2012. május 30., szerda

Rehabilitációs kalandjátékaink.

A napjainkban zajló, és a napi politikába beletipró provokációs játék egy idő után kicsit kezdhet hasonlítani arra, mint amikor egymással szembe menő autókkal tesztelik azt, hogy ki rántja el először a kormányt. Hazai viszonyaink között úgy tűnik a szélsőjobb irányba. Ami kormányelrántás esetén nem feltétlenül a legjobb irány, Ahogy a szélsőbal irány sem lenne jobb megoldás. Ez azonban jelenleg a kevésbé fenyegető iránynak látszik. Még akkor is, ha a kormányzat artikulációjában sokan az 1950-es éveket látja felvillanni időnként. Amikor ugyanis a neohorthysta gesztusok nyílt kormánypárti összekacsintást sejtetnek, akkor nehéz azt hinni, hogy ez utóbbi lenne a valós irány.

Sokkal inkább úgy tűnik, mintha a kormányzat valamiféle kalandjátékba kezdené belelovalni magát. Ami azért is veszélyes lehet, mert a játékszellem felülírhatja a józan ítélőképességet. Miként a párthűség is eltörölheti esetenként a racionalitást. Mely utóbbira Vadai Ágnes célzott a rehabilitációs hullámot feszegető interpellációra adott miniszteri válasz kapcsán. Ez a miniszteri válasz sok szempontból minőségileg más síkra terelte a hatalmi játékokat. Még annak fényében is, hogy a korábbi jelek is arra utaltak, hogy Orbán Viktor kormánya valamiért, és a történelmi tapasztalatokkal szembemenve is, a szélsőjobboldali kártyát kívánja kijátszani a gazdasági és belpolitikai terített betliben, A minőségi ugrást kétségtelenül az jelenti, belpolitikailag azért is lehet kétségtelenül kínos a miniszteri állásfoglalás, mivel Gyurcsány Ferenc lakásának kapcsán a kormányzati politika szintjére emelheti a szalonzsidózást. Miközben mit sem vitatta, hogy a rehabilitációs törekvéseket szintén kormányzati támogatásban részesítik. Cseppet sem megnyugtató módon Szálasi rehabilitálásának gyanúját sem azonnal, és kétséget kizáróan visszautasítva.

Az azonban kétségtelen, hogy a provokációk akár a határokon is túlmutathatnak. Miközben nehéz nem egyfajta társadalmi hack-nek tekinteni azt, hogy Szálasi Ferenc egyik utolsó hívének munkássága kötelező tananyaggá válik. Az irodalomórákon, és nem a történelemórákon. Miközben még az is felmerül, hogy Szőcs Gézánál, az Emberi Erőforrások Minisztériumának kulturális államtitkáránál lehettek, mintegy „csempészárúként”, Nyirő József hamvai. De az irodalomórákra, illetve a Szálasi-kormányzat prominensének kötelező tananyaggá válásához visszatérve, a kalandjáték immár kiterjedőben van. Ezek a fejlemények immáron nem csak rövid távú belpolitikai kalandjátékká teszi a történteket. Az ezzel már egyfajta generációs kalandjátékká válik. Amikor ugyanis az egyik oldalon az iskolákban kötelező olvasmánnyá válik Nyírő József, akkor a másik oldalon, nehéz feltételezni, hogy az így kondicionált ifjúság nem lesz megengedőbb a fasizmussal rokonítható eszmékkel kapcsolatban. Ugyanakkor nehéz elszakadni attól a gondolattól, hogy végső soron ezek a lépések egy átfogó, és nagyobb léptékű kalandjáték egy-egy kisebb lépéskombinációja. Amennyiben eltekintünk a kapkodó meggondolatlanságtól, mint motivációs tényezőtől.

A teljes játékpálya ugyanis nem kizárólag az említett belpolitikai pályát jelenti. Holott kétségtelenül ez az a pálya, amin nagyon gyorsan visszaléptethető az ország. Azokba a korszakokba, melyet a feudális kedvezményrendszerek, a kiszolgáltatottság, és a csengőfrász jellemez. A visszalépés ára teljesen nyilvánvalóan az, hogy mások megelőzik a visszalépőket a pályán. Azonban az is belátható, hogy még ebből is nyerhető kommunikációs előny. Azon egyszerű okból, hogy amennyiben a visszalépés elég nagy mértékű, akkor azok, akik nem a visszalépések mentén politizálnak, már nem is látszanak. Ekkor már tényleg csak kellően karizmatikus kommunikáció kell annak elhitetésére, hogy nem visszaléptünk, hanem éppen ellenkezőleg: előreszaladtunk. A többiek pedig azért nem látszanak a kéklő messzeségben, mert már le is köröztük őket. Így azért látszhatnak előttünk járóknak. De valójában nem előttünk járnak, hanem minket követnek. Így végső soron, a belpolitikai pályán való visszalépés megmentheti a kormányzatot abban is, hogy más területekre, más pályákra átlássanak az emberek. De az sem baj, ha átlátnak, mert ott könnyen lehet, hogy úgy sincsenek mások.

A pakli szélén levő kártya részleges bemutatása, vagy akár kijátszása ugyanakkor a kalandjáték egy másik hozadékát is sejteti. Az egyre újabb megszorítások, és a belső ellenségképekre való mutogatás magvai ugyanis könnyebben esnek termékeny talajra. Az ezek nyomán felkorbácsolt viták, és indulatok elveszik az erőt attól, hogy a visszalépett játékos-csapat túl sok energiát fordítson másra. El van a saját belső problémáival. Így a neohorthysta szimbólumpolitika, a fasiszta kormánytag részleges rehabilitációja alapvetően az adópolitikai játékpálya buckáiról is elterelik a figyelmet. Az ugyanis kétségtelen, hogy a napi életkörülményeket ezek legalább annyira befolyásolják, mint a kocsmai indulatok. Az olyan húzások, mint a szektoriális különadók, majd az ezeket pótló mégkülönebb adók, és a mégkülönebbeket kiegészítő segédadók lassan az egész gazdaságot egy adókból és kontraadókból álló ingovánnyá teszik. Ami nem igazán a vállalkozásoknak, és a növekvő munkanélküliség csökkentésnek kedvez. Egyfajta önálló kalandjátékká téve a hazai túlélést Az adókísérleti kalandjáték pedig eltereli a figyelmet azokról a gazdasági problémákról, melyekkel csak az ingovány mélyül.

Összességében kihasználva azt, hogy a problémák amúgy is fokozzák a szélsőségek iránti fogékonyságot, s csökkentik a társadalmi immunitást még az egészen szélsőséges politikai nézetekkel szemben is. Végkifejletben a hatalmi kalandjáték teljes mozaikjának szépen csiszolt, és a jövő generációkra is kiterjedő színezéssel ellátott. darabjává válhat a társadalom részleges visszaléptetése. Akár a zsellérség újfajta felélesztésével kísérve. De sok szempontból egy neofeudalista cselédséget kialakítva. Azokból, akik maradnak. Mert azt szinte az összes felmérés jelzi, hogy az emberek nem hatalmi allűrök közepette kavargó mocsárban akarnak lehúzó kalandjátékokat játszani. Azokat meghagyják azoknak, akiknek a saját ambícióik és tehetségük csak a zavarkavarásban merül ki.

Simay Endre István
Comments on Facebook

2012. május 27., vasárnap

Gyermeknap, Pünkösd, felelősség.

Forrás: Wikipedia
A naptár úgy hozta, hogy a Gyermeknap és a Pünkösd azonos napra esik az úr 2012-es évében. Ilyenkor az, hogy kinek mi jut először eszébe, kétségtelenül egyéni értékválasztás kérdése. Biztosan lesz olyan, akinek a saját gyermeke, és biztosan lesz olyan, akinek az Isten gyermekének tartott Jézus. Nekem egy régebben, 2006-ban írt cikk ugrott be először, melyben a szeret emberi, társadalmi szerepeit igyekeztem körbejárni. Mert a gyermekkel kapcsolatban azért a legmeghatározóbb érzés alighanem az, hogy mennyire nyilvánul meg feléjük szeretet, elfogadás. S persze az is, hogy a gyermek ezt mennyire érzi, mennyire tudjuk kimutatni a gyermekek felé. Igaz ez mind a családban, mind a társadalomban.

A gyermek társadalmi megbecsülését ugyanis aligha a lufiárusok területi előfordulási aránya fogja meghatározni hosszú távon. Hosszú távon semmiképpen. Hosszabb távra sokkal inkább az fogja meghatározni a gyermek életét, hogy mennyire képes betagozódni a társadalomba és társadalom mit tud nyújtani a felnövekvő generációknak. Egyfajta ígéretet téve a jövőre vonatkoztatva. Ahogy a rejtett tanterv is a sorok között működik, a társadalmi ígéretet sem feltétlenül az képviseli, ami a napi politikai kommunikációban elhangzik. Ahogy az egyház szerepét sem csak az jellemzi, amit a Szentlélek kiáramlásának ünnepén a templomokban prédikálnak. Sokkal inkább azok a gesztusok, amelyek a mindennapokban megjelennek. Ha ugyanis egyházi személy szeg meg emberi, vagy akár vallási normákat, akkor aligha fog hiteles képet megjeleníteni arról az eszmerendszerről, amit szóban képvisel.

Ugyanez igaz a köznapi politikában is, miközben tudjuk, a gyermekek felhasználása a politikában nem új keletű. Egyrészt úgy is, hogy egyfajta ígéretet tesznek arra nézve, hogy most ugyan szívtok, mint a gép, de a „gyermekeknek jobb lesz”. Arról azért nagyban hallgatva, hogy mitől lenne jobb, ha a ma bekorlátozza a jövőt. Mert a ma hiteleit holnap kell megfizetni. A ma hibái a jövőben is hatással bírnak. Tehát valójában a legtöbb esetben a gyermek, mint absztrakt túsz jelenik meg a politikában. A jövőbe vetett hit túszaként, melyben a hatalom sokszor volt a történelem során meglehetősen gátlástalan. Mint amikor már reggel mindent megígérünk a gyermeknek, és a ligetben akkor is megvesszük a következő luftballont, ha arra már kölcsönt kell felvennünk. Aznap kétségtelenül learathatjuk aznapra a legnagyobb népszerűséget. Azonban erősen kétséges, hogy amikor a kölcsönt vissza kell fizetni, akkor is népszerűek leszünk. A politika azonban sokszor bízik a manipuláció erejében.

