2012. július 31., kedd

Mese a nyugdíjról.

Schmitt Pál garantálta a nyugdíjakat
az Európai Parlament alelnökeként
 Schmitt Pál hazudott. Hazudott a doktorijával kapcsolatban, mint köztársasági elnök. Orbán Viktor sokáig kiállt mellette. Schmitt Pál hazudott akkor is, amikor a nyugdíjakat garantálta az Európai Parlament alelnökeként, ahova a Fidesz jutatta. Az a Fidesz, melynek Orbán Viktor volt akkor is a vezető embere. De a nyugdíjakkal kapcsolatos hazugságaival legalább nincs egyedül. Elvégre a Fidesznek volt egy másik arca is. Nemcsak Orbán Viktor. Ha a magas C-n kellett szidni a szemét, tőzsdéző magán-nyugdíjpénztárakat, ott volt kéznél Selmeczi Gabriella. Ő, aki kész volt a Fidesz szóvivőjeként és nyugdíjvédelmi megbízottként is elregélni, hogy a Fidesz-kormányzat mennyivel jobb gazdája a nyugdíj-megtakarításoknak, mint azok a profitérdekelt pénztárak, akik csak eltőzsdézik. S tényleg. A kormány még ezt is jobban csinálta. Az eltőzsdézést. Mert bárki nyugdíjast megkérdezhetnének, hogy nyugdíjalapot, vagy MOL-papírkat akar-e?

De nem kell megijedni, a kutyát sem fogják megkérdezni, ahogy eddig sem tették. Selmeczi Gabriella repült, mint nyögdíjvédelmi megbízott, és még csak meg sem hízott. Pedig hízhatott volna a mája, hogy milyen eredménnyel verte át az embereket, mint azt a bizonyost a palánkon. Az ellenállhatatlan kormányzati ajánlat mögött, mely gyakorlatilag a nyugdíjpénztárak vagyonának elzabrálásáról szólt egy ígéret volt. Melyet olyan szövegek kísértek az említett megbízott szájából kiesvén, miszerint felesleges és drága kísérlet volt az embereknek a saját fennhatóságukban hagyni a saját jövőjük alapjait. Mely korlátozott felfogóképességű masszaként való kezelésük értelmezését épp a napokban adta különben nem kisebb személy, mint maga Orbán Viktor miniszterelnök. Az említett ígéret különben egy új nyugdíjrendszert, és többek között egyéni számlákat is tartalmazott. Bár rögtön gyanús lehetett volna mindez, miután a pénzügyekért olyan unortodox zseni a felelős, akinek sikerült a tündérmese békájának feneke alá kergetnie a gazdaságot. Amit különben, az MSZP szerint maga Orbán Viktor is elismert. A nyugdíjak sorsa éppen így lokális mélypontra jutott. Ezzel befejezett ténnyé vált, hogy a mór, illetve a Selmeczi-mórné megtette kötelességét, és teljes joggal mehetett. Alkalmasint talán érdemes megjegyezni, hogy Selmeczi Gabriella úgy képviselte az utóbbi időben a nyugdíjak védelmét, hogy pontosan tudta, alighanem hazugságot képvisel, és óriási kormányzati bukta húzódhat meg a nyugdíjpénzek mögött. Bár a teljes képhez az is hozzá tartozik, hogy eredeti megbízása az említett hölgynek, csak 2011. december 31.-ig szólt a nemes posztra. Onnantól alighanem csak önszorgalomból és nyilván csak társadalmi munkában mesélt az arra érdemeseknek a tündérnyugdíjakról.

A kormány pedig, hogy, hogy nem feladta terveit a nyugdíjreformot illetően, és az Godot képét vette fel. Már ami a várását illeti. Világgazdaság honlapján olvasható a Nemzeti Lószámlálási Hivatal, azaz az Emberi Erőforrások Minisztériumának hivatalos válasza a nyugdíjreformot firtató kérdésre: „A nyugdíjtörvény 2012. július 16-án elfogadott módosításának lényege,hogy nem változik a nyugdíjrendszer. A nyugdíj-jogosultsági és kiszámítási szabályok is a jelenlegiek maradnak”. Ez annak fényében is remek, hogy Selmeczi Gabriella a múlt év végén még az egyéni számlák kidolgozásáról nyilatkozott. Úgy tűnik ez meghaladta a kormányzat kompetenciáját. Ami azért a felelőtlen ígérgetések, és nyílt hazugságok közti mezsgyét szántogatja, kapirgálja. Mert ezek szerint a kormányzat olyan ígérettel államosította az emberek pénzét, melyet nem volt képes betartani. Mert hitelezzük meg a jóindulatot, hogy be akarta tartani. Még talán a Közgép összes informatikusát is ráállították, hogy ügyezzék a nagy ügyet, Hátha hajt egy kis számla-rügyet. Nos! Nem hajtott.

Ezzel viszont olyan kérdésanalógiák juthatnak az emberek eszébe, hogy vajon milyen cselekvési körbe tartozik az, ha valaki gyakorlatilag kényszerhelyzetbe hozva mást győzi azt meg vagyona átruházására. Ha valaki zsarolásnak nevezné, megnyugodhat, mert társai is lesznek a véleményben. Anno a magánnyugdíjpénztárak vezetői zsarolásnak nevezték az államosítási folyamatot. Mely zsaroláshoz az LMP az „útszéli” jelzőt is hozzátette. De a múltból a jelenbe lépve az sem lenne meglepő, ha valaki Selmeczi Gabriella esetén újabb törvénycikkelyeken kezdené törni a fejét. Esetleg azon, hogy, akár a MOL-akció alkalmával, megfeleltethető-e annak, miszerint „a kezelésére bízott vagyontárgyban gondatlansága folytán vagy neki fel nem róható okból keletkezett hiányt, amelynek megtérítésére jogszabály, vagy szerződés alapján köteles, a sértett megtévesztésével leplezi és ezáltal a hiány felderítését, illetve a fizetési kötelezettséget meghiúsítja”? Ám biztos lesz olyan politikai erő, mely megkeresi akár az idézett meghatározásra is a megfejtést. A szóvivő asszony akkor majd arra fog hivatkozni, hogy parancsra tette, illetve nem tette? S vajon kinek a parancsára? De talán a magyarázkodásnak már nincs is jelentősége a kormányzat oldaláról. Ugyanis beigazolódhat, hogy a miniszterelnök tényleg már csak a saját öntörvényű világában értelmezi a történéseket.

Simay Endre István

2012. július 30., hétfő

Technológiai kurvabomba.


Az, aki a cím alapján a politikai erők, netán a technológiai cégek prostituálódásának diagnózisára számít, máris lapozhat. Nem azért, mintha ilyen jelenségek nem lennének, hanem másért. Nevezetesen azért, mert Csempész Béla álnéven (?) sajátos internetes bombát robbantott valaki. S ennek nyomán egyes keresőszavakra a legtöbbet használt kereső, a Google sajátos találati listát kezdett publikálni. A G Data a hírt, és annak technológiai hátterét a saját blogján meglehetős alapossággal közzétette. Ahhoz neház lenne hozzátenni ebből a szempontból bármit is.

Röviden összefoglalva, a nemi szolgáltatásokkal kapcsolatos kifejezéscsoportot összekapcsolva egyes helyek internetes linkjével elérhető, hogy népszerű oldalakra beépítve ezeket a keresések eltérüljenek. Kihasználva azt, ami a Google keresést optimalizáló algoritmusáról tudni lehet. S persze rövid idő alatt nagy mennyiségű hivatkozáscsokrot beélesítve a világhálón. Jellemzően olyan oldalakon, melyeknek gazdái nem tipikusan a magyar nyelvi környezet „rabjai”. Lévén, hogy ezzel nehezebb lehet a felhasznált fórumoldalak gazdáinak a sajátos kapcsolatot tartalmazó internetes tartalmak kiszűrése. Akkor, amikor ezeket a sorokat írom, még javában tart a bomba hatása. Miszerint a „kurvák” szóra még a Fidesz, vagy a Magyar Katolikus Egyház oldalai ott tolakodnak az első találatok között. Ez a hír önmagában pár órája már keringett a világhálón. Amiért esetleg szót érdemel az a jelenség közvetett hatása lehet.

Például az, hogy felerősödhetnek azok a hangok, melyek az internetes forgalom akár totális szűrését kérhetik számon a netes technológiával foglalkozóktól, szolgáltatóktól, honlap-gazdáktól. S erről óhatatlanul eszembe jut az, ami egy évtizede mondható volt erről. Igaz, az akkori technológia szintéjén,mely elsősorban a céges és családi forgalomszűrést célozta. A céges tartalomszűrés esetében, a kimenő információk tekintetében akkor azt írtam, hogy „olcsóbb és egyszerűbb egy olyan viszony kialakítása a munkatársakkal, például bizalomhoz igazított fizetés formájában, ami szükségtelenné teszi azt, hogy a többet költsenek a levelezés ellenőrzésére, mint ami a normális alkalmazási feltételek kialakítására kellene”. S igazándiból sokkal többet most sem lehetne mondani, hiszen az információs technológiában alig jártas emberek is képesek lehetnek súlyos adatkárt okozni annak lefülelése előtt. Miközben a befele irányuló adatszűrés is okozhat visszásságokat. Annak ellenére, hogy a szűrőprogramok forgalmazói súlyos statisztikákkal szoktak vagdalkozni a dolgozók böngészéssel töltött munkaidejét illetően.

