2012. június 30., szombat

Szexpolitika.



A szex és a politika kapcsolata olyan régi, mint az emberiség. Alighanem már hordában élt őseinknél is szerepet kapott a kurkászási sorrend kialakulásában. Ebben tehát kár is lenne belemenni mélyebben, hiszen a történelem híres ágyasairól, kémeiről, és a sikeres államférfik mögött álló, olykor fekvő nőkről annyi mindent leírtak már, hogy azt a könyvtárat ideidézni kár is lenne. Amiért ez eszembe jutott, az a szexuális másság, illetve azok a szexuális viselkedésminták, melyeket a történelem során hol elfogadott, hol eltűrt, hol elitélt a társadalom. Mely társadalom azért önmagában sem egy homogén massza. Így inkább maradjunk abban, hogy a társadalom szellemiségében, és olykor nem csak szellemiségében uralkodó rétege. Miközben azért érdemes arra is gondolni olykor, hogy ezek a megítélési normák leginkább csak kifele jelentettek bármit is.

Mert jó néhány olyan történet áll a történelemkönyvek lapjain, amiről szólnak ugyan irodalmi vagy történelmi emlékek, de értelmezésük rugalmasan változott, az olykor rugalmatlan ideológiák kereszttüzében. Az ókori Róma hatalmát aligha lehetne például kétségbe vonni, és a görög bölcsekre is szívesen hivatkoznak, Ám ezektől aligha választható el a szexrabszolgaság, a prostitúció, a pornó vagy a pederasztia. Csak ugyebár, amikor például köznevelésileg a görögökre hivatkozik a politika, akkor kicsit snassz lenne erről is megemlékezni ugyanazzal a mozdulattal. De Onan története sem kerülhetett volna be a Bibliába, ha nem lett volna a kor embere számára ismert az a viselkedés, amiről szól. Ugyanis nyilvánvaló, hogy példabeszédet csak arról érdemes tartani, ami létezik, és csak annak kapcsán, amit ismernek. Erre talán érdemes akkor is gondolni, amikor a homoszexualitásról, transzneműségről, és hasonlókról kezd valaki beszélni, mint olyanról, ami a modern kor mételye. Majdnem azt írtam papolni, de aztán arra gondoltam, hogy talán mégsem, mert az is magára venné az egyház nevében, akinek nem inge. Nem azért, mintha a homoszexualitás, a házasságtörésben való részvétel vagy a pedofilia nem ismert az egyházak környékén. Azonban az általánosítás mindig veszélyes, és hajlamosít a gyereket is kilódítani a fürdővízzel.

Amiről ez a téma most eszembe jutott egyáltalán, az a most induló Budapest Pride, melynek indulása alighanem a szexualitás körüli indulatok felkorbácsolására is alkalmas. S, mint ahogy arról korábban is szó esett már, akár kommunikációs csapdává is válhat ez az esemény, vagy inkább ez az esemény is. Felszínre hozva természetesen a társadalom prüdériáját is. Azt sugallva, hogy amit nem látunk az nincs, és nem is kell vele foglalkozni. Ha pedig nem foglalkozunk vele, akkor nem látjuk. Bezárva azt a kört, amiből, ha kilóg valami, csak össznépi normák megsértése árán lehetne kitörni. A normasértés pedig veszélyes lehet. Akár közvetlenül is, amikor felheccelt, vagy önfelheccelés áldozatává vált ellentüntetők kezdenek üvöltözni, vagy atrocitásokat provokálni. De veszélyes lehet közvetve is, hiszen a legtöbb esetben a kisebb, egzisztenciálisan jelentős közösségekben is veszélyt jelenthet. Munkahelyen, lakóközösségekben például. Mármint az, ha valakiről kiderül, hogy a szexuális viselkedése, beállítódása eltér attól, ami a nagy könyvben elő van írva.

Ez a veszély pedig akkor is fennállhat, ha jogilag esetleg az ellenkezője van leírva. Az előítéletességhez ugyanis éppen hogy nem a jogszabályokon keresztül vezet az út. Ellenben a társadalom előítéletességei akár jogszabályokban is megjelenhetnek, mint arra a történelem során volt már pár példa. Az persze kérdéses lehet, hogy egy felvonulás vagy fesztivál mennyire alkalmas az előítéletek tompítására. Az azonban biztos, hogy másra, például a felszínre hozásukra, alkalmas. Ez pedig nem baj. Nyilván nem az ellentüntetések szintjén, hanem más tekintetben. Felhívja arra a figyelmet, hogy a jelenségek márpedig léteznek, és a „túloldalon” is emberek vannak. Ez pedig fontos lehet abban a tekintetben, hogy segítse a szexuálisan másként viselkedőket, másként élőket nem a nemiségük, hanem az emberségük, emberi teljesítményeik alapján megítélni. Nem véletlen tehát, ha az emberi jogokkal kapcsolatos politikai mozgalmak felkarolják ezeket a rendezvényeket. Az azonban biztos, hogy nagy a kísértés arra is, hogy agyonpolitizálják.

Ebben az esetben azonban akár pont az ellenkező hatást is kiválthatja az, amikor a politika rátelepszik valamire, ami azért alapvetően mégis csak az emberi való és nem a politikum része. A szexualitás például ilyen. S persze a szexualitás épen ezért pártfüggetlen is. Márpedig nagy a veszélyes annak, hogy amikor pártok szállnak síkra egy mozgalom, egy rendezvény mellett, akkor magukra húzzák azt, illetve magukkal azonosíthatóvá teszik. Ha ez a „buzizásról” szól akkor is, miközben persze a Budapest Pride nem egészen arról akar gondolom szólni. Komoly felelősség tehát mind a politikusok, mind a rendezők részéről tehát, hogy elkerüljék ezt a csapdát. Miközben a politikai haszonszerzés mind a rátelepedést inspirálhatja az egyik oldalon, mind az összemosást a másik oldalon. Hiszen az a csapda is kialakulhat, hogy a politikai ellenfelet, kihasználva a társadalom előítéletességét, összemossák a szexualitás olyan formáival, mely ellen ezek az előítéletek szólnak.

Simay Endre István
Comments on Facebook

2012. június 29., péntek

Számoljunk kórházlovakat.


Szepesi Andor: Kincsem
Forrás:Vándorfény Galéria
A leltár fontos dolog. Ezt akármelyik könyvelő megmondhatja. Főleg, ha nyakán ül egy revizor. Bár revizorral a háta mögött a raktáros sem fog mást mondani. De inkább induljunk ki abból, hogy valóban fontos, hiszen a készletek és vagyonok ismerete elengedhetetlen akkor, ha tisztán akarnánk látni a gazdaság nagy labirintusában. Hát még akkor, ha egy egész tündérkert áll rendelkezésünkre labirintust építeni. De ezen sem kéretik szélesen mosolyogni, mert a leltár tényleg fontos, és eszemben sincs ezt elviccelni. Nekem nincs. Még akkor sem, ha egyes tárcák úgy tűnik azért gyúrnak arra, hogy Matolcsy György tündérpásztor-gazdasági minisztert megszorítsák a politikai humor színpadán.

Erre utalhat az a hír, ami a legutóbb a NOL-on jelent meg, és mi a kórházaknak kötelező lószámlálást ír elő. Ilyenkor aztán az ember elképzeli, amint komoly arcú orvosi delegáció alakul, és nekiáll a lovakat szétosztályozni, majd összeszámlálni. Elvégre egy ló egy olyan kis izé, ami bármikor begurulhat a sarokba. Esetleg valaki tévedésből becsomagolja a kiürült uzsonnás-dobozba, és elviszi. Majd otthon aztán furcsálkodva hallgatja a táskából kihallatszó nyerítést. A hír persze akár a valós állapotok felméréséhez tényleg hozzájárulhat, és még azt sem lehet mondani, hogy az egészségügy és a lovak közt semmi kapcsolat nincs. Elég talán a „lószérum”-ra gondolni, mely a tetanuszfertőzés elleni védekezés kapcsán vonult be a köztudatba, és valóban van köze a lovakhoz. Aztán például gondolhatnánk azokra a lovakra, amelyek terápiás állatként kaphatnak szerepet egyes személyiségi problémák kezelésében. Ez az utóbbi különben a február utolsó napján elfogadott Kincsem Nemzeti Lovas Program ismertetésében is szerepel. Tehát amikor a lovak és az egészségügy kapcsolatáról van szó, akkor ez nem okvetlenül csak azt jelenti, amit egyes fórumokon felvetnek. Mely utóbbi igen tiszteletlen célzásokat tartalmaz az egészségügyi, esetleg a kormányzat vezetői és az állatvilág említett képviselőinek szellemisége közti kapcsolatot illetően.

Azon egészségügyi intézményekben, ahol ténylegesen tartanak lovakat, indokolt lehet tehát a lovak számáról részletes leltárt készíteni. De gyanítható, hogy a lovakhoz ilyenkor külön gazdasági egység is tartozik, ahol alighanem a napi gyakorlat szerint is nyilvántartást vezetnek a lovak számáról. Az pedig alighanem csak a személyes járatlanságomban gyökeredző téveszme lehet, hogy az állattartást alapvetően mezőgazdasági tevékenységnek gondolnám. Így, töredelmesen bevallom, hogy meglepetéssel olvastam a számlálást elrendelő minisztérium nevét. Ez ugyanis az Emberi Erőforrások Minisztériuma, ahol a Költségvetési Főosztály áll a szokatlan leltár mögött. Utána arra gondoltam, hogy a kórházak mégis csak az emberi erőforrásokkal gazdálkodnak, s hogyan is bízhatnának meg a Emberi Erőforrások Minisztériumának könyvelői az adatokban akkor, ha a kórházi lóágazat adatait a szakmailag ehhez közelebb álló minisztérium gyűjti össze.