Ez ugyanis a másik pont, ahol a politika a történelmi visszaéléseket képes elkövetni a gyermekek rovására. Egyfajta ideológiai pedofíliát követ el, és hatása sem sokkal kevésbé romboló. Természetesen itt nem arra célzok, hogy a társadalomnak ne lenne felelőssége a következő generáció nevelésében, és ne lennének olyan egyetemes értékek, melyek mentén ne lenne szükséges orientálni a gyermek személyiségét. De az is nyilvánvaló, hogy a társadalmi nevelés során óhatatlanul egyfajta szellemiségi tudásátadás is zajlik. Pontosan úgy, ahogy a családban sem lehet a gyermeket teljesen függetlenként kezelni a szülők világnézetétől, morális felfogásától. Ez egy természetes folyamat, és mert részben a társadalmi beilleszkedésnek is záloga, egyetemlegesen elítélni botorság lenne. Azonban nagyon komoly felelősséget jelent annak meghatározása, hogy ez milyen értékrend mentén zajlik. Akár iskolai rendezvényekről, akár ifjúsági szervezetekről, akár mozgalmi befolyásról legyen is szó.

Mert ezektől fog nagyban függni az, hogy a következő generáció miként fogja önmagát meghatározni a világ nagy színpadán. Azt, hogy milyen nézetekre lesz fogékony, és milyen nézeteket fog szinte ösztönösen elutasítani. S ez az a pont, ahol a politika gyakran visszaél a gyermekek veleszületett vágyával a csoporthoz tartozásra, a csoporttal való azonosulásra. Érthető módon különösen azok az ideológiák, melyeket el lehet adni az egyetemes és egyetlen jóként, illetve nagy tömegtámogatást lehet mögé, akár erőszakkal is, szerezni. Az ugyanis régi felismerés, hogy az a gyermek, akinek fiatalon természetes a társ kihasználása, vgy akár fizikai bántalmazása, az később könnyebben válik Spárta könyörtelen katonájává. Aki fiatalon megtanulja a szegregációt, az felnőttként is fogékonyabb lesz arra, hogy aszimmetrikusan ítéljen embertársaival kapcsolatban. Akár szélsőséges ideológiák mentén is elcsábulva.

Így egyáltalán nem érzem túlzónak a korábbi kifejezést. Az ideológiai pedofilia alighanem leírja azt a folyamatot, mely az ideológiai tanok fiatalokba plántálását jelenti. S a hitlerjugend példája mutatja, hogy még a sorozatgyilkosság is a palettára kerül. Ezért is jelenthet különös veszély abban, ha gyermekkórusokkal éltetettnek egyes ideológiai szimbólumokat. A gyermeknap kapcsán tehát nem csak a szeretet az, aminek eszünkbe kellene jutni, hanem a felelősségnek is. Annak a felelősségnek, mellyel társadalmi szinten tartozunk a következő generációnak.

Simay Endre István
Comments on Facebook

2012. május 26., szombat

A provokáció tűfoka.

"Válámi ván"
Forrás: metropol.hu

Az utóbbi időben kétségtelenül egyre inkább a felszínre törnek azok a politikai indulatok, melyek a szélsőségek felé való kanyarodást jelzik. Egyelőre elsősorban a retorika és a szimbolumok szintjén, mely utóbbiba a szoboravatások, éppen úgy beleértendők, mint a szobrokat ért atrocitások. Cseppet sem csökkentve ezek jelentőségét, mivel a szimbólumok mögötti tartalom mindig is lényeges volt, és a ma emberének is lényeges maradt. Nem mindegy tehát, hogy a mindenkori hatalom miként is reagál úgy a szélsőséges retorikákra, mint a szimbólumokra. Mit pártol, és mit ítél el. S mennyire lehet őszintének tartani akár ezt, akár azt.

Szobrok egymás között...
Mert az egyik oldalon kétségtelenül megjelent egy felettébb érdekes nyilatkozata a FIDESZ-nek, melyet a kormánypárt részéről Selmeczi Gabriella által tartották szükségesnek közzé tenni. Talán éppen azért általa, mert tőle már megszokták az emberek a hitelességében, vagy akár hatalmi logikájában sajátos megnyilatkozásokat. Legyen az akár a nyugdíjpénzek államosítása, és ezzel az eljövendő generációk zaciba csapása, vagy akár az ártatlanság vélelmének felrúgása egy szakdolgozatvita kapcsán. A FIDESZ szóvivőjének úgy tűnik ez a szerep jutott. A hallgatóságnak meg ez a szóvivő. Ami mit sem von le abból, hogy a FIDESZ végre érdemben megszólalni látszott a szoborgyalázások kapcsán. Amiért, ők tudják miért, a rendőrség „csak” rongálásért keresi a tetteseket. Alkalmasint különben az is kérdéses lehet, hogy a Selmeczi Gabriella által elmondottak miért hiányoznak a FIDESZ közleményei közül a honlapon. De ne hasogassuk még ezen is a szőrszálakat. S akkor könnyebb átsiklani azon is, hogy a nagyobbik kormánypárt honlapján a „szobor” szóra keresve egy oldalon található utalás a Wallenberg-szobor elleni akció elítéléséről, és a Horthy-szobor felállításáról. Jól látható időrendben azzal kapcsolatban, hogy mi volt előbb. Miközben a Horthy-szobor felállításának elítélése nem keveredett bele ebbe a fránya listába.

De Selmeczi Gabriella nyilatkozatára visszatérve azért tényleg haladásnak látszik, hogy legalább ”válámi ván”. Ám azt, hogy mennyire az „igázi”, azt inkább egy dodonai nagykövet tudná igazán interpretálni a szóvivőasszony szavaiból. Az a kijelentés ugyanis, hogy mindenfajta provokációt elítélnek, az meglehetősen rugalmas értelmezési kereteket nyit. Mert lehet elítélni egy szobor festékkel való leöntését, de nyilvánvalóan csak azt a szobrot lehet lefestékezni, amit felállítottak. Márpedig a több százezer ember haláláért felelős, és saját életnyilatkozata szerint is meggyőződésesen antiszemita Horthy szobra kétségtelenül egyfajta szimbólum. Akár annak a szimbóluma is, hogy a kormányzati erők mit tartanak a politikai provokációról. Mert amikor a FIDESZ képviselői tarhálnak, bocsánat, gyűjtenek pénzt a fehérlovas diktátor szobrára, akkor például nyilvánvaló, hogy a Horthy-szobrot nem tekintik a provokációs lépések részének. Ezzel mintegy nyíltan is bátorítva azokat az erőket, akik szerint a politikai egyeduralom, és mások megfélemlítése teljesen természetes, Így végső soron a FIDESZ, pontosabban szóvivője szerint a provokációk sora úgy kezdődött, hogy visszaütöttek. Illetve visszafestékeztek.

Az ugyanis kétségtelen, hogy Horthy szobrainak felállítása önmagában is tekinthető provokációnak. Mint szimbólumoké feltétlenül. Ahogy kevésbé szimbólikusan az is tekinthető provokációnak, ha a Jobbik által támogatni látszó, és hivatalosan betiltott, Magyar Gárda, éppen aktuális, utódszervezete Budapest egyik reprezentatív területén, a Hősök terén, gyülekezik, és a belügyi apparátus ezt tétlenül kezeli. De talán ez sem provokáció Selmeczi Gabriella számára, hanem a FIDESZ hatalmi politikájának a része. Elvégre egy szóvivőről aligha tételezhető fel az, hogy magánvéleményt közöl. Még akkor is, ha szavainak a pártja honlapján nehezen fellelhető a leírt verziója. Az azonban még sajnálatosabb, ha a vérszegény elutasítás, és a gárdaszerű szervezetekkel való hatalmi összekacsintás látszata nem a véletlen műve.

Mert ebben az esetben valóban felmerülhet, hogy Orbán Viktor személyes hatalmi tervei közé tartozik az, hogy ezeket a szervezeteket hallgatólagosan éppen úgy eltűri, ahogy a neohorthysta emlékművek állításához is pártemberei gyűjtenek. Amiért ennek ellenkezőjében kellene tudni bízni az az, hogy a történelem tanulságai közé tartozik az is, hogy azok, akik a szélsőségesekkel akarták kikapartatni a gesztenyét, vagy maguk is besorozást nyertek a szélsőségesek táborába, vagy eltűntek a történelem színpadáról. S ritkán békés körülmények között. Így még az a forgatókönyv is élhet valami ködösen tekervényezett tervezési téren, hogy a szélsőségesek térnyerése azokat is a hatalom oldalára állítja, akik különben a hátuk közepébe kívánnák az adott vezetést. Azt hívén, hogy az adhat egyedüli védelmet a jövőben. S bár ez lenne az igazi zavarosban halászása Orbán Viktornak, a történelem ezt a forgatókönyvet is rendre a diktatúrák komposzthalmaiba dobta eddig. Így végső soron a FIDESZ szóvivőjének nyilatkozat mellé kellene egy értelmezési tartomány megfogalmazása is. Arról, hogy a nagyobbik kormánypárt mettől, meddig, és mit tekint provokációnak.

Az ellenzék nem szélsőjobbos oldaláról szinte mindent, az látszik. De a túlsó oldalról, esetleg saját pártján belül vajon hol a határ? A Horthy-szobrokat, tudjuk, hogy nem tekinti annak, és az arra pénzt kéregető pártbélieket sem tekinti provokátornak. A nyilas parlament tagjának, Nyirő József írónak, az állami pénzen történő kvázirehabilitálását és romániai újratemetésének kezdeményezését szintén nem tekinti provokálónak. A gárdafelvonulásokhoz rendőri védelmet biztosít, tehát azt sem. A KDNP sem szólalt fel azért, hogy egyház-közeli intézmény falára kerüljön ki Horthy-emléktábla, és a gárdafelvonulások miatt sem nyújtottak be interpellációt. Tehát ebben hatalmi konszenzus látszik. Márpedig innen végül is a szimbólumok nyelvén már alig van lejjebb. Vajon egy Szálasi-szoborra való gyűjtés már átvinné a kormányzati ingerküszöböt? S amikor ez bekövetkezik, akkor nem lesz már késő? Selmeczi Gabriellától, vagy akár Orbán Viktortól végső soron ezekre a kérdésekre is szívesen olvasnék választ valahol. De eddig csak annyit tudunk, hogy valamiért a két világháború közötti félfeudális rezsim a szimpatikusabb. Talán mert belefér a zsellérnosztalgia pokróca alá.