Csempész Béla esete az internettel azonban arra is felhívja a figyelmet, hogy a hazai honlapok sem védettebbek a keresők átverésével elérhető negatív reklám ellen, mint a nemzetközi átlag. A hazai akció ugyanis, mint arról az Index is rövid gyűjteményt közöl az esemény kapcsán, nem előzmények nélküli. Ez pedig talán ráébreszti az olvasókat, az érintetteket arra,, hogy a világháló elterjedésének hatására nincs igazi információs belügy. S, hogy azért ne legyek adós a politikai áthallásokkal, a listában előkelő helyen szereplő párt és egyház figyelmét különösen érdemes lenne erre felhívni. Mert nem csak a negatív reklám tud behatolni a neten, hanem a kettős kommunikáció hazai része is képes kiszivárogni. Felesleges tehát kerek szemekkel rácsodálkozni arra, ha egy hazai eseményen elmondott zöldség a nemzetközi sajtóban fog gyökereket mutatni. Ám ne csak a negatív hatásokat vegyük figyelembe.

A példának lehet egy kvázi pozitív hozadéka is. Rámutat arra, hogy kellő technológiai ismeret birtokában komoly marketinghatékonyság érhető el. Noha alkalmasint nem biztos, hogy ez célja a keresők működtetőinek, de ez rajtuk is túlmutathat. Az, hogy nem céljuk nyilvánvaló. Egyrészt azért, mert saját marketingbevételeiket csökkentheti. Másrészt pedig azért, mert a keresési eredmény iránti bizalmat csökkentheti. Ami visszahat a saját marketingtevékenységre akkor, ha csökkenti a használatot. Ugyanakkor elmondható, hogy egy bizonyos komplexitást meghaladó szoftverrendszer esetén tökéletes program nincs, csak olyan, amit nem teszteltek eleget. Márpedig például a Google elég nagy rendszert épített már ki ahhoz, hogy óhatatlanul legyenek olyan hibái, melyek javításában az azokat kihasználókkal fut versenyt. Ahogy a blog-közlemény is jelzi: A Google már több mint 10 éve küzd találatainak fertőzése ellen, de a jelenlegieset is felhívja a figyelmet arra, hogy a kereső találati listája nem mindig tökéletes”. Így a pozitív hatás is kettős. Részben felértékeli azt a tudást, mely alkalmas az internetes technikák készségszintű alkalmazására a marketingben. Másrészt segít a hibajavításban, mivel kézzelfoghatóan mutat fityiszt a programrendszer fenntartóinak.

Simay Endre István

2012. július 29., vasárnap

Miniszterelnöki tünetlicit.

Forras: http://gepnarancs.hu/
A miniszterelnök nyilatkozataival nagy bajok kezdenek lenni. Látszólag nagy a káosz, de ez korántsem olyan biztos. Létezik rá magyarázat, ha ennek nem is okvetlen kell örülnünk. Ahogy korábban már írtam végső soron sokakban megvan az igény arra, hogy a világ közepei legyenek. Mondhatni, természetes is egy bizonyos korban. Aztán az emberek zöme kinövi, és tudomásul veszi, hogy rajta kívül is van világ. Mégpedig olyan világ, aminek ő integráns része, és nem egyedüli mozgatója. Azon egyszerű okból kifolyólag, hogy az egyedüli mozgatók klikkjét a társadalmak a Panteonnak szokták fenntartani. A gyermek előbb utóbb erre éppen úgy rájön, mint arra, hogy nincs valós felelősségmentesség.

Az utóbbit ugyan nehéz megtanulni, és sokan, sokáig élnek olyan tévképzetek között, miszerint a lábuk nem attól fáj, hogy elbénáztak valamit, hanem azért mert az asztal belerúgott a lábukba. Ha valakit meghagynak az ilyen tévképzetekben, az hajlamos lesz felnőttként arra, hogy minden bokorban egy bűnbakot keressen a viselt hülyeségeiért. Talán ezzel sincs addig baj, amíg ezt a nézethalmazt megtartja magának. A bajok ott kezdődnek, amikor a valóság kezd beszivárogni az illető kis világába. Márpedig a valóságban mégis ott vannak a többiek. Akik nem biztos, hogy engedelmesen el szeretnék játszani a bűnbak szerepét. De ez persze csak az egyik oldala a történéseknek.

A másik világhalmazban ott vannak a dolgok mozgatórugói. Azok a fizikai és emberi viszonyok, melyek behatárolják az egyén mozgásterét. Szemére vetik, ha hazudik, vagy azt, ha hülyeséget mond. Beleértve azokat a mondatait is, amit rosszkor mondott rossz helyen. Márpedig az, aki a felelősséget semmiképpen nem szeretné vállalni, az konfrontálódni sem szeret. Ha ez társul a mindenkori megmondószerep, a világmozgató hatalom vágyával, akkor egy igen érdekes jelenséghalmaz kezdhet kibontakozni. A gyermek felépít magának egy alternatív világot, mely felnőttként óhatatlanul elnyomásra kerül valahol a bugyrok mélyén. Egy olyan világ, melynek egyedüli irányítója ő maga, ahol minden szavának tapsolnak, ahol minden kívánsága parancs, és minden kijelentése akkor is igaz, ha azok különben szöges ellentétben állnak egymással.

Ebben a világban mindig kielégítésre kerül minden óhaj, és minden cselekedett azonnali és pozitív visszajelzésre talál. Jó ez? Persze, hogy jó, hiszen tulajdonképpen ez a mesevilág sokszor nyújthat egyfajta védelmet a zord külvilág elől. A baj az, ha nem tanulja meg a gyermek azt, hogy ez tényleg csak egy személyes alternatív valóság, és nem szabad csak módjával belefordulnia a létező világba. Ellenkező esetben szinte biztosan megfigyelhető lesz két nagyobb jelenségcsoport. Az egyik a szinte kielégíthetetlen hatalomvágy. A másik az, hogy gyakorlatilag nagyon ingatag az önkontroll arra nézve, amit az illető összehord. A hatalomvágy nyilvánvaló alapja az, hogy a valóság soha nem fog olyan érzelmi mélységgel pozitívan visszaigazolni mindent, mint azt a mesevilág lakói. Maguktól nem. Tehát olyan szintű hatalmi apparátus kell hozzá, mely alkalmas legalább a látszatpozitivizmusra. Míg a meseszerű kijelentések oka kicsit bonyodalmasabb lehet.

Azonban végső soron hasonló. Az illető számára ugyanis nincsenek valós, rajta kívül álló határok. Ha tehát arról van szó, hogy szerinte egy másik ország belügyét kell átalakítani, akkor gond nélkül fog ott szavazás-bojkottra felszólítani. Számára ugyanis olyan, ami az ő hatalmi koordinátáin kívül létezhet, nincs. De ugyanez okból szinte tetszőleges számú munkahely megteremtését ígérni sem gond, és egyszerre beszélni demokráciáról és annak elhagyásáról sem. Az ő világában mindkettő valóság. A saját gyermeteg mesevilágában úgyis ő az irányító, tehát nem gond, ha egyik vezénylő tábornoka hiányt okoz, mert a másik az ő tündérhadseregével megszállja Amerikát, és pótolja a hiányt. Ebben a világban nem létezik ellenzék, mert az ellenzék is őfelsége ellenzéke, és tulajdonképpen neki tapsol. Ebben a világban nem létezik ellencsapás és válaszlépés sem. Mert mindenki vele akar megegyezni, ő a példakép és ő az egyetemes origo. A centrális erő forrása, akinek a nemzetközi, mit nemzetközi, a galaktikus tárgyalópartnerek is a kegyét keresik.

Ha tehát ebből a nézőpontból nézzük, akkor tulajdonképpen Orbán Viktor megnyilatkozásai teljesen megfelelnek egy sajátos világlátásnak. A felelősség előli pánikszerű menekülése például nem is új jelenség. Elvégre a Nagy Imre temetésén elmondott borostás beszéde is csak annak fényében értelmezhető, hogy tudjuk: Moszkvában már rég lejátszott döntés volt a csapatkivonás. Azt a beszédet tehát fél évvel korábban elmondani bátorság lett volna. Ott és akkor szinte semmilyen személyes kockázatot nem rejtett. A miniszterelnök ilyetén hozzáállása a világhoz nem új. Alighanem a korábbi kijelentései sem mindig fedték a valóságot és a valóság helyes értelmezését. Elég az olyan, legfeljebb a szélsőjobbnak gesztust gyakorló szövegekre gondolni, mint az IMF és az Európai Unió „sallerrel” való kitessékelése. S az a tudathasadt állapot, hogy egyszerre beszél európai demokráciáról, és az unió elnáspángolásáról. Esetleg arról, hogy ő itt áll a szirten egyedül, de majd az egész világ róla vesz példát. Mert jön Orbán Viktor, és az ő mesevilágában Istenként egy szemöldökráncolással megoldja a világ bajait. Bünteti az érdemteleneket és üdvözíti az arra érdemeseket. Feltéve, hogy kellő puhasággal, nyálmennyiséggel tudták lengőbordáig betolni nyelvüket a Vezér ősszájába.

A problémát az okozza csupán, hogy a világ ezt nem igazolja vissza. Mint fentebb írtam, beszivárog a rózsaszín papírmasé házacskába. S előbb utóbb rávilágít arra az egyszerű tényre, hogy gyermekdednek lenni lehet jó az egyénnek, de lehet közveszélyes a társadalomnak, ha egy infantilis akarnok hatalmat kap. Mert aki papírmasé világban él, ne fenyegetődzék lángszóróval. Különösen akkor ne, ha ebbe a személyes művilágába kényszerítette be korábban az ország gazdaságát. Talán jobb lenne, ha a gyermeki őrületbe beleálmodna valaki egy olyan gyógyszert, amitől a gyermek felnő, felveszi az ő kikészített muszájdzsekijét, és békében beül a hideg zuhany alá. Amíg a romok közt még akad egy olyan épületszárny, amibe kapaszkodva meg lehet próbálni újraépíteni azt a romhalmazt, ami maradt utána.

