében. Márpedig, ha egy veszíteni nem tudó személyiségnek csak egy kis kibúvó adódik, akkor azon megpróbál kibújni. Az IMF-tárgyalások megkezdésének feltételeként szabott EU-s egyeztetés pedig olyan magas labdát kínál, amit aligha fognak lecsapatlanul hagyni. 

De nem lévén nálam a kristálygömb, inkább csak a gondolatkísérlet folytatásaként tegyük fel, hogy a kommunikációs bűnbak az EU lesz a további megszorításokért, valamint az adózási bevételnövelős kísérletek fennmaradásáért, folytatásáért. Ezzel az EU-ellenes szeleket nemhogy csillapítani, hanem fokozni lehet. Elérve azt, hogy Ezzel megint csak nem lesz sok nyertese a jelenleg sikerként beharangozott eseményeknek. Az új adókat fizetők biztosan nem. De azok sem, akik a befektetési bizalomvesztések kárvallottjainak szerepét kénytelenek majd eljátszani ebben a valóságcirkuszban. Így egyben azt is jelenti, hogy a miniszterelnöknek kedvenc hobbijával sem kell szakítani. Továbbra is hódolhat azon szenvedélyének, ami minden bozótharcost elragadhat egy idő után. A bozótharcosnak ugyanis ellenség, és azt rejtő bozót kell. Akkor is, ha előtte magának kell elültetnie a bozótot. Az csak egy kis pikantériája lehet ennek a helyzetnek, hogy végső soron önmaga ellen kell majd bozótharcolnia. Vagy a saját miniszterei által képviselt nézetek ellen. Mert a megszorítások fenntartásának fő oka ugyebár az azt kikényszerítő EU lesz. Ám a megszorítások tényleges formáinak kiötlői a miniszterelnök kormányában ülnek. Lehet persze azon vitatkozni, hogy a befoltozandó lukakat mi ütötte a tökéletes unordodox téridő-szöveten. De attól, még azoknak, akiknek össze kell dobni a pénzt, még nem lesz feltétlenül jobb. Bár kétségtelen, hogy ismét lehet olyan külső ellenségképeket felmutatni, melyek egyfajta mentességet jelentenek a felelősség-mátrixban. Márpedig, mint azt a békétlenek békemenete bemutatta, ez fontos lehet a támogatási önámításhoz.

Simay Endre István
Comments on Facebook

2012. április 23., hétfő

Adókísérleti komplexus.


A korábbiakban, amikor hazánkat egyfajta kísérleti terepeként emlegettem a diáksággal, és az adópolitikával kapcsolatban, mi tagadás volt némi ironizálási szándék a sorok mögött. Nos, töredelmesen bevallhatom, hogy tévedtem. Az ironikus szándékban szinte biztosan, mivel maga a miniszterelnök erősítette meg, hogy igen, hazánkban kísérlet zajlott, illetve zajlik. Ennek egyik részcsomagja az az új adócsomag, melynek egyes részhalmazait már korábban is megszellőztették. Összességében, a hivatalos vélemény az, hogy a válságadók kivezethetőségét remélik az új adóktól, miközben ezzel párhuzamosan a foglalkoztatást is növelni szándékoznak. Nagyjából ezt csomagolták be a megszorításairól is híres Széll Kálmánról elnevezett ötletcsomag új kiadásába.

Ami azonban könnyen lehet, hogy csak optikai csalódássá válik majd. Bár közgazdasági indokrendszert nem igazán tudok a megérzések mellé csomagolni, azért mégis az lehet az utca emberének az érzése, ha az új adókról, vagy a már meglévők átalakításáról olvas. Az egyik sokat emlegetett új adó kétségtelenül a telefonálást sújtja. A pillanatnyi csomagvázlat szerint a mobiltelefonálást, ami a jelenlegi penetrációt figyelembe véve tulajdonképpen legalább annyira, vagy még jobban érintheti a felhasználókat. Aki pedig azt hinné, hogy a mobil-telefon egyfajta státuszjelző eszköz, az téved. Vagy megragadt, úgy húsz évet, a hazai történelem szirupjában. Mára a mobiltelefon igen komoly kapcsolattartó eszköz sokaknak. Azoknak, akiknek például egészségügyi állapotuk miatt, ez az egyetlen kapcsolattartó, vagy probléma esetén riasztó eszköze, aligha jelent majd kis terhet a mobilhasználat megadóztatása.

De azt sem lehetne állítani, hogy ezzel párhuzamosan a válságadó is kockázat nélkül kivezethető. A számszaki adatoktól eltekintve nyilvánvalónak tűnik, hogy ennek nulla-összegű megoldásnak kellene ehhez lenni. Ha tehát a telco-szektort érintő különadót veszteség nélkül kivezetné a kormányzat, nyilvánvalónak tűnik, hogy nagyságrendben hasonló bevételt kell beszedni. Praktikusan a mobil-telefonok használatának adóztatásából. Talán ez is okozza az elsőre egyáltalán nem túl alacsony, percenkénti, illetve sms-enkénti, mms-enkénti két-két forintot. Ellenben az is nyilvánvaló, hogy ezt éppen úgy a felhasználók fogják megfizetni, mint bármely más forgalmi adót. Az, hogy a forgalom visszafogása mennyiben nem foglakoztatás-barát, korábban már érintettem. A kísérleti program ezen a ponton tehát billegni látszik.

De az új adóknak van néhány másik olyan pontja, mely aligha fogja megkímélni a lakosságot. Ráadásul generációkra elnyújtva azokat a válsághatásokat, melyek évtizedekre meghatározhatják gyermekeink sorsát. A HVG előzetes tudósítása szerint szűkül például a gyermekek segélyezése. Egyedül a krízishelyzetekben nyújtott segélyeket hagyva lábon. Az, hogy ez mennyire megalapozott, ki-ki alkosson róla maga véleményt. Nem azon az alapon, ha lehet, ami az előítéleteken alapul, hanem tényleg a saját környezetében szétnézve. Az, hogy a csökkentés alapjának azt emlegetik, miszerint az önkormányzatok közül némelyek többet tudnak nyújtani, és ezért ezektől ezeket a forrásokat elvonják, elég furcsa hozzáállást sejtet. Valahol a kulturális nyomorszinten szándékozva nivellálni gyermekeink világát. Pontosabban egyfajta kasztosítást bevezetve a társadalom teljes metszetére. Hasonlóan ahhoz, amit a felsőoktatás átszervezése is okoz, vagy okozhat. 