Simay Endre István
Comments on Facebook

2012. május 24., csütörtök

Zavarhorgászati gesztenyekapirgálás.


A zavarosban halászást egyszerre lengi be valami cinkos összekacsintás, és az ellenérzések árnyalata, Nem véletlenül, mivel sok függ attól, hogy miként alakul ki az a zavaros. Ha valaki maga keveri fel az iszapot azért, hogy az iszapban vakon tapogatódzókat kizsebelje, azt aligha tekinthetjük a morál és erkölcs igazodási pontjának. Esetleg csak egyes, nem éppen elfogadott körökben. Míg kétségtelenül vannak azok, akik „csak” haszonélvezői a zavaroknak. A kialakult, és tőlük többé-kevésbé kialakult helyzet oldalvizén juttatják előre a csónakokat. Melyre nem biztos, hogy felveszik az alant kizsebelteket, de legalább nem turkálnak a zsebükben. A helyzetet persze árnyalja az, ha olykor a felbukkanó fejekre csapnak és visszataszítják az illetőt a kavarodásba.

De a zavaros helyzetek általában megteremtik annak haszonélvezőit. Még akkor is, ha ehhez elég csak nem kivenni azokat a sziklákat, melyek körül elég örvény keletkezik ahhoz, hogy felkavarodjon az iszap. Társadalmilag pedig felkavarodjanak az indulatok. Az is nyilvánvaló, hogy a társadalmi zavaroknak is megvannak a maguk haszonélvezői. Ez természetesen korántsem újkori találmány, mert alighanem már az ókorban is hasznot húztak ebből azok, akiknek elegendő információja volt a dolgok alakulásáról. Mint ahhoz sem kell különösebb fantázia, hogy a fegyverkovácsok és páncélkészítők haszonszerzése végigkísérte még az olyan nagyobb zavarokat is, mint a polgár-, és területszerző-, illetve honvédő háborúk. A hasznuk pedig alighanem jelentősebb volt akkor, ha a háborúban amúgy is veszteséglistára kerülő gyártmányba nem adtak bele apait-anyait, hanem csak annyit, amennyi az átvételhez kellett. Mely átvételt akár az átvevő némi megkenésével is lehetett segíteni szükség esetén. Az persze egy más kérdés, hogy mennyire lehet az államvezetés csúcsaként tisztelni azt az államvezetőt, akinek vezetése alatt ilyen előfordulhat, vagy az ilyen folyamatnak közvetlenül, vagy közvetve haszonélvezője.

Ha pedig bárki ezek után, a közelmúlt történései, nevezetesen a szoborállítások, és a Don-kanyar csapatainak beszállítói, elhíresült papírtalpú bakancsok „jogutódai”, illetve a fentiek között összefüggést látna, az aligha a véletlen műve. Az akkori kor háborújának megvoltak a maguk oligarchái, akiknek érdeke fűződhetett azokhoz az állapotokhoz, amik kialakultak. Részben ténykedésük nyomán is kialakítva azokat a körülményeket, melyekben talán nagyobb volt az emberveszteség, mint amit a háborús helyzet indokolhatott volna. Bár Horthy alighanem ki kérte volna magának, ha valaki azt mondja, hogy az ő rendszerében oligarchák szednék meg magukat a háború áldozatain. Amitől a felelősségének szintje persze nem feltétlenül változik. Ahogy abban sem, hogy bizonyos sziklákat „elfelejtett” kivenni az örvénylésből. Azokat, melyek mentén kavarogva a zavaros iszap, a mocsok feltáplálta a szélsőségeseket. Akik aztán, annak rendje és módja szerint, már önjáróan gondoskodtak a „rend” fenntartásáról. Ha jó néhányan tényleg addig éltek is.

Így tehát a zavaros helyzeteknek egyik haszonélvezője kétségtelenül az a hatalmi tényező, amely akár a nyílt diktatúrát is bevezetheti, ha már elég nagy a társadalmi feszültség. Mert sokan fogják úgy érezni, hogy a kiszolgáltatottságnál, a kiszámíthatatlanságnál, az utcán megjelenő agresszivitásnál még a cicázó csendőrtollak árnyékában kiszámítható „rend” is jobb. A védelmi pénzek beszedésénél a hasonló állapotokhoz a pénzbeszedő és a kocsmaszétverő általában azonos csapatban játszik. A társadalomtörténetből alighanem többen idézni tudnának szintén olyan helyzeteket, amikor az utcai provokációk mögött ugyanazok álltak, mint akiknek érdeke volt a diktatórikus rendszer bevezetése. Ez azonban nem törvényszerű. Ha ugyanis egy társadalomban a hatalom könyékig turkál a lakosságzsebében, és közben szinte mindent megtesz a gazdasági bizonytalanság, a lakosság elszegényedése érdekében, akkor az elégedetlenség kiváltásához nem szükséges a nyílt provokáció. Elegendő lehet az, ha nem engedik meg a konfortérzet kialakulását.

Nem kell tehát más, mint ötletszerűen bevezetett adókkal bizonytalanságban tartani, és kiszámíthatatlanná tenni a mindennapokat. Amihez „természetesen” el kell tüntetni a megtakarítások nyújtotta látszólagos biztonságérzetet is. Például közvetlenül elkobozva, „csakis a lakosság érdekében”, a fránya pénzintézetekben depózott megtakarítások egy részét. De nem kevésbé hatásos az, ha olyan, a honi valuta árfolyamát, befolyásoló megoldásokat vezetnek be, mely a lakosságot a megtakarítások felélésére kényszeríti, és nem ösztönöz további megtakarításokra. Ebbe a gazdaság maga beleroppan, de az elégedetlenség nyilvánvalóan magasabb hőfokon fogja fűteni a társadalmi kuktát. Ha ezek után még megalkotható is egy-egy ellenségkép, akkor az is elérhető, hogy az egyes embercsoportok ne a valós problémákkal, hanem egymással legyenek elfoglalva. Az örvénykeltésre pedig a szélsőségesek mindig felhasználhatóak. Hallgatólagosan elviselve, bár a szólamok szintjén elítélve az egy-egy réteg, nemzetiség, kultúrkör ellen felvonulókat. Bízva abban, hogy majd ezek kikaparják a hatalom számára a gesztenyét.

Bízva abban, hogy nyilvánvalóan kommunikációs ágyútöltelékként, egy-egy kirívó eset magára vonja az ellenzék, illetve az ellenzők össztüzét. S persze bízva abban, hogy amikor már a gesztenye kellően kihűlt, akkor megjelenhetnek a színen, mint a rendcsinálás felkent profétái. Megjelenhetnek azt hirdetve, hogy a további társadalmi áldozatokra a rend helyreállítása és fenntartása miatt is szükség van. S persze kapóra jöhet, ha a sziklákon ücsörgő szélsőségesek megnevezik a maguk ellenségképeit, mert szinte magától értetődően előkészíti a terepet ahhoz, hogy újabb ellenségek kerülhessenek fel a listára. A megfontolások helyébe egyfajta hitvilágot ültetve a saját gyűléseiken. Még azt sem lehetne mondani, hogy a történelemben egyedül való állapot lenne az, hogy egyes hatalmi tényezők így gondolták bebiztosítani a jövőjüket. Az is egyfajta forgatókönyv lehet ugyanis, hogy a rendpártiság térnyerésével a fagyi visszanyal. Az akár szándékosan hagyott, vagy csak a tehetségtelenség okán bekövetkező csőd-közeliség a gazdaságban, a munkanélküliség növekedése olyan mértékben erősíti meg a szélsőségeseket, hogy hiába a nagy önbizalom, a támogatottságról szóló önáltatás, és a karizmatikus hordószónoklat. Az örvény átcsap a sziklákon, és a kosz elönti a környéket. S vele valóban „rend” lesz. A szürke iszap egyhangúsága, melybe belefojtják azt, aki ki akarna emelkedni és körülnézni.

S persze, zárszóként mit lehetne mondani? Legfeljebb azt, hogy fentiek megfelelése a jelen helyzet egyes vonásainak csak a véletlen műve lehet. Mi is lehetne más. Hiszen az iszap csak kavarog, és kavarog. Szobrokat állít, vagy meglevőkre sodor disznólábakat.

Simay Endre István
Comments on Facebook

2012. május 22., kedd

Abortusztabletta, szociális abortusz, politikai kétszínűség.

A népességfogyás kétségtelenül jelentős problémát vethet előre, amikor a jövőt terveznénk előre. A mesterségesen provokált népességfogyás éppen úgy, mint a természetesnek tekinthető folyamatok következtében bekövetkező. Az előbbi kategóriába sorolhatnánk békeidőben azokat az intézkedéscsomagokat, melyek az aktív népesség fokozottabb elvándorlását provokálják ki. Míg az utóbbiba azok, melyek az utódnemzés csökkenésével, a halandósági arányokkal kapcsolatosak. Ezeket azt hiszem akkor is érdemes külön tárgyalni, ha nem is minden tekintetben függetlenek egymástól.

Már csak azért sem, mert amelyik, még nemző-, illetve szülőképes korban leledző fiatal úgy dönt, hogy elhagyja az országot, az megszületendő gyermekei számára sem feltétlenül itt talál majd helyet. Így azok az oktatáspolitikai intézkedések, amelyek borítékolhatóan az elvándorlási hajlamot növelik, közvetve hozzájárulnak az unokák nemzedékének eltűnéséhez is az országból. Tovább fokozva azt a nyomást, ami az ellátórendszerekre nehezül. Valamiért erről a hatásról szemérmetesen illik hallgatni akkor, amikor felsőoktatási reformokról, köznevelési görögökről, és foglalkoztatáspolitikai falovakról esik szó. Hatásaiban nem elemzett, az aktuális vezérszólamokat visszacsengető, napi politikának vetve oda generációk jövőképét. Legyen szó akár az érettségik színvonaláról, a tankötelezettség tologatásáról, az államilag finanszírozott helyekről, vagy szinte bármiről.

Ahogy a napi politikai retorikának látszik ismét alátaposni egy olyan problémahalmot, mely részben következménye is a kiszámíthatatlanságnak. Annak, ami alighanem nem a gyermekvállalás irányába hat. Miközben kár lenne tagadni, hogy egyébként is idősödik a népesség, és a gyermekszületések száma nem a népesség gyarapodását vetíti előre. Ennek azonban aligha olyan okai vannak, mint amilyen az abortusztabletta engedélyezése, vagy tilalma. Ahogy már az abortuszról szóló korábbi viták sem nélkülözték a számban kisebbik, jelmondatokban hangosabb kormánypárt szemforgató retorikáját. Az abortusztabletta kapcsán hasonló állapotok kezdenek kialakulni a kormányzati retorikában. Annyiban szinte biztosan, hogy mintha egymással sem igazán állnának beszélő viszonyba. Kiterjesztve az egymással való kommunikációra is azt a helyzetet, mely talán néhány politikusnak már amúgy is lételeme a saját tükörképével szembeni viszony alakításában.

A hírek ugyanis először arról szóltak, hogy zöld utat kapott a gyógyszeres terhesség-megszakítás. S noha már az engedélyezésről szóló hír is jelezte az alkalmazásnál elávrt szigorúságot, Szócska Miklós egészségügyi államtitkár a babaruha visszakövetelése mellett döntött. Amennyiben kinyilatkoztatása szerint mégsem kerül forgalomba. Hivatkozott ugyan szakmailag nem rendezhetőnek ítélt vitákra, de az furcsa lenne, ha ezek a viták az engedélyeztetési eljárás során nem derült volna ki. Arra meg talán gondolni sem kellene, hogy a kormányzati politika és a szakmai szervezetek között a minimális kommunikáció is hiányzik ebben az emberi életekről szóló vitában. Az azonban elég erősen gyanítható, hogy valójában nem orvos-szakmai, hanem politikai jellegű vitáról van inkább szó. Elvégre a KDNP-nek mégis csak ki kell állni, mintegy hivatalból az emberi lelkekért. Mely kiállás alapvetően nem is elítélhető, akkor, ha következetes, és nem csak a napi politika lélekkereskedelmi haszonszerzését szolgálja.

A fenti kijelentés egyébként korántsem azt jelzi, hogy elhivatott pártolója lennék az abortusznak. Azt azonban igen, hogy a gyermeknek nem csak a megszületéshez való jogát szeretném szem előtt tartani, hanem az emberi jövőhöz való jogát is. Amiben szülők részéről a frusztráltság, a napi bizonytalanságok, a tervezhetetlen jövő nem biztos, hogy a legjobb recept. Márpedig ilyen körülmények között elképzelhető, hogy valaki nem vállalja be, és éppen a gyermek iránti felelősségtől vezetve nem vállalja be a gyermek megszülésének hosszabb távú projektjét. A politikai szemforgatásra térve vissza, a napi megélhetési bizonytalanságnak aligha kis mértékben képezik részét azok a kormányzati intézkedések, melyeket a KDNP mintha nem illetett volna markáns kritikával. Az unokák nemzedékének szüleit érintő azon oktatáspolitikai csomagot, mely akár diák-exodushoz is vezethet, éppen hogy a KDNP-hez köthető oktatáspolitikus nevéhez köthetjük. Ami természetesen mit sem kisebbíti azok felelősségét, akik a foglalkoztatás-, és gazdaságpolitika harcterein vívnak a kivándorlás erősítéséért. Olyan mértékben, hogy sarkítva bár, de akár szociális abortuszprogramnak is nevezhetnénk.

A gyermekvállalás ugyanakkor nem lehet kampányfeladat. Pontosabban az elhíresült Ratkó-korszak megmutatta, hogy milyen közvetlen, illetve közvetett, nemzedékeken átnyúló feszültségek forrásává válhat. Miközben érdemes figyelembe venni azt, hogy az abortusz lehetőségével való élés, vagy annak elutasítása mindenképpen az adott ember adott lelkiismereti felelőssége. Ezt kormányzati parancsra akkor sem tudhatná átvenni egy politikai erő, de még a szomszédasszony sem, ha különben minden megélhetési, és kiszámíthatósági feltétel adott lenne. Ha valami elítélhető lehetne, akkor az végső soron az abortuszra kényszerítés lenne. Ez azonban nem tabletta, vagy szike kérdése, hanem a gyermekvállaláshoz való objektív jog megtagadása valaki számára. Alig kevésbé elítélhető módon, mint a kényszeres meddővé tétel lenne. Az ettől való elhatárolódás nyilvánvalóan pozitív lenne, de persze az nem csak a cselekvő kényszer, hanem a társadalmi-, és szociális körülményteremtés felelősségét is felvethetné.

Ha tehát valamiben a politikának felelőssége lenne, az például az esetleg kényszerítőnek érzett körülmények vizsgálatában lenne. De a jelen kommunikációban nem teljesen látszik kiemelkedni a betűtengerből az, hogy ebben foglalna állást a Parlament. Márpedig, amikor olyan szobrokat, emléktáblákat avatnak, és olyan köztéri nevek felett zajlik vita a neohorthyzmus jegyében, mely tömegek halálát idézi, ez is egyfajta állásfoglalás lehetne. S nem amellett a korszak mellett, mely korszakban a művi meddővé tétel, népcsoportok kasztrálása a napi politikai beszéd és cselekvés része volt. A múlt korszakainak felidézésekor az adott korszakot szimbolizáló gesztusok is hozzá tartozhatnak. A háborúban meghaltak sosem megszülető gyermekeinek emlékeivel együtt. melyeket nincs tabletta, ami megszületetté tesz majd. De valamiért a KDNP az említett Horthy-párti gesztusok ellen sem látja szükségesnek felszólalni. Inkább csatlakozni látszik a politikai zavarosban halászókhoz, akik azt hiszik, a szélsőjobb majd nekik is kikaparja a politikai gesztenyét. Addig meg lobogtatják a zászlót, a platformreklámmal az abortusztilalomról.

Simay Endre István
Comments on Facebook

2012. május 21., hétfő

Hazafiság levelező tagozaton.


Forrás: http://m.wikitravel.org
Az este olvastam a hírt, hogy a miniszterelnök nyilatkozott Chicagóban, mely várost nem annyira a csúcstalálkozók, hanem a maffia városaként ismerheti az, aki az amerikai filmekből hallott először a városról. Orbán Viktor nyilatkozata, azért megnyugtató módon, nem a maffia képviselőinek szólt, hanem a magyarság helyi képviselőinek. Talán ezért is látta szükségét kifejteni, hogy a hazát tulajdonképpen zaciba csapták. Ennek kapcsán kerestem ugyan az IMF-tárgyalásokat megszakító miniszterelnök önbevallását, vagy pénzügyminiszterének minősítését, de a híradásban nem sikerült megtalálnom. Ami persze lehet személyes figyelmetlenség is.

Az orbáni nyilatkozatból inkább a szokásos „elmútnyócévezés” refrénje hallatszott ki. Azt ecsetelve, hogy milyen romhalmazt is vettek át 2010-ben. Mármint bocsánat, nem romhalmazt, hanem egy halmaz adósságot. Egy olyan kormánytól, melynek válságkezelő eredményei közé nem tartozott be a magánnyugdíj-pénztárak államosítása, és az ötletszerű adóztatási kísérletek. De nyilvánvalóan ez is szemlélet dolga. Ahogy annak megítélése is, hogy az elhíresült Kósa-Szíjjártó nyilatkozat indította-e el a hazai valutát a lejtőn, vagy elindult volna magától is, ha Bajnai marad kormányon. Az internetes fórumokat olvasva ezek körül a vélemények körül szinte hitvitára emlékeztető csörték zajlanak. Orbán Viktor hitvilágának nyilvánvalóan az a kedves, ha nem az egykulcsos adó költségvetési ingoványát látja a közelben, hanem a Bajnai kormány gerendáit a távolban.

Így talán stílszerű is, hogy a chicagói Szent István-templom épületében hangzott el az a hittétel, hogy az előző kabinet zálogba bocsátotta az országot. Kellő rosszmájúsággal persze azt is lehetne mondani, hogy a zaciba csak azt veszik be, ami értékes. S arra adnak hitelt, amiben fantáziát látnak, míg Fellegi miniszterurat hiteltárgyalások és hitelnyújtás helyett inkább csak előszobáztatták a nagyvilágban. Ami azért némi hitelességi, értékvesztési gyanút ébreszthetne a nemzetközi zálogházban. De ilyen rossz májjal, mintegy cinizmussal igazán nem illik egy kormányzatot illetni, mely olyan nagy áldozatokat hoz. Az adótörvények ötletszerűsége alapján elsősorban a zsebünk oltárán. De a szabadságharcnak ugyebár ára van. Nyilván tudta ezt Kossuth is, amikor Amerikában járt. Igaz, ő nem ígért gyorstalpaló állampolgárság-szerzést. Ám változnak az idők.

Manapság állampolgárságról illik, úgy tűnik, beszélni külföldön az ott élő magyaroknak. Az pedig, aki azt hiszi, hogy magyarnak lenni nem papír, hanem kulturális és nemzeti identitás kérdése, vessen magára. Az pedig, aki szerint az állampolgárság egy jogi megfelelése ennek azok számára, akik valóban az adott állam polgárai, és ott élnek, ott fizetnek adót, és ott döntenek az ott élők közügyeiről, végképpen szégyellje össze magát. Különösen akkor, amikor maga a miniszterelnök nyilatkozik arról, hogy immár nem csak az állampolgárság szerezhető meg majd gyorsítva, hanem szavazni sem kell ehhez ide dugnia az orrát annak, akinek esetleg a szélsőségektől nehéz levegő nem annyira tetszik. Vagy csak jobb szeretik Kalifornia napja alól elküldeni véleményüket arról, hogy mi történjék idehaza.