Még akkor is, ha a számlálás indoka a Nemzeti Lovaságazati Vagyonkataszter létrehozása a Nemzeti Lovas Programhoz csatlakozva, és a teljes képet pedig árnyalja, hogy a levél a költségvetési szerveknek általában, valamint a gazdasági vezetőknek szól. Ugyanis, végtelen naivitásomban azt hinném, hogy ez a lovasleltár is jobb helyen lenne a mezőgazdaságért felelős minisztérium keretében. De aztán eszembe jutott, hogy ez most a Vidékfejlesztési nevet viseli. Tehát például akkor mi legyen a főváros környékén előforduló lovakkal. Még elgondolni is rémes lenne, hogy ezek a pacik ezt követően csak teljes illegalitásban létezhetnének. Mert ugyebár a vidékhez nem tartozhatnának, és mégiscsak ott legelésznének valamelyik kórház udvarán. Bár fűnyírónak jobbak a birkák, de a Nemzeti Birkaprogramot nem emlékszem, hogy külön, név szerint meghirdették volna. Szóval, Nemzeti Birkaprogram híján, de politikailag és jogilag is létező Lovas Programmal a háta mögött teljesen jogos, hogy az Emberi Erőforrások Minisztériuma meghirdette a lovak és a lovakhoz tartozó egyéb eszközök, ingatlanok összeszámlálását a kórházakban. Elvégre nem is kórházigazgató vagy sebész az, aki nem tudja kapásból, hogy hány hátrafele nyilazásra alkalmas ló van a kórház állományában. Ha pedig körbenéz és egy négylábú lovat sem lát maga körül, akkor az Emberi Erőforrások Minisztériuma körlevelében ott a kiút. Van esély rá, hogy ezt a tényt is megismertesse a Nagy Nemzeti Lóleltár vezetőjével. Természetesen az adatlapok kitöltésekor nemleges válaszokat adva.

Azért persze nehéz minden szakmai indoklás és magyarázat ellenére is szabadulni a képtől, amint sebészfőorvosok elmennek lovat számlálni. Magukkal vívén a műtőben nélkülük amúgy is szerepét vesztett altatóorvost is. Hátha nagyon ugrálnak azok a lovak. S akkor mégis csak jó, ha valaki képes szakszerűen leszedálni a lovakat. Mármint a négylábúakat. A Nemzeti Birkaprogram meghirdetése esetén a birkákat is. Mármint a négylábúakat. Addig birkákat elalváshoz is lehet számolgatni. Felébredés esetén pedig talán már kórházlovakat sem.

Simay Endre István
Comments on Facebook

2012. június 26., kedd

Szigorúan bizalmatlan?



Azok a hírek, melyek Horthyval, illetve a Szálasi-parlament tagjának NAT-ba való illesztésével, valamint újratemetésével kapcsolatosak, lassan mindennapossá válnak. Lassan ugyanolyan gumicsonttá kezd nemesedni, mint a volt köztársasági elnök, Schmitt Pál, plágiumügye annak idején. Ugyanakkor korántsem lehetne a párhuzamok tárát ennél sokkal szélesebbre szabni. Egy rég letűnt doktori fokozat megalapozottsága legfeljebb annak fényében érdemelt folytatólagos szappanoperát, hogy egy országot reprezentáló hatalmi tényező hitelességi válságába torkollott.

Valami hasonló látszott kibontakozni Kövér László és kommunikációs csapata körül is az utóbbi napokban. A történet mélyén az a gesztus lapul meg, hogy a házelnök égető szükségét látta részt venni Szálasi egykori hívének temetésén Romániában. Talán nem is számítva arra, hogy ez a gesztus túl fog nőni azon, hogy beszáll kicsit a romániai választásokba és, egy füst alatt, egy adag szelet is kifog a hazai szélsőségesek vitorláiból. Átirányítva a nagyobbik kormánypárt, a Fidesz naszádjának majdani választási meghajtására. Már akkor, ha a levelező tagozaton kinyilvánított hazafiság mégsem lenne ehhez elegendő. Nos, a szelet vető egyre inkább vihart látszik aratni, melynek első fuvallatai közé tartozott az, hogy egy Nobel-békedíjas író, Elie Wiesel visszaküldte a magyar államtól kapott kitüntetését. Ezt bejelentve azt is kiemelte, hogy mind a Horthy-korszak relativizálása, mind Horthy Miklós, illetve Nyirő József akár részleges rehabilitálása szerepet játszott döntésében. Mivel ezt az ügyet agyonhallgatni nehéz lett volna, érthető, hogy Kövér László válaszlevelét megírta. Sűrű könnyeivel nem, de sűrű frázisaival kellően kidekorálhatta, mivel Elie Wiesel által megméretett, és könnyűnek találtatott. Ez talán még beleférne a korábban említett nyilatkozatcsörték újabb fordulójába, de azért már jelzi, hogy nem teljesen kerek a Kövér-történet.

Az ugyanis, hogy a házelnök szerint Nyirő József nem volt háborús bűnös, nem volt fasiszta és nem volt antiszemita, lehet esetleg személyes magánvéleménye valakinek, melyet egy korsó fröccs mellett elmond egy kocsmában. S ekkor bárki más legfeljebb az illető történelemismereti szintjét kezdi folyamatosan leértékelni. Különösen, mivel a provokációs temetési kísérlet óta amúgy is számos dokumentum látott napvilágot arra nézve, hogy Nyirő József egy fasiszta parlament antiszemita tagja volt. Márpedig ez akkor is elég szalonképtelen lehet, ha jogilag, mivel személyesen nem vett részt a gyilkos akciókban, nem is minősítették háborús bűnössé. A magyar Parlament házelnöke esetében azért elég hiteltelen, ha a kocsmafilozófia szintjén próbál kommunikálni, mivel nehéz elhinni, hogy híjával van az említett ismereteknek, és nem tudja kit védelmez. Ellenben egy ilyen nyilatkozat még kommunikációjában is kontra-produktív, mert óhatatlanul arra ösztönöz sokakat, hogy egyre újabb dokumentumokat ássanak elő Nyirő politikai tevékenységéről.

Az említett vihar szelei tehát inkább duzzadozni, mintsem lanyhulni kezdenek egy ilyen kinyilatkozásoktól. Már csak azért is, mivel ezek a megnyilatkozások nem maradnak a hazai olvasók szűk körének keretei között. Már csak azért sem, mert Elie Wiesel nyilvánossá tette a házelnöki választ. Az egyik reakció, talán nem véletlenül, Izraelből érkezett. Mégpedig a nyilvános kommunikációs csatornákat, vagy azokat is felhasználva. Történt ugyanis, hogy Kövér László Knesset-beli kollegája, Reuven Rivlin visszavonta a magyar házelnöknek szóló meghívását, és ezt a The Jerusalem Post hasábjairól ismerhette meg legelőször a nagyérdemű. Világossá téve, hogy véleménye szerint az, aki olyan eseményen vesz részt, ami náciknak állít emléket, nem méltó arra, hogy Raoul Wallenberg születésének 100. évfordulójára szervezett ünnepségen részt vegyen. A The Jerusalem Post híre ugyanakkor szót sem említ Áder Jánosról. Ami végső soron érthető, hiszen a rangszerinti meghívás is Kövért teszi esélyes meghívottá. A házelnök és stábjának hitelességi problémája ezen a ponton is kiütközhet, de végső soron lehetne pusztán udvariatlanság, hogy Kövér László az ügyben még tájékozódó Áder Jánost delegálta volna saját maga helyet.

A házelnök kommunikációs első körön azt nyilatkozták, hogy csak a sajtóból értesültek a meghívás visszavonásáról. Ami kétségtelenül szokatlan diplomáciai eljárás lenne. Annyira, hogy aztán mégiscsak elismerték, hogy a levél létezik, és meg is kapták. Az éppen aktuális nyilatkozat szerint hétfőn kapták meg a levelet, melynek oka talán az, hogy a postásnak nem volt kedve kivinni a szombaton megírt levelet, és az elektronikus levelezőrendszerek korszakában a bitek is megpihennek a hét vége fele. De persze az is valami, hogy legalább nem minősítették magánvéleménynek a meghívást visszavonó levelet. Elvégre erre is volt már példa a nem is távoli múltban egy bizonyos „non-paper”, azaz a Velencei-bizottság emlékeztetője ügyében. Így legalább Kövér László nem azt az utat választotta, ami áprilisban elég kínos magyarázkodást okozott a külügyérnek. Bár ez a „tulajdonképpen el sem akartam menni” magyarázkodás sem sokkal tűnik jobbnak. Udvariasnak, és hitelesnek sem túlságosan. Ami annak okán sem túl fényes megoldás, hogy Kövér László-t aligha lehet elválasztani az őt delegáló párttól. Kérdés lehet tehát, hogy mennyire lehet hitelesnek tekinteni a kormányzati elhatárolódást a szélsőséges nézetektől. Akkor, amikor a miniszterelnök települési belügynek tekinti a Horthy-szobrokat, és a házelnök szembenyilatkozik a dokumentumokkal Nyirő politikai szerepe esetében.

Simay Endre István
Comments on Facebook

2012. június 23., szombat

Áthallások.

Orbán Viktor miniszterelnök úr meglátogatta
L. Simon László családját és mintagazdaságát
Az áthallások korában élünk úgy tűnik, vagy csak az áthallások korát éljük talán, amikor valamiért a múlt köszön vissza. De az sem gond, ha nem köszön vissza, mert akkor meg ránk tukmálják. Azt a bizonyos olvasatot, amit az éppen regnáló hatalom akar láttatni az emberekkel. S persze az iskolásokkal, hiszen az oktatáspolitika és a kulturális államtitkárság kéz a kézben fáradozik az emberi gondolkodás szabatossá tételén. Bár lehet, hogy nem is, csak éppen az erre a szerepre megfelelő embereket tették a megfelelő helyre. Azokat a megfelelő embereket, akik nem zavarják a gazdasági és politikai hatalomkoncentráció örvénylő köreit. Mert áthallások azért mindkét területen vannak.
Az egyik ilyen kétségtelenül a gazdaságért felelős miniszter magánszáma az udvari bohóc szerepében. Legutóbb éppen azzal mosolyogtatva meg sokakat, hogy heroikus küzdelme során Szun-ce tanítványainak vizionálta a vezetést. Óhatatlanul eszébe jutatva azt a régi viccet az egyszeri autósról akivel mindenki szembejött. Matolcsy és miniszterelnöke ugyanis könnyen kerülhet abba a helyzetbe, hogy Mahjong-ot akarnak játszani ott, ahol mindenki más kanasztázik. S ebben az esetben hiába dobálják szét a kövecskéket, mert a hisztis politikusoknak nem osztanak majd lapot. Mármint a nemzetközi porondon, mert ettől még persze a hazai viszonyok közt kellően körbebástyázva azért még mehet a dolog. Akár az érettségizőknek kiosztogatott Alaptörvénnyel, mely akciós könyvosztogatással Hoffmann Rózsa szeretné alighanem növelni az olvasottságot. Elfeledkezve a múltról, de felidézve azt a szellemiséget, amikor a szocreál kötelező olvasmányait osztogatták szét jutalomkönyvként az évzárókon. Nem annyira növelve azok népszerűségét, de szinte azonnal eljutatva azokat az egyik porlepte lakássarokba. 

Azok közé a régmúlt emlékek közé, amelyben az éppen aktuális vezető egyedi mindenhez értését is népszerűsítették akár. Elvégre egy igazi jó vezető mindenhez ért, de legalább mindenben személyes döntési kompetenciával rendelkezik. A kormány tagjainak kinevezésétől a főbb hatalmi ágak kézileg való vezérléséhez. Az előbbi egyébként tulajdonképpen természetes például egy miniszterelnök esetében, hiszen övé a kormányzás felelőssége. Igaz annak a felelőssége is, hogy olyan vezesse az egyes tárcákat, akiket nyugodtan mikrofon közelébe lehet engedni, és nem kezdenek tündérmesékről vizionálni. Meg annak a felelőssége is, hogy olyan szóvivői legyenek, akiknek a nyilatkozataitól nem tör ki recessziós várakozás, mint 2010-ben hazánkban. De ez utóbbi már régen volt. A nap hírei közt legfeljebb elbújtatva, fórumbeírásként él tovább. A legutóbbi hír az, hogy immár a polgári hírszerzésnek is Orbán Viktor lehet a közvetlen befolyásolója. Igazi polihisztor vezető képét körvonalazva, miközben az áthallás a korábbi idők mindenhez értő vezetőivel, csak a véletlen műve lehet.
Adolf Hitler és a Goebels család
Forrás: http://riowang.blogspot.hu

Az pedig nyilván csak a kommunikációs szakemberek és programszervezők bakija, hogy Orbán a kinevezését alig követően meglátogatta a vadonatúj államtitkára, L. Simon László, magángazdaságát. Emlékeztetvén talán arra az államtitkárt, de a rendszerével szembeszegülőket is, hogy „lám, a rendesek kiérdemlik a vezéri látogatást”. Esetleg Rákosi elvtárs látogatásaira is emlékezhetnek sokan az egykori termelési riportok alapján. Azokra, mely látogatások során elbeszélgetett a napon görnyedőkkel ahelyett, hogy hogy a nem-díszkaszát vette volna öltönyösen a kezébe. Orbán Viktor legalább nem öltönyben, hanem fehér ingben és zsebre tett kézzel lazult az istenadta nép alkotta életképben. Mert hát változnak az idők. Meg aztán nem is baloldali kormánya van az országnak, és mégis csak egy családi nagybirtok tulajdonosi családját ment meglátogatni a miniszterelnök. Így tényleg kár is lenne Rákosi Mátyással összehasonlítani. A Horthy-korszak németországi vezérét és Nyirő József példaképét is összekötő családlátogatás képe pedig túlságosan beállított kép ahhoz, hogy összehasonlítgassunk. Így, ha ezt az áthallást nézzük, akkor csak felszínesnek tűnnek a véletlen szülte hasonlatok.

Ahogy az is nyilván csak véletlen áthallás a múlttal, amikor az elvtársak vadászatának környékéről is ki volt tiltva mindenki más, aki nem viselt sarló-kalapácsos csillagos jelvényt. A hajtókáján vagy alatta, esetleg a váll-lapon vagy a sapkán. Vagy csak a retorika, a szimbólumkezelés szintjén. Márpedig szinte még ki sem hűltek a nevetőizmok Wittner Mária javaslata körül és a Heineken betiltását várva, amikor új ötlettel álltak elő a szimbolikus abnormát túlteljesítő lihegésvezérek. Pécsen ugyanis kétségtelenül nagyon zavaró lehetett, hogy a Sarló és a Kalapás utcák keresztezik egymást. Annyira, hogy legalább az egyiket okvetlenül át kell a városvezetés szerint nevezni. S kéretik nem mosolyogni, mert fontos dolog ez. Tehát ne is tessenek irigyelni azokat a városvezetőket, akiknek ez a legnagyobb problémájuk az életben. Elvégre az ő fr esetleg tényleg attól függ egzisztenciálisan, hogy a vezető szépen mosolyog-e rájuk. Természetesen elfogadom a kritikát, hogy ennek semmi köze, vagy csak távolról van köze az elvtársi vadászatokhoz. De az is jön.

Igaz csak kicsiben jön, hiszen egy kerület történései aligha hasonlíthatók össze a nagypolitika szereplőinek mindennapjaival. Bár Csepel esetében még ez sem teljesen biztos, hiszen a Vörös Csepel sokszor szerepelt önmagában is szimbólumként. Talán ezért is gondolta a polgármestere a közelmúltban azt, hogy nincs is jobb helye a Szálasi-parlament tagjáról való megemlékezésnek, mint a csepeli Radnóti Miklós művelődési ház. Igaz, ez még mindig nem vadászat, és még csak nem is piknik, de közelítünk. A piknikhez mindenképpen, mivel a közelmúltban kiderült, hogy a hivatal emberei, mégis csak többet kóstálnak az egyszerű állampolgárnál. Erre utalhat az, ha egy közterületet pár ember kedvéért akár lakattal is elzárnak az oda előre bejelentett módon szalonnázni indulók elől. Márpedig a vezetés ilyen szintű megrettenése a civil szalonnasütőkről ugyancsak olyan korokat idéz, amit szívesebben látnák a korábban említett elfeledett sarokban. Mert mi mással lehetne válaszolni az erről szóló írás kérdésére: „Hogyan lehet az, hogy egy 40-50 fős civil találkozót felül ír egy zártkörű, 5-6 fős önkormányzati találkozó?”.

S ha már szó esett a Szálasi kormány miniszteréről, Kövér László szerint teljesen rendben van, ha legalább részben rehabilitálják. Márpedig a nagyobbik kormánypárt delegálta házelnökként ez óhatatlanul a kormányzati szemléletet tükrözi. S mert a Béke-nóbeldíjas írónak írt levelében ki sem tér a Horthy-kultusz pártolásának problémájára, a neohorthysta restauráció tehát a kormány szerint rendben van. Így tehát érthető az, hogy miért a Fidesz képviselői gyűjtenek a lovas szobrára, és miért nem zavarja a kormányzatot a szélsőséges megnyilvánulások térnyerése. Csak akkor kár kerek szemekkel csodálkozni azon, ha a Horthy-korszak bizonytalanságai elől menekülők eseteit felelevenítve, és a jelen gazdasági humorpolitikán nem kellően tudva mosolyogni, a fiatalok a határok felé orientálódnak.Tehát tényleg az áthallások korában látszunk élni. 

Simay Endre István
Comments on Facebook

2012. június 21., csütörtök

(Felső)oktatási kísérletezések.




A felsőoktatás, úgy tűnik, az adórendeletekhez hasonlóan kifogyhatatlan tárháza a kísérletezésnek. Egy korábbi ötletrohamról már szóltam korábban, de az akkor még aktuálisnak tűnő koncepciót elerodálta az idő. Nem az évszázadok tapasztalata, hanem a perc-százak politikuma. Akkor még úgy tűnt, hogy a nagy múltú Corvinus lényegében megy a levesbe, és általában is felforgatásra kerül a felsőoktatás. Ez utóbbi továbbra is napirenden van, hiszen a papír és az értekezleti jegyzőkönyvek szinte mindent kibírnak. A diákság nem feltétlenül. Bár a kormányzati oldalról bírált hivatalos és a napi közlekedés során elcsípett félszavakból leszűrt nem hivatalos közvélemény-kutatás alapján a diákság egyre hajlamosabb a lábával szavazni.

S ebben az esetben nem elsősorban a lábbal való szőlőpréselésről van szó, az újjászervezet ismerős-családi tulajdonú nagybirtokokon. Sokkal inkább arról, hogy az állam által korlátozott keretszámok hatására a külföldi tanulás mellett döntenek. Ahogy tendenciaszinten ugyancsak felvetettem már ennek a lehetőségét hónapokkal ezelőtt is. Ám, az oktatáspolitikát az ilyen apróságok nem látszanak zavarni, és újabb felsőoktatási egyetemátszervezési ötlet látott napvilágot. Ez immár zónákba sorolná az egyetemeket, mely Prokrusztész együttműködési modelljét is átültetheti esetleg a gyakorlatba. Mert a felsőoktatásba hatalmi szóval bel lehet avatkozni, de kérdés, hogy mennyire érdemes. Ahogy az is lehet kérdéses, hogy mennyire volt értelme a korábbi Orbán-kormány által elindítani a tömegképzés felé a felsőoktatást. Az azonban szinte biztosan káros, ha a napi közgazdasági bakik okozta problémák, vagy a politika éppen aktuálisan népszerűnek hitt szólamai függvényében változnak a koncepciók.

A korábbi tömegképzéses irány ugyanis jócskán hozzájárult ahhoz, hogy a szakképzésben szerezhető bizonyítványok illetve az amúgy sem magasra taksált érettségi társadalmilag elinflálódott. Pontosabban felgyorsította ezt az amúgy is létező folyamatot. Most, hogy nincs pénz a felkeltett felsőoktatási várakozások megfinanszírozására kicsit kapkodó, vagy akár szemforgató megoldásnak tűnnek a fiatalok életpálya-tervezésének igényeit semmibe vevő oktatáspolitikai nyilatkozatrohamok. A tanulmányok családi tervezése ugyanis évtizedes program, és nem Hoffmann Rózsa éppen aktuális álmainak alapján zajlik a legtöbb családban. Különben ez az a bizonytalanság, ami röghöz kötés nélkül is kilendíthet valakit a határon. Márpedig az oktatáspolitikában jelenleg, a jelek szerint, a kiszámíthatatlanság az egyetlen kiszámítható paraméter. Még intézményi szinten is, mint azt az említett átszervezési ötlet is jelzi.

Nem mintha minden szép és jó lenne. Alighanem ráfért volna az oktatásra egy tabula rasa. Akár az akadémiai rendszertől némileg függetlenítve is. De az, amire jelenleg a kormányzat képesnek tűnik, az a diákok jövőjének megszorítása. Miközben hallgatólagosan szemet hunynak azok felett a tendenciák felett, melyek hazafisági kérdést csinálnak abból, ami alapvetően megélhetési kérdés. Ha ugyanis egy, a közeljövőben családalapító, fiatalnak nincs biztos pályaképe, nincs még hozzávetőlegesen sem kiszámítható megélhetési lehetősége, és a munkahelyek számának csökkenése prognosztizálhatóbb, mint az elhelyezkedés tervezhetősége, akkor hiába lenget zászlót, vagy kart bárki. A populista szólamok lehetnek kedvesek a fülnek, de kevesek a gyomornak. De ettől még persze lehet újra és újra átszervezni az egyetemeket és főiskoláknak. Legalább a nagy közoktatási puzzle-játékosoknak van munkájuk, és fontosságuk tudatában ítélhetnek abban a hiszemben, hogy meg nem ítéltetnek sosem.

Simay Endre István
Comments on Facebook

2012. június 18., hétfő

Nyilatkozatok bűvtükrében,

Forrás: http://ideas.wikia.com/
A gazdasági jelenünket és terveinket olvasva olykor tényleg az jut az eszembe, hogy végső soron a káoszelméletet próbálja a kormányzat átültetni a gyakorlatba. Kommunikációját tekintve mindenképpen. Hol egy megemelt tranzakciós adóbevételi elvárással próbálja meg a Matolcsy György sokkolni a mesében még hívőket, hol Varga Mihály erősíti meg, hogy ez az út mégsem az igazi. A jegybanktörvény körüli ügyködés sem sokkal jobb, és néha az az érzésem, hogy a gazdasági válság elleni egyik védekezési eljárás az lenne, ha a hazai kormányzatot képviselőket nem engednék mikrofon közelébe. Legtöbbször ugyanis a hazai valuta árfolyamának rengése jelzi legbiztosabban, ha a miniszterelnök vagy a gazdasági minisztert odaengedik nyilatkozni valamiről.

Néhanap erősítve, de legtöbbször gyengítve az árfolyamot. Már csak azért is gyengítve sokszor, mivel láthatólag egyre kevésbé hisznek a hazai politikai élet prominenseinek. Aminek egyáltalán nem használt az, hogy Orbán Viktor részben hülyének nézte a tárgyaló partnereket az elhíresült „pávatáncos” beszéd kapcsán, részben pedig a középréteget pornóizálta. Ami akkor is politikusi felelőtlenség, ha alighanem mindkét megnyilvánulását valami jópofa kiszólásnak, bratyizó vállveregetésnek szánta az éppen aktuális, és hitből, vagy napidíjért még tapsolni hajlandó közönség felé. Vannak ugyanis helyzetek, amikor nem ártana tudnia egy politikusnak, hogy nem egy falusi kocsmában van, ahol sallerrel fenyegetheti azt, aki nem ad elég gyorsan pénzt, amikor a nagyfiú sört akar. De ezekre bárki mondhatja, hogy már a múlt, és a jelen egészen más. Mondjuk olyan, amiben csak egészséges kompromisszumok köttetnek, miként a jegybanktörvényről nyilatkozta az IMF-tárgyalásokért felelős miniszter. Ki szépséghibája ennek a kompromisszumkészségnek, hogy ezt a jegybanktörvényt sebtében vissza is vonták a kiszámíthatatlanság illusztrációjaként. Vagy nem is azt, amiről Varga Mihály nyilatkozott? Ki tudhatja már ezt ebben a nagy kavarodásban, amit a gazdasági varázspálca elszabadulásai okoznak olykor.

Különben a már többször felhánytorgatott ötletszerűség például az adópolitikában sem a konszolidáció jeleit mutatja. A tünetek ugyanis azt tárják elénk, hogy az adókísérleti játékok folytatódnak. A legújabb célpont az autósok közössége. Nem mintha nagyon szeretném a füstös városközpontokat, de az a kiszámíthatatlanság, aminek hol dugódíjat, hol hídvámot akar szedni a kormány, olyan kort idéz fel, amikor a hűbéri rendszer volt még uralkodó. Bár az kétségtelen, hogy a füstadó még hátra van. Igaz, ezt csak halkan merem leírni, mert a legújabb földosztási történések fényében még ez is eljöhet. De a középkorig nem, csak a közelmúltig visszahivatkozva is nézhetjük azonban a híreket. Ezek fényében is elmondhatjuk, hogy egyrészt ez a múlt határozza meg a környezet jelen hozzánk állását, másrészt nem is annyira a múlt. Ezt mutatja a legújabb költségvetési tervámokfutás is, amelynek számai tényleg csak a varázslatok hatására valósulhatnak meg, ha az elemzőknek hinni lehet.

De a kormányzati jelenértékhez sajnos hozzátartozik az is, hogy a munkahelyteremtés a valamikori ígéretekhez képest a fasorban sincs. Ahogy a tanárelbocsátás sem a foglalkoztatás bővülésének biztos jele. Ám óhatatlanul szem elé tereli azt a problémahalmazt, amit oktatásügy-címkével ellátva képtelen kezelni a kormányzatnak Matolcsy György mellett, az egyik legkonzervatívabban megőrzött tagja, Hoffmann Rózsa. S itt nyugodtan rátérhetnénk arra a számháborúra, amit a kormányzat a külföldre menni szándékozók számával kapcsolatban folytat. Eltúlzott hisztériának aposztrofálva a közvélemény-kutatási adatokat. Holott teljesen nyilvánvalónak tűnik, hogy amennyiben a kormányzat értelmetlen elvárásokat támaszt a különben szinte semmibe nem vett fiatalokkal szemben, akkor az éppen aktuális hitvitáktól függetlenül fog alakulni a külföldön tanulók, illetve munkavállalók száma. Márpedig az államilag finanszírozott keretszámok csökkentése tény, ahogy tény az is, hogy egyfajta fél pénz, „félösztöndíj”, fejében próbálja meg röghöz kötni a végzetteket az oktatási kormányzat. Az pedig már februárban jósolható tendencia volt, hogy a kint-tanulási hullám a középiskolásokat is el fogja érni előbb-utóbb. Az pedig erősen kérdéses, hogy a szakképzés átalakítása milyen következményekkel fog járni, ha beigazolódik az a prognózis, ami az átalakított szakképesítési rendszerre vonatkozik. De elképzelhető természetesen, hogy hamarosan majd arról halhatunk, hogy az oktatásügy is egy tündérmese. Elsősorban azok számára persze, akik hisznek a mesékben.

A valóság azonban nem a számháborúk hittételeihez, és nem is a mesékhez szokott alkalmazkodni. Különösen, mert egy pókerpartiban is komolyabb felkészülés kell egy jó blöffhöz, mint amit a kormányzat elő tud varázsolni. Elég itt ismét Orbán Viktor páváskodó táncára visszautalni. Már csak azért is, mert könnyen előfordulhat, hogy hasonló pávatáncot lejt a hívei által tartott görbe tükör előtt Horthy rehabilitációjával kapcsolatban. A legutóbbi ezt érintő nyilatkozatában ugyanis azt mondta, hogy „A Fidesz az akkori korszak pártjai közül a kisgazdapárttal van legközelebbi rokonságban, amely ellenzékben volt Horthyval szemben”. Ám eközben mintha elfeledkezett volna arról a korábbi hírről, hogy FIDESZ-képviselők gyűjtöttek egy Horthy-emlékműre. De talán csak azért, mert a miniszterelnöki magasságból foglalkozhat a pártjának minden csip-csup képviselőjével. Már csak azért sem, mert kedvenc házelnökének kimosdatása a külpolitikai botránykavalkádból szintén elláthatja némi feladattal. Például azzal, hogy megmagyarázza a Szálasi-kormány miniszterének rehabilitációjáról, hogy az csak kegyeleti aktus. Esetleg a Magyar Köztársasági Érdemrend Nagykeresztjét, éppen a Nyirő-ügy miatt is visszaküldő Nobel-békedíjas Elie Wiesel-nek is. A hazai ellenzék véleménye meg amúgy sem számít, mert ott olyan pártok is vannak, mint a baloldal képviselői. Azokról szólva a „miniszterelnök a baloldalról úgy vélekedett, hogy azt 2010-ben szétzúzták”. Óhatatlanul megerősítve azokat a véleményeket, hogy Orbán Viktor nem ellenfeleket, hanem ellenségeket lát maga körül.

S talán ez is indokolja, hogy hatalmi játszmáiban a szélsőjobbos kártyát sem látszik kivenni a pakliból. Tény ugyanis, hogy ez a kártyalap mindig ott van kéznél, amikor a gazdasági hibák elkezdik kikezdeni a tömeges cselekvési hajlandóság ingerküszöbét. A meggyőzésnél a legyőzés, a vele járó szétzúzással, lehet vonzóbb és látszólag hatékonyabb megoldás. Ha nem is a demokráciák triviális velejárója.

Simay Endre István

Comments on Facebook

2012. június 16., szombat

Számháborúk varázspálcával.



Forrás:petesverse.blogspot.hu
Amióta a gazdasági miniszter megnyilatkozott a CNN-nek, tudjuk, hogy hazánkra egy tündérmese vár. Egy tündérmesében pedig az ember ne keressen feltétlenül logikát és következetességet. A mese nem azért van, hanem azért, hogy szórakozzunk rajta. Az persze más kérdés, hogy az országnak jó-e, ha a gazdasági irányítógarnitúra közröhej tárgya a nemzetközi szintéren. De minden nem lehet. A belső népszerűségnek ára van. Olyan ára, ami sajnos számszerűsíthető, és generációk juthatnak tőle virtuális vagy valóságos koldusbotra.

Generációk, mivel a nyugdíjkasszák kiürítése és nem nyugdíjalapokban való tartása egyfajta hitelt jelent a következő generációktól. Különösen akkor, ha további hiteleket kell felvenni az ország megfinanszírozására időközben. Ahhoz ugyanis, hogy a MOL-pakettre, meg ki tudja mi mindenre, elköltött forint-milliárdok okozta elhúzódó hiány betömhető legyen, ahhoz felhalmozni kellene tudnia a gazdaságnak. Kitermelve a majdani nyugdíjaknak bázist szolgáltató anyagiakban keletkezett hiányt, és természetesen az időközbeni hiteleket és kamataikat. Az tehát, hogy a miniszterelnök szerint nem jó hitelből élni, kétségtelenül olyan igazság, amit el lehetne fogadni. Csak az a baj vele, hogy a következő generációktól felvett hitel is hitel. Ha csak a magánnyugdíj-pénztári pénzekről lenne szó, akkor sem jelentett volna mást a populista retorika, mint amikor a kert egyik sarkából egy távolabbira lapátolják a ganét. Legfeljebb kevésbé érezzük a szagát, de amikor később mégis arra járunk, akkor sokkal büdösebb lesz. Mert időközben még rohad egy kicsit. Kamatos kamattal szagosítva a holnapokat.

Ilyen körülmények között különösen büdössé válhat az, hogy évekig az adóprés az egyetlen, amit a kormányzat ismerni vél a gazdaságpolitika hatékony eszköztáraiból. Ami még akkor is igaz lehet, ha a jelenlegi helyzetben a felelősség egy részét a nemzetközi viszonyokra és nemzetközi szervezetekre lehet rátolni. Mert az is nyilvánvaló, hogy a személyes felelősség előli menekülésnek ez egy kézenfekvő módja, és nem is kíván különösebb kreativitást. Annyira, hogy akár rá is lehet játszani erre lehetőségre azzal, hogy a törvényhozási gépezett uralásával szándékosan provokálni lehet a nemzetközi szervezeteket. Húzva ezzel az időt, és fokozva mindazon hibák számát, amiért a hordóról lekiabálva ellenségképeket lehet képezni. Természetesen az utóbbit nem csak külföldi szervezetekben meglátva, hanem a határokon is belül. Kikiáltva gazdasági, vagy kulturális csoportokat, nemzetiségeket ügyeletes bűnbakként. Ez utóbbi belefér az, ami jelenleg a belpolitikában megfigyelhető, és aminek a Radnóti Miklósról elnevezett művelődési házban tartott nyilas-írós emlékest csak egy lokális szennymélypontja. Ám olyan polgármester által szervezve, aki a nagyobbik kormánypártot képviseli.

A számok világába visszatérve kétségtelen, hogy Matolcsy György valamiért továbbra is bevételek növelésében látja az egyedüli megoldást. Ennek látszólag ellentmond az, hogy miniszterelnök a szektoriális különadók kivezetését emlegeti előszeretettel. S nyugodtan ki is vezethetők, hiszen a romboló szerepüket már elvégezték. A pénzintézetektől elvont eszközök ugyanis aligha adhatók oda a pénzintézetek által vállalkozásfejlesztésre. Ebből a szempontból különben mindegynek látszik, hogy egy ötletszerűen megállapított tranzakciós adó, vagy a különadó nyomja a pénzügyi szektort. Abban az esetben is, ha elfogadjuk, hogy a hordószónoklatban jobban mutat az, ha a bankok az univerzálisan hibásak, mint annak elismerése, hogy Orbán jobb-kezének gazdaságpolitikája tényleg csak mese. Mely könnyedén előkészítheti a közhangulati terepet a Jobbik kezének is. Különösen, mivel a valós gazdasági növekedéshez is pénz kell.

Egy gesztus
Forrás: http://www.gandul.info

Márpedig a lefosztott nyugdíjkasszát nem lehet még egyszer államosítani. A pénzügyi szektor forrásainak elvonása attól is megóvja a gazdaságot, hogy banki hitelek nyújtsanak fedezetet a vállalkozásoknak. Így a miniszterelnök és a gazdasági miniszter által beharangozott növekedés szintén meseszerűnek hangzik. Hiányozni látszanak azok a források ugyanis, amivel ezt meg lehetne alapozni. Különösen akkor, ha az IMF mégis megelégeli az időhúzást, és beint a végén. Az, hogy ez gazdaságilag mennyire megalapozott, vagy politikailag az IMF mennyire fogja meglépni, az a jövő kérdése és a gazdasági elemzők asztala lehet. Az azonban cseppet sem bíztató, ha mesemondók, kommunikációs gesztuszsonglőrök, és varázsszer-kuruzslók látszanak meghatározó szereplőknek lenni abban a mesében, ahol a lakosság többségének a szürke szolgahad szerepét osztották ki a jelek szerint. Különösen, mivel a masszaképzésnek látszik alárendelődni az oktatáspolitika. Nem hiába bukásra ítélve szimbolikusan is Orbán Viktort és kedvenc oktatás politikusát, Hoffmann Rózsát. Akit már felébreszthetne valaki Csipkerózsika álmából. Közölve azt, hogy eltelt a száz év, és a 21. században járunk.

Simay Endre István
Comments on Facebook

2012. június 15., péntek

Demagógisztáni napló: Kultúrautálvány.

Pallas Athene
Forrás: http://www.mlahanas.de
Államtitkári vezéráldozat érte a közelmúltban kulturális kormányzást. Az, hogy Szőcs Géza lemondott az emberi erőforrások miniszterének küldött felmentési kérelemmel, vagy inkább lemondatta Orbán Viktor, az lehet mérlegelés tárgya a nyilatkozatok tengerén való lavírozásban. Az azonban úgy tűnik nem kevésbé vita tárgya, hogy Szőcs Géza munkássága inkább ártott-e, vagy használt-e a hazai kulturális életnek? Nyilván lehetnek különböző vélemények, bár az utolsó dobása, a Szálasi-kormányban pozíciót vállaló Nyirő József rehabilitációjáért való kiállása önmagában is elég a vélemények megosztásához. Az azonban szinte biztos, hogy egy ország szellemi élete, noha részleteiben rejtheti a viták tárházát, a kormányzati irányítás szintjén némi egység látszatával lenne jó, ha bírna.

Márpedig azok a törekvések, amikor nyíltan rasszista nézeteket valló szerzők pajzsra emelésével próbálnak operálni, nem igazán szolgálják ezt az egységet. Ha ehhez kisebb-nagyobb politikai mutyik is társulnak, akkor könnyedén lehet egyfajta bűnlajstromot szerkeszteni. Ahhoz hasonlót, amilyet például a Magyar Narancs is közölt. Kilenc pontba gyűjtve Szőcs Géza, a korábban Orbán Viktor bizalmi emberének ismert politikus kultúrpolitikai bűneit. Ezek abban az esetben is értelmezhetőek, ha igaznak tekintjük a Demokratikus Koalíció közleményében foglaltakat, miszerint a most leköszönt államtitkárral egy súlytalan politikus bukott felfele, és vált a miniszterelnök főtanácsadójává. Az azonban biztos, hogy a kultúráért való felelősség kicsit más, mint az „itt a hamu, hol a hamu” című társasjáték. S más lesz, más lenne az utódja esetében is. De akár még annál is több mint a színházak műsorpolitikájába való belebeszélés, vagy a kinevezések papírmunkája.

Egy nemzet kultúrája ugyanis magába foglalhatja mindazokat az egyéb tényezőket is, melyben elvárható, hogy a politikai irányító állást foglaljon. Azokat a tényezőket, melyek például a szellemi környezet stabilitását, vagy a jövő generációk nevelését szolgálják. Még akkor is, ha ezek talán nem közvetlenül tartoznak a kultúráért felelős államtitkár szigorúan vett hatáskörébe. Az ugyanis lehet mindenki egyéni választása is, hogy milyen előadásra vesz jegyet. Mindaddig persze, amíg az adott színház egyáltalán létezik. De most tekintsünk el attól, hogy Szőcs Géza ténykedése inkább ellehetetlenített vagy átpolitizált színházi életet eredményezett, mint bővítettet. Tételezzük fel, hogy a színházak adottak. Az átlagos városlakó ebben az esetben is többet jár-kell a településen, mint színházba jár. Márpedig a kulturális államtitkárságnak nemhogy szava, de még véleménye sem volt olyan kérdésekben, mint a közterületek folyamatos átnevezgetése, vagy az oktatáspolitika ámokfutása. Az államtitkárság súlytalanságát meg jól mutatja, hogy bár Szőcs Géza szerint a Kossuth tér 1944-es állapotának rehabilitációja nem volt elégséges indok rá, József Attila szobrának átültetése nem került le a napirendről.

Egy olyan államtitkárságtól meg mit várhatnánk, melynek vezetője játszott Nyirő hamvaival? Sokat már csak azért sem, mert az államtitkárnak szava nem volt a neohorthysta jelképek avatásának ügyében sem. Márpedig a kulturális környezetszennyezésnek ezek is részeivé váltak napjainkban. Az meg szinte előre vetíti a jövőt, hogy ismét Orbán Viktor egyik bizalmi embere, L. Simon László lett a kultúráért felelős államtitkári luftballon új kormányosa. Az új államtitkár nyilatkozatai közt ugyanis nem sikerült megtalálnom azt, amiben elítélően nyilatkozott volna arról az íróról, akinek fasizmusáról Radnóti Miklós, a fasizmus áldozataként meghalt költő is megemlékezett naplójában. Így valóban provokációnak, vagy ahogy a 168óra aposztrofálta „Nyilas vicc”-nektűnik, hogy a Nyirő-est a Radnóti művelődési házban kapott helyet. De talán még korai, és az eljövendő napok meghozzák az államtitkári elitélést az említett eset kapcsán. Bár pillanatnyilag szkeptikus vagyok.

Azonban az biztos, hogy L. Simon László csapatjátékos. Orbán Viktor csapatában játszóként szinte biztosan. Bár talán nem ártana, ha egy kultúráért felelős politikus a kultúrával is törődne. Nem csak a beletörődés szintjén, és nem csak a saját karrierje érdekében. Mert az igazi kultúráért felelős tevékenység talán nem csak a politika, hanem az egész kulturális környezet megvédése, fejlesztése. Ahogy már József Attila is az egész népet akarta tanítani. El is költöztetik a szobrát a Parlament közeléből kicsit messzebbre. Az újdonsült államtitkár költöztetési jóváhagyásával, amit már korábban, a Parlament kulturális bizottságának elnökeként, is megadott. Talán egyfajta hatalmi önkritikaként. Jelezve, hogy nem tanítani, hanem idomítani szeretné a jelenlegi kormányzat az embereket, akiket sokkal inkább tekint kulturálisan is alattvalónak, mint társnak a polgári létben. L. Simon László szerepére nézve tehát szkeptikus vagyok. Már csak azért is, mert a miniszterelnök aligha pártolna olyan államtitkári kinevezést, ami veszélyeztetné a hatalmi törekvéseket. Ahhoz pedig sokkal inkább a szellemi sokkolás, az egyoldalú oktatás, a célzatosan támogatott művészet tartozik hozzá, mint az a gondolati szabadság, amiről például a jelen oktatáspolitika, a csak látszólag opcionális hittanoktatással, az ezer sebből vérző NAT-tal, és az iskolai miliciákkal hallani sem akar. Ehhez alighanem egy olyan kulturált politikus kellene a kultúrpolitika élére, akinek a kultúrában és a politikában is szava van. L. Simon László esetében a politikában aligha számíthatunk arra, hogy szava lenne Orbán árnyékában. A kultúrában meg eddig is csak szavai voltak, de szava alig. Mert ki tagadná, hogy az olyan versnek hívott utálványok, mint amit kijelölésekor a gepnarancs.hu is előszedett, szavakból állnak. De azért az meglehetős túlzással állítható csupán, hogy a zsidó kurvák seggéről, a szerző telepatikus és telekinetikus erőiről értekező sorokat a hazai kultúra gyöngyszemei közé fog tartozni. Sokkal inkább olyan, amiről méltán feledkezik meg majd az irodalomtörténet. Bár lehet, hogy Hoffmann Rózsa majd kötelezővé teszi. Elvégre a hatalmi túllihegésben neki sincsenek komoly szakmai aggályai és elvárásai a saját munkakörét illetően.

Félő tehát, hogy míg a gazdaságban Matolcsy György tündérvízióit, a kultúrában a semmiért mindent beáldozni képes szervilista államtitkárság pártolta tendenciákat nyögik majd a jövő generációk. 


Simay Endre István
Comments on Facebook

2012. június 13., szerda

Csillagos parlamenti ötletek


Vörös csillag a tengerben
Forrás: http://www.itsnature.org/
A csillag sokféle szimbólum volt már a történelemben. Különböző színekben, és kisebb nagyobb torzításokkal megjelenve a különböző korszakokban. A munkásmozgalom vörös csillaga kétségtelenül korszakjelző volt, és erről alighanem azok a honatyák és honanyák is sokat tudnának mesélni, akik a saját KISZ-, illetve az MSZMP-tagsági könyveiken találkoztak vele. Szívesen hivatkoznék persze a vörös csillag kapcsán a tengeri csillagokra is. De esetleg még félreértené valaki, hogy lekommunistázom ezeket a szegény élőlényeket. Olyan áthallásoktól pedig különösen óvakodnék, hogy esetleg célzásnak tekintse bárki a tengeri csillagok és egyes honpolgárok szellemi képességeinek összehasonlítása tekintetében. Még a végén a tengeri állatok is kikérnék maguknak.

Az azonban tény, hogy hazánk jogalkotói különösen nagy hangsúlyt fektettek a vörös csillag, mint szimbólum kiiktatására a közéletből. Furcsa módon más szimbólumokkal kapcsolatban kevésbé látszanak érzékenynek. De ezt már csak azért sem részletezném, mert korábban megtettem. Beleértve azt is, hogy a kisebbik kormánypárt a neohorthysta szimbólumok irányában például nem igazán látszik allergiásnak, és asszisztálnak azokhoz a provokációs játékokhoz is, melyek egyik mellékhatásaként Romániában hátrányba került a magyar képviselet. De maradjunk a vörös csillagnál. Nem a tengerinél, hanem a munkásmozgalminál. Már csak azért is, mert hosszú eljárást követően a nemzetközi törvényszék úgy ítélte még tavaly, hogy Fratanolo János 2004-ben jogosan viselte azt a hajtókáján.

Sem az esemény, sem az ítélet nem friss, ha úgy tekintjük. Ami mégis összeköti a jelennel, az a magyar Parlament sajátos hozzáállása a Strasbourgban hozott ítélethez. Először Navracsics Tibor jelezte, még áprilisban, hogy mondhat a nemzetközi emberi jogi bíróság, amit akar, fütyülünk rá. Érdemes emlékezni itt arra is, hogy ugyancsak Navracsics Tibor volt az, aki nem utasította vissza Szálasi rehabilitációjának lehetőségét. Ugyanabban a parlamentben, melyben Wittner Mária a FIDESZ, illetve Stágel Bence a KDNP részéről azzal az ötlettel állt elő, hogy a jogszabályi bénázás miatt elszenvedett strasbourgi büntetést az MSZP fizesse. Ami a személyes gyűlölethullámok taraján egyensúlyozó Wittner Mária esetében még csak érthető, ha nem is túl életszerű felvetés lehet. Az, hogy a KDNP is delegált mellé valakit az pedig lehet a kormányzati egyensúlyfelelős porhintése is akár. Mert nehogy már a kisebbik kormánypárt kimaradjon a felelősségből, ha a végén bukta van. A FIDESZ képviselője meg alighanem gondosan és szelektíven megfeledkezik arról, hogy a FIDESZ-ből elsőként vállalt közösséget azokkal a Kossuth-téren összejöttekkel, akiknek volt némi közük a TV-székház felgyújtásához annak idején. Így saját logikája alapján, de morálisan is felelőssé tehető. Tehát itt lenne az ideje, hogy ő is a pénztárhoz fáradjon.

Aztán persze ott vannak azok az esetek, amikor a vörös csillag mégsem munkásmozgalmi jelképként jelentkezik. Ami nem jelenti azt, hogy ne lehetne esetleg ráfogni. Így végső soron a gazdasági miniszter tündérmeséjének hatalmi szereplői akár a tengeri csillagról is bebizonyíthatják a kommunista kapcsolatot. A költségvetési rés befoltozására pedig adódik egy remek lehetőség a vörös csillag kapcsán sokat emlegetett Heineken sör minden egyes csillagocskájára szabálysértési bírságot kiszabni. Az meg úgysem érdekelne senkit, hogy a sörgyár nyilván nemzetközi bírósághoz fordulna. Azokra, Navracsics Tiborral az élen, úgysem ad semmit a törvényhozás. Az ezt célzó esetleges Wittner-, vagy Matolcsy-javaslattal csak egy baj lenne. A tengeri csillag tényleg ki kérné magának a szellemiségi összehasonlítást a hazai törvényhozókkal.

Simay Endre István
Comments on Facebook

2012. június 9., szombat

Tündérkék Gyurinak.

Forrás: Wikispaces

A minap a gazdasági ügyekért közvetlenül felelős miniszterünk nyilatkozatot adott a CNN-nek, amiben kifejtette, hogy tulajdonképpen minden a legnagyobb rendben van. A válságnak vége, és itt már ássák az agyonfizetett közmunkások a csatornákat, amiben a tej és a méz fog csordogálni a nagy magyar csoda megvalósulásakor. Igaz, hogy volt idő, amikor mocsarakat és kohókat csapoltak le, de mi nem érjük be ilyen kevéssel. Főleg, mert a történelem bebizonyította, hogy a nyilatkozatok ellenére sem váltunk a vas és acél országává, de a tavakévá sem. Mert nem volt olyan politikai nyilatkozat, ami felülírta volna a geológiát, a globális viszonyokat.

De majd most. Mert ami egyszer nem sikerült, az miért ne sikerülhetne éppen most, éppen itt, és éppen Orbán Viktor gazdasági miniszterének. Matolcsy György tehát nyilatkozott. A nyilatkozatok szintjén tehát már vége a válságnak, és aki a tejnek szánt csatornát a lakosságot egyre végletesebben megosztó ároknak látja, az rosszul látja. Esetleg egy másik mesébe tévedt. Ahogy nyilatkozatai alapján olykor Orbán Viktor esetében is kétségessé válik, hogy melyik ország miniszterelnöke. Mert erős a disszonancia az ő nyilatkozatai, és a naponta megélhető valóság között. Ehhez képest Matolcsy nyilatkozata többé-kevésbé igaznak is tekinthető. Ami azért korántsem azt jelenti, hogy ettől jobb lenne nekünk.

Nem abban ugyan, hogy vége lenne a hazai gazdaság mélypontjának, várva várná az embereket az egy millió új munkahely, és nőne a reálkereset. Ilyen viszonyokhoz úgy tűnik tényleg egy másik mesébe kell belehelyezkedni, ahogy ezt egyre többen a fiatalok közül fel is vették a döntési palettára. De abban például teljesen igaza lehet a gazdasági miniszternek, hogy hazánk olyan tündérmese részese, melynek csodájára fognak járni. Az meg csak egyéni vélemény kérdése, hogy kik, és miért fognak a csodájára járni. Mert tegyük fel, hogy valahogy az a bizonyos árok a szélsőséges indulatokat és nem a tejet, vagy esetleg a mézet fogja levezetni. Nos. Akkor is a csodánkra járhatnak. Feltéve, hogy az ország viszonylag békében túlvészeli majd azokat az időket. Mert lehet, hogy az is egyfajta csoda lesz. S akkor tényleg mi lehetünk a példa, hogy ennyi baklövés után mégis túlélni képes egy ország az idők viharát. Különösen, ha időközben a legtehetségesebb szakemberek és innovátorok elhagyják az országot.

De mi van abban az esetben, ha ez nem következne be, és az a szkeptikus forgatókönyv teljesülne, hogy Orbán Viktor a szélsőségesekkel próbálja kikapartatni a gesztenyét? Igenis lehetünk példamutató ország még akkor is. Elvégre a rossz példa is lehet példamutató. Megmutatva azt, hogy milyen példát ne jusson esze ágába sem követni egy országnak. Egyszerre elszigetelődve gazdaságilag és politikailag is a környezetétől. Kijátszva a szélsőséges kártyát a belpolitikai romeltakarítás érdekében. Mely romok nem feltétlenül keletkeztek volna akkor, ha nem zajlik egyfajta adó-, és gazdaságpolitikai kísérletezgetés. Megspékelve egy olyan oktatáspolitikával, ami lehet, hogy kiszolgálja a hatalmi gőg elvárásait, de aligha szolgálja generációkra előre az ország humánpolitikai érdekeit. Mert remélhetőleg az ország akkor is fenn fog állni, amikorra Matolcsy miniszter úr már csak könyvből olvas meséket, és nem mesemondással próbálja elütni a valós problémák megoldásának témáját.

Ám mégis meg kell védeni Matolcsy György kijelentéseinek egy további részét is. Annak ellenére, hogy sokan támadták azt a kijelentését, hogy egy tündérmese a hazai valóság. Elvégre miért ne lehetne tündérmese? Egy rendes mesében általában szokott lenni egy elátkozott királyfi, esetleg királyleány, akit békává változtattak. Ez a béka gyakran egy kútban lakik, és nyilvánvalóan nem lebeg a semmiben. Tehát ahol a béka ül, ott is kell lennie valaminek. Ha tehát aki úgy érzi, hogy ennek a bizonyos kútban ülő békának a hátsója alatt van, az nyugodtan hiheti magát tündérmesében. Nem a szép királylány öle tehát az egyetlen hely, ami hasonlatossá lehet egy tündérmesei helyhez. De még a tündérek sem mind feltétlenül hiányoznak. Mert abban az esetben, ha valaki úgy érzi, hogy szétverték az oktatást, nem fejlődik a gazdaság, és politikai romhalmazzá lövik a köznapokat, annak jusson eszébe a Csipkerózsika. Ott is ugyebár van egy tündér, akit elfelejtettek meghívni a bálra, és ezért, mert ő csak az önző rombolást tekinti tündéri erénynek, sebtében megátkozza a társulatot. Így aztán a miniszter úrnak a tündérek tekintetében is igaza lehet. Csak nem a jó tündérekre kell gondolni, hanem arra a bizonyos utolsó tündérre.

Az persze jó lenne, ha vagy a hatalom képviselői térnének végre nyugovóra a nagy ötletelésből, vagy az ország ébredne végre fel. Az előbbi esetben talán nem engednék mikrofon közelébe azokat, akiknek minden nyilatkozata a hazai valuta értékvesztését okozza. Miközben igazándiból nem a közgazdászképzés keretszámait kellene korlátozni, hanem a gazdasági minisztert újravizsgáztatni esetleg pár tárgyból. Az utóbbi esetben, felébredve, pedig kiderülhet, hogy mégis csak egy rémálom volt az egész. S tulajdonképpen szó nincs árkokról, a gárdát két pofonnal hazazavarták, nem vérvádaznak a parlamentben, munkaerőhiány van munkanélküliség helyett, a fiatalok nem távozni akarnak az országból, hanem nem győznek az egyetemeinkre tolongani, és hasonlók. De mert jelenleg nem egészen így áll a helyzet, mégis inkább a miniszterelnök kezét kellene belelógatni abba a bizonyos éjjelibe. A gazdasági miniszterének kicsi kacsójával együtt. Hátha akkor feltűnne, hogy az egykori választási vereségéért jelenleg egy egész országot, köztük saját szavazóit is bünteti. S talán akkor arra is rájönne, hogy nem csak a természetesen általa nem látott oligarchák köre él ebben az országban. Bár lehet, hogy nem csak a kút mély, hanem azok zsebe is, akiknek lekötelezettjei. Így megtölteni annyira, hogy ki lehessen mászni belőle, sokáig tart. Addig pedig a hatalom ott ül a gazdasági lobby zsebében. Mélyen. Olyan mélyen, mint az a bizonyos mesebeli béka a kútban.

Simay Endre István
Comments on Facebook

2012. június 6., szerda

Elhunyt a Mars krónikása.

Ray Bradbury (1920. augusztus 22. – 2012. június 6.)
Forrás: nydailynews.com
Fahrenheit. Mértékegység, mely jelképpé vált. Aki nem hiszi, gondoljon olyan fogalmakra, mint a „digitális fahrenheit”, vagy az olyan filmcímre. mint Michael Moore alkotására, a „Fahrenheit 9/11”-re. Noha mit sem változott a szó jelentése, a mögöttes tartalma kapcsán szinte mindenkinek a megsemmisítés, a hatalmi célú információeltűntetés jut az eszébe. Nem véletlenül, hiszen Ray Bradbudry antiutópikus tudományos fantasztikus regénye, a „Fahrenheit 451” a talán örökre új tartalmat adott a hőfok mértékegységének. Mely tovább fogja vinni az alkotó gondolatait. Noha az alkotó a továbbiakban adós marad velük.

Ray Bradbury 2012.06. 06.-án meghalt. Dél-Kaliforniában, 91-évesen. Befejezve ezzel a jövő krónikáját itt, e Földön. S csak bízhatunk benne, hogy lelke megnyugvással utazott el a Marsra, amelynek az író örök krónikásává vált. Mert, bár számos írása jelent meg, és jelent meg magyarul is, ez a két mű az, ami talán a legnagyobb ismertséget szerezte Bradbury-nek. A „Marsbéli krónikák” és a már említett „Fahrenheit 451”. Mely utóbbiból François Truffaut forgatott igazán átütő hatású filmet 1966-ban. Oskar Werner, Julie Christie, és Cyril Cusack főszereplésével. Örökre bemutatva azt a társadalmat, ahol a könyv üldözendő métely, és az elvont, absztrakt gondolkodás képviselői a tűzre valók. A mű hazai történetéhez tartozik az is, hogy a Bárka színház kicsit több, mint egy éve vitte színre a történetet. Jelezve egyben azt is, hogy a kérdések, melyeket Bradbury felvetett, messzebbre vihetnek, mint amennyi a sci-fi műfajából következne.

De éppen ez emelte Ray Bradburyt magasra. Bár forgatókönyveket is írt, zömmel a sci-fi volt az ő műfaja. Ugyanakkor sokkal inkább az emberi oldal jövőjét feszegette. Annyit véve kölcsön a technikai, technológiai területről, mely a kelléktárból éppen, hogy csak elég volt. Tulajdonképpen egyike volt a tudományos fantasztikus műfaj humanistáinak. Egyszerre közel hozva az emberekhez az embert, és el is távolítva azt. Burkoltan vagy élesen figyelmeztetve is azokra a jelenségekre, melyek a riasztó csengő megrázását indokolta. Még az olyan művek esetében is, mely például az olyan sokszor feldolgozott időutazás körül zajlik. A mű magyarul „Mennydörgő robaj” címen vált ismertté. Írásban és filmben egyaránt. Az, hogy az utóbbi mű ötletei közül mennyi él tovább más művekben lehet a műelemzések tárgya. Az azonban biztos, hogy Bradbury életműve túlmutatna egy rövid írás lehetőségein.

Így csak annyit kívánhatunk, hogy a Mars örök krónikása nyugodjék békében, míg mi tovább evickélünk idő folyamán.

Simay Endre István

(a cikk az euroAstra-n szintén olvasható)
Comments on Facebook

2012. június 4., hétfő

Közelnapi papírfétiskék.

Arcok a papíron, és másutt.
Forrás: www.168ora.hu

A papírok, mint arra a vízjelek, a különböző színezékkeveréssel előállított papírtípusok mutatják, önmagukban is lehetnek a művészet, az önkifejezés eszközei. Most azonban mégsem erről lesz szó, hanem azokról a papírokról, melyek a maguk valóságában, vagy átvitt értelmükben árulkodnak a napi eseményekről éppen úgy, mint a napi történések sokszor háttérbe szoruló körülményeiről. A sorok közti történelemről. Legyenek azok a papírok, dokumentumok akár diplomák, akár csak kérdőívek.

A diplomákról, mivel egyes politikusok különböző papírjai lassan lerágott rostokká válnak, nem írnék hosszabban. Amiért egyáltalán idecitáltam az egy közelmúltban közzétett hír az újabb és újabb kérdésessé váló végzettségekről. S mindez valóban jó ok lenne arra, hogy ismét rágódjunk egy sort ezeken a papírokon, melyek súlya folyamatosan csökken. Azonban érdekesebb kérdés lenne inkább azon eltűnődni, hogy miért is mennek bele az emberek olykor eléggé kétes papírszerzési akciókba. Ez azonban alighanem messzire vezetne, és nem lenne független attól, amit az érettségi buktatás kapcsán egyszer korábban fejtegettem. Azt emelve ki, hogy vannak papírok, melyek meglétükkor szinte semmit sem érnek, de a hiányuk stigmatizál. Mert megbélyegez az, hogy „mi az, hogy már erre sem futotta”. Holott számos esetben talán nem is kellene az a bizonyos papír. Hiszen megléte sem garancialevél. Elég ehhez a gazdaságpolitikára és annak irányítójára gondolni. Hiszen Matolcsy György is kapott diplomát valami úton-módon.

De hagyjuk is a diplomákat, és maradjunk a gazdaságpolitikánál. Már csak azért is, mert ezzel kapcsolatban egy újabb fetisizált papírkupacra tekinthetünk le az emelkedettség magasából. Abból az emelkedettségből, melybe felpávatáncolta magát a miniszterelnök. Ez a kupac pedig nem más, mint az a fatemető, melyre a Nemzeti Konzultációnak nevezett kérdéssort nyomtatták. Annak az immáron negyedik kikérdezősdinek, melynek indulását pár napja jelentették be hivatalosan. Nem másról, mint a gazdaságpolitikáról, és gazdasági konzultációnak meghirdetve. A kérdéseit már elég sokan elemezték, és akár ki is egészítették páran a saját kérdéseikkel. Adatvédelmi szempontból ugyancsak necces lehet, és talán tényleg a hiszékenység próbája az egész. A kérdések postázásának körülményei legalább annyira érdekesek, hiszen Orbán Viktor a saját szerepjátékos káoszlicitje keretében eleve meghirdette az elvárt válaszokat is. De talán nem is ez emeli egyfajta jelzéssé a Nemzeti Konzultációt, mert ez végső soron még besorolható talán az orientáló politikai véleményformálás kategóriájába. Nagyképű egy kommunikáció, de végső soron Orbán Viktor saját véleményeként is kezelhető.

Aki ott volt minden papírfétisen.
Forrás: Wikipedia


Az azonban már túlmutat a nagyképűségen, amilyen módon maga a kérdőív kinéz. Pontosabban az, ami rajta van díszítőelemként. Ha nem is közvetlenül a kérdések feletti részről, de immár lassan hagyományosan, Orbán Viktor erősen retusált arcképe az, ami a kérdéseket kísérő levélről szembenéz a borítékot felbontóval. Talán szimbolizálva azt, hogy a vezér szeme mindent lát, és „tessék csak az elvárt válaszokat megadni”. Önmagában talán nem is lenne semmi kivetni való abba, hogy a miniszterelnök köszönjön rá a potenciális választóra a borítékból. Abban az összefüggésben válhat egyre kínosabbá, hogy a miniszterelnök egyre inkább saját magát valami nagy machinátor szerepében kezdi üdvözölni. Bár akkor talán a bélyegen lenne. Ellenben másként aligha mondta volna el a miniszterelnök az elhíresült pávatáncos beszédet. Miközben a politikai, gazdasági, és talán emberi lekötelezettek bólogató köre veszi körül. Mondhatnánk azt is, hogy a tényszerű állapot talán nem, de a sorok közti üzenet válik egyre kínosabbá.

S végül, a keretes szerkezetnek megfelelően mégis kanyarodjunk vissza a diplomák világához. Nem, nem Orbán Viktor korábban elemzett szakdolgozatáról ejtenék szót. Sokkal inkább arról, aki egy igazolt plágium nyomán lemondásra kényszerült. Schmitt Pál már azzal beírta magát alighanem az arcátlanság modern magyar történetébe, hogy nem mondott le azonnal, amikor kiderült a plágium. A rinocérosz-díjat nem is ezzel, hanem azzal érdemelte ki, hogy ezek után azért igényt formált mindarra, amit köztársasági elnökként összekapart. Talán, mert Lázár Jánosnak igazat adva úgy gondolta, hogy ettől lesz több. Miközben morálisan ettől lett kevesebb. Mondhatni mikroszkopikus tartományba zsugorítva a moralitásáról alkotott képet. Azonban megnyugodhat annyiban, hogy egy papírfétist tovább romboltak a kedvéért. Az Alaptörvényt, melynek bár asztala talán van, tekintélye egyre kevesebb. Immár Alaptörvénybe iktatták, bővítve a lexek körét egy lex-schmittel, hogy járni egy plagizátornak is minden jár, amit sikerült összekaparnia. Így miközben a kormányzat a szélsőségesekkel kapartatja ki a maga gesztenyéit, igazolódott, hogy a gazdasági gesztenyét bárki „jókádernek” hajlandó kikaparni. Az olyan fétisek pedig, mint az alkotmányosság, vagy a jó ízlés ebben igazán nem jelenthetnek komoly akadályt.

Simay Endre István
Comments on Facebook