Elég sajátos módon erősítve meg a FIDESZ –ben politizáló Lázár János azon elhíresült kijelentését, hogy mindenki annyit ér, amennyit össze tud kaparni magának. Immár akár sokad-íziglen. Mert amennyiben feltételezzük, hogy a családokat a kivezetett válságadókat pótló adók össztársadalmilag legalább olyan nagyságrendben érintik majd, mint a válságadók, akkor az azt is jelenti, hogy változatlan jövedelemadók mellett a kevesebb jövedelműeket aránytalanul jobban fogják mindezek érinteni. Erre, ameddig lehet, a fogyasztások visszafogása és az elkerülő megoldások megkeresése lehet az első reakció. Az utóbbi nyilvánvalóan nem a gazdaság átláthatóságának fog kedvezni. Közvetve különben szintén csökkentve a foglalkoztatottságot, mivel igen olcsó munkaerő-túlkínálatot fog jelenteni azokban az esetekben, ahol tranzakciós költségeket kímélve lehet a munkajövedelmet megszerezni. Mivel pedig referenciaként a megélhetésre gyakorlatilag elégtelen, államilag megállapított 47 ezres minimum fog szerepelni a keresleti oldalon, egyfajta modern rabszolgaság kialakulását, egy éhséggazdaságon alapuló foglalkoztatási rendszert eredményezhet. 

Az teljesen egyértelmű, hogy ezek a családok nemhogy taníttatni nem fogják tudni a gyermekeiket, de az is társadalmi szerencsének számíthat majd, ha nem szocializációs krízis lesz a végeredmény. Olyan krízis, mely rögtön értelmet ad a közelmúlt egy másik vitát kirobbantó ötletének. Nevezetesen az iskolai milíciák ötletének. Egyszerűen azért, mert amikor a fentebb említett körülmények közül kerül a gyermek az iskolába, akkor alighanem érzékenyítettebb lesz azokra a hatásokra, melyek agressziót váltanak ki. Így az iskolaőrök ötlete tulajdonképpen a jelen adócsomagra való cinikus felkészülés láncolatába is beilleszthető. 

De a gyermekek akkor is vesztesei lehetnek a legújabb kísérleti hevületnek, ha a családja képes valamilyen szinten lábon kihordani a gazdasági vezetés mindent elsöprő ötleteit. A családi megszorításoknak ilyenkor is azok a beruházások eshetnek elsőként áldozatául, melyek a gyermek iskolai fejlődését szolgálhatnák. Mert nem kell internet-adó ahhoz, hogy egy családnak ne legyen pénze kultúrára. Nem, hogy számítógépes és internetes kultúrára, hanem még egy folyóiratra sem. Persze internetre pláne nem marad esetleg költségkeret. Még akkor sem, ha vagyonok közvetett adóitól, a biztosítási adóktól nagyvonalúan el is tekintünk. Így a gyermek, vagy akár az egész osztálya elmarad a kortárs csoporttól. Akkor is, ha esetleg remekül fogja összestokizni a cuccát a katonai foglalkoztatások nyomán. S akkor is, ha pár év múlva bármelyik iskolába bevethető, de esetleg rejtett irigységektől frusztrált iskolaőrré válik majd. Ha a gyermek erre a spirálkarra keveredik a család fokozódó kisemmizése miatt, akkor csak alacsonyabb jövedelemmel fog a következő évtizedekben is rendelkezni. Így a szegénységet fogja átvinni generációkon át. Végső soron akár végletesen leszakadva a felzárkózás lehetőségétől is. 

Így az új adókísérleti csomag úgy tűnik a gazdasági megszorításokon keresztül egy mély társadalmi, szocializációs válsághoz is elvezethetnek. Adott esetben generációkat áldozva fel a hibásnak tűnő adópolitika, például az egykulcsos szja oltárán. Már akkor, ha ez a pesszimista forgatókönyv valósul meg. Azonban tekintettel az oktatási törvényre, a fiatalok munkaerőpiacra vezénylésére, és arra, hogy maholnap a tehetségeseknek szinte csak a tartós külföldi tartózkodás marad, nem tűnik úgy, hogy a gazdaság-, és oktatáspolitika a véletlenek összejátszásaként és ideiglenesen alakul úgy ahogy. Legfeljebb az adótervek nem minden burkát sikerült eddig lehántani.

Simay Endre István
Comments on Facebook

Biztonsági morálcérna.


Mi liberális ifjak indulunk, mert...
A Schmitt Pál lemondását megelőző, majd követő politikai és kommunikációs adok-kapok visszhangjai, úgy látszik, nem nyugodnak le egyhamar. Erre mutatott rá az ideiglenes köztársasági elnök abban az interjúban, melynek kapcsán abbéli örömének is hangot adott, miszerint nem ő lesz véglegesítve. Természetesen nem az jelezte az örvényeket, hogy ennek örül, mivel ez tényleg mindenkinek a magánügye. Sőt, felületesen akár azt is takarhatja, hogy Kövér László felmérte saját alkalmatlanságát a feladatra. Ennek következtében az öröme őszinte is lehet. Éppen úgy, ahogy takarhat valami keserű önfelmentést is. Mint amikor a vesztes utólag megmagyarázza, hogy ő tulajdonképpen nem is akart nyerni. Mert kétségtelen, hogy az akit olykor „köteles” előtaggal emlegetnek, vagy olykor a fél parlamentet tekinti illegitimnek, az akkor sem teljesen képviseli az egységet, ha az utóbbiért később elnézést is kért.

Ezzel az önigazolással sem lenne természetesen semmi baj, mivel olyan emberi tulajdonság, aminek megnyilatkozása egyike lehetett volna Kövér László emberi megnyilatkozásainak. Amiért emlékezetessé vált az említett beszélgetés az aligha ez. Sokkal inkább az a kijelentése, amiben azt sokat idézett megállapítást tette, hogy „néhány nyikhaj, senkiházi, utolsó, tollforgató terrorista” az, aki tehet az előző elnök bukásáról. Ami nyilvánvalóan, és sajnos, azt az értelmezést is lehetővé teszi, hogy tulajdonképpen nem az a baj, hogy Schmitt Pál plagizált, és hónapokon keresztül valótlanságokkal mentegette magát. Kövér szerint az is lehet talán, hogy mindezt az tette hibává, hogy kiderült. S ebben nyilván az azt leleplező újságírók a leghibásabbak, akik a közélet tisztaságát a kormányzó párt hatalmi érdekei elé helyezték. Miközben még az sem biztos, hogy a kialakult helyzet árt, és nem használ a hatalmi játékban. A kiderülések kapcsán azonban ugyancsak rejthet némi fenyegetést is akár. Ha ugyanis egy tényanyag feltárása a házelnök, és ideiglenes köztársasági elnök szerint terrorizmus, akkor az akár koncepciós vádak szelét is előre lengetheti. Ami könnyedén elvezethet odáig, hogy „holnaptól minden másként volt”. Akár az is, hogy Kövér László talán a parlamentben sem ülne, ha első jelölésekor az éppen általa sokat szidott SzDSz nem támogatja megválasztását.