Andrew_s

2012. július 28., szombat

Utóvegetáció a hordón.


S alul a víznek... Míg a kötél az úr
Forrás: http://canadahun.com
 Jó érzés lehet azt hinni, hogy valaki a világ közepe, és ezen az sem sokat változtat, ha valaki csak a saját világának a közepe. Tulajdonképpen, legalább egy kicsit, mindenki így kezdi, és kezdetben ezt a környezet vissza is igazolja. Aztán, ahogy telnek a hónapok lassan szembesül azzal, hogy az előtte már a családban levő kutya ugat, és a szülőknek is van egyéb dolga az életben, mint vele foglalkozni. A világ kitágul, és gyerek rájön, hogy rajta kívül is van világ. De ez nem jelenti azt, hogy ne maradna meg sokakban az igény, hogy ők legyenek a nagy machinátorok, akik körül forog a világ, és Isten is csak bocsánatot kérhet, amiért nem tőle kért tanácsot. Ez a belső vágy néha retorikai képességekkel is társul, és ha időben megtalálja a maga hordóját, még híveket is toborozhat.

A történelem számos ilyen esetről tud, és nem csak a megkövezetten elhunyt önjelölt próféták köréből. Azonban célszerű azt is figyelembe venni, hogy az alattvalók személyes igényei sokszor képesek akkor is eltérni az akármennyire önszeretett vezető személyes igényeitől. Erre hoztam korábban példaként a gályarabok demokráciáját. Amiről az a vicc is eszébe juthat bárkinek, hogy ha a parancsnok vízisízni akar, akkor ugyebár az nem okvetlenül jó az erővel összetartott gályaraboknak. Ám azért még kiverhetik belőlük. S nem véletlen az sem, ha ilyesmire juthat valaki Orbán Viktor legutóbbi beszédei kapcsán. Még akkor sem, ha esetleg a miniszterelnök személy szerint meg lenne győződve az igazáról. Tulajdonképpen akkor a rosszabb, ha meg van róla győződve, ugyanis ezen a ponton már az érvek hatásfoka elég kicsi.

Azonban arra is gondolok, hogy talán akkor is elmúlt a személyes érvelés kora, ha nincs teljesen meggyőződve a saját igazáról. Orbán Viktor valószínűleg olyan helyzetbe navigálta magát, ahonnan nem igazán van visszaút. Tulajdonképpen a Varánusz-on megjelent talán kicsit gonoszkodónak szánt írás elég jól leírhatja ezt az esetet. Azzal a kiegészítéssel, hogy Orbán Viktornak lassan tényleg nincs más esélye, mint nekigyürkőzni annak az ugrásnak, és bekötött szemmel találgatni, hogy hova is érkezik. Visszakozni ugyanis már nincs hova. Ha ugyanis valaki már elkötelezte magát amellett, hogy minden baromság és irracionális zsákmányszerzések közepette is kitart a gazdasági minisztere mellett, akkor csak presztízsveszteséggel szabadulhat meg tőle. A hallelujázó hívek hőn szerető kicsiny magját leszámítva ugyanis nehéz megmagyarázni azokat a kijelentéseket, melyek a Nemzeti Tündérmese bejelentője mellett teszik le a voksot. A félázsiai népséggel kapcsolatos kijelentései, melyek végső soron mindenkit megsérthetnek, azt jelzik, hogy tényleg felkészült bármire.

Alighanem leginkább arra, hogy később ezt az elsatnyult tömeget hibáztathassa a nyilvánvaló vereségért. Beleélve magát abba, hogy tulajdonképpen ez a nép nem érdemelte meg ŐT. Őt, aki pedig tüdejét kibeszélte a hordóról. Megmutatta a szerinte egyedül előrevezető utat. Sőt! Többet is tett. Az oszlop magasából képeket is mutatott. Ellenségképeket. Ikonokat, melyekre nemcsak szabad, de kötelező is köpni. S igét is adott hozzá. Kinyilatkoztatta az elmútnyocévet, mint minden hiba közvetlen, és közvetett okozóját, és megmutatta a multikat, mint minden pénzek lenyúlóit. Az meg igazán eltörpülhetett emellett a nagy tettkupac mellett, hogy tündérfelelősének ötlete nyomán esetleg többel több pénzt vitt haza havonta, mint a tizenhatszázaléksúlytotta családok teljes bevétele. Nem jövedelemkülönbsége, jövedelemcsökkenése, hanem a teljes jövedelme. Elvégre onnan fentről, ahol Isten is csak bokamagasságban esedezik elnézésért, mit számít ez az apróság. Azok a törpicsekek a maguk félázsiai származékságával nem is látszanak. Nemhogy foglalkozni kellene velük komolyabban. Időnkint majd lehajigál néhány félig lerágott gumicsontot, amin el vannak, oszt annyi.

Az persze, ha valaki ilyennek a világot, nem új, elvégre ismerünk olyan vezetőt, akik egy bunker mélységében gondolta úgy, hogy a világ nem egészen érett hozzá. Igaz, ő nem félázsiai származék volt a félázsiai származékok között. S a félázsiai származékok vezetője gondolhatja azt, hogy itt rontotta el az illető. Meg különben is. Az csak egy hamis próféta volt, hiszen azt a varázsszót, hogy „demokrácia” is csak ritkán tudta kiejteni a száján. Miközben Orbán Viktor annyit beszél a demokráciáról, hogy csak na. Mert onnan fentről úgy tűnik elég, ha beszél róla. Elvégre minden egyes kijelentésekor megrándul ott lent valami. A hordó körül kapirgálók lelkesebbjének a keze, és tapsikálnak. Mert ott örülnek nagyon, hogy lám: Vezetőnk mily magasra jutott, és nem felejtette el a szót. Ám a távolabb állóknak kevesebb gumicsont jut, és több visszhang. Ők hallják az ő füleikkel, hogy Orbán Viktor erőszavaiból mi az, ami a távolból visszamorajlik. S abból az a szó, hogy „demokrácia” alig vehető ki. S mintha állandóan valami egyéb zöngék is belekeverednének. Olyanok, mint „anti”, meg „erő” meg ilyesmi. S talán ez az ami a hordóra is visszaszűrődik, és amitől úgy tűnik, mintha a hangok is azt mondanák, hogy ilyeneket kell mondani.

Az meg ebből a szempontból irreleváns, hogy Orbán Viktor Nyugat-Európában mekkorát bukott volna. Ő itt akar ugrani. Neki itt kell ugrani. Itt pedig úgy tűnhet, hogy a nagy ugráshoz kell egy védőkötél. Olyan védőkötél, melyet éppen az említett zöngék képesek erősebbre fonni. Elvégre ki tudja, hogy a most tapsikálók zuhantában hajlandók-e aláugrani a vezetőnek. Ilyenkor bizony jó, ha ott van az a kötél a derekán. Ami magasban tudja akár hordó nélkül is tartani. Olyan kötél, melyet erős gárda tart kézben. Erős, és fekete ruhás. Fekete ruhás, hogy ne tűnjenek ki a sötétségből, melyből vétettek. S maguk is a sötét árnyékban maradhassanak, míg kemény kezükkel tartják a vezető biztonsági kötelét, Ha addig él is, vagy addig élünk is.

Simay Endre István

2012. július 27., péntek

Félázsiai negyeddemokrácia

Gyerekek, ennél messzebb nem tudok elhúzódni.
Forrás: Népszabadság - Reviczky Zsolt

Egyszer rég őseink ideértek Pannóniába. Rég volt ez az egyszer. Annyira, hogy már a magyar lovas turisták kéretlen látogatásait nyugaton jobbára csak történelmi emlékként kezelik. Közben teltek múltak az évszázadok, miközben őseink igyekeztek homogenziálni genetikai állományukat. Az időévek és generációk eljöttek, majd tovatűntek. Orbán Viktor szerint azonban megállt a szocializációs óra valamikor a magyarság történetének egy rég múlt pillanatában. Talán történelemtanára is ki kérte volna magának a legújabb eszmefuttatását, de kit érdekel ez már, ha sikerült a hordót elég magasra építeni.

A Magyarinfo-n is idézet szöveg szerint egy olyan félázsiai népség, mint a magyar csak az erőből ért. Az onnan idézet szöveg szerint „Az összefogás nem szándék kérdése, hanem erő kérdése. Lehet, hogy vannak országok, ahol ez nem így működik, például a skandinávoknál, de egy ilyen félázsiai népség, mint mi, akkor tud összefogni, ha erő van. Ez nem zárja ki a konzultációt, a vitát és a demokráciát, de kell egy központi összefogás, ami az ország történelmi tapasztalataiból is levonható”. Az, hogy a magyar népességet csak per népségnek tekinti a miniszterelnök, szimpla bunkóság. A félázsiaival sem lenne külön semmi baj. Sőt az egészen ázsiaival sem. Különösen akkor, ha például a kínai kultúra, a szanszkrit irodalom, vagy akár a mongol állattenyésztés ősi múltját tekinti valaki. A gunyoros felhangot azonban joggal kérné ki bármelyik olyan nép, akik tőlünk keletre él. Ha a miniszterelnök ezzel szeretne bevágódni, mondjuk, a kínai partnerek szemében, akkor kéne neki szólni, hogy elgurult a gyógyszere. De a veszély nem csak a külpolitikai elszigetelődés, vagy a miniszterelnök gyerekszobájáról alkotott képzetek tárháza.

Sokkal nagyobb baj az a szemlélet, hogy ami azt sugallja, hogy a miniszterelnök elveti a meggyőzést, és csak a legyőzést, az erőt látja az összefogás zálogaként. Elvégre egyfajta összefogás lehet az erő hatására a gályarabok összefogása is. Még akkor is, ha a felső fedélzeten, a terített asztalnál különben dúl a demokrácia. Ami alá a citeraszót olyan mondatok szolgáltatják, mint az, hogy: „Reméljük a Jóisten megsegít bennünket, hogy a demokrácia helyett nem kell kigondolnunk más típusú politikai rendszereket, amelyeket a gazdasági túlélés érdekében aztán be kelljen vezetni”. Igaz, ezt már az európai gazdasággal, Európával kapcsolatban fejtegette Orbán Viktor. A két gondolatsor együtt jelez valamit, ami nagyjából csak az arra kijelöltek demokráciája csupán. Mindenki másnak jut az erő. Annak, aki nem kapart eleget Lázár János szerint, azoknak, akik kiszorultak a kasztokból, akiket majd Orbán Viktor fog személyesen foglalkoztatni. Mintegy megtéve a miniszterelnököt magát a mindenki felett álló megmondó-emberré, az egyedüli igazság egyszemélyes letéteményesévé. Ami függetlenül attól közveszélyes lehet, ha eltekintünk attól, hogy kevesebbért, kisebb mértékű messianizmusért is égettek meg embereket annak idején. Amikor tényleg az erő szolgáltatta a jobbágyok, a gályarabok összefogását.

Igaz, a mai nyilatkozatok nem teljesen előzmény nélkül valóak, egyes kisebb tünetei megjelentek már Áder János jelölésekor, s egyfajta weimari jellegű fordulat is előrevetett némi árnyékot. Mely árnyékban meghúzódott, meghúzódhatott Kövér László levelezéses, újratemetéses ámokfutása. Miközben a gazdaságunk számára pangást tud csak biztosan ígérni. Mesékkel pótolva a tényleges eredményeket. Így végső soron tényleg csak arról van szó, hogy Orbán Viktor szintet lépett az antidemokratikus fenyegetéssel fémjelzett káoszjátékban. Miközben szinte biztos, hogy a szemében mindenki más hibás, senki sem érti meg, de sebaj, mert kezében a varázspálca és a mikrofon. Aki pedig egyes tünetcsoportok, és a megnyilatkozások között hasonlóságot vél felfedezni, vessen magára, mert természetesen szó nincs arról, hogy itt bármi sértőt állíthatnék a miniszterelnök egészségi állapotáról. A jelzés éppen, hogy a különbségek megállapíthatóságát szolgálhatja a valóság és az internetes pletykák között.

Forras: Wikipedia
De egyet ne tegyen. Ne gondoljon bele abba, hogy az erő problémákat megoldó szerepét olyan táblák is hirdették, melyek szerint a munka ereje szabaddá tesz („Arbeit Macht Frei” - Dachau). Olyan helyen, ahol sok mindenről szó esett, de szabadságról a legkevesebb. Ellenben alternatívát azt kínáltak a demokráciával szemben. S még valamit érdemes figyelembe venni. Nevezetesen azt, hogy Orbán Viktor tulajdonképpen jót tett az említett mondatokkal. Innentől ugyanis nem kell pávatáncokkal, környezetmagyarázatokkal foglalkozni. Mondhatni, lehullt az álarc, és a hordón már csak az látszik, amit látni érdemes, A taglalt kijelentések után már tényleg csak a latrinavitézek legelszántabbjai tekinthetik majd el nem hangzottaknak a mondatokat és hallelujázhatnak a lába nyomát puszilgatva, és kezecskéit csókolgatva. A kormányzó pártnak meg lehet, hogy szét kéne nézni a hordó alatt, és egy kevésbé bélsaras folton megtalálni azt, aki leválthatná a szellemileg alig kétséges módon a teljesítőképessége határára jutott miniszterelnököt. Amíg még van olyan, aki alkalmas felnőni a feladathoz, és nem kenődött össze nyakig.

Simay Endre István

2012. július 26., csütörtök

Távvezérelt kormányzás, normatív magyarság.

-->
A tervgazdálkodás egyik szívnivaló szimbóluma
Forrás: http://dohanymuzeum.hu/
Annak idején, májusban, a miniszterelnöknek az USA-beli látogatásakor tett nyilatkozatai alapján már felmerült az ötlet a hazafiság levelező tagozatos megnyilatkoztatására. Miközben senki nem vitatja el a külföldön születetett, vagy oda távozottak jogát a magyar kultúrához, és dagadó kebellel tapasztalják sokan a sokadik generációs magyarok nyelvtördelését is, számos kérdés villódzik a levegőben. Igaz, még mindig jobb, mintha kések tennék ugyanezt. Bár az indulatok nem egyszer olyan szintre korbácsolódnak, hogy az sem lenne meglepő. Aki ezek alapján a gyorstalpalós állampolgárság-szerzésre gondol, nyert. Ez az a téma ugyanis, melyről többeknek a csalán kölcsönszerszámmal való verése és a választások bármi áron való megnyerése jut az eszükbe. Míg persze megy a magyarázkodás a túloldalról, hogy erről szó sincs. 

Pedig, ha valamiért nem, akkor legfeljebb azért, mert az életvitelszerűen külföldön élők, kettős állampolgárok számára nem okvetlenül létkérdés, hogy a jelenlegi kormányra szavazzanak. Ugyanakkor a kormányzat joggal számol a szavazatukkal, mivel lényegesen kisebb személyes kockázat rejlik mögötte számukra, és nyugodtan felülhetnek a gesztuskommunikációnak. Elvégre, ha nem jön be, akkor legfeljebb nem Budapest fele ülnek fel legközelebb a repülőre, vonatra. Az is nyilvánvaló, már csak a jobbszél felé kikacsintó szövegmorzsák szélbe szórásának ürügyén is, abban látszik érdekeltnek a kormányzat, hogy az állampolgárság vonzóvá tételét célzó hatékony propagandát folytasson. De abban mindenképpen, hogy lehetőleg egyre nagyobb számokkal tromfolva próbálja a kétkedőket meggyőzni. Ha meg nem sikerül meggyőzni, legalább elhallgattatni. Az azonban újdonság, hogy a tervgazdálkodás ebbe, a különben személyes döntések körébe tartozó ügymenetbe is bekéredzkedjen.

Márpedig a múltat idéző kommunikációs fogások utolérték az állampolgárság megszerzését is. Felzárkózva a mintagazdaság-látogatások, normatív banktulajdoni gumicsontok, és az oktatási ellenforradalmak világához. Mert mi mással lehetne magyarázni Semjén Zsolt, nemzetpolitikáért felelős miniszterelnök-helyettes beszédének egyes részleteit. Az, hogy megvan a 300 ezredik kérelem, és a 200 ezredik kiosztott állampolgárság beharangozása még belefér a tényközlésbe. Kicsit cipőkanállal, de belefér. Ám azt kijelenteni Semjén Zsolt által, hogy „amikor elvállalta a kormányzati feladatot, azt ígérte a miniszterelnöknek, hogy a ciklusvégére félmillió új magyar állampolgár lesz” már igencsak a tervfelajánlások szellemét idézi. Még akkor is, ha nyilván komoly személyes agitprop munkát végez ezért a célért. Mert hiába a KDNP vezető politikusa, mégis rosszul venné ki magát a vele egy elvet valló társak előtt, ha lemaradna a teljesítésben. Elvégre már készültek rájuk, a nyomtatványok is megvannak talán és a félmillás siker bejelentéséhez a torta is megrendelve esetleg. Milyen ciki is lenne, ha rájuk száradna.

Mármint a torta, mert a hatalom rájuk száradását aligha bánnák, hiszen talán éppen azért szeretnék sebtében elintézni a honosítási ügyeket, hogy a friss állampolgárok még időben az urnához érjenek. S persze félmillió szavazó kritikus helyzetben tényleg alkalmas lehet a kormányzat meghatározására. De, mint azt már májusban pedzegették az sem baj, ha nem érnek oda egy szavazóurnához. A HVG közlése szerint ugyanis „Gulyás Gergely, a Fidesz parlamenti képviselője elmondta, ősszel fogadja el az Országgyűlés a választási eljárást szabályozó törvényt”. S ez a törvény hivatott majd rendezni a levélbeli szavazást. Egyben biztos megélhetést biztosítva azoknak, akik levelekkel dolgoznak majd. Mivel alig valószínű, hogy ne lenne önként jelentkező cég, aki jó pénzért majd kinyomtatja és beborítékolja a szavazási tervgazdaság semjéni vállalásának félmilliós tábora számára a szabványos szavazólapokat. Ez pedig lehet már akkora üzlet, hogy legyen, aki az elektronikus szavazás ellen voksol majd. Fedezetnek meg ott van azoknak a pénze a távolból kormányt vezérelni szándékozókkal kapcsolatos költségekre, akik itt fizetnek adót. 

Ez azonban még talán kidolgozás alatt levő paramétere annak a komplex programnak, mely a korai, inkább történelmi áthallások jellemezte időszakokból egy tervcentrikus, és általában is centrikus korszakba vezet. A tervek ugyanis fontosak. Annak idején is tervelőírások és tervcélok jellemezték a magyar gazdaságot. Külön Hivatal is létezett arra, hogy a terveket felügyelje. Nem volt olyan hangzatos neve, mint mondjuk a 2011-ben eltervezett Nemzeti Stratégiai és Tervezési Hivatalnak, de azért működött. Elvégre nem csak a név a lényeg. Országos Tervhivatalként is a kézi vezérlés jelképe volt, és jelenleg sem tűnik idegennek a kormányzástól a kézi vezérlés. A nagy machinátor képzete felé gyalogoltában.

Simay Endre István

2012. július 25., szerda

Lasztovicza képviselő úr esete a diplomákkal.


A Lasztovicza Jenő fiának diplomája körül lassan hasonló örvények kezdenek kialakulni, mint annak idején Schmitt Pál esetében. Miközben lassan jelképpé válik. S mielőtt félreértené valaki nem az egyetemi trehányság, a visszaélési lehetőségek, vagy az ilyen gyanúk korrekt kivizsgálásának jelképévé. Nem! Sokkal inkább valami furcsa hatalmi, politikai fellépés jelképévé, ami tényleg egyre inkább a kocsmák világát idézi. Meg persze a „hogyan neveljünk önbizalom-problémás gyereket” című pedagógiaelméleti tanfolyam bemutató esetévé is kezd válni a TF-botrány legújabb fejezete. Ez utóbbi pedagógiai tanfolyamot Lasztovicza Jenő képviselő tartja. Levelező tagozaton és a lapok hasábjain.

Az alapeset ugyanis nagyon egyszerűnek tűnik. Néhány diák kedvéért egy egyetemi dékán vagy visszaélve hivatali hatalmával, vagy sem különleges, szabályszegőnek tűnő eljárást hajt végre. A körülmények, az előzmények elég alapos gyanút támasztanak ahhoz, hogy feljelentés történjen az ügyben. Az érintett diákok egyike ugyan egy kormánypárti képviselő fia, de a történet még mindig alapvetően az egyetemről és a dékánról szól. A kétségek médianyilvánosságot kapnak, de ez alig befolyásolja az előbbieket. Amennyiben a médianyilvánosság az érintetteket zavarja, akkor bárkinek joga van, hogy ne tessen. Leginkább persze a dékánnak és a diákoknak. Hiszen a dékánon a hamisítás gyanúja, a diákokon ennek haszonélvezete ejt foltot. Tulajdonképpen a politikát csak annyiban érinti, hogy az érintett dékán neve már Schmitt Pál botrányában is kétes körülmények között merült fel. Az egyetem vizsgálatot rendel el, és az ügy ezen a ponton nyugvó pontra is juthatna a vizsgálatok befejezéséig.

Ám ekkor színre lép Lasztovicza Jenő, és végső soron elkezdi az egy kapura focizást azon a pályán, melyen nagyon könnyedén egyedül maradhat. Elvégre az öngólok rugóját megértheti bárki, de kedvelni kevesen fogják. Az első nyilatkozatokról megemlékezvén talán még érthető emberileg az apai fellépés. Ha annak arroganciája már kevésbé. Ahogy az is, hogy tulajdonképpen mi szüksége van rá a fiának. A fiú vajon nem képes vinni saját ügyeit? Gyámság alatt van? Aligha, hiszen akárhogy is, de egyetemista. Marad az, hogy a kedves papa úgy érzi a gyermeke helyett neki kell beszállni ügyeket intézni. Alighanem nem először, mivel annyira ösztönösen kezd vagdalkozni és támadni, hogy szinte biztosan rendszeres nála ez a fajta fellépés. Ezzel kétséges, vagy inkább kétségtelen eredményt érve el abban, hogy gyermeke arra szocializálódjék: Bármit megengedhet magának, mert apuci majd kimossa a gatyát. Miközben alapvetően sosem tanul meg egyedül, felelősséggel dönteni.

De még ezen a ponton is vehetne a képviselő úr egy mély levegőt, és hagyhatná a fenébe az egészet. Elvégre az egyetem vizsgálódik, és az idő akár neki is dolgozhat. Lasztovicza Jenőt azonban, úgy tűnik, már elborította a vörös köd, és újabb nyilatkozatot tesz. Immár rendszerhibává minősítve történteket. Mert már nem csak a penzumok kéretlen szakértőjeként, hanem maga a rendszerek minősítőjének szerepében láthatjuk viszont ezúttal a FIDESZ képviselőjét. Akként téve le a garast, hogy „Rendszerhiba lehet, úgy gondolom, hiszen az egyetem szabályzata szerint, ha valamelyik hallgatóval gond van az államvizsga előtt, azt jelezni kell az ügyintézőnek. Ezt nem tette meg senki, engedték a diplomamunka elkészítését”. A sajátos fordulat a második mondat, mert valami olyasmit sejtet, ami több mint furcsa. Az államvizsga ugyanis nem feltétele a diplomamunka elkészítésének. Miközben a diplomamunka elkészítése igenis lehet feltétele az államvizsgának. Ezt a képviselő úrnak is tudnia kellene, hiszen ez a rendszer azon a Kertészeti Egyetemen is így volt már az 1980-as években ahol, és amikor Lasztovicza Jenő diplomát szerzett. Mármint a képviselői adatlap szerint, amiben nincs okom kételkedni. Így azért legalább valami vészcsengő megszólalhatott volna, miközben olyanokat sugall, hogy a gyermeke előbb államvizsgázott, mintsem elkészült volna a diplomamunkája. Márpedig a TF Tanulmányi és vizsgaszabályzata fordított elvárási sorrendet látszik előirányozni: „A diplomamunka témabejelentésének határideje a záróvizsga szemeszterét megelőző második szemeszter ötödik hete”. Illetve: „Amennyiben a témavezető nem fogadja el adiplomamunkát, a hallgató nem záróvizsgázhat.”.

Még nagyobb lehet a gond, ha a képviselő úr elszólás áldozatává tette magát, és az államvizsga idején a csemete még nem volt készen a diplomamunkával. Holott az említett szabályzat úgy rendelkezik, hogy: „A diplomadolgozat hivatalos védése mesterképzési szakokon a záróvizsgával egy időben, bizottság előtt történik”. Lehet, hogy Lasztovicza Jenő addig fogja védeni a fiát, amíg valami nagyon komoly szabálytalansághalmaz csontvázát sikerül a fia nyakába borítani a szekrényből? Mindezt ráadásul úgy, hogy tulajdonképpen fogadatlan prókátor, hiszen a támadás nem őt érte. Talán hagynia kellene a fiát is végre felnőni, kiszállni az adok-kapokból, amíg nem késő, legurítani egy sört, és mély levegőket venni. Közben elábrándozni a Kertészeti Egyetem arborétumáról, randikról, akármiről. Igazán kár tovább mélyíteni azt a gödröt, aminek a legalján áll. Kivéve azt az esetet, ha tényleg valami orbitális galádság zajlott le. Amikor is érdeke lehet politikai csapdát sejtetnie ott ahol talán nincs is csapda. Nagy zajt csapva ugyanis megpróbálhatja a figyelmet elterelni valamiről, amit csak ő ismer. Politikai üldözött látszatának fátylát téve ezzel a fiára is. Tényleg, mizujs a képviselő úr egykori diplomadolgozatával, ha ilyen hangosan csap zajt egy nem feltétlen rá szabott ingben?

Simay Endre István

Ellenforradalmi oktatás.


 „Az ellenforradalom történetének feldolgozását megnehezíti, hogy olyan eseményekről van szó, amelyeket még nem lehet történelmi távlatból szemlélni. Ezek az események napjainkban játszódtak le, szereplőik ma is közöttünk élnеk – történész maga is szemtanúja és tevékeny részese a kornak.” (Ellenforradalom Magyarországon 1956; Kossuth Könyvkiadó, 1958)

A miniszterelnök, talán mert a felsőoktatási törvényt jegyző Hoffmann Rózsa nem ért rá, megszólalt a felsőoktatási törvény kapcsán. Bár lehet, hogy arról van szó, hogy a nem a KDNP ifjúsága gyűlt össze a Fidelitas vezetőivel és tagjaival folytatott keddi budapesti megbeszélésen, ahol az említett Orbán-beszéd elhangzott. Ja, hogy nem fejtettem ki, hogy mi az említett Orbán-beszéd? Hát az, amiben azt fejtegette, hogy végső soron ellenforradalmi kísérletek zajlanak az oktatásban. Mert ez már csak így megy. Kicsit fogytán a pogi egy megbeszélésen, mikrofont kap egy ombudsman, és máris ellenforradalmak törnek ki. Csak úgy szivárognak ki a falakból az ellenforradalmárok.

Talán forradalom sem kell hozzá. Mondjuk olyan forradalom, ami jelenleg zajlik az oktatásban tényleg nem kellene. Például már csak azért sem, mert sokkal inkább határon kívülre orientál, mintsem itt maradásra bíztat. Mert a miniszterelnök szerint ugyan tömegesen jönnek majd vissza az egyetemet végzett fiatalok, de vajon kérdés, hogy azt ők is így tudják-e? Annak fényében például, hogy állástalanságukon a miniszterelnök legfeljebb egy romkocsmás écával emlékezett meg. Igaz, amikor az említett megbeszélésen a „melósok” jelentőségét ecsetelte a szóhasználat is jelezte az időugrást. Nem azért, mintha lebecsülném a fizikai munkásokat. Ilyet az tegyen, aki cementes-zsákkal hátán lefutja a marathoni távot. Esetleg az, aki szerint félévszázados korral oly egyszerű a tűzoltólétrán felszakadni. Ja, bocsánat, az meg is teszi. Ámde ismert a kor, amikor a belső kommunikáció részét képezte a város és falu, a munkás-paraszt szövetség és az értelmiség szembeállítása. Illetve korábban a munkások és parasztoké is, de az még régebben volt.