Ezzel a forradalmi megoldással kiterjesztve a levelező tagozatot immár a hazafiságra is. Pontosabban arra nem, mivel a magyar kultúra generációs átörökítése nyilvánvalóan független a szavazatoktól. Az természetesen az ott élők felelőssége gyermekeik felé. Akik előtt szerintem is szélesre tárt kapu kell, hogy álljon, ha az óhazába visszaköltöznének. Magukkal hozva azt, amit tehetségük lehetővé tesz. Míg ottmaradtukban is segítséget kell adni, hogy őrizői legyenek magyarságuknak. Ha tehát bármely egyetem levelező tagozata nyílna meg, állami segédlettel a külhon akárhányad-generációs közössége előtt, alighanem üdvözlendő lenne. De a szavazati jog ilyetén kiajánlása egyfajta állampolgári búcsúcédulával felérő gesztus. Olyan cédulával, mely megadja a döntés lehetőségét a döntés következményeinek viselése nélkül. Amiről a szomszéd nemi szervének és a csalánnak a példája is felvillanhat. Óhatatlanul levelező tagozattá téve azt a hazafiságot, melyből itthonra úgy tűnik sokaknak csak a melldöngetés, és a neohorthysta kommunikáció marad. Kérdés persze, hogy azok leszármazottaiból, akiknek felmenőit éppen a mostanság szélsőjobbról felkarolt Horthy Miklós üldözte ki az országból, mennyire kérnek majd Orbán Viktor levelezős hazafiságából.

Simay Endre István
Comments on Facebook

2012. május 20., vasárnap

Statisztikát, csak magamnak szépen...


A Magyar Nemzet hírei szerint az MTI ablakán befújt a hidegfront szele egy statisztikát a NAT támogatásáról. Éppen időben, mivel valahogy a korábbi írásban emlegetett vastaps nem igazán akar felharsanni. Az álló éljenzésről már nem is beszélve. Van akit a természettudományok kétséges kezelése, míg másokat az irodalomoktatás kötelező olvasmányai zavarnak. Márpedig elég csökkent hatásfokú az a tanulmány, amit a tanár hiteltelenül tud csak átadni tanítványainak. Akár azért, mert maga sem hisz a NAT remekségében. Akár azért, mert esetleg valóban olyan mennyiségű tananyagot akar betölteni a diákba, amire nem lát esélyt.

Így tényleg legfőbb ideje volt egy tanulmánynak, ami alátámasztja azt, hogy ez a NAT a lehetséges téridő összes lehetséges cselekvési síkjait áttekintve a legjobb, legtámogatottabb, és legüdvözítőbb. Már csak azért is, mert az utóbbiról mégis csak gondoskodhat a hittan kötelezővé tétele. Akár az egyház felügyelte erkölcstan keretében. A NAT tervezete szerint mindenképpen, míg a végleges verziót a tanároknak sem tartották szükségesnek megmutatni a kihirdetést megelőzően. Valószínűleg azért, mert az úgysem tartozik rájuk. Be kell tartaniuk, és kész. Különben is, mint azt az éppen aktuálisan felelős miniszter, Balog Zoltán is megállapította: időtálló és korszerű. Aki tehát ezt nem hiszi el, az járjon utána. Mármint utcát sepregetni, vagont pakolni, vagy hasonló. Mert tanárként nem biztos, hogy igényt tartanak majd a munkájára. De addig is szégyellje magát, ha nem ünnepel felállva.

Különösen most, hogy már a statisztika is azt mondja, hogy márpedig az nagyon jó. No nem a NAT, hanem az olyan jól megfogalmazott célkitűzések, mint a fontosabb tantárgyak alapismereteinek szükségessége. Arról a fontos megállapításról már nem is beszélve, hogy a tanintézet nem csak oktasson, hanem neveljen is. Mely megállapítás különben a pedagógusképzésben már évekkel, ha nem évtizedekkel ezelőtt is közhelyszámba ment. Aligha tekinthető tehát a jelenleg elfogadott NAT újdonságai közé. Persze van egy akár véletlen, akár szándékos elszólás is az MNO tudósításában. Miszerint „A Nemzeti alaptanterv prioritásait a kormányzati kutatás szerint az összes megkérdezett több mint kétharmada támogatja”. Amiből azért nem árt figyelembe venni azt a kitételt, hogy a kutatás kormányzati megrendelésre készült. Így talán érthető az is, ha kellően közhelyes esetleg az a kérdéssor, aminek eredménye az MTI birtokába került.

Azt ugyanis alighanem hiba lenne feltételezni, hogy az adatok nem tükrözik a kérdésekre adott válaszokat. Elvégre elegendő a megfelelő kérdéseket feltenni ahhoz, hogy olyan válaszok szülessenek, ami a támogatást biztosítja. Az adatok révén a statisztikának. A statisztika révén pedig az azt készítőknek. Ha ugyanis azt kérdezzük meg az emberektől, hogy az iskolának kell-e a felnőtt életre való felkészítéssel foglalkoznia, akkor borítékolható az igenlő válasz. Mert ez tényleg elvárható. Azt meg esetleg kínos lehet feszegetni, hogy ezt milyen módon tegye. Iskolai milíciákkal a megfélemlítettek és kényszeres szabálykomplexusosak társadalma felé a középiskolások alakiztatásával, vagy sem. Az ördög ugyanis gyakran még ilyen elnagyolt állapotban is ott lakik a szegletekben.

De más tekintetben sem feltétlenül kell elszakadni az elvárt eredményektől. Valószínűleg kevés szülő fogja azt mondani, hogy az iskolából kikerülteknek erkölcstelen kutyaütőknek kell lenniük, és lehetőleg legyenek zavart személyiséggel megvertek is. Kiegyensúlyozatlanok, és lelkiekben semmik. Így aztán nem nehéz olyan választ kapni, hogy sokan támogassák a diákok erkölcsiségének pallérozását, vagy testi-lelki gondozását. Azt pedig valószínűleg nem vették bonckés alá, hogy ehhez a kötelező hittant és az agresszív tornatanárt szeretné-e esetleg valaki körítésnek. Ahogy a szaktárgyakkal kapcsolatos elvárásokra is a mikéntek és hogyanok vizsgálatok adhatnának valós választ. Azt ugyanis senki nem vitatja, hogy a magyar nyelv használati szabályaira nem árt megtanítani a csemetéket. De a NAT-tal kapcsolatos kritikákban sehol nem lehetett megtalálni azt, hogy a nyelvtan megtanítását feleslegesnek tekintené bárki is. Azt azonban már többen kétségbe vonták, hogy ehhez a kiszemelt kötelező olvasmányokon keresztül vezetne-e az egyedül üdvözítő út.

Olyan ez, mintha azt kívánnánk megkérdezni, hogy meg kell-e tanulni magyarul? De arra már nem lennénk kíváncsiak, hogy mit is értünk ez alatt. Mert néha még azon is vita lehet, hogy végső soron mit tekintsünk az éppen aktuális magyar nyelvnek. Az ugyanis kétségtelen, hogy I. István királyunk igencsak bajban lenne, ha a ma Budapestjén kellene megélnie. Legalább akkora problémákkal küzdene, mint az, akinek az első magyar nyelvemlékek írott formái alapján kellene megtanulnia írni. Márpedig annak a kérdésnek alighanem teljes támogatottságot lehetne szerezni, hogy meg kell-e tanulni írni. De vajon miként oszlana ez meg, ha olyan kérdésekkel is kiegészítenénk, amik alapján esetleg a rovásírást tekintenénk igazán nemzetinek. Esetleg nyelvezetében a Corvinák világát. Hasonló a helyzet az olvasással is. Nem az a kérdés, hogy meg kell-e tanulni? Hanem az, hogy olyan példákon keresztül kell-e megtanítani, amivel azonosulni nem igazán fognak a diákok. Technikailag megtanulva, de funkcionálisan meg is utálva az olvasást.

Azért persze megnyugtató, hogy a sok akadékoskodó pedagógus, pedagógiát tanuló szülő, és kötözködő publicistával szemben van, aki megtámogatja a NAT világát. Ha már az ember néha úgy érzi, sakk-matt helyzetben vannak a tanulmányok, legalább a kormányzati kutatások alátámasztják a kormányzati döntéseket. Mert hova lenne a világ, ha már azok se tennék.

Simay Endre István
Comments on Facebook

2012. május 19., szombat

Erkölcsi hordó(m)érték.


Az erkölcs alighanem olyan valami, amiről könnyebb beszélni, hogysem pontosan megfogalmazná valaki azt, hogy pontosan mi is az. Az erkölcsös élet alighanem kicsit mást jelent egy apácának, és mást egy filozófusnak. Ebbe kár is lenne belemenni, mert azért a legtöbb embernek van valami halvány sejtése, hogy mi is az az izé, amire akkor gondol, amikor erkölcsről hall. Ami azért nem feltétlenül jelenti azt, hogy az, aki esetleg sokszor beszél az erkölcsről, maga lenne az erkölcsi tisztaság szobra.

Alkalmasint szobor. Mostanság sokat hallani a szobrokról. Elszállítják az egyiket, odébb pakolják a másikat, míg gyűjtést rendeznek a harmadiknak. A szobornak, mert azért azt nagyjából mindenki elfogadja normának, hogy nem egészen a demokrácia mintapéldája, ha valaki szobrot állíttat saját magának. Lehetőleg nagyot, lehetőleg drágát, és lehetőleg valami központi helyen. A szülőfalu főterén, vagy még inkább a kormányzati központban. S nyilvánvalóan nem egy hordót tekintve talapzatnak, mint a kinyilatkoztatások fő kelléke. Holott alighanem sokan gondolták az életükben saját maguknak szobrot állítókról, hogy leginkább egy hordó szükségeltetne ehhez kellék gyanánt. Miközben a különben megálmodott, és formába manifesztált tényleges talapzatot lelki szemeikkel tényleg egy hordónak látták. De a erről inkább hallgattak. Mert azon körülmények között, amikor a vezér szobra életében a főtérre kerül, jobb az ilyen renitens véleményekről hallgatni.

Ami persze nem jelenti azt, hogy szimbólumokkal ne lehetne hasonló hatást kiváltani, mintha szobrot állítanának. Elvégre a centrális erőközpontot nem csak annak centrális figurája, hanem ténykedései jellemzik. Szertehagyva ennek morzsáit, dokumentumait maga után. Mint félős kisgyerek a fehér kavicsot. Tehát végső soron elég ezeket a kavicsokat képletes márványtömbökké kinevezni, és a hatás hasonló lesz. Az előre baktató jól látható ösvényt hagy maga után. Immár márványtáblákkal, melyekre rá lehet vésni a címszavakat. Talán azért is volt visszás hatása annak, amikor közintézményeknek tették kötelezővé a nagy eszmék kitapétázását, vagy a népszavazással meg nem erősített alapnyi törvény közzé asztalozását. Valahogy sokakban keltette ez azt a képzetet, hogy tulajdonképpen a parlamenti kétharmad névsorát, vagy akár csoportképét is kitehették volna ezzel az erővel. A mindennapi életet éppen olyan alaposan befolyásolja, és éppen úgy csak egy részét képviseli a teljes lakosság véleményének. De ugyebár az ilyen csoportkép kipakolása ellen mégiscsak tiltakozik, még tiltakozik a közerkölcs. Maradnak tehát a szimbólumok.

Szimbólumok, mint a szobrok is. Mert aligha nem tekinthető egyfajta erkölcsi állásfoglalásnak az, hogy kinek a szobrára kötnek útilaput. Miközben az is állásfoglalással ér fel, hogy mely egykori közszereplő kap, és hol kap szobrot. Amiért ezen érdemes talán egy kicsit elgondolkodni, annak időszerűségét a horthysta restauráció jeleként felfogható szobor-, illetve táblaállítási, és köztér-elnevezési kampány fellángolása adja. Horthy történelmi szerepe aligha vitathatóan nem a esik a pozitív tartományba. Ám ez nem jelenti azt, hogy ne vitatnák. Kihasználva azt, hogy a Don kanyarulatához vezényeltek zöme halott. Nem igazán van módjuk tehát tiltakozni. Míg a kétharmad nevében a többi tiltakozót leseprik a szólásszabadság jegyében. Mint tette azt a FIDESZ egykori frakcióvezetőjéből még erősebb emberré kinevezett Lázár János. Jellegzetes példáját adva annak, hogy a demokráciát jellemző szócsavarulattal tér ki a kérdés elől a volt diktátor pártján. A kérdés elől, melynek tárgy egy szobor valakiről, aki egy igencsak központosított, és cseppet sem demokratikus berendezkedés vezére volt. Óhatatlanul egyfajta erkölcsi mérceként is állítva a jelen hatalom képviselője elé az ezrek haláláért közvetlenül vagy közvetve felelős személyt. Ami erkölcsi irányfényt már csak azért is könnyebb megtalálni, mert a szoborért rendezett gyűjtésen a kormányzó párt képviselői is képviseltették magukat.

Mely szobor tényleg szimbólum. Egy olyan berendezkedés szimbóluma, amikor tényleg alig számított az, akinek semmilye se volt. Így a szoborállítás alapvetően csak egy fogaskereke annak a szerkezetnek, melybe a zsellérség újjáteremtése is beleillik. Vagy ahol a diák milíciák árnyékában tanul, és középiskolásként alakiztatják. Mert hiszik, nyilván ettől a buzerálástól lesz jobb hazafi. A hordószónokok szerint alighanem. Miközben ott bűzlik az a bizonyos latrina a hordó alatt. Melynek szagát már talán nem is érzi az, aki nem meri büdösnek mondani a csatornaszagot. Mert egy diktatórikus vezérnek állított szobor üzen. Azt az erkölcsiséget üzeni, amit maga  a diktatúra képvisel. Ahol visszamenőleges törvények uralkodhatnak, és ezzel gyakorlatilag a jogállamiság látszata is homályos függöny csupán. Mert ahol visszamenőlegesen lehet békeidőben törvénykezni, ott sosem tudhatja senki, hogy ellene mikor és miként születik törvény. A létbiztonsága pedig attól sem lesz jobb, ha nem ellene, hanem szervezetek ellen születik törvény. Legyen az akár csak egy rádiócsatorna, melyen nem hozsannáznak elég hangosan.

A szobor tehát üzenet. Egy diktátor szobra is. Fenyegető üzenet, de üzenet. Megüzenve azt az utat, melyet a hatalom kinézett magának. Talán kicsit irigykedve is, hogy annak bezzeg lehet. Annak bezzeg lehet szobrot állítani, miközben nekünk még nem. Holott az istenadta nép igazán felnézhetne ránk onnan a porból Ránk a permanens szabadságharc önjelölt hőseire. Ám egyelőre marad az irigység. Esetleg talán csak az önkontroll még pislákoló piciny szikrája. S talán ez utóbbi bízott az is, aki a diktátorszobrok egyikét némi festékkel arcul... Szóval arcul illette. A szimbólumra szimbólummal és egy nyílt levéllel reagálva. Függetlenül attól, hogy végül mennyire csak a géprombolók dühének válik csak jelképévé esetleg. Még szoborként is mártírrá avatva azt, akiben a példát akar látni az, aki ma még érzi, hogy a nemzetközi színpadon nagyon dobogna az a lóláb, ha maga állna modellt.

Simay Endre István
Comments on Facebook

2012. május 17., csütörtök

Sakk, NAT


Forrás: ingyeneshatterkepek.eu
A teljes hazai tanári kar gondolom felállva, vastapssal üdvözölte az oktatás új vezérelvét, a hazai oktatás sohanemvolt csúcspontját, amikor elfogadták az új Nemzeti Alaptantervet. Ha figyelembe vesszük, hogy a NAT-ok legfőbb tulajdonsága eddig az volt, hogy jöttek, majd jól elmentek, végső soron ezt is tudomásul lehet venni. Azzal a fenntartással, hogy ez éppen a legújabb kísérleti munkaprogram gyermekeink tanulmányi jövőjével. A NAT ugyanis már kialakulása során kapott annyi kritikát, és vált az ötletelés céltáblájává, hogy vastaps helyett végső soron egy vállrándítással is tudomásul lehetne venni az elfogadását.

Azzal a további fogalombővítéssel, hogy Hoffmann Rózsa játszóterén újrafogalmazták a játékszabályok egy részét. Megfogalmazva azt a szabálygyűjteményt, amitől szorgos, engedelmes emberpalánták fognak felnövekedni az iskolai melegágyak üvegházában. Kellően hazafias öntudattal, mely majd eltölti csordultig az ő kis szívüket. Miközben olyan, a hétköznapok kultúrájába mélyen beágyazott kötelező olvasmányokat olvasnak, melyek esetében csak a beágyazottság hiányzik, meg a hétköznapiság. Már ha eltekintünk attól, hogy hétköznapi presztízselvárások mentén lesz majd kötelező olvasni Wass Albert és Kertész Imre műveit. Mert mi más is hiányozhatna egy igazán öntudatos honfi szellemi stelázsijáról, mint ezen művek abszolutizálása. De igazán kár lenne annál a kérdésnél leragadni, hogy mely kötelező olvasmány az, amit kisebb lelkesedéssel olvasna az iskolai ifjúság. Az évtizedekkel korábbi paletta szerzőgárdájának java jó eséllyel szállna versenybe a jelzett két íróval. Az olvasás megszerettetésére is nagyjából hasonló eséllyel pályázhatnának valahol a negatív tartományok valamely pontján.

S nem azért, mert irodalmi alkotásként ilyenek, vagy olyanok. Ezen veszekedjenek az irodalmárok. Pedagógiailag alighanem bizton állítható, hogy ami nem a hétköznapokkal, vagy a hétköznapok beszélgetéseivel valamilyen formában kapcsolatot tartó irodalom, azt lehet kötelezővé tenni, de tapsvihart azért nem kell elvárni mellé. Ahhoz meg nem kell azt hiszem kristálygömb, hogy Harry Potter nagyobb érdeklődést arat majd a NAT-tól függetlenül is, mint a Sorstalanság minden Nobel-díjával együtt. Legfeljebb majd a pad alá kényszerül, mint az 1960-as években Rejtő Jenő. Már akkor, ha a gyermek családja különben pártolja az olvasást, és a csemete ezért aztán csak megtanulja, hogy az olvasás nem csak a szöveges matekházit, és a kötelező olvasmányokból írandó dolgozatokat kiszolgálását jelenti. Az pedig kit érdekel, hogy a NAT-ot kidolgozó, minden bizonnyal remek, oktatásügyi szakemberek nem igazán szoktak gyerekekkel beszélgetni? A politikát aligha. Oda nem pedagógia, hanem vezérszólamok kellenek. Arra pedig a presztízsből kötelező olvasmányok és a nemzeti öntudat hangoztatása teljességgel elegendő.

Ha pedig mégsem, akkor lehet előrángatni olyan közhelyeket, mint annak idején a kényszeredett mosolyt fakasztó „A Nemzeti köznevelésről szóló törvény koncepciója” címet viselő piszkozatba beemelt görögök. Akik elég régen éltek ahhoz, hogy ne kérjék ki maguknak a pamfletekben való megidézésüket. Ahogy őseink is elég rég éltek ahhoz, hogy ne nagyon feszegessük életük apróbb-cseprőbb ügyeit. Mert akkor talán behatóbban kellene foglalkozni a hazai terület népességének történetével, ami kínos szembesülést okozhatna egyeseknek a történelmi ismereteik káoszával. De talán ez még valahogy bele is fér majd talán a baltával irányba faragott alaptantervbe. Az ördög úgyis a részletekben lakozik, és még aludni sem álmos.

De ha már ördög. Kapnak a diákok majd szép ropogós hittanórákat. Direkt lenyomva a torkukon, vagy szép alternatív papírba csomagolva. Már ha megmaradt a nagy igyekezetben az a koncepció, hogy a hittan alternatívájaként hirdetett erkölcstan felügyeletét ugyancsak az egyház fogja ellátni. A szülőknek való felelős igazmondás nagyobb dicsőségére. Azoknak a szülőknek, akik esetében esetleg lesznek egyenlők és még egyenlőbbek. Részben annak alapján, hogy a hitvilági agytekervény-szabványosítás melyik csomagolását választják gyermekeiknek. Részben pedig akár annak alapján is, hogy tartanak-e otthon egy házassági anyakönyvi kivonatot a gyermek mellé, vagy csak szimplán szeretik és nevelik a csemetéjüket. Mely szülőcsoportosítási kétségek kisördöge azért ébren maradt attól, hogy az előbbi címkézést meghirdető MCST mintha pillanatnyilag akár nem is lenne. Az ébresztőt pedig az fújja a nevezett apró patásnak, hogy ugyanazon párt adta államtitkár-asszony a NAT elővezetője, mely párt már korábban is egyes csak szerintük üdvözítő elvek fetisizálásáról híresült el. Mert sajnos a NAT nem teljesen ragadható ki abból a környezetből, amibe ágyazottan született, nevelkedett, majd megszavaztatott.

Egyfajta rejtett tantervként települve rá akár a pedagógusok szélesebb rétegeire. Miközben óhatatlanul üzen a diákságnak és a szülőknek. Megüzen egyfajta igazodási mintát is természetesen a sorok között. Még az olyan sorok között is, melyek esetleg tényleg csak a nagyobb tanulmányi teljesítmények irányába hatnak. Már akkor, ha valaki elhiszi, hogy majd a következő kanyarban nem fog menet közben megváltozni valami. A süllyesztőbe küldve egész addig tanulmányi teljesítményét. Mely hithez, tekintve azt, hogy az utóbbi időkben valahogy sehogy sem akart összejönni egy generációkon átívelni tudó oktatáspolitika, azért kell némi felelőtlen vakság is. Azért persze az, aki az éppen elfogadott és aligha tökéletesnek tekinthető NAT-ban reméli a megoldást az oktatáspolitika problémáira, az nyugodtan higyjék benne, és tapsoljon. Legfeljebb, ha nem sikerül elég lelkesre, akkor majd rámutatnak a hordóról. Miközben vigyáz majd rá az iskolai milícia. Csak neki, csak és kizárólag az ő érdekében.

Simay Endre István
Comments on Facebook

2012. május 15., kedd

Földet a jövő zselléreinek?!

Jobbágy és földesúr II. József idejéből.
forrás: Wikipedia
A magyar mezőgazdaság múltját néha a nosztalgia könnyeit elmorzsolgatva emlegetik. Jelképeként a hajdan volt dicsőségnek, vagy a hajdan volt gazdaságoknak. Akár a régi nagybirtokokon alapuló rendszert, akár a későbbi TSz-korszak kerülne is a terítékre. Mely termelő szövetkezetek rendszerváltozás utáni szétszedése majdnem annyi konfliktust okozott, és majdnem annyi későbbi ellentétet tett a borítékba, mint annak idején az erőltetett létrehozásuk. Ebbe most nem is mennék mélyebben bele, mivel mondhatnánk nyugodtan: így jártunk.

Annak idején a privatizáció megtörtént, és az első rosszabb időjárással bíró tenyészidőszak után éppen úgy megjelentek a tüntetők, mint a túltermelés esetén. De ezt is már elfedi lassan az idő homokja, mivel a tönkrement gazdák földjei szép lassan újrakoncentrálódtak, újrakoncentrálódnak. Kívülről nézve mindenképpen, miközben belülről sok olyan keserűség és kudarc is felhalmozódhatott az évek során, melyről csak ritkán szerzünk tudomást. Az egyes emberektől, nehezen bár, de eltekintve, mindenképpen egy olyan folyamat rajzolódik ki, melynek kiindulási pontjainak egyikén megtaláljuk azokat a családokat, akik ma a falusi munkanélküliség rétegeit népesítik be. Azokat, akik ennek a folyamatnak a nettó vesztesivé váltak. Mert kaptak ugyan földet, de tőkét már nem annyira. S ez jellemző volt azokra is, akik korábban olyan iparágakban dolgoztak, amelyek a rendszerváltó kormány érzelmi gazdaságpolitikájának estek áldozatul. Akár a mezőgazdaság közelében, a feldolgozóiparban.

De önmagában szinte mindegy is, hogy melyik irányból érkeztek el arra pontra, hogy szereztek valamekkora földet, ha sem a termelés tartós megfinanszírozásához szükséges tőkével nem rendelkeztek, sem a szükséges szakismeret teljes rétegszerkezete nem rakódott le a fejükbe egyik napról a másikra. Ezt a helyzetet természetesen számos más tényező is árnyalta, de most ezek jó részét szándékosan hagynám figyelmen kívül. A munkanélküliként, nyugdíjasként földet szerzők esetében az említett tényezők is bőven elegendőek voltak ahhoz, hogy pillanatokon belül a személyes csőd szélére kerüljenek. Anyagilag és emberileg egyaránt. Mert az is személyes csődhelyzet, ha valaki a nagy örömmel birtokba vett föld eladására kényszerült, és végignézhette egy modern nagybirtokosi rend kialakulását. Miközben, jobb esetben, segíthetett az új földesúr birtokát megművelni.

Amikor ugyanis a TSz-mentesítési program földosztását meghirdették, pár dolgot „elfelejtettek” tudatosítani az emberekben. Mely apróságokat azok, akik az ipari munkanélküliség elől menekültek vissza nagyapáik emlékeihez, különösen nem igazán tudhattak a napi gyakorlatból. Az egyik kétségtelenül az, hogy az egyes mezőgazdasági kultúrák csak bizonyos technológiákkal, és csak bizonyos terület felett művelhetők gazdaságosan. Olyan szinten bizonyosan, mely nem csak az asztalra kerülő zöldséget termi meg, hanem piacra is kerülhet. A másik elfeledett információmorzsa pedig részben ehhez is kapcsolódóan az volt, hogy a föld birtoklása bizony kevés. Még akkor is, ha ásóbottal műveli meg valaki, mint a kőkorszakban. Az egyik évben ugyanis jöhet jégverés, a másikban aszály, a harmadikban belvíz. S a eközben kell tartaléknak lenni a család fenntartására, és a következő évi vetőmagra is. Azaz csak olyan tőketartalékkal érdemes belevágni, ami akár több éves veszteséges periódusokat is átvészelhetővé tesz. Olyan tőketartalékkal, mely a kárpótlással, TSz-telenítéssel földhöz jutottak jó részének szinte értelemszerűen nem álltak rendelkezésére.

S amiért erre érdemes visszagondolni azt az a hír inspirálta, mely szerint meghirdetési pályára lépett a „Földet gyerekért” –program. Az eredetileg több, mint egy éve megszellőztetett tervezet önmagában lehetne akár előremutató is, miközben eléggé hajazni látszik a gyerekbeígéréssel való lakáshoz jutás modelljére. Összességében természetesen nem is jelentene ez sem problémát, mivel miért ne kaphatna állami földterületeken művelési előjogot az, aki családostól hajlandó erre adni a fejét. Azonban szinte borítékolhatónak tűnik, hogy erre azok lesznek fokozottabban hajlamosak, akiknek szinte az utolsó lehetőségek egyikeként bukkan majd fel az életében az egzisztenciális családstabilizálás lehetőségeként. Vélhetően tehát megint nem azok lesznek többségben, akik mondjuk öt éves tőketartalékkal vágnak bele a gazdálkodásba. Esetleg feladva egész korábbi életvitelüket. Kockáztatva a tönkremenetelt.

Mert a mezőgazdasági termelés jellegén mit sem változtatott az eltelt közel két évtized. Ugyanúgy birtoknagyságtól, kultúrától, gépesíthetőségtől, esetleg műszaki infrastruktúrától függő a jövedelmezősége, mint annak előtte. A föld akár tartós bérbeadása az állam részéről, és bérelhetősége a fiatal pár számára ehhez továbbra is kevés. Ha azonban ezt követően fut jéghegyre az életük hajója, akkor csak szaporítják a mezőgazdasági munkanélküliek sorát. Egyben tág teret nyújtva azoknak az előítéleteknek, melyek esetleg rajtuk részben kívülálló okokból bekövetkezett életcsődjük nyomán szakad rájuk. Kikiáltva olyan senkiknek, akik semmit sem érnek, mert semmit nem sikerült szerezniük a jótékony állam különben esetleg alig valamit érő segítségével. A hírek ugyanis nem szólnak arról, hogy a programban részt vevőknek tartós hitelt is nyújtanának, valamint legalább egy szakmunkásképzésnyi mezőgazdasági képzést is. Csökkentve a személyes kitettséget, a személyes kudarc esélyét.

Különben, kellő cinizmussal, akár ez is lehet egyfajta cél. Egyrészt a családcsődök nyomán demonstrálható, hogy „lám, mi mindent megtettünk, de azok a semmire kellők csak elherdálták”. Másrészt a földekhez később hozzájutók számára adott lesz az eladósodott, kisemmizett, és éppen ezért kiszolgáltatott munkaerő, amit immár a család is a helyhez köt. Csökkentve a hazai népesség amúgy sem nagy mobilitását. Gyakorlatilag újjászervezve azt a zsellérséget, melynek megszüntetése annak idején komoly kihívást jelentett a mezőgazdasági területek megélhetési vákuumának betömögetésekor. Ha pedig a látványos földbérleti kudarc után sikerül az újjászervezett oligarchia, bocsánat földesúri réteg kezébe helyezni a földet, akkor az már nem feltétlenül fog gyermekre ígéretet tenni. De ha mégis, gyermekét akár több csőbe húzott generáció gyermekei fogják szolgálni béreslegényként. A modern zsellérnosztalgia jegyében.

Simay Endre István
Comments on Facebook

2012. május 13., vasárnap

Érettségi után(zat).


Mi tagadás nagy volt a kísértés, hogy az érettségik kapcsán leporoljam egyszer volt szakdolgozatomat, ami az érettségi szükségességéről szólt. Elvégre manapság amúgy is divat a szakdolgozatok felülvizsgálata, boncolása. Amiért nem tettem, az kettős okkal bírt. Az egyik, hogy az érettségi elleni hangulatkeltésre alkalmas, ha valaki felületesen olvassa. A másik pedig az, hogy akárki elolvashatja, mivel kint van az interneten. Az összes erényével és hibáival egyetemben, a http://www.euroastra.info/files/simay_szakdolg_erettsegi_vizsga.pdf címen. Most, hogy lezajlóban az érettségik, legalább az egyik ok részben kiesett, míg a másik mögött álló tartalom időszerű maradt.

Maga a kérdés mindenképpen, hogy „Kell-e nekünk érettségi?”, mely kérdésre annak idején abban sikerült megtalálni a választ, hogy kell, de nem ilyen. Olyan rendszerben sem, ami a szakdolgozat készültekor 2009-ben létezett. De olvasgatva a jelen állapotok leírásait, a felsőoktatás, valamint a közképzés különböző koncepcióit olyan sem, ami jelenleg létezik, ami a jelen évben zajlott. Mert Hoffmann Rózsa ugyan elégedett lehet, amennyiben elmondhatja: „bekeményítettünk”, de ahogy a vándorszobrok egyikének modellje, József Attila írta „sekély e kéj”. Ugyanis a valóságban a szigorítások pont az ellenkező célt érhetik el, mint amit optimistán tulajdoníthatunk neki. Az ugyanis, ha előkészítés nélkül szakad egy fokozottabb elvárásrendszer valakinek a nyakába, arra fel nem tudván készülni, csak frusztrálni fogja. Márpedig egy vizsgára való felkészülés, különösen egy, a diák akár egész további életét meghatározó vizsgára való felkészülés nem egy egyhetes procedúra. Normálisan biztosan nem. Legyen az akár egy megváltozott érettségi tematika, követelményrendszer, vagy a felsőoktatásba való belépés paramétereinek, a továbbtanulás elvárt irányultságának megváltozása.

Persze nem vitatom, hogy vannak olyan alanyi jogon mindenhez értők, és mindenhez jobban értők, akiknek ez nem számít. Nem feltétlenül azért, mert mindenhez értenek, hanem mert őket esetleg megvédi az alternatív csatornákon elért pozíció. Elvégre ki merészelne egy államtitkárt odaültetni egy matematika-érettségihez, hogy oldja már meg, ha arra jár. Másrészt a legtöbb mindenhez jobban értőről gyakran derül ki, hogy a tudásszintjük valóban nivellált. Azaz valóban közel egyformán értenek mindenhez, de ez a szint valahol a kétéltűek anyagcseretermékeinek ürítési szintjén van. De ezt a vonalat itt és most inkább el is vágom, szüneteltetem, elvégre nem is ez a lényeg. Vagy csak közvetve a lényeg, amennyiben az oktatáspolitika átlátó képességét jellemzi esetleg. Esetleg rámutatva arra, hogy az oktatáspolitika nagyjából annyira felkészült a feladatra, mint amennyi időt hagy a diákoknak.

Mert inkább visszatérnék ahhoz, hogy mennyi idő állt rendelkezésre a felkészüléshez. Nem csak a diáknak, hanem a tanárnak is. Alapvetően azt hiszem nem járok túl messze a valóságtól akkor, ha megkockáztatom a kijelentést, hogy kevés. Kevés ahhoz, hogy a tanárok szükség esetén személetet váltsanak, és érdemben tudják a diákokat felkészíteni a változó követelményekhez. Miközben társadalmilag mit sem változott az, hogy bár az érettségi önmagban továbbra sem lett a papírok ásza, a hiánya megbélyegez. Márpedig az érettségi bukás stigmatizáló hatásának elkerülésére mintha nem igazán születtek volna intézkedési tervek. Nem mintha a tervezőpapír ne bírna el mindent, és a terv megoldana egy évtizedes problémát. De legalább a szándéknyilatkozat szintjén el lehetne rugaszkodni attól, hogy mindenki annyit ér, amennyit kaparnia sikerült. Akár a más szemének kikaparásán, illetve a többiek teljesen ostobának nézésén keresztül is. Nos, mintha a szándéknyilatkozat is hiányozna ezen a téren.

Amiért ez veszélyes, az nem az alkalmatlanok kiesése a rendszerből, hanem sokkal inkább az, hogy az oktatás befekszik az előbb említett szemléletnek. Márpedig ez az a szemlélet, ami kasztosít. Az a diák, akinek a családja eleget kapart, az ugyanis majd részt tud venni a különórákon. Azokon, amiken lehet, hogy egy életre megutálja az immáron nem önkiteljesedést, hanem teljesítménykényszert, családi elvárást jelentő tanulást. Alighanem át fog jutni az érettségin, és akár az államilag finanszírozott helyekre is bekerül. Jobb esetben valahogy kiheveri a különórák okozta traumát, és talán a család sem fog irreális elvárásokat támasztani vele szemben. Így, ebben az esetben, szerez egy diplomát, amivel könnyedén lehet, hogy nem tud mit kezdeni. Azt, hogy önszántából hány továbbképzésen fog részt venni, borítékolni lehet. Ellenben tovább fogja tudni vinni a család elvárásait, és a gyermekeinek sem lesz jobb. Rosszabb esetben rögtön az elején tele lesz a hócipője az egésszel, és ameddig a család rugdossa teljesít, majd az első adandó alkalommal elsüllyed valahol a mélyben. De, mint látható, még az oktatáspolitika által is kedvezményezettek esetén sem feltétlenül pozitív hozadéka lehet a játékszabályok menet közbeni megváltoztatásának.

Akinek a családja nem kapart eléggé, és ezáltal szinte semmit sem ér az oktatáspolitika és kormányzati álláspont jelenlegi állapotában, az különösen ki van téve a leszakadásnak. Nem azért mert tehetségtelen, hanem azért, mert a család nem fogja tudni megfizetni azokat a különórákat, amik a röptében változó követelményekre készítenék fel. Legyen az akár a humán terület, vagy a valamiért csak a szavak szintjén, vagy ott sem, pártolt reáltantárgyak egyike. Így végső soron ezen a csatornán elég gyorsan rövidre zárható az alattvalói kaszt utánpótlása, akivel szemben már az sem követelmény, hogy legalább élete első két évtizedét információszerzéssel, szemléletének tágításával töltse. Az oktatáspolitika ugyanis látványosan lemond azokról, akik betöltötték a tizenötödik-tizenhatodik életévüket. Hoffmann Rózsa számára ők nincsenek is talán. Vagy csak valami zavaró tényezőként.

Igaz zavaró tényezőként korábban is jelen vannak a diákok az iskolákban, de erről az iskola-milíciáknak kell majd gondoskodni. Az azonban szinte biztos, hogy nem csak azok fognak kiesni az oktatási rostán, akik fiatal korban a bűnözés irányába fordulnak. Könnyedén elképzelhető, hogy az akinek a szülei az egymillió nem létező új munkahely kárvallottjai közé tartoznak, kénytelen családi kenyérkeresettel foglalkozni az irodalmi nagyságok előtti leborulás helyett. Igaz, még ebben az esetben is választhatja azt a megoldást, amit éppen az irodalmi, művészeti nagyságok közül többen megtettek annak idején. Átlépheti az országhatárt, és világgá mehet. Kétségtelenül hozzátéve ezzel sokat a saját kiteljesedéséhez, és élete megalapozásához, de igen keveset kamatoztatva tehetségéből a hazai határok közepette.

Mely határokat különben szinte bármely fiatal diplomás, vagy egyetemista lényegesen könnyebben lép át abban a tudatban, hogy diplomásként itthon nem kívánt személy. Nem a szavak, hanem a társadalmi gesztusok szintjén, mely gesztusok éppen arról szólnak, hogy az, aki itt végez, készüljön fel sok mindenre, amihez végső soron köze sincs. Diplomadolgozata, de akár tudományos fokozata bármikor lehet személyes támadások célpontja. Az ugyanis, hogy jelenleg politikusok ellen alkalmazzák a bizonyítatlan gyanú romboló hatását, példát mutathat bárkinek. Bárkinek, aki szakmailag nem, de emberileg erodálni akarja a vetélytársat. Ha emellé azt a helyzetet is hozzásúlyozzuk, hogy a munkahelyek számának alakulása enyhén szólva is megtorpant állapotban van, akkor ez korántsem a hazai kibontakozásnak kedvező hangulatot erősíti. Aki tehát kevesebb kaland-, de több megélhetési biztonság iránti vággyal néz a jövő elé, az ma is sokszor szemez a repülőjegyekkel. Arra pedig már februárban rámutattam, hogy a külföldre orientálódás akár a középiskolás évekre is áttolódhat.

Kicsit messze kanyarodtam az érettségiktől az igaz. De azért alapvetően a középfokú képzés nem egy önmagáért való tényező. Nem egy olyan pontja az életnek az érettségi, ami lóg a levegőben. Előzmény és utóélet nélkül. Márpedig, amikor elé tesznek egy iskolai rendőrséggel fenyegetett hétköznapot, egy ideológiailag idomító hittanos erkölcsoktatást, majd mögé tesznek egy fékezett habzású állami támogatást a felsőoktatásban, akkor immár nem csak szakmailag lesz kérdéses az érettségi szükséglete. Pontosabban a hazai szükséglete. Még pontosabban annak a hazai megszerzése iránti szükséglet. Az ugyanis, aki csak egy kicsit is megteheti, hogy gyermeke ne egy állami kvótáktól ötletszerűen függő rendszerben legyen szellemi darálmány, meg fogja kísérelni a gyermeket kivonni ebből a folyamatból. Egy gyermek tanulmánya ugyanis a diplomáig évtizedeket átívelő program. Nem olyan, amit ötletszerű követelményzsonglőrködéssel lehet érdemben befolyásolni. Legfeljebb a középszer oktatáspolitikai győzelmének lehet szellemi obeliszket állítani. Mert a valós tervezésben segítséget nyújtani képesek képzése meghiúsul, vagy külföldre tevődik át.

Simay Endre István
Comments on Facebook