S ez nem kevésbé érdekes, egy esetleges másik, Schmitt Pál esetén jóval túlmutató, olvasata is az ideiglenes köztársasági elnök mondatainak. Mert az egy dolog, hogy Áder Jánossal kapcsolatban mi fog kiderülni a közelebbi, vagy távolabbi jövőben. Különösen azért, mert a korábbi elnökcsinálásának vakondokos nyomakodása olyan valami, amiről eléggé elhíresült már. Nem most kell kiderülnie a FIDESZ-jelölt sajátos demokrácia-felfogásának. Azonban a kövéri gondolatok azt is jelezhetik, hogy kissé fordítva sikerült rátelepedni arra a bizonyos éjjelire. Így a nehéz munka eredménye valahogy visszafele kezd nyomakodni a kínos ücsörgés közepette. Mert az egyik kínos kötelességérzet nyilvánvalóan a lojalitásnyilatkozat kellene legyen. Nem a közönségnek, hanem a FIDESZ egyszemélyi vezetésének címezve. Bizonyítva azt, hogy bármi áron próbálják továbbra is menteni a szinte menthetetlent. Azt az egyszemélyinek tűnő döntést, mely annak idején Schmitt Pált a bársonyszékbe emelte. Ám az is valószínű, hogy erre a kinyilatkoztatásra nem csak Orbán Viktor pillanatnyi jó közérzete okán lehet szükség.

Szükség lehet azért is, mert mintegy előre előkészíti a terepet annak, ha Áder Jánossal kapcsolatban lenne bármi nemű problémája a médiának a közeljövőben. Előre felmentve a miniszterelnököt az esetleg ismét hibásnak bizonyult döntés esetére. S persze mintegy előre szólva, hogy „mi megmondtuk, hogy ok nélkül is belénk fognak kötni” azok a bizonyos „nyikhaj, senkiházi, utolsó, tollforgató terrorista” elemei a különben tökéletes szép új magyar világnak. Melyben nincsenek megszorítások sem, csak szép új adóötletek. Azt azonban jó lenne tudni, hogy Kövér László, mint régi harcostárs, vagy társharcos, vajon mit tudhat Áder Jánosról, melynek esetleges kiderülésére ekként kell előre felkészülni. Ez kíváncsiság azonban nyilvánvalóan nincs összefüggésben az előbb említett éjjelivel. Legalább is részben. Ugyanakkor más részben mégis csak van. Azon egyszerű oknál fogva, hogy nem a hatalmi tényezővé válás után kellene átgondolni a korábbi életet, hanem előtte. Nyilvánvaló ugyanis, hogy a világot szembe lehet hazudni, és kellően fanatikus követőkkel tetszőleges menetek és felvonulások szervezhetők a hatalmi diadalok demonstrálására. Van azonban alighanem valaki, akit normális személyiséggel elég nehéz lehet becsapnia a politikusnak is. Önmagát. Azt az egyetlen személyt, akinek talán maradhat ereje a tükörbe fésülgetni át a frizuráját és bajuszát. Így alighanem a hatalmi recept megbízhatóan működne fordítva. Ha nem a már kinevezésre kiszemelt esetében kellene az eltusolásokról gondoskodni, hanem azokat lehetne választottként köszönteni, akiknél nem gond, hogy mi derülhet ki. Nem azért, mert a politikusok hibátlanságával áltatnám magam. Sokkal inkább abban az értelemben, hogy a jelöltről ne utólag derüljenek kis turpisságok, hanem előre lehessen tudni mindazt az előéletéből, mely problémássá válhat a későbbiekben. Ha pedig imigyen „látott” állapotban is megválasztásra kerül, mindenkinek lelke rajta.
Nixon elhagyja a Fehér Házat
forrás: Wikipedia

Egy azonban biztos. A közélet tisztaságáért tollat emelő újságíró nem terrorista. A terrorista ugyanis aligha az, aki megpróbál tenni azért, hogy ne a szürke zónák világfijai és hatalmi önsakkozói befolyásolják mindennapjainkat. Ahogy annak idején a Watergate-botrány kirobbantói is sokkal inkább a közlési szabadság harcosai voltak, mintsem terroristák. Bár kétségtelenül nem volt egyszerű az ő feladatuk sem, amikor a világ egyik legerősebb posztján levővel szemben vették fel a kesztyűt. Azonban annak idején Nixon lemondásához vezetett ez a sajátos szabadságharcuk. Amit alighanem nem is annak, hanem munkájuk részének tekintettek. Így talán a minden kommunikációs bozótban terroristát sejtő permanens fülkeforradalom szabadságharcosainak sem kellene feltétlen ellenségként kezelni a médiát. Mert az igazi újságírás a tények feltárásából, és a közérdekű tények közzétételéből is áll. S még az, ha a megfélemlítés, a lehetetlenné tevés, vagy frekvenciák, csatornák, sávszélességek hatalmi játékával sikerülne is ezt a tükröt összetörni, és a szilánkokra szolgai mikrofonállványokat állítani, a lényeg akkor is keveset változna.

Meg nem történtté ugyanis ez sem tenne semmit. Ahogy lehet bárhogy kommunikálni például a plágiumot is. Az attól még nem lesz dicséretes. S lehet rendeletileg kimondani, hogy a Föld egy narancs körül forog. Attól egy narancsban a jelen tudásunk szerint nem támad világközpontosító gravitáció. Így talán nem árt, ha biztonsági kötél gyanánt legalább a morál cérnája nem szakad el, ha valaki nyilatkozik. Akár, ha címzetes elnökként is tegye azt.

Simay Endre István
Comments on Facebook

2012. április 21., szombat

Adópótszerek.


A politikai ötletelések kapcsán igazán kár is lenne az oktatásügyre korlátozni a kísérleti területet. Hiszen tulajdonképpen bármely más területe is alkalmas az életnek arra, hogy a politikai hatalom gyakorolhatóságának a jelenlegi határait kipuhatolja, illetve tágítsa. Mert másra aligha lehet gyanakodni akkor, amikor újabb és újabb adóztatási tervek kezdenek levegőre jutni a szellőztetések alkalmából. Megannyi olyan potenciális gumicsontként mely, ha kellően megrágva, és ezáltal a közvéleményt is megpuhítva, ám biztosan megnyúlva a sok huzavonában, csontig vág az emberek húsába.

A tranzakciós adó fellebbentése után, melyet nem ok nélkül csekkadónak is hívtak számos közleményben megérkezett a legújabb ötlet. A telefonálás és az internet megadóztatásának ötlete. Ami akkor, ha féltetelezzünk pár dolgot, nem is tűnik teljesen elvetélt ötletnek. No nem a lakosság, a majdani adóalanyok részére, hanem a hatalmi sakkjátékosok számára, akik szerint befogott fülű és bekötött szemű parasztokként kellhet leütni a hétköznapok szereplőit. Mert az kétségtelen, hogy a jelentős mobil-telefonos penetráció azt mutatja, hogy a zsebre vágható kommunikáció beépült életünkbe. S bár nagyszüleink elég jól el voltak akkor is, ha húsz évig kellett várni telefonra, vagy akár nem is volt, mára a társadalom széles rétegére nyugodtan rányomható a bélyeg: „Kommunikációfüggő”. Mert ezen beszélik meg az üzleteket, az állásinterjúkat és a randevúkat is az emberek.

Ha tehát valaki úgy dönt, hogy megadóztatja, az látszólag majdnem olyan hatású, mintha a levegővételt adóztatná meg. A gyakorlatban természetesen nem egészen, mert az is nyilvánvaló, hogy sokan a telefonhasználat csökkentését fogják választani. Ennek a láncreakciónak teljesen nyilvánvaló következménye az, hogy a távközlési cégek a csökkenő kereslet nyomán csúsztatják a fejlesztéseket, ami technológiai lemaradást okoznak a gazdaság egyik alappillérében, a kommunikációban. S persze az erre épülő szektorokban akár munkanélküliséget is. Ami a fentebb említett feltételezendő alapparaméterből máris leleplez párat. Azt, hogy az ötlet felvetőjének haloványan lila fogalma sincs a kommunikáció valósjelentőségéről a vállalkozások életében és az emberek mindennapjaiban. De még kevesebb ismerettel rendelkezik a technológiai trendekről. Tehát egyfajta kommunikációs analfabéta. Illetve, ha mégsem, akkor a pillanatnyi bevételt előbbre sorolja a technológiai fejlesztésektől később várható, a gazdaságot vélhetően serkentő hatásokból származó későbbi bevételeknél. Tehát az is lehet, hogy egyszerűen szűk gazdasági látókörrel látta el az az egyetem, ahol végzettségét hozzávágták annak idején. Talán azzal a kísérő szöveggel, hogy: „Itt a diploma fiam, de ígérje meg, sosem megy a valós gazdaság közelébe”. 

Egyébként egyfajta rövidlátásra a tranzakciós adók esetében is szükség van, mivel gyorsan megjelentek azok a vélemények, melyek a tranzakcióexport veszélyére hívták fel a figyelmet. Arra a természetes gazdasági reakcióra, hogy azok a multinacionális, vagy jelentős tranzakciós forgalommal bíró cégek, akiknek megéri, egyszerűen külföldön fogják lebonyolítani, különben jogilag teljesen rendben levően az átutalásokat. Ez a tervezett adóbevétel csökkenésén kívül értelemszerűen szintén visszahat a munkaerőpiacra. A külföldre telepített könyvelés például felszabadítja a hazai pályán a munkaerőt a stadionépítések és ároképítések számára a könyvelőirodákból. Ha esetleg árokból a politikaiak nem bizonyulnának elegendőnek például. S persze a forgalmát vesztett olyan területeken is szabadulnak fel majd munkahelyek, mint a bankok és akár a postahivatalok. Mert nyilvánvaló, hogy a magánemberek is olyan kevésszer fogják mindezt igénybe venni, amilyen ritkán csak meg tudják oldani.

De a csekk-adóra való rövid visszatekintés után érdemes az internet megadóztatásáról is megemlékezni. Nevezzük egyszerűen bit-adónak az új ötletszerű megvámolását az információáramlásnak. A bevasalás technikájának buktatóit tárgyalják majd még sokan, és kár is belemenni a javaslatfelmerülések pillanatában. Sokkal érdekesebb lehet, hogy szinte adódik a feltételezés, hogy ennek az adónemnek talán nem is annyira a bevétel növelése a fő mozgató rugója, mint a hatalomtechnikai indíttatása. Az információ, mint arra már Ray Bradbury is felhívta a figyelmet a „Fahrenheit 451” című tudományos-fantasztikus művében. Különösen az ellenőrizetlen információáramlás lehet a központosítandó hatalom számára veszélyes, mivel diffúz, alternatív ismeretszerzést tesz lehetővé. Márpedig, ha valami alternatív információterjesztési lehetőséget kínál, akkor az internet feltétlenül. A korlátozási kísérleteket nevezhetnénk akár digitális Fahrenheit –nek is. Ha tehát akár egy új adóval sikerül fékezni az internet-használatot, akkor végső soron egy-egy területen az információáramlást is megfékezheti. 

Ha esetleg tartósan munkanélküliként valaki sem telefonon, sem interneten nem lesz majd elérhető, akkor pedig vessen magára, ha olyan szakmát választott, amiben az álláskereséshez ez és nem az ásóforgatás demonstrálása a lényegesebb szempont. Azt, hogy a szolgáltatók alkalmazotti létszámára is lehet kedvezőtlen hosszú távú hatása, már nem is emlegetem, mert mindenki maga is kitalálhatja. Elvégre minden olyan intézkedés, mely egy korábban nagy gyakorisággal igénybe vett szolgáltatás piaci bevételeit közvetlenül vagy közvetve csökkenti, a szolgáltatásokat nyújtók számát is csökkenti. Ezen az sem sokat lendít, hogy nagy nehezen az internet megadóztatásának kósza ötletéről végül úgy tűnik lemondott a kormányzat. Ezt azért is érdemes óvatosan értékelni, mert már többször bebizonyosodott, hogy ezek a lenyugvások átmeneti jelentőségűek csupán. Hiszen legutóbb a sokszor pihentetettnek tűnt Corvinus-szétvagdosás került ismét terítékre. Így könnyedén előfordulhat, hogy az internet adóztatásának pillanatnyi elvetése csak a mobil-adók könnyebb elfogadtatását szolgálja. Hogy majd egy kicsit később újult erővelpróbáljanak rátelepedni a hálózatos kommunikációra. Miközben a mobil internet adózása alkalmasint továbbra is kérdés maradhat. Adó szempontjából vajon mobil, vagy internet lesz a véglegesítéskor?

Azt, hogy a szolgáltatók alkalmazotti létszámára is lehet kedvezőtlen hosszú távú hatása, már nem is emlegetem, mert mindenki maga is kitalálhatja. Elvégre minden olyan intézkedés, mely egy korábban nagy gyakorisággal igénybe vett szolgáltatás piaci bevételeit közvetlenül vagy közvetve csökkenti, a szolgáltatásokat nyújtók számát is csökkenti. Azonban azt, aki hetekre is nehezen tervez előre, nyilván kár lenne olyan elvárásokkal bombázni, hogy pár évre előre próbálja megjósolni a tervezett intézkedések hatását. Nem véletlen tehát, hogy több pontján a ma még adómentesen elérhető kommunikációs csatornának, szinte a bejelentés napján megindult a találgatás, hogy mi lesz a következő roppant átgondolt adónem, ami be lesz dobva a közvélemény megtörésére, fárasztására. Olvashatunk ilyen ötletelést folyóirat-portálon és fórum-portálon egyaránt. Bár kérdés, hogy az ördögöt mennyire jó a házmester orra előtt a falra pingálni. Bár lehet, hogy tényleg jobb viccesen kezelni azt, amin lehet, hogy hamarosan sírva vigadhatunk kiforgatott zsebeinkben matatva.

Simay Endre István
Comments on Facebook

2012. április 20., péntek

Egyetemi elszabásminta.


A felsőoktatás eléggé úgy tűnik, hogy kifogyhatatlan tárháza a politikai kísérletező kedv kiélési lehetőségeinek. Elfeledkezve kissé arról az apró mellékkörülményről, hogy az oktatás bármely formájában végrehajtott „emberkísérletek” generációknak szabják meg, szabják át a jövőjét. De mit nekünk ilyen apróság akkor, ha egyre újabb és újabb nagyszerű ötletek várnak arra, hogy az éjszakai rémálmokból, a kényszeres szervezhetnékből a valóság talajára manifesztálódjanak.

Az egyik ilyen álomhurok kétségtelenül az, hogy először gyakorlatilag tömegképzéssé tették hazánkban a felsőoktatást. Végső soron több nagy célszalag egyszerű huszárvágással való átvágásáról szólhattak a sikerpropaganda decibelharcosai. Egyrészt nyugodtan mondhatták azt a diákoknak, vagy inkább a szüleiknek, hogy: „Diplomát szeretnétek? Íme a kikövezett út”. Ezen az úton, ha az emlékeim nem csalnak nagyot, az előző Orbán-kabinett tett igen populista óriáslépteket előre. Összekapcsolva ezt azzal a remek gondolattal, hogy a pályakezdő munkanélkülieket el lehet dugni a felsőoktatásban. A statisztikusok elől elsősorban. Azzal meg minek is törődni, hogy az így tömegképzettek diplomája inflálódik, hiszen hurrá, haladtunk a képzési statisztikában, és pár tizedest a munkanélküliségen is fogtunk. Az újság hasábjain. 

A valóságban azért is csőbe húzva ezzel a pályakezdőket, de végső soron az egész társadalmat, mert a beiskolázottak alsó hangon évekig, de legalább három, ám inkább öt évig, leledznek az egyetemeken. A képzésük költségei tehát nem a zseniális statisztikazsonglőröket, hanem az utánuk következőket lépteti finanszírozási aknamezőre. S naná, hogy nem lehetett a képzésbővítési javaslat ellen szavazni, mert annak populizmusa és a választások közeledte ezt eléggé megakadályozta volna akkor is, ha valaki komolyan utánagondol a következményeknek. No persze, hosszú távon az akkor kialakított norma vált irányadóvá, és a megemelt létszámhoz igazított fejpénzek miatt a valós képzés sokszor az intézet margójára került. Vagy átment a költségtérítős továbbképzésekre. Ami nem baj, csak felesleges átverni generációkat azzal, hogy a papírjuk többet fog önmagában érni annál, hogy kevésbé billeg tőle az asztal. Így a tömegképzéssé tétel végső soron egy erőteljes lejtmenetre lökte a felsőoktatást.

S éppen azért, mert évekre meghatározó a beiskolázás, az akkor, évekkel ezelőtt, hozott jogszabályok folyamatosan nyújtogatják bosszúszomjas, a józan ész hiányát megbosszulni szándékozó, betűiket. Ami persze a jelen kommunikációjában semmit nem von le abból, hogy nagy nehezen sikerült rájönni az igazságra. Nevezetesen arra, hogy ez így nem megy. A finanszírozási csapdából nyíló csapóajtót az állam által finanszírozott helyek számának impulzív megkurtításával látta első körön megnyithatónak az oktatáspolitika. Ha ugyan annak lehet nevezni azt a kapkodásnak tűnő felhajtást, ami hol a NAT-ba akar görögöket, hol a felsőoktatásba kasztokat, hol az egészbe minél kevesebb pénzt bevezetni. De leginkább, a kívül álló számára a káoszelmélet egyfajta implementációja diákéletekre felhangolva. Lehangolva ezzel bárkit, aki át akarná látni a káoszt. Mert lehet, hogy egy zseni képes lenne erre, de a társadalomban kevés zseni, míg lényegesen több gyermek van. S persze semmi sem garantálja, hogy a káosz megalkotása önmagában a zsenialitás bélyege, jellegzetes lenyomata lenne. A felső-, és általában oktatásügyi káoszjelekben azonban nem szenvedünk hiánytünetektől.

Különösen mivel a világegyetem nagy egyesített elméletének vágya begyűrűzni látszik az egyetemek körébe is. Önmagában persze egybe is tolhatnánk az összes egyetemet, és kinevezhetnénk Magyarországi Központi Egyetemnek, mely csak karaiban létezik. Mármint az egyetem karaiban, mert az oktatáspolitika pénztől egyre soványított karjaiban aligha. Ott az erő kell az egyre furcsább szabásminták összeállításához. A legutóbbi hírek szerint a hazai közgazdászképzés fellegvárának számító Corvinus-t mégiscsak utolérte a fűnyíró. Biztos rossz helyre került a abban a szubjektív listában, mely a kormányzat bázisát képező Bibó-kollégiumtól, a kormányzati vezetőknek kedves szakokon át a DK-vezetőnek diplomát adó egyetemig húzódik. De mert korábban már felröppent egy Corvinus-megszüntetési hír, majd a hosszas csönd után most éppen egy szétszabdalási ötlet, az egésznek van valami ad hoc jellege. Így mondjuk kicsit nehéz egy gyermek tovább tanulását tervezni hazánkban. De talán nem is ez a cél. 

Mármint nem annyira a tervezhető viszonyok kialakítása, hanem egyfajta hatalmi demonstráció. Mint amikor a kisóvodás tesz valamit, majd körbenéz, hogy még megengedték-e? Közben negédesen, biztatóan mosolyog. Majd újabb pofont ad a valóságnak, és újra teszteli a környezetét. Nem azért, mert a végeredmény érdekli. Sokkal inkább az oda vezető út demonstratív hatása. Annak bizonyítása, hogy ő még ezt is megteheti. Meg még azt is. S még aztabbat is. Lassan erodálva az ellenállást, és csendben szétbomlasztva minden mást. Amíg építőkockákról van szó, addig ez talán egy bizonyos életkorig kell is. Amikor mások életével, képzésével kezdenek játszani, az már inkább az irányítási felelősség kérdése.

Simay Endre István
Comments on Facebook

2012. április 18., szerda

Iskola és milícia.


Testi fenyítés
forrás: euroAstra
A minap még csak arról szóltak a hírek, hogy az ifjúgárda, vagy a leventemozgalmak, vagy ki tudja milyen ködös elképzelések nyomán a középiskolások alakiztatása került napirendre. Most egy újabb militáns elképzelés bukkant fel az iskolarendszerrel kapcsolatban. A Belügyminisztérium olyan iskolaőrök bevetését fontolgatja, akiknek megadatik a lehetőség az „arányos mérvű” testi kényszer alkalmazására. Melyre a híradások egy része szinte azonnal a gyermekek verhetőségére asszociált. 

Nem is teljesen ok nélkül természetesen, hiszen a testi kényszer, a testi fenyítés kapcsán nagyjából ez az első, ami az ember eszébe jut. Amikor annak idején a fegyelmezés evolúciójával kapcsolatban írtam egy szakdolgozatot, mely az interneten is elolvasható, nem igazán gondoltam, hogy kormányzati politikai erő állhat a testi fenyítés, bocsánat testi kényszer mögé. Nem mintha nem lehetne ezen elképzelések mögé társadalmi támogatottságot szerezni. Ez nem okozhat gondot, hiszen ez a fegyelmezési eszköztár az, ami a evolúciósan bedrótozott, és a már a hordákban élő elődeinknek is sajátja volt. A gondot, mint megannyi más esetben végső soron az arányos mérvűség meghatározása okozhatja. Mert alkalmasint természetesen testi kényszer a fizikai helyben tartás is. Például egy tolvajlás esetén. Vagy olyan esetekben, amikor komolyabb sérülésekhez vezet az, amikor a dolog úgy kezdődik a folyosón, hogy „valaki visszaütött”. 

Amellett, hogy kérdés lehet az iskolaőrségnek a léte egyáltalán, az is bizonyos, hogy magának az iskolaőrség felállásának mikéntje ugyancsak lehet egy, a kardinális kérdések közül. Beleértve azt például, hogy kik fogják valójában alkotni majd ezt az őrséget. Az egyik lehetőség kétségtelenül az, hogy az alaki kiképzésen katonásított középiskolások képezik majd az iskolaőrséget. Egyfajta extra felhatalmazással, megfélemlítő és rendfenntartó jogosítvánnyal felruházó „naposként”. Ilyenkor azonban igencsak problémás lehet, hogy ki, milyen alapon ad át jogosítványokat egy diákcsoportnak, a másik diákcsoport feletti hatalom gyakorlására. Ez ugyanis egyfajta feudális meghatározottsághoz vezethet, miközben egyáltalán nem véd, a különben ok nélküli, „szívatások” ellen. Amire rossz válasz az, hogy a diákok közti agresszivitás így is jelentkezik iskoláinkban. Ugyanis aligha milicisták bevetésével lehet ennek elejét venni. Az oka egyszerű, a kapuban megállított gyerek lehet, hogy éppen a kert sarkában fogja, a másik, gyengébb gyereken levezetni a feszültségét. Egy ponton, a kapuban, lehet akár mindenkit ellenőrizni, de mindenkit, mindenhol, és minden időpillanatban nehezen. Leszámítva a Nagy Testvér” szerű megoldásokat.

Mindez különben akkor is igaz, ha kiképzett középiskolások helyett biztonsági őröket akarnának bevetni erre a szerepre. De, míg az első esetben a diákok közti ellentéteket élezi ki olyankor is az ötlet, amikor különben erre nem lenne szükség, addig külön őrszemélyzet alkalmazásakor akár kontraproduktívvá is válhat az iskolaőrség. Könnyen előfordulhat például, hogy a diákság szempontjából a „dobbantás” egyfajta kihívássá válik. Vagy kihívássá válhat az iskolaőrség bárminemű kijátszása is. Ebből a szempontból kétségtelenül teljesebbé téve a katonai kiképzést a középiskolákban. Pont ugyanazokkal a hatásokkal, és alapvetően a tűzzel játszva, mint a kötelezően sorozott honvédség esetében tapasztalható volt. Mert az a gyermek, akinek a szabályokhoz való szocializációja a szabályok kijátszásán keresztül valósul meg, az nem igazán lesz később sem biztosan tekintettel a szabályozásokra. Ez a szabálykezelési, szabálybetartatási megoldás ugyanis csak addig hat, amíg a külső kontroll fennáll. Nem a viselkedésbe beépült szabályként jelenik meg.

De természetesen az ellenkező irányú pedagógiai hatás sem elhanyagolható akkor, ha a külső kontrolltól való állandó félelem épül be a személyiségbe.  Ha a gyermeknek az állandó fenyegetettség jut osztályrészéül az iskolában, akkor felnőtt korában fokozottan fog kínosan ragaszkodni a szabályokhoz. Ez kétségtelenül szimpatikus lehet a hatalom számára, hiszen a szervilizmus bajnokai is ebből a körből kerülnek ki. Ám ezektől a kínosan szabálytisztelő gyermekektől az iskolában hiába várna bárki egy eredeti, innovatív ötletet. Aki tehát ezt az ötletet egyáltalán felvetette, alighanem vagy az emberismeretnek, vagy a pedagógiai ismereteknek volt erőteljesen híjával. Vagy mindkettőnek. Egyetlen szempontot ismerve el csupán. A „szabály az szabály” szemléletét, mely nem annyira a dinamikus társadalmak sajátja. Mentesít ugyanis az egyéni kezdeményezőkészség szükségessége és ezzel a kezdeményezés felelőssége alól is. 

Ami természetesen egyáltalán nem azt jelenti, hogy az iskolai agresszió, az iskolai bűncselekmények ellen ne kellene fellépni. Mert ki szeretné, hogy a gyermekétől rendszeresen elvegyék az uzsiját, és zsebpénzét. Azonban ezekben az esetekben ugyanaz a probléma állhat fenn, mint korábban. Fellépni ugyanis csak a kiderüléskor lehet, és természetesen konkrét bizonyítottság esetén. Mert ugyanaz a szülő, aki vörös arccal követeli a gyermekét meglopó lehetőleg statáriális agyonverését, kikérné az elcsattanó pofont, amit a gyermeke kap az iskolaőrtől. Ha azért csattan el, mert abban az osztályban volt lopás, és az egész osztályt pofonnal próbálnák szóra bírni. Esetleg büntetni azon az alapon, hogy biztos megkapta a tényleges bűnös is.

Nem azért vannak kételyek, mert a gyermek nevelésekor, iskolai pályafutásakor nélkülözhető lenne a szabályok felismerésére, betartására való megtanítása az ifjúságnak. De ennek biztosan eredményesebb módja a kötelezettségek és jogok megismertetésének irányából, mint az egyenruhás szakszemélyzetnek az oldaláról megközelíteni. Mert természetesen, amikor mindezt kellően körbejárta ember és hivatal, akkor megint eljutunk odáig, biztosan ez-e a legjobb módszer? A problémák között ott van ugyanis a körmös és pofon tanári dilemmája. Amikor ez napi történés volt az iskolákban, akkor ennek volt egyfajta társadalmi „hagyománya”. Egyrészt nem volt kirívó az iskolában alkalmazott testi fenyítés, mivel a környező társadalomban sem volt ritka. Másrész éppen ezért volt egyfajta konszenzuson alapuló használati utasítása. Nem túl nagyra emelve a túlkapások számát. Azóta azonban hazánkban elmúlt elvileg a feudális deresre-húzás, és a csendőri pofonok is. Bízzunk abban is, hogy nem a csendőrnosztalgia iskolásítása a cél, hanem csak valami múló hiba okozta a mátrixban a felvetés jelen formáját.

Simay Endre István
Comments on Facebook

Elnöki kacsaringató.

Egy pártkatona mind felett
A plágiumvádba, vagy inkább az azt követő megtévesztésekbe beletört az előző köztársasági elnök bicskája. Lemondott. Ez mára gyakorlatilag gumicsonttá nemesedett ténye a hazai közkörülményeknek. Bár, valószínűleg még sokáig fogják elemezni a kicsik, és nagyok egyaránt, hogy tulajdonképpen mi vezetett idáig. S amikor már percnyi felbontásba fogják tudni a történészek a nagy igazságokat, és elzsibbadt a nyakuk a nagy hátraelemzéstől, akkor még mindig itt lesz a következő nagy falat. A frissen kijelölt új köztársasági elnök, Áder János, kinevezésének, bocsánat megválasztásának, a kérdése. Amin szintén sokat lehet majd rágódni. Elemezni azt, amit talán kár is hosszasan elemezni.

Nagyjából annyira, mint hogy mi vezetetett egy kollégiumi szellentő-verseny győzelméig. Lehet, hogy a bableves, de lehet, hogy a pálinka. Önmagában, csak a tényeket nézve ez szinte mindegy is. Ami tartósan ott marad a szobában az a szaga a lezajlott eseményeknek. Így önmagában az, hogy annak idején a „Bibóban” mi vezetett a kollégiumi haveri kör párttá érlelődéséhez szinte mindegy is. Annak ellenére, hogy sokan és élvezettel elemezgetik a fórumokon. A végeredmény a lényeg. A végeredmény részeredménye jelenleg pedig az, hogy van egy miniszterelnök, akinek egyre inkább teljhatalmat sikerült kiépíteni a pártjában, és a pártjának a Parlamentben. Ami, nyilvánvaló módon erős hatalomkoncentrációt jelent országosan is. A következményeket meg mindenki szagolja.

Az is közismert, hiszen a FIDESZ sohasem csinált ebből titkot, hogy az új köztársasági elnök szorgos pártkatona. Olyan, akit annak idején a vakondtúrások felkaparásában az sem zavart, hogy elvileg titkos szavazásnak kellett volna lezajlania. Valamint képes, és alkalmas volt arra is, hogy Orbán Viktor polgári-körös kilengéseinek idején egyben tartsa a pártot. Valamint képes és alkalmas volt arra is, hogy tevékenyen munkálkodjon a közel teljhatalom elérésének kimunkálásában. Idáig tehát végső soron aligha meglepő, hogy Orbán Viktor Áder Jánost jelölte meg, mint új köztársasági elnököt. Mert az olyan apróságok, hogy előterjesztés, megszavazás, meg ilyesmi a kétharmad birtokában aligha kapnak szerepet. A bejelentéskor ugyanakkor elhangzott egy zsákbamacskával felérő kijelentés. A bejelentést ugyanis az vezette fel, hogy Orbán Viktor meggyőződése szerint ő a legmegfelelőbb jelölt.

Kis visszalövésként ugyebár érdemes lehet elgondolkodni azon, hogy Schmitt Pál is volt a miniszterelnök meggyőződése szerinti legjobb jelölt egykoron. Tehát az a csalhatatlanság egyszer már kibicsaklott a nem is túl távoli múltban. Miközben teljesen nyilvánvaló, hogy Áder tényleg lehet a legjobb jelöltje a kinevezőjének. Az ugyan lehet, hogy a „horgonyemberség” vitatható, de az kevésbé, hogy Áder szervező-, és túlélőkészsége jó. Annyira jó, hogy a brüsszeli „gyarmatosítók” oroszlánvermében eltöltött időt is túlélte. De ami talán még lényegesebb lehet, az az, hogy éppen a brüsszeli kint tartózkodása miatt a legkevesebbet inflálódott FIDESZ-politikusok egyike. Lényegesen kisebb elutasítottsággal, mint a házelnökként nem egy kommunikációs hibát elkövetett Kövér „köteles” László. Márpedig ez nem elsősorban a köztársasági elnökségre, hanem a pártelnökségre való aspirantúra esélyét növelte volna elsősorban. Az azonban nyilvánvaló, hogy a minden bokorban ellenségeket kereső miniszterelnöknek, akit a Gyurcsány-féle DK frakcióalapításának ötletétől is kirázott a lex-DK-t eredményező hideg, feltűnhetett Áder esetében ez a kis szépséghiba.

Így, már csak azért is Áder lehetett a legmegfelelőbb jelölt, mert olyan pozíciónak lett ezzel várományosa, mely pozíció igen hosszú távú hasznot képes hajtani. Személyesen neki is, de a következő ciklusra átnyúló mandátumával, a pártjának is. Hiszen senki nem garantálhatja, hogy a következő választásoknál az áderi törvények dacára biztos a biztos többség. Ugyanakkor az is nyilvánvaló, hogy ez a gesztus Áder fele egyben kivonja őt a pártvezetésért vívott, a következő választások előtt esetleg fellángoló belső rivalizálásából is. Addig pedig köztársasági elnökként szem előtt lesz. Ismerve a hazai közjogi méltóságok presztízsét és hatáskörét, a köztársasági elnök jelenleg az igazi politikai antimatematikus. Se nem oszt, se nem szoroz. Így az egyik előző írásban felvetett prezidenciális rendszer sem válik égetően sürgőssé Orbán számára. Elvégre egy, a pártcsatározásokból kiiktatott ellenfél gyenge köztársasági elnökként nem veszélyezteti azt, hogy miniszterelnökként egy valamit biztosan beszerezzen. Hatalmat. Gazdasági, de legfőképpen politikait, mely utóbbi érdekében gyakorlatilag a teljes közigazgatás átalakításra került az utóbbi idők törvénykezései alapján. S ebben Schmitt Pál túl sok vizet nem zavart. Ahogy pártkatonaként jelenleg naivitásnak tűnik a feltételezés, hogy Áder „horgony” János túl sok iszapot fog felkavarni a tollával.

Ellenben a párton belüli pozíciószerzési esélyeket is ronthatja a későbbiekben, hogy ilyen körülmények között Ádert is utol fogja érni a politikai infláció. Nem tudja majd nem utolérni, hiszen FIDESZ-esként és a poszttért cserébe aligha lesz pártatlan. S ez a vád akkor is gyakran fogja érni, ha egyébként a legjobb meggyőződése alapján dönt. Mert pont ezen legjobb meggyőződése és az ország kommunikálható érdeke közti olló lesz az, ami az esetleges népszerűségéből csírazöldséget fog készíteni. Besorakoztatva az új köztársasági elnököt abba a sorba, ami a pozíció presztízsét bel-, és külföldön egyaránt kétségessé teszi. Vagy kétségtelenül kiüresíti. Így a miniszterelnök a jelöléssel tényleg a saját számára legjobbat tette, ami a jelenlegi hozott anyagból kihozható. A párt-, és miniszterelnöki hatalomkoncentrációban esetleg problémát jelentő embert kiiktatta a párton belüli rangsorból, és ezzel egy időben biztosította, hogy eróziója garantált legyen köztársasági elnökként. Valószínűleg továbbra is aláírva szinte mindent, amit a „kétharmad az kétharmad” jegyében az orra elé szavaznak. Így az elnöki gumicsont, vagy inkább gumikacsa, a régi szép kollégiumi évek buborékjaitól körülvéve, továbbra is ringatózhat a vízen. Az eredményét pedig mindannyian megtapasztaljuk majd.

Simay Endre István
Comments on Facebook

2012. április 16., hétfő

Országnyi pótvélemények.


A Holocaust magyarországi emléknapja. Ez volt 2012. április 16.-án. Előtte egy nappal vonult az élet menete. Fontos? Fontos. Önmagában talán nem is az emlékezés miatt, hanem a napi politika miatt. Holott az emlékezésnek is igencsak helye lenne. De talán nem is egy-egy emléknap alkalmából, hanem folyamatosan. Hiába zajlottak a megemlékezésnek okot adó események sok évtizeddel ezelőtt. Amikor aztán eljutok idáig, szinte hallom azokat a véleményeket, hogy miért kellene naponta emlékórákat tartani a Holocaust okán. A véleményekkel akár egyet is lehetne érteni. De!

De van egy kis bökkenő ezzel. Szó nincs arról, hogy napi emlékórákat szeretnék tartatni bárkivel. Ha az ezzel kapcsolatos kérdéseket feszegetjük, akkor valahol másutt érzem úgy, hogy gond van. Ott, hogy a kérdés mintha társadalmilag is valamiféle elfojtás áldozatává vált volna. Kampányeseményekké, ahelyett, hogy sikerülne valami tudati konszenzust kötni. Nem a politika különböző oldalainak egymással, hanem az emberek jó részének önmagával. Holott történelmi tény az, hogy hazánkban voltak nácik a II. Világháború évei alatt. Ahogy az is tény, hogy hazánkban léteztek zsidó-törvények, és hazánk lakosságának jelentős része vált faji, származási, vallási alapon áldozatává a nácizmusnak. Törvény is van arról, hogy mindezt nyilvánosan tagadni akár büntethető is. De vajon tud-e a törvény hatni az egyes emberben? Aligha.

Az, akinek a családja alig élte túl a faji alapú tömeggyilkosságokat, vajon mennyire van tisztában ezzel a körülménnyel. Ugyanis egyáltalán nem lenne különleges emberi reakció az, ha félelemből, vagy egyszerűen felejteniakarásból a családi emlékezet inkább elfojtással és nem napi megéléssel kívánja feldolgozni az alig feldolgozhatót. A családon belüli hallgatásokra nem lehet törvényt hozni. Ha valakik, vagy az utódaik, nem meri, nem merik vállalni azt, hogy zsidókat mentettek, nem lehet ezt kikényszeríteni. Ha pedig, nagyszüleink generációiból még él, de megélte a sötét ingek, és hozzá illő eszmék tobzódását, vajon mennyire lesz bátor, ha a főváros egy jelentős terén fekete ingesek parádézhatnak. S vajon vállalni fogja-e valaki ugyanekkor, hogy ott volt, és alig élte túl? Könnyen lehet, hogy nem. Az pedig a sors fintora lehet, ha valaki internetes fórumokon hangoztatott antiszemitizmusa biztos decibeljei mögül hirtelen kizuhan. Mert rázuhan esetleg egy családi hagyatékban talált fecni, melyből hirtelen szembesül saját származásával. 

Vajon miként tudhat reagálni erre? Meghasonlik? Netán mérlegre teszi eszméit? Vagy csak elfojtja ezt az apró mellékkörülményt, és önmagát is bíztatva még hangosabban fog üvölteni a hangosak kórusában? Immáron pótvéleményekkel helyettesítve a sajátjait, melyek hirtelen elvesztették önnön alapjaikat? A veszélye alighanem az utóbbinak a legnagyobb. Mert az idegengyűlölet csoportnormáit túlteljesítő, mindenen, és mindenkin keresztül gázoló személyiséghez vezethet. Olyan emberhez, aki menekülni akar önmaga elől. Az is látható, hogy ilyen esetben a személyes helyzet alig különbözik sokszor a társadalmitól. Mert az iskolarendszerünk mennyire birkózott vajon meg azzal a feladattal, amit a saját történelmünk reá testálna.

Sokszor úgy érezzük, szinte sehogy. Olyankor, amikor valaki bármely ember ellen ki kell magából, mint emberi lényből, szinte biztosan így érezhetjük. Mintha valami káosz uralná történelemoktatásunkat. Vagy sokkal inkább, mintha olyan felhő borítaná be egyesek tudatát, ami meggátolja, hogy szembesüljenek az ország történelmével. Még a távoli történelmével sem igazán. A közelmúlttal meg különösebben. Amit a politika sajnos ki is használhat. Mert mit tudna kezdeni a szélsőséges ideológia sokakkal, akik ismerik saját őseiket? Talán sokkal kevesebbet, mint amennyi elég lenne a parlamenti jelenléthez. Különösen, ha az ellenségképek gyártása sem emelkedne az uralkodó országos politika pótvélemény-generáló csomópontjává. De a saját személyes származástól függetlenül sem ártana megtanítani a gyermekeknek azt, hogy a hibák nem heted, vagy százheted íziglen szállnak vissza a fejekre. A Holocaust és a háborút követő béke áldozataira is talán könnyebb lenne emlékezni. Mert az ország vezetésének világháborús szerepére talán nem kell büszkének lenni ahhoz, hogy emelt fővel azt mondhassa valaki: volt, nem örülünk neki, de nézzük azt, ami előttünk van.

Akkor lehetne a napi politikától függetlenül, kegyelettel adózni az áldozatoknak. Nem kileskelődve a megemlékezésből, hogy ki látja: ott vagyunk. Nem a napi politikai demonstráció szintjére emelve, vagy alázva a megemlékezést. Nem a részt vevőket leltárazva, és celebekre vadászva a megemlékezések képein. S akkor talán az sem keltene furcsa asszociációkat, egyfajta ifjúgárdára, vagy levente nosztalgiára gondolva, amikor középiskolások katonai nevelésének tervét jelentik be. Mert szükségtelen lenne országos pótvélemény-versenyt hirdetni. S természetesen, ha megtanulunk az egyik nemzeti sorskérdéssel ésszel, és nem indulattal, nem kirekesztőn szembe nézni, talán könnyebb lesz a többivel is.

Simay Endre István
Comments on Facebook