Ám az említett köztes időszakban volt az is, amikor ellenforradalomként emlegették azt, ami 1956-ban történt. Bár maga a szó sokkal régebbre, még a francia forradalom időszakába ereszti gyökereit. De a hazai politikai kommunikációban mégis 1956 kapcsán volt szokás emlegetni. Így aztán kicsit nehézzé válhat elhelyezni a miniszterelnök kijelentéseit az idősíkok között. Az oktatásügy forradalmi átalakítása ugyanis jelenleg inkább annak zsugorodásaként észlelhető. Így alighanem csak üdvözölnék az „ellenforradalmat” azok a tanárok, akik állás nélkül maradnak. Ahogy az állami finanszírozásból kiesett diákok is. Az pedig legfeljebb a miniszterelnök lenéző cinizmusát jellemzi, hogy azon a napon kívánt propagandát adni a felsőoktatás átalakításának, melynek estéjén kiderültek a felvételi ponthatárok. S így számosan szembesülnek azzal, hogy vagy fizetnek, vagy szevasz, mehetnek. Ahova jól esik. A cinizmust csak fokozza az, hogy Orbán Viktor a tandíj ellenségének kiáltotta ki magát ennek az eseménynek az alkalmából.

De talán csak eltévesztette a helyet és időt. Valamiért az ifjúsága tért vissza. Azok az évek, amikor az egyetemen még tényleg gyakran hallhatta az „ellenforradalom” szót. S ebbe szűrődött be az ellenzékben töltött időszaka, amikor tényleg ellenezte a tandíjat. Miközben a visszhangot talán a békemenet kántálása szolgáltatta a megbeszélés fárasztó ideje alatt. Az a békemenet, melynek kapcsán Bencsik András, európai „marxista ellenforradalom"-ról nyilatkozott februárban. Igaz, tette ezt annak örve alatt, hogy a békemenet egyesületté alakult, és Bayer Zsolt „kuruc ellenállás”-ról vizionált. S még nem volt nyilvánvaló, hogy micsoda bukott segélykoncertnek néznek elébe. Kérdés persze, hogy vajon a miniszterelnöknek elmerték-e azóta mondani, hogy itt tárgyal az IMF, és szóltak-e neki a felsőoktatás említett szűkítéséről. Mert ha igen, akkor talán tényleg jó lenne tölteni, legalább az ilyen beszédek előtt, azokon az akkumulátorokon.

Simay Endre István

2012. július 24., kedd

Apuci kicsi bakija

A dékán akarhatta a fiát felhasználni
politikai célokra ?
Szegény képviselőket néha az ág is húzza. Meg a fiaikat is az legutóbbi diplomabotrány alapján. Az, hogy mi lesz a sorsa a Fidesz-es képviselő Lasztovicza Jenő fiának az ügy végkifejletébe az a jövő zenéje. Ahogy az is, hogy a különböző zsákutcák falaira többször felcsattant dr. Tóth Miklós dékán végül elég könnyűnek találtatik-e, és elszáll-e a dékáni székből. Ezt megelőlegezni lehet elvárás, de nyilván az egyetem belügye valamilyen szinten. Azon a szinten, hogy a morális kikezdhetőség nem válik egy intézmény előnyére sem. Egy, a következő értelmiségi nemzedéket nevelő intézménynek meg végképpen nem.

Így érthető, ha az egyetem rektora, Szél Ágoston villámgyorsan elrendelte a belső vizsgálatot. Elvégre mi mást is tehetne, amikor ott büdösödik már megint egy adag komposztnak való az egyetem tanulmányi munkáját körbebástyázva. Igazándiból becsületére váljék a rektornak, hogy, a Schmitt-ügyből tanulva, nem várja meg, míg ráfülled a botrány, és igyekszik kimászni belőle mihamarabb. Azonban nagyon úgy tűnik, hogy ezzel a törekvésével magára hagyta a politika érintett szereplője. Először az ATV Híradó értesülése alapján tudhattuk meg, hogy Lasztovicza képviselő urat mélyen felháborította a HVG cikke. Ehhez magánemberként természetesen joga van, ahogy a felháborodás jogát nyilvánvalóan sokan, sokféle dologgal kapcsolatban naponta gyakorolják. Persze lehet, hogy hirtelen felháborodással talán a gyermekével kellene leülni, és megbeszélni a dolgot. Majd valahogy úgy kezdeni a nyilatkozatot, hogy „Beszéltem a fiammal, aki szerint....”. De gondolom, van elég kommunikációs szakértő a Fidesz háza táján. A képviselő úr talán előbb velük is egyeztethetett volna, mielőtt az MTI segítségével szétröppenti azon véleményét, hogy „fiatal gyermekeket akarnak meghurcolni, akik még túl is teljesítették az előírt penzumot”.

Mielőtt persze bárki félre akarná magyarázni, emberileg teljesen érthető, ha egy apa kiáll a legcsibészebb gyermekéért is. Apaként azt is mondhatnánk, hogy ez a dolga. Azonban politikusként hatalmas bakokat lehet lőni akkor, ha az indulatok buknak ki valakiből előbb, mintsem végiggondolná a kijelentések és bejelentések következményeit. Mert még az előbb idézet mondat is nagy buktatókat sejtet. Az egyetemekre ugyanis zömmel nagykorú, és saját tetteikért felelősséget vállalni képes emberek járnak. Tehát, amíg apaként talán százévesen is a papa kicsi fiacskája lehet valaki, közténykedését tekintve, és az egyetem is ilyen, ez már nem igaz. Hacsak nem áll gyámság alatt, és nem korlátozott a döntéshozatali képessége. Ebben az esetben azért inkább tanár, edző se legyen valaki. Ha tehát a papa kell, hogy képviselői tekintélyével, és ügyvédei hadával kezdjen a szennyes kimosásának, akkor ott baj van. A helyzetfelismeréssel mindenképpen. Miközben a mondat másik fele sem sokkal jobb.

A penzumok meghatározására van egy kiváló forrásmunka. Úgy hívják, hogy vizsgaszabályzat. Tehát egyáltalán nem a képviselő úr kompetenciája annak meghatározása, hogy a csemeték eleget tettek-e annak, vagy sem. Azért, ha a dékán saját kezű titkárnősködése kellett a diplomát legalizáló műveletekhez, akkor talán mégiscsak fújhatott némi szél a TF harasztosában. Azonban talán mondani is kár, hogy a Schmitt-ügy kezdeti elmaszatolása után, melyben a miniszterelnök is részt vett, rossz szájízt okoz, ha egy kormánypárti képviselő mintegy megelőlegezi a vizsgálat eredményét. Mert mi mást jelenthetne, ha a penzumokat túlteljesítettnek tekinti anélkül, hogy a rektori vizsgálat bármit is feltárhatott volna a rendelkezésre álló idő alatt. Ez, miközben indokolatlan erőfitogtatás is lehet, a kocsmalogikától eltekintve is előre elhitelteleníthet szinte bármilyen vizsgálati eredményt. A felmentőt is. Az persze szintén megfontolandó, hogy érdemes-e, indokolt-e az erőfitogtatás ilyen helyzetben.

Miként abban a kijelentésben is, hogy „etikátlan, gusztustalan, hogy politikai célokra akarják felhasználni a fiát”. Mert alapvetően nem, vagy nem csak a fiára nézve gusztustalan, ha a gyanú beigazolódik. A csemete kivárhat pár évet és befejezheti tisztességgel megharcolva az eredményért az egyetemet. Már ha valóban akarja, és nem csak egyfajta diplomaszerzési ejtőpályának gondolta a TF-et. Esetleg a papa, ha már annyira támogatni szeretné a csemetét, akkor a negyvenhétezer forintnál kicsit alighanem magasabb fizuból, akár valami külföldi egyetemen is eldughatja a fiút. Nem ő lenne az egyetlen, aki külföldön tanul majd. Bár kínos lehet esetleg egy kollégiumba lakni azokkal, akik a Fidesz-nyomás hatására távoztak. Azt is elhiszem, ha a Fidesz-képviselő ettől meg akarná óvni a fiút. Noha az idézettel kapcsolatban felvetődik az is persze, hogy politikai célokra azok ellen, vagy azok mellett lehet felhasználni bárkit és bármit, akiknek jelentősebb döntéshozói szerepe van. Márpedig a Sport- és turizmusbizottság alelnökeként, Lasztovicza Jenő tényleg olyan helyzetben van, akivel szemben a dékán akár joggal érezhette úgy, hogy egy kis szívesség nem árthat. Így végső soron talán nem a média, hanem a dékán akarhatta a fiát felhasználni politikai célokra. Ha már. S ez tényleg nem lett volna szép dolog dr. Tóth Miklós dékántól. Igaz, az sem szép dolog, ha egy hatalmi tényező előbb rázza az öklét, mintsem kivizsgálnák a tényeket. De a permanens szabadságharc közkatonája esetén ilyen apróságok felett szemet hunyhatunk.

Simay Endre István

2012. július 23., hétfő

TF-botrány és Dékánsirató

dr. Tóth Miklós még a januári Schmitt-ügyben
Forrás: HVG
A diplomák ügye csak nem akar lecsitulni a Semmelweis Egyetem Testnevelési és Sporttudományi Karának (TF) környékén. Talán kár külön kiemelni, hiszen Schmitt Pál ügye akkora örvényt kavart a zavarosban, hogy egészen egy új államfő kihalászásáig lehetett eljutni általa. Akkor vissza-visszatérő név volt a kar dékánjának a neve. Mivel dr. Tóth Miklós, hol kiállt a Schmitt-dolgozat mellett, hol az azt vizsgáló bizottság prominenseként bukkant fel a hírek között. Mert nehéz lett volna nem kiállásnak tekinteni azt, amikor kifejtette, hogy tulajdonképpen semmi szabálytalanság nem történt az azóta megbukott köztársasági elnök plágiummal szerzett doktorijával kapcsolatban.

Aztán mégiscsak megfosztották Schmitt Pált a doktori címtől. Mert a világ mégsem igazolta a dékán akkori véleményét. Ellenben jelezte azt, hogy az egyetem egyes vezető tisztségű dolgozói kicsit megengedőbbek a tanulmányi eredmények kezelésével kapcsolatban. S nem véletlenül a tanulmányi előrehaladást említem, hiszen a vizsgák során aligha van egyetemista, aki ne érzett volna különbséget a tanárok elvárásszintjei között. De azért nagyjából mégis elvárás, hogy csak olyan jegyek, kreditek kerüljenek elszámolásra, ami legalább adminisztratív szempontokból rendben van. Beleértve azt is, hogy ha már pofára megy a vizsgáztatás, legalább jelenjen meg a diák azon a vizsgán. Ha már beírják a krediteket, akkor legalább formalice teljesítse a diák a tárgyat. No ezek azok a játékszabályok, melyekkel kapcsolatban kételyek merültek fel a TF-en.

A HVG értesülései szerint ugyanis befolyással üzérkedés, többrendbeli közokirat-, illetve magánokirat-hamisítás gyanújával tettek feljelentést ismeretlenek, miután egy kormánypárti képviselő fiának órák alatt teremtek tanulmányi eredményei. Megalapozva azt, hogy a jelentős mulasztások ellenére egyáltalán részt vehessen a csemete és baráti köre az államvizsgán. A tantárgyigazolások beírásánál a titkárnő szerepében egy igen meglepő nevet találhatunk. Nem mást, mint a Schmitt-ügyben a lazaságok iránti megértésével tüntető dr. Tóth Miklóst, aki személyesen gondolta igazolni a fiuknak mindazt, amit teljesíteni elmulasztottak. Igazi gyorstalpaló tanfolyammá zsugorítva az egyetemi tanulmányok teljesítését. Azzal a hivatkozással, hogy a csemeték váltottak a nappali és levelező tagozat között, és a szintkülönbséget kívánta ezzel áthidalni. Azon persze eleve érdemes lenne elgondolkodni, hogy testnevelő-edző szakot miként lehet levelező tagozaton teljesíteni. Mondjuk fényképen beküldve azt, hogy tényleg le tud menni hídba a jelölt? De önmagában az oktatási rendszernek nem ez lenne talán a legmeglepőbb pontja. Az a kérdés pedig sokkal érdekesebb lehet, hogy ez a tagozatváltás mikor derülhetett ki. Mert aligha hihető, hogy az államvizsga délelőttjén. Elvégre egy képviselőt még csak köthet titoktartás, de a gyermekét aligha. Annak kollégiumi szobatársait meg különösen nem. Mert a hír szerint nem igazán van nyoma annak, hogy a tanulók egyáltalán közelibe merészkedtek volna az igazolt tárgyaknak.

Az azonban szinte biztos, hogy az amúgy is megzakkanóban levő felsőoktatásba talán nem egy dékánnak kellene koporsószögeket beleverni. Különösen akkor nem, ha egy korábbi ügyben egyrészt magára vonta már a figyelmet, másrészt ugyanebből a korszakból inkább az önégetéséről vannak hírek, mintsem karakán kiállásáról a formaságok, és követelmények betartásának harcterén. Eközben természetesen szinte előre lehet látni azokat a nyilatkozatokat, hogy tulajdonképpen a szegény dékánt az ág és a politika is húzza. A Fidesz képviselője is nyilatkozhat, hogy a fia már nagykorú, és saját jogon éghet le a bőr az arcáról, ha a vádak beigazolódnak. S persze majd megjelenik Selmeczi Gabriella is talán. Elmagyarázva, hogy tulajdonképpen Gyurcsány Ferenc dolgozata tehet minderről. De legkésőbb akkor, amikor a gyanú esetleg beigazolódik, talán érdemes lenne a dékán úrnak megfontolni a lemondást. Addig, a vizsgálatok idejére pedig az egyetemnek a dékán felmentését. Elvégre az egyetemi és tudományos fokozati rendszernek van elég baja az országban ilyen ügyek nélkül is.

Simay Endre István

2012. július 22., vasárnap

Magyar nyakra magyar tököt.

Ha mégis marad görögdinnye...
Forrás: http://fnrad.com/


A görögdinnye szép, a görögdinnye jó, a görögdinnye nemzeti. Az előbbieket bármelyikre mondhatjuk, de a legutolsó nyilvánvalóan fajta és állapotfüggő. A vízdinnye éretlen példányai nyilvánvalóan nem nemzetiek, mivel a belsejük nem vörös. A cirmos-héjú fajták szintén nem, hiszen a külsejük nem zöld. A nem elég vastag fehér résszel ellátottak kérdésesek, míg a sárgabelű fajtákról meg talán megemlékezni is kár lenne. Így végső soron a nemzeti dinnyementés kormányának intézkedése erősen megkérdőjelezhető lenne annak alapján, hogy szinte válogatás nélkül lépett immár állami igazolással a gazdaság megmentőjévé, a mezőgazdasági csúcsnövényévé a dinnye, ha görög.

Az elszámoltatási ügyekbe belefáradt Budai Gyula legújabb projektje legalább is ezt sugallja. Az azért kérdéses, hogy milyen eredményre vezet akkor, ha azt is az elszámoltatásokhoz hasonló szelektivitással, és sikerességi hányaddal képes tető alá kényszeríteni. De legalább idényjellegű feladat, mivel a legjobb indulattal is megállapítható, hogy télen csak igen drágán, és kérdéses minőségben sikerülhet a görögdinnye termesztése hazánkban. Az azonban biztos, hogy immár kormányzati kartell-megállapodással, és a GVH által sem kifejezettenszeretett módon rögzítették a görögdinnye árát. Elvileg azért, hogy egy nagy importált dinnyeszállítmány elől megvédjék a hazai termelőket. Ami önmagában természetesen lehetne teljes mértékben megérthető, és pártolható cél. Ám, már a régiek is tudták, hogy a kimeneti oldal megsegítése nem feltétlenül hatásos. Azt a képet sugallhatja ugyanis, hogy az állam majd megoldja a termelési problémákat. Ez pedig régi időket idéz.

A tervgazdasági korszakokat, amikor legfelsőbb pártutasítások szabályozták a mezőgazdaság terményigényét. Nem annyira a szorosan vett szakmaiság, mint a tervek eredőjeként kiszámított fontos paraméterek nyomán. Így aztán volt korszak, amikor például a szója volt slágernövény, és akár a hegytetőre is szóját vetettek. A görögdinnyének akkor is megvolt a tradicionális termelői körzete, és a csányi dinnye híres volt. Hozták platós teherautókon és pártutasítástól függetlenül volt nagy és finom. Ahogy mindenki tudta, hogy a csíkos héjú, sárgabelű dinnyét akár egy aktatáskába is be tudja tenni. Valahogy elegendő volt a piacra kimenni ehhez. De házhoz is hozták nem egy időben. Még akkor is, ha különben sokan megbíztak a mindenkor gondoskodó állam mindenkori beavatkozó szerepében. Talán ez a nosztalgia az, ami hajtja a kormányzatot. Elvégre nem is igazi hatalom az, ami nem tart minden szálat a kézbe. Nem is igazi vezetés az, ami nem tud bármikor valami nagyot és sokat sejtetőt mondani. Ám ez, a minden szálat pókkirálynőként markába szorító vezetés az, ami csak abban látja a piaci folyamatok befolyásolását, hogy a kimeneti oldalon nyújt mankót. Kiemelve a mankó kizárólagosságát, és szelektivitását.

Ezzel elfeledve kissé, hogy a mezőgazdaságra is igaz egy olyan apróság, hogy a termelési folyamat egésze határozza meg azt, amibe végső soron a termék kerül. Ahogy a privatizálások környékén elfelejtették közölni a földnek olyannyira megörülőkkel, hogy a mezőgazdaság kockázatos. Ha nincs tartaléka valakinek, ne is kezdjen bele. Még akkor is, ha az állami zsonglőrködéseket le is számítjuk, és elfogadjuk, hogy néha az állami segítség tényleg jól jöhet. De ez általános jellemzője a mezőgazdaságnak, és igazán független a dinnyétől. S valahogy nem szólnak a hírek például az üzemanyagok jövedéki adójáról, hogy csak egy nyilvánvalóan kormányzati sarcot említsek. Így Budai Gyulának talán nem annyira az áruházláncokkal, mint a présházzal kellett volna először tárgyalni. Az adóprésházi tündérmesterrel például.

Azért persze jó lenne megemlékezni arról a klasszikus esetről, hogy a 69 forintos dinnye harmincforintos drágulása esetén a CBA-ban vajon hová lesz az extraprofit? Mert az, ami gazdaságos olcsóbban, de drágán kerül a piacra, az extra pénzt hoz valaki konyhájára. Bízzunk benne, hogy nem a nemzeti dinnyekartell tagjainak a zsebébe hullik csak a mani. Így már előre örülök azoknak a híreknek, melyek nyomán dinnyetermesztésből meggazdult termelőkről lehet majd olvasni. S még az is lehet, hogy nem csak felcsúti őstermelőknek jut majd az extraprofitból. Miközben persze érdekes az a szöveg is, mellyel hirtelen drágulást indokolják. Az Index által közölt szöveg a következő: „Tisztelt vásárlóink, tájékoztatjuk Önöket,hogy országos akcióban a görögdinnye 69 forint/kg-os fogyasztói áron lett meghirdetve. E helyett a Vidékfejlesztési Minisztérium kérésére a magyar termelők segítése érdekében kiváló magyar, jó minőségű görögdinnyét fogunk árulni 99 forint/kg-os áron”. Érdekes ez a szöveg azért, mert olyan időket idéz, talán öntudatlanul, amikor a társadalom megosztása, az urbánusok és vidékiek szembefordítása bevállalt pártállami stratégia volt.

Az, hogy a Vidékfejlesztési Minisztérium a dinnyetermesztőkön keresztül kívánja megváltani a mezőgazdaságot, az legfeljebb a nyakakra illesztett, vízzel telt tökök számával arányos. Nem vitatva továbbra sem, hogy nem irigylem azoktól, akiket ez esetleg tényleg kihúz a pillanatnyi gödörből. Ugyanakkor a fenti, és az interneten már körbejáró szöveg tulajdonképpen a vidéki termelőkre tolja át a felelősséget. Elvégre azt üzeni, hogy Te kedves városlakó, ki beléptél a CBA-ba vagy máshova, azért nem fogsz olcsóbban hozzájutni a nemzeti színekbe csomagolt vízadagodhoz, mert azokat a pénzedre ácsingózó termelőket kell megsegíteni. Ők tehetnek mindenről, Ha pedig ezen felbuzdulva jövőre a padlásra is dinnyét vetnek, arról is. Az is kérdéses ugyanis, hogy amennyiben jövőre tényleg még több dinnye terem, akkor a kormányzati vízfej akkor is beleszól-e a piaci működésbe. Mert ha nem, akkor először vörösödhet, majd zöldülhet a feje bárkinek. Hajára kenheti, esetleg kifaraghatja majd a dinnyéjét. Esetleg besavanyíthatja. Megteremtve ezzel a polgári tervgazdaság Nemzeti Dinnyesavanyítási Programjának alapját. 


Bár még az is lehet, hogy az új földtörvény tervezetével rímelve ezt követően engedély kell majd a dinnyetermesztéshez. Elvégre a minden földhöz személyes engedély rendszerétől ez sem lenne messze. Ha pedig a bankok mintájára megjelenik majd a tervelőírás, hogy hány új (dinnye)földbirtokos kell majd, az sem gond. A normatív földbirtoklást segíteni fogja az új törvénytervezet. Ha ugyanis, mondjuk, maximálják a személyenként birtokolható föld nagyságát, akkor nyitva az út a formális válóperek előtt. Kipróbált, jó út ez. A Kádár-rendszerben az ingatlanpiac már működött így egy ideig. Előre tehát a mezőgazdaság továbbaprózásának magyar polgári útján. Rákosi elvtárs ott vár az út végén a búzaföldön.

Simay Endre István

2012. július 21., szombat

Felelősség-elszámoltatás


A napi politika egyik elengedhetetlen részgyőzelme az, ha sikerül a napi kommunikációt az azt kezdeményező ízlése szerinti mederben tartani. Ilyenkor a győzteshez húzás hatása, és mi tagadás, olykor önbecsapó hatása miatt, a többit megoldja a hívek siserehadának belvilága. Mondhat akkor bárki, bármit, a szelektív hallás törli a kedvezőtlen információk nagy részét. Ez játszódott, és részben játszódik le a lassan inkább hírhedté, mintsem jogilag megalapozottá váló Sukoró-ügyben is. Gyurcsány Ferencet megvádolták hivatali visszaéléssel, majd bizonyítottság hiányában az ügyészség kipukkasztotta a lufit.

Azt a kommunikációs lufit, amit az akkori ellenzék még a 2010. év választási lövészárkaiból engedett fel. Sajátos módon ezzel a ballonnal a FIDESZ is jócskán élt, hiszen remekül beleillett abba a kommunikációs vájatba, hogy „mindenki lop”. Mármint mindenki más. De majd ők megmutatják, és elszámoltatnak. Ami már csak azért egyszerű történetnek tűnt, hiszen a kétharmad birtokában akár törvényileg és a végrehajtási hierarchián keresztül is kézben lehet tartani a vezető szálakat. Vagy akár a vezető szíjakat is, mely rabláncra fűzve elvezették az előző kormányzat alatt dolgozók némelyikét. Aminek nyilvánvalóan sokkal nagyobb volt a kommunikációs füstje, mint a jogi lángja. Budai Gyula elszámoltatási kormánybiztosnak meg látszólag a keze dörzsölése maradt legfőbb feladatául. Mert szegény, jó szándékú kormánybiztos igazán nem számíthatott arra, hogy a világ történelmi folyamatai nem lesznek tekintettel arra a feladatra, amit neki szántak. Sárgolyóval megdobni mindenkit, akit a kormányzati vezérhangyák arra kijelölnek.

Noha a kormánybiztost igazán nem érheti vád. Meglovagolt minden lovat ennek érdekében, és nem törődött azzal, ha nem az övé, és esetleg a meglovaglása során feltöri a fenekét a nyereg. Így került kezébe a Sukoró-ügy, mely remek témát ígért. Magát az előző miniszterelnököt lehet megvádolni, és lerántani vele az iszapba. Ez a ló azonban egyrészt nem Budai Gyula saját pacija volt, másrészt nem rá méretezték. A feljelentést Schiffer András (LMP) tette annak idején, és ügyvédként talán ő még tudta, hogy meddig lehet, meddig lenne érdemes elmenni. Budai-nak ez a kalibrálás nem ment, és így óhatatlanul túllőtt a célon. Annak ellenére, hogy a luftballon azért rendesen erodálódott menet közben is. A végső meghámozását maga az ügyészség végezte el, amikor a volt miniszterelnököt egy jól fogó plajbásszal kihúzta a vádlottak listájából. A listán hagyva azonban továbbra is másokat, hiszen egy meg nem valósult telekcsere és egy meg nem valósult beruházás során nyilván rengeteg visszaélésre van lehetőség. Természetesen nem vagyok naiv annyira, hogy teljesen kizárnám ilyen esetben a visszaélések lehetőségét. De azért egy meg nem valósult kaszinóépítés be nem folyt jövedelméből azért nehéz korrumpálni bárkit is. Viszont legalább sem az építkezésben potenciálisan dolgozóknak, sem a kaszinó leendő személyzetének sincs munkája. A munkahelyteremtést hirdető kormányzat nagyobb dicsőségére. Szűken véve ennyi az ügy, és a folytatása majd következik a többi vádlottra nézve.

Ugyanakkor az ügynek nem csak az az üzenete lehet, hogy Gyurcsány Ferencet alapjában véve tisztázták az ügy mai állása szerint. Már csak azért sem, mert a kabátlopási cécónak azért nincs vége, és a hithű buzgalmárok szemében azért egy olyan apróság, mint bizonyítottság igazán nem játszhat fontos szerepet. Van egy olyan átvitt értelmű üzenet is, ami sokkal finomhangoltabban jelzés értékű, mintsem a porcelánboltban trombitálva toporzékoló mamut észrevehetné. Az, ami a közvéleményben egyre csökkenti azt a bizonyos győzteshez húzási hatást. A közvélemény-kutatásokban ugyanis el lehet érni, hogy látszólag a kormányra tegyenek voksot, vagy legalább hallgassanak az emberek. De amikor a közhangulat hallgat, és csökken a hivatal szervilizmusa, akkor az könnyedén jelentheti azt, hogy a hatalom pozíciót veszített. S ezért valószínűleg Gyurcsány Frencnek sem lenne teljesen igaza, ha legyávázná a legfőbb ügyészt. Annak ellenére, hogy ez a „legyávázás” úgy tűnik csak tudósításcímben fordul elő a Népszava portálján. Nem azért mert esetleg nem lehetne gyáva. Viszont a legfőbb ügyész is csak ember. Neki is csak apránként megy a leszámolás azokkal a belső gátlásokkal, melyek a hatalom melletti kitartás és a hatalomtól való rugalmas elszakadás gumiköteleit feszíthetik. Már csak azért is, mert Polt, mint hűséges képviselőből lett ügyész számos ponton bizonyította elköteleződését az ÜGYEK mellett. Mármint az Orbán-csapatnak fontos ügyek mellett. A szakítás tehát, mint embernek, tényleg nehéz lehet, ha egyszer bekövetkezik. Emberként tehát felesleges megsérteni, nem alávalóbb, mint bárki más.

Bár egy bocsánatkérés, egy lemondási szándék talán tényleg előremutató gesztus lenne. De az határozottan jelzésértékkel bír, amikor az ügyészségen dolgozóknak nem csak a büfében van tele a hócipője, hanem elmarad a kormányzati kommunikáció hallgatólagos támogatása. Amikor maga Budai Gyula kezd dobálózni az egyszer volt feljelentés felelősségével, mint a forró krumplival. Miközben egyáltalán nem véletlen, hogy az LMP alapító tagja, Schiffer András sem boldog, ha a neki esik az ölébe. Mert más egy választási kampány, és megint más, amikor a forró krumplileves csak úgy a nyakába ömlik valakinek.

Simay Endre István