2012. augusztus 31., péntek

Hoffmann Rózsa lovasai.


 Megtörtént a 2012-es szakmai tanévnyitó. Hivatalos nevén az Országos Szakmai Tanévnyitó. Megtartója Hoffmann Rózsa volt, aki elismert szaktekintélye a hazai oktatáspolitikának. Mármint Orbán Viktor elismeri szaktekintélynek, és ez láthatóan bőven elegendő ahhoz, hogy a KDNP –delegálta oktatási államtitkár a helyén maradjon. Nyilván az oktatáspolitikában nyújtott mesés teljesítménye elismeréseként, mely csak Matolcsy Györgynek a gazdaságpolitikában nyújtott hatékonyságával mérhető össze. Ja, hogy most éppen recesszió van. A fenébe is. Nem jött be. Pedig annyira, de annyira akarták, Tényleg. Mint az oktatáspolitikát. Maguk alá teperni.

Na mindegy, mondhatnánk. Az a lényeg, hogy Hoffmann Rózsa megnyitotta a tanévet, és kész. S tiszta szerencse, hogy állítólag nem kell apokalipszistől tartani a 2012-ben bekövetkező változások nyomán. Abban az értelemben biztos nem, hogy nem kell rejtett tartalmakba burkolt kinyilatkoztatásként kezelni mindazokat. Elvégre a változások ismertek, publikáltak, és bár eléggé kinyilatkoztatás szerűek, azért tényleg nem rejtettek. Gondolhatnánk persze arra, hogy KDNP-s politikusként az apokalipszist inkább, mint káoszt és zűrzavart értette Hoffmann Rózsa. Így sem kell talán tényleg apokaliptikus helyzettől tartani, hiszen János a Jelenések könyvében mindenféle szörnyeket, pecséteket, és lovasokat emleget a fenevaddal kapcsolatban. Ezt mindenki megtanulhatja majd, mivel a hittan a NAT alapján kötelező lesz. Az egyház által felügyelt erkölcstan kapcsán meg alighanem egy pszeudohittanná válik a tantárgy. Ha meg nem, az a tiszta haszon. Nem azért, mert a vallásosság különösebben zavarna, de a hitélet azt hiszem inkább az egyén személyes viszonyának a kérdése, és felesleges szellemi egyenruhákba öltöztetni a gyermekeket. Főleg, ha különben ruházatilag igyekeznek. De Rózsa könyve alapján nem lesz gond. Amibe talán beleszámít az is, hogy pontosan megszámolták anno a lovakat, és a János által emlegetett lovasok hátasait nem találták. Így az apokalipszis Hoffmann kinyilatkoztatása alapján elmarad.

Szerinte nem lesz gond az iskolák fenntartóváltásával sem, hiszen ott van az egykori kultuszminiszterről elnevezett Klebelsberg Kuno intézményfenntartó központ, mely igen alkalmas lesz arra a fő agypolírozó szerint, hogy igazságos lesz az iskolarendszer. Bár ehhez alighanem nem egy kultuszminiszterről, hanem egy alkimistáról kellett volna elnevezni a központot. Olyanról, aki haladó fokozatot ért el az aranycsinálás terén. Megfinanszírozandó a költségvetési barlangokat, hogy a hátrányosabb helyzetben született gyermekekből se barlanglakót sikerüljön csak nevelni. Azoknak a tanároknak, akiknek a teljesítményalapú bérezését fogják bevezetni. Noha talán kérdés maradhat, hogy kik és milyen teljesítményt fognak mérni. Mert a politikai teljesítmény nyilvánvalóan gyorsan, akár nyelvhossz alapján is megállapítható. A valós pedagógiai teljesítményt viszont esetleg csak évtizedek múlva fogja valaki felmérni egy-egy tanár esetén. Addig? Addig oldja meg az életét, ahogy tudja, ha olló nyílna a statisztikákban számszerűsíthető adatok, a fenntartó politikai nézetrendszere és a pedagógia között. De ettől Hoffmann Rózsa szerint nem lesz káosz és ellenőrizhetetlen rendszer. Sőt, a tanárok az igazságosság jegyében dőzsölni fognak. Hiszen mit számít az egy pedagógusnak, hogy egy kisebb faluban, vagy a főváros elitiskolájában tanít. Egyébként szakmailag sokszor egy kisebb közösségben dolgozni akár nagyobb kihívás is lehet. A teljesítménymérés különben is sokszor inkább minősítgetéshez vezethet az olyan szubjektíven megítélhető esetekben, mint amilyen a tanári teljesítmény is.

S persze kár lenne azt mondani, hogy annyira rendben volt, vagy annyira rendben van minden, hogy nem lenne dolog az oktatási rendszer környékén. Bizony, hogy volna. De ez is egyike az olyan területeknek, amiben össztársadalmi és nagykoalíciós megegyezések kellenének. A gyermek ugyanis nem három év alatt növekszik fel. Egy évtizedeken átívelő folyamat törvényi környezetének kialakításához pedig stabilitás kellene. S ez az, amiben a rendszerváltás előtti viszonyok, tetszik, nem tetszik de többet nyújtottak. Kivéve persze azt az esetet, ha a jelenlegi kormányzat tényleg negyven évre rendezkedik be. Aminek különben éppen úgy vannak hatalomtechnikai jelei, mint ahogy a dinasztikus rendszerek előkészítésének is. Alkalmasint az utóbbinak az oktatási rendszerben is. De Hoffmann Rózsa szerint nem lesz gond. A helyzeten azonban még az országosan egységesített iskolaköpeny sem segítene. Mert a nylonzacskóba csomagolt végtermék sem büdösebb kevésbé. Csak becsomagolva talán kevésbé látszik, amint tovább rohad. Az ő szempontjából, az ő leshelyéről a kasztosító oktatási rendszer is lehet igazságos. De az Apokalipszis lovasai valóban nem dübörögnek az oktatásban. Hoffmann Rózsa szerint biztosan nem.

Simay Endre István
Comments on Facebook

2012. augusztus 30., csütörtök

A nem döntők választalansága.

Forrás: http://szegedma.hu


A választási törvények változása, illetve a változtatások lehetőségének felvetései számos olyan helyzetet teremt, mely igazi mozgócélpontos válaszkényszert teremt az ellenzék számára. No meg persze a jogrend közelébe merészkedők számára is, akik közül, kár is lenne tagadnom az egyik kedvencem Kolláth György alkotmányjogász. Nem is annyira a politikai állásfoglalásai miatt, hanem annak okán, hogy egyike azoknak, akik igyekeznek közel hozni az embereknek a gondolatokat. Amit azonban legutóbb felvetett, valahogy nehezen emészthető ötletnek tűnik. Még akkor is, ha talán nem először merül fel a 2014-es választások bojkottja.

A bojkott ugyanis kicsit olyan, mint az éhségsztrájk. Szélsőséges, mondhatni végletes reakció valamire, ami nem tetszik. Figyelemfelkeltésre csak akkor alkalmas, ha tudomására jut bárkinek, ha van, aki felfigyel rá, ha érdekel bárkit is az éhségsztrájkoló sorsa azok közül, akiknek hatalmukba áll a sorsán változtatni. Ellenkező esetben könnyen előfordulhat, hogy csak posthumus kitüntetés boldog tulajdonosa lesz a éhhalált halt sztrájkoló családja. A bojkott végső soron már csak azért is lehet ezzel analóg módon kezelhető, mivel az éhségsztrájk is felfogható, mint a táplálkozás bojkottja. Amennyiben egy választás bojkottjával szeretnénk a párhuzamokat bővíteni, akkor nyugodtan elmondható, hogy politikailag legalább annyira önromboló lehet. Ellentétben azzal, amit megfelelő kommunikációval akkor lehet elérni, ha a parlamenti munkát bojkottálják. S amit különben a saját célpropagandája szempontjából a Fidesz annak idején példásan levezényelt. Mondhatni elvíve a show-t, az ötletet az elől a hasonló akciósorozat elől, amit az ellenzék esetleg a jelenlegi kormányzat parlamentkisajátító ötletei nyomán tett volna. Bár túl sokat nem halottunk arról, hogy a jelenlegi ellenzék rendszeres kivonulással hívta volna fel a figyelmet a kormányzati törvénygyártásra. Szó szerint értve a megfogalmazást. Mert abban az esetben, ha megtették, akkor is pocsékul kommunikálták.

De térjünk vissza a választások bojkottjára, mely egy Ujhelyi István MSZP-s politikussal közösen tartott szegedi lakossági fórumon merült fel. A fórumon elhangzott, és a bojkottot felvető Kolláth-i mondat imígyen hangzott a források szerint: „A választási rendszer átalakítása során eljöhet az a helyzet, hogy a demokratikus ellenzéknek meg kell fontolnia a választástól való távolmaradás lehetőségét”. Ami azért jelzi, hogy az alkotmányjogász is inkább feltételes módban fogalmazott. Az esetleges bojkottal kapcsolatban ugyanis számos kérdés felvethető, melyek analógiát mutathatnak valamelyest a korábban megfogalmazott feltételekkel. Mármint azt az esetleges bojkott hatásosságával kapcsolatban felvethető feltételek, és az éhségsztrájk közti analógia tekintetében értve. Mindjárt az elején leszögezve, hogy azzal aligha lenne gond, hogy a tudomására jutna-e bárkinek is. Egy választási bojkottot elég egyszerűen be lehet jelenteni, és közhírré tenni. Mondhatnánk azt is, hogy elrontani nehezebb ennek a kommunikálását, mint megvalósítani. Ezt a kérdést tehát kár tovább feszegetni. Maradnának tehát a további kérdések, amikre alighanem elég egyszerű választ lehet találni.

Az a kérdés például, hogy van-e, lesz-e olyan, aki felfigyel rá, meglehetősen rugalmasan értelmezhető ebben az esetben. Mert adott esetben egy bojkott vajon kinek a figyelmét szeretné felhívni, és főleg mire? Ilyenkor lehet persze nemzetközi közvéleményt emlegetni, meg olyan szankciókra hivatkozni, amivel néha valóan élnek az emberi jogok, és hasonlók megsértése esetén. Abban azonban szinte biztosak lehetünk, hogy az ellenzék önként vállalt bojkottja aligha lenne az a kategória, ami túlságosan átlépi ezt az ingerküszöböt. Különösen, mivel alighanem tényleg csak a baloldalt érintené, mivel a Jobbik aligha fog nagyon kimenni a napra a gárda-támogatós vajtömbökkel a füle mögött. Végső soron a szélsőjobb felé hajló mozgalmárok nyugodtan berendezkedhetnek arra, hogy amikor a nagyok már szinte anarchiába jutnak a kölcsönös nyilatkozatháborúkkal, akkor a rendpárti csendőrnosztalgiára is megnő a kereslet. Márpedig annak fényében, hogy a gárdafelvonulásokkal kapcsolatban a belügy milyen hatékonysággal lép fel, ezeket az elemeket nem okvetlenül csak a Jobbik soraiban kell keresni. S még csak nagyon csodálkozni sem kell, hiszen az erősen hierarchizált szervezetekben nyugodtan lehet nagyobb fogékonyság a parancsuralmi rendpártiságra. Alkalmasint érdemes talán elgondolkodni azon, hogy a pogromközeli helyzetek, és azok kormányzatilag kurta-furcsa kezelése sem túl heves nemzetközi beavatkozási hullámot generált. Ha tehát a baloldali bojkott-hívők arra számítanak, hogy a külföldi reakciók bármit megoldanak, akkor ebben az ügyben szkeptikus vagyok.

Maradna tehát annak a kérdésnek a vizsgálata, hogy a hatalom közeli, illetve a baloldallal szemben álló erőket érdekli-e a baloldali pártok sorsa? Erre a kérdésre azt hiszem sokan megtalálják maguktól is a közel triviális választ. Azt, hogy valójában aligha fog Orbán Viktornak vagy Vona Gábornak álmatlan éjszakákat okozni, ha az MSZP sikeresen kigolyózza saját magát a választásokból. Ahogy abban sem hiszek, hogy Gyurcsány Ferenc és pártja, vagy akár az LMP után krokodilkönnyeket fognak hullatni. Olyan körülmények között, amikor a kormányzat közeléből az ellenzék kapcsán legfeljebb egy futó komcsizásra telik reakcióként, nem valószínű tehát, hogy a bojkott ebből a szempontból bármi jelentős eredményre vezetne. Miközben értelemszerűen magát a bojkottot csak akkor érdemes mérlegelni, ha az a regisztrációra vonatkozik. Ennek megtagadtatása ugyanakkor elég nagy marhaságnak tűnik annak fényében, hogy végső soron a fülkében mindenki oda húzhatja az X-et, ahova jól esik. Az ugyanis, hogy mennyire válhat az ellenzékből pofozó-bábú, az nem kis részben a választások valós eredményétől függhet. Miközben a bojkott-felhívás egyetlen esetben bírhat értékkel. Ha amúgy is nagy mértékű regisztrációs passzivitásra számítanak, és sikerül valahogy eladni azt a baloldali felhívás sikereként. Amitől ugyan továbbra sem lesz részük a választási győzelem, de kommunikációs szinten megszerezhető az a bizonyos posthumus plecsni. Ez azonban ettől még a tényleges törvényhozásból való végleges kiszorulást is jelentheti, mivel már a demokrácia szépségflastromjára sem lenne a hatalom okvetlen rászorulva.

Ugyanakkor a bojkott az egyes emberek számára is döntési zsákutca. A választástól való távolmaradás ugyan látszólag felfogható tiltakozásként, de alkalmatlan a befolyás megszerzésére. Miközben azt a lehetőséget is elveszi az adott embertől, hogy legalább megpróbált hatással lenni a jövőjére nézve. Tulajdonképpen a nem-döntéssel, azt a döntést hozza meg ilyenkor, hogy a döntést átruházza azokra, akik elmennek a szavazásra. Alapvetően meglehetősen szervilis helyzetbe hozva a bojkott-felhívásra válaszolókat. Ami kétségtelenül a hatalom érdekét szolgálja, hiszen azok is kiszorulnak még a közvetett döntéshozatalból is, akik a változásra szavaznának. Bár az önfelmentés lehetősége persze itt is adott. A saját döntésképtelenség, pipogyaság felelősségét a távolmaradási felhívást kiadókra hárítva. Így azok kétszeresen is vert helyzetbe lavírozhatják magukat egy, a szavazásról, regisztrációról való távolmaradásról szóló állásfoglalással. Végső soron maguk ellen fordítva mindazokat is, akik egyébként önhibájukból maradtak távol a szavazástól. Ezzel tulajdonképpen szívességet téve azoknak, akik a centralizált hatalom további rétegeinek kiépítésében és fenntartásában érdekeltek. A konkurenciát tulajdonképpen látszat-demokratikus módszerekkel kiszorítva a hatalom közelből is. Megvonva a szót sokaktól, akiket már egyébként is a szolgaság felé vezető útra tereltek. A csendőrnosztalgia árnyékában kialakíthatóvá téve tulajdonképpen azt a fajta „demokráciát”, mely végső soron a kondérhoz közel ülők döntési és hatalmi egyensúlyának borotvaélén táncol. 

Márpedig ez aligha lehet érdeke egy valóban demokratikus ellenzéknek, mely az elmondottak alapján inkább abban lenne érdekelt, hogy minél többen menjenek regisztrálni, majd szavazni. Még akkor is, ha alapvetően egyet lehet érteni Kolláth György azon véleményével, hogy hazánk kiírhatja magát a jogállamok sorából a Fidesz testre szabott választási rendszerével.


Simay Endre István
Comments on Facebook

2012. augusztus 28., kedd

A vörös csillag és az együttélés.


A csillagok különböző formái régóta kísérik az emberi történelmet. Némelyik megnyilvánulási formái meg kísértik a történelmet, vagy a történelmi példák miatt az embereket. Színtől, formától függően. Elég a kísértő történelem olyan példáira gondolni, mint a II. Világháborúban a zsidók megkülönböztetésére bevezetett sárga csillagra, vagy a természetben is előforduló, és a baloldali mozgalmak által többször használt vörös csillagra. Azon persze lehetne vitatkozni, hogy például egy tengeri csillag mennyire képes politizálni, de ezzel szerencsére nem is kell foglalkozni.  Persze azt sem tudhatjuk, hogy azok, akikből habzó szájú hisztériás rohamot vált ki a vörös csillag, vajon mit tennének egy tengeri akváriumban.

Ezt nem tudhatjuk, miközben azt tudjuk, hogy minden nemzetközi vélemény ellenére benne van a hazai törvénykezésben az a passzus, mely önkényuralmi jelképként tiltja a vörös csillagot. Így aztán elmondhatjuk, hogy a tengeri akváriumban való parlamenti viselkedést ugyan nem ismerhetjük, a parlamentben előforduló egyes fejekben jelentős fétisértékkel bír az említett alakzat. Van ez így. Egyesek a pókoktól, mások a pókhálóktól, míg némelyek egyes geometriai alakzatoktól kapnak pánikszerű rohamot. Holott sokkal jelentősebb lenne a tünetek társadalmi kezelése, mint némelyek egyéni szellemi problémáinak kollektív kezelése. A történelem ugyanis azt mutatja, hogy az ismeretek hiánya sokkal veszélyesebb lehet, mint az ismeret forrása által képviselt szellemiség. Ez nem baloldali specialitás, és nem is csak a baloldalisággal kapcsolatos különlegesség. De most nem szeretnék elkanyarodni abba az irányba, ami a szélsőjobboldali eszmék, és a történelemoktatási káosz nyilvánvaló kapcsolatát taglalná. Maradjunk tehát a vörös csillagnál, és a kommunizmusnál, mint egyesekben pánikrohamot kiváltó tényezőben.

Ami pánikroham sokszor azért is érthetetlen, mivel olyanok is képesek hosszan ecsetelni a vörös csillag fémjelezte korszak borzastóságait, akik akkortájt szereztek diplomát, akkor alapozták meg felnőttkori egzisztenciájukat, és végül, de nem utolsó sorban bőven volt alkalmuk hozzászokni a vörös csillaghoz. Mint látványhoz biztosan, mivel a KISZ- és MSZMP-tagsági könyveken rajta volt, és a jelenlegi parlamenti képviselők közül sem csak a baloldalon ülnek olyanok, akik rendelkeztek a fentebbi okmányok valamelyikével. Van ez így. Ahogy az sem kizárt, hogy a saját személyes múlttal való szembenézéssel is gondjuk támadhat, és ennek kivetülése az a bizonyos habzó szájjal való reagálás a látványára. Holott még az adott ember esetében is hasznos, ha szembe tud nézni a múltjával. Társadalmilag pedig kifejezetten előnyös lehet. Ennek útja pedig a megismerésen keresztül vezet. Még akkor is, ha a kommunizmus, illetve a hazai baloldal történetéről is vagyon szó. Amire különben van példa a világban. Mármint a szembenézve megismerésre. Legyen az akár csak egy kisebb kiállítás, múzeum is. Olyan, amire példaként jó pár órát kell utazni a jelenleg uralkodó politikai paranoia következtében.

Prágáig ugyanis az megoldás született, hogy hagyják működni azt a múzeumot, amely a csehországi kommunizmus történetét, viszonyait hivatott bemutatni. Kérdés, hogy nálunk meddig működhetne, mivel a múzeum hivatalos logoja is magába foglalja a vörös csillagot. Amiből közvetve az is következik, hogy arrafele többségileg tudomásul tudták venni, hogy az idők megváltoztak menet közben. Igaz, ott a „tetszettek volna forradalmat csinálni” nem egy forradalom nélkül hatalomra került vitatható tehetségű politikus cinikus kijelentése volt, hanem forradalmat csináltak. S nem fülkében, s nem hosszúkás kerek-asztal mellett kávézgatva, hanem az utcán. Egyébként a kommunizmus prágai múzeumában erről is látható folyamatosan vetített film, amiből képet lehet kapni az akkori rendszerváltós cseh viszonyokról. De előtte lehet látni a korabeli motorkerékpárokat, Lenin szobrait, a korabeli élsportot és sportolókat bemutató szemelvényeket, a koncepciós pereket bemutató szobát, és igen sok képet, szöveges összeállítást. Megismertetve a látogatóval mindazt, ami vörös csillag jegye alatt és mögött létezett Csehszlovákiában. Nem dicsérve, de láttatva. Ahogy a címe is mutatja „Kommunizmus: az álom, a valóság és a rémálom".

S miközben egy pár teremből álló kiállítás nyilvánvalóan nem tudhat mindent bemutatni. De a hazai hisztérikus politikai viszonyulással szemben egyfajta szembenéző képességet sejtetve. Azt, ami megkönnyítheti a társadalomnak az együttélést a saját múltjával. No meg persze alkalmasint a nemzedékeknek is egymással. Ami talán egyesek fóbiáinak kiszolgálásánál itt is nagyobb hozadéka lehetne a személyes múltak feldolgozásának. S ezzel természetesen a fétisek, amulettek, szómágiák világával való szakításnak. Mert olcsó bölcsességként elmondható: aki állandóan hátranéz, annak elzsibbad a nyaka és hasra esik.

Simay Endre István
Comments on Facebook

2012. augusztus 27., hétfő

Hétvége feketében.


Forras: http://www.gandul.info/

A nyaralásoknak több haszna van, melyek egyike alighanem az, hogy az ember kikapcsolódik a napi információözönből. A másik, hogy a szokásostól eltérő más információözönbe fürödhet. S végül, de nem utolsó sorban, amikor visszaolvassa a hazai történéseket, akkor valahogy a kettő metszete alakul ki. Ráépülve azokra a korábbi téglákra, melyeket a pihenés napjai alatt kicsit távolabbról is sikerülhet megszemlélni. Aztán persze menet közben derül ki, hogy milyen képtöredékek épülhetnek mindezen hatások következtébe egy képpé az áramlatok. Még akkor is, ha ezek csak tényleg töredékek, és talán eredetileg nem is ugyanabból a képből, csak ugyanabból a gyűjteményből származnak.

Az egyik ilyen hír-morzsácska kétségtelenül az, amelyik arról szólt még több mint egy hete, miszerint a Fidesz egyik képviselője a lehetséges határrevízióról nyilatkozott Erdélyben. Kőszegi Zoltán kijelentése érthetően kiverte a biztosítékokat a román határ túloldalán, és teljesen érthető a Fidesz-nek és a külügyminisztériumnak a lázas elhatárolódása. Kicsit ront ugyan az összképen két olyan mellékkörülmény ezzel kapcsolatban, mint Selmeczi Gabriella megjelenése a magyarázkodók között, illetve az, hogy Kőszegi Zoltán társaságában az Erdélyi Magyar Ifjak (EMI) borzonti táborában feltűntek a Jobbik képviselője, Balczó Zoltán, az Országgyűlés alelnöke is. Az meg végképpen rejtély, illetve sajnos nem is annyira rejtély, hogy amennyiben pártja, sem osztja a szélsőségeseknek gesztust gyakorló véleményét Kőszegi Zoltánnak, akkor miért nem kezdeményezte a képviselő úr lemondását. Mert azt már nem is várom, hogy ilyen körülmények között maga az érintett tett volna ilyen irányú lépéseket. Amiért rejtélynek sem tartom, hogy a pártja sem, az már csak azzal is magyarázható, hogy a szavazógépezett minden kis csavarkájára szüksége van a kormányzó elitnek. Ha göthös, rozsdás, tartását vesztett apró csavarról is van csak szó.

Az pedig csak véletlen, hogy a Kőszegi Zoltán véleményétől függetlenedő Fidesz vezetője Kőszegen tett egy kissé furcsa kijelentést. Orbán Viktor kifejtette a Tranzit-fesztiválon, hogy „Egy brosúrával lemaradtak a szocik. Ők a mostani államhatárok közé szorított Magyarországon vannak még mindig. Magyarország megnőtt, mint tüdő a fazékból, hopp, kidagadt”. Óhatatlanul eszébe juttatva a hallgatónak azt a kérdést, hogy ekkor hogy van a kidagadó ország, és a határrevíziós ötlettől való elhatárolódás egyszerre? Esetleg Selmeczi Gabriella majd erről is megmagyarázza, hogy ez tulajdonképpen a miniszterelnök magánvéleménye? Persze, érthető, és kézenfekvő magyarázat, hogy Orbán Viktor a levelező tagozattal bővített választójoggal bővített holdudvar kibővítését értette a kijelentése alatt. De azért, mégsem tekinthető szerencsés kijelentésnek, még akkor sem, ha sem a tüdő, sem a fazék mérete nem ismert. Annak fényében aztán végképpen nem, hogy maga Orbán Viktor mondta pár nappal korábban az Origo közlése alapján: „a magyaroknak kicsit csökkenteniük kell az arcuk méretét és a mellkasuk térfogatát”. Noha tény, a csökkenő mellkasból a fazékba került tüdő dagadhat nyugodtan. Miközben azért személy szerint azt hiszem, a magyarok zöme jobban szereti a tüdejét a mellkasában, mintsem egy fazékban tudni. Az utóbbi ugyanis elég halott ügynek tűnik. Mialatt persze azt sem ártana egyszer bővebben kifejtenie a miniszterelnöknek, hogy kit is tekint magyarnak.

A Műcsarnokban még látható kiállítás például jelentős kibővítését mutatja be a félázsiai származékságnak. Ahogy olimpiai bajnokaink, nemzetközileg elismert tudósaink esetében is csak elborult állapotban feszegetik egyesek a származást vagy a pártállást. Ez azonban azon az optikán keresztül már nem teljesen értelmezhető, amikor egy elvileg betiltott mozgalom ünneplésére a Hősök terén gyűlhetnek össze egyenruhának látszó göncökbe burkolt elemek. Növelve a gyűlés üzenet értékét, hogy a belügyi erők nem a betiltásnak, hanem az összegyűlésük szabadságának látszottak inkább érvényt szerezni. Orbán Viktornak és kormányának így talán azt is jó lenne eldöntenie, hogy a Jobbik pártolta Magyar Gárdát védeni, vagy ignorálni szándékozik-e? Az, hogy a szélsőségeseket Orbán Viktor két pofonnal hazazavarja, az marad a két évvel ezelőtti meserovat oldalain. Ahogy a magánnyugdíjak védelme, az egymillió új munkahely sem vált mássá, mint valami meseszerű elemmé az elmúlt időszakban. Az pedig a jelenlegi helyzetet jellemzi csak, hogy miközben a rendőrség megszállta Csókakőt, az akció alapja a szerv megvezetése lehetett. Természetesen lehet ezt hatalmas eredményként kommunikálni, amennyiben Csókakövön tényleg nem történt semmi jelentős esemény. Bár annak fényében, hogy egyre többször lehet hallani egy Fidesz-Jobbik koalícióról, nem túl kirívó fejleménynek tűnik a Jobbik által pártolt Gárda ténykedésének hallgatólagos eltűrése.

Talán jó lenne ismerni Orbán Viktor valós véleményét is a szélsőségesekről. Mármint a szélsőjobbról, mert a kommunistákról ismerjük az egykori KISZ-tag miniszterelnök véleményét. Olyan körülmények között, hogy itt a vörös csillaggal kapcsolatban még a tengeri csillagokat is betiltanák, ha tehetnék. Miközben, mint az Prágában bárki által megtekinthető, inkább a megismerve együttélést választották a saját múltjukkal kapcsolatban, és múzeumot állítottak a kommunizmusnak. Ugyanakkor azt is Orbán Viktortól tudjuk, hogy a saját kimondott véleménye csak pávatánc, és valóságot a tánclépések jelentik. Azok között azonban egyre gyűlnek a történelmi áthallások. Olyan áthallások, melyek közül sokról olyan rendszerek juthatnak az emberek eszébe, melyeket sok mindennek tartanak a történészek, de demokratikusnak alig. Akkor sem, ha nevükben a „demokratikus” szó előfordult. De ugyebár azt is tudjuk, hogy a nemzeti szocialisták is viselték „szocialista” jelzőt. Akkor is, ha szociális programjaik zöme pogromcentrikus volt. Így aztán kérdés lehet, hogy jó lenne-e ismerni Orbán Viktor véleményét? Annak fényében például, hogy szerinte ez a félázsiai származéknép csak az erőből ért, és láthatóan elmaradt ezen a hétvégén is az erőszaknosztalgikus szervezet elleni hatékony fellépés. Arra pedig rossz lenne gondolni, hogy ő is csak az erőből ért, és már régen behódolt lélekben az erőalapon rendpárti szélsőjobbnak.


Simay Endre István
Comments on Facebook

2012. augusztus 22., szerda

Orbán antimesés pávatánca.


Pávaszemekkel a tükörbe.
Forrás: részben http://www.colblindor.com/
 Az ATV honlapján közölt hír szerint Orbán Viktor szerint sincs átütő siker már hazánkban. Ez, annak függvényében, hogy a legutóbbi hírek szerint hivatalosan is recesszióba süllyedt a gazdaság, legfeljebb a gazdaságért felelős miniszternek lehet újdonság. Na meg persze a miniszterelnöknek és a szóvivőknek és a hívek belső körének, akik még legutóbbi időben is arról beszéltek, hogy minden a legnagyobb rendben, csapataink harcban állnak és csak taktikai visszavonulás zajlik. Ja, bocsánat, ez egy másik hadjárattal kapcsolatban volt a hivatalos kommunikáció. De annyi áthallás van az utóbbi időben a régebbi korok felé, hogy szinte már keverednek az idősíkok.

Így tulajdonképpen üdvözölni is lehetne, ha az ATV hírének címének megfelelően tudomásul venné a miniszterelnök, hogy nincs átütő siker a hazai gazdaságban. Nem azért, mert ettől sokkal boldogabb lenne bárki is, de legalább megcsillanna a remény, hogy az akkumulátorok feltöltése sikerrel járt. Annyiban legalább, hogy a hazai gazdaságpolitika visszatér a realitások színpadára. Ez ugyanis reményt adhatna arra is, hogy a gazdaságpolitikai realitások feltérképezését a szociálpolitikai, belpolitikai és általában azoknak társadalmi folyamatoknak a felmérése követheti, melyek feltérképezése nélkül nehéz lenne valós eredményeket várni hazánkban. Némi szkepticizmusra ad azonban okot az a másik hír, mely szintén az ATV honlapján vált olvashatóvá, és a miniszterelnöknek a nagyköveti értekezleten nyújtott teljesítményéről szól. Többek között olyan kijelentéseket téve, aminek alapján a „történelem kirúgta a hónunk alól azt a mankót”, amitől azt tehettük volna, amit a többi európai ország. Ami részlegesen biztos igaz, viszont azért az utóbbi időben a pótmankó-nyújtó szervezetet ugyebár Orbán Viktor zavarta el néhány salerrel, taslivel, kokival, miegymással.

Márpedig a szembenézést lehet, hogy nem ártana a tükörrel kezdeni, és mindaddig meg sem állva ezzel az akcióval, amíg nem sikerül felelősségáthárítás nélkül bevállalni azt, amit elbakizott. A hibahalmazba beleértve azt is, hogy a végletekig kitart a Matolcsy Györggyel fémjelzett gazdaságpoltika mellett, és azok mellett az elvek mellett, melyek szociális szétszakadáshoz vezet. Miközben teljesen nyilvánvalónak tűnik, hogy az unortodox munkaerő-politika, a közmunkára alapozott teljes foglalkoztatás fikciója meglehetősen visszás állapotokat eredményezhet. Ez utóbbiról, a foglalkoztatás bővíthetőségének diszkrét bájáról különben a Heti Válasz jegyzetírója szólt nem minden fenntartás nélkül. Így tulajdonképpen egyet lehetne érteni azzal, ahogy az Index aposztrofálta Orbán Viktor beszédét, miszerint az arcméret csökkentése esetleg hasznos lehetne. Ám ennek elég komoly akadálya lehetne az, hogy arcvesztés nélkül ezt nagyon nehéz lenne kommunikálni. A miniszterelnök ugyanakkor eddig szinte profi módon igyekezett sikerpropagandával körbevenni mindazt a kasztosító oktatáspolitikát és, részben a közmunkaprogramok következtében, akár egész társadalmi rétegek végletes leszakítását. Ezután kiállni azzal, hogy „bocsánat, tévedtem”, meglehetősen nehéz feladat lenne.

Azt hiszem, balgaság lenne ezt elvárni egy olyan vezetőtől, aki hosszú időn keresztül a csalhatatlanság messianisztikus nimbuszát igyekezett kiépíttetni maga körül. Miközben maga is belesétált a saját kommunikációs csapdájába. Különösen, mivel egyszerre próbálta most is azt kommunikálni, hogy legyen kisebb a mellény, és azt, hogy Magyarország remekül teljesített a válságban. Egyben mindjárt az EU-ra tolva a felelősséget azzal, hogy abban a válságban, amit nem mi okoztunk. Ám hallgatva azokról a problémákról melyeket önerőből sikerült generálni. A kialakított csapdából visszakozni azonban emberileg olyan feladat lehetne, hogy a miniszterelnök alighanem folytathatná a biciklizős akkumulátortöltést, ha megtenné. Amellett az is erősen kétséges, hogy még ebben az esetben is milyen mértékben kellene feladnia a pozícióit, ha végül megtenné. Még abban az esetben is, ha egy darabig biztosan működhetne az a megoldás, hogy a beosztottak közül néhányan menekülés közben pozícionálisan hátba lövik saját magukat. A nyakukba vart felelősséggel együtt ugorva a pártpolitikai várárokba. Azzal, hogy rosszul értelmezték a miniszterelnök szavait, és ezért rosszul vitték a szót. A külföldi kormányok meg azért értették félre a tasliosztogatós hatalomkoncentrációt, mert a külképviselők hibásan kommunikálták, és ezért értelmezési hiba alakult ki. Az azonban kétséges lehet, hogy ennek mennyi értelme lenne akkor, ha az adórendszer ötletszerűsége és kiszámíthatatlansága megmarad. Bár az is kétségtelen, hogy az időszaki felelősségáthárítást lehet úgy is tálalni, hogy a vezér körbenézett, megtalálta a felelősöket, és példásan kirúgta az ajtón. Hasonlóan ahhoz, mint amikor a vesztes csata után a tábornokot ugyan felelősségre vonták, de tulajdonképpen feláldozták annak védelmében, aki a hadjáratot kitalálta.

Orbán Viktor esetében tehát tulajdonképpen alighanem hiábavaló elvárás lenne azt hinni, hogy megszűnik az egykulcsos személyi jövedelemadó, több pénz kerül a felzárkóztató képzésekre, és szakítani kell pár kedvenc gumicsonttal, Természetesen ez nem jelenti azt, hogy személy szerint nem örülnék mindennek. Ugyanakkor a recesszióba fordított magyar gazdaság a megfinanszírozhatóságot is kérdésessé teheti. Ahogy már felmerülőben vannak a magyar piac temetésének gondolatai is. A korábbi kirohanások a nemzetközi befektetők, vagy a multik ellen például, komoly rombolást vihettek végbe a bizalom terén. Esetleg, miként a Szolidaritás Ifjúság megfogalmazta, a hülyének nézési koefficiens nő nagyra. A bizalmat pedig mindig könnyebb eljátszani, mint megszerezni. S persze a hazai bizalmat is olyan intézkedések terhelik, mint például a magánnyugdíj-pénztárak körüli mesék, a permanens fülkeforradalom szabadságharca, a belügyi feszültségek, az adórendszer bizonytalansága. Így sajnos egyáltalán nem kizárt, hogy Orbán Viktor a jelenlegi nyilatkozatokkal egyáltalán nem a tükörbe nézést vezette be, hanem csak az általa is elismert sokkulacsos pávatánc egy újabb állomása.

Simay Endre István

Comments on Facebook

2012. augusztus 20., hétfő

Államalapítási progromosdi.


Forrás: Wikipedia
 I. István királyunk nem tudom mennyire forog a sírjában mostanság, ha valamiért végigtekint az országon. Azon az országon, amelynek lakossági hovatartozása is állami vitatémává vált. Mert ahhoz a helyzethez képest, amiben a később szentté avatott király uralkodott sok szempontból egyszerűbbnek tűnhetett számára. Elvégre a fiának írtakból sokszor idézett intelmekben az itt lakó nemzetiségiek megbecsüléséről szólt. Mondhatná persze bárki, hogy könnyű dolga volt. Elvégre akkortájt teljesen nyilvánvaló volt, hogy a területen meglehetősen kevert népesség lakott.

Az ideérkezett törzsek ugyanis létszámukat tekintve aligha a jelenlegi népsűrűségben lakták be a Pannon-medencét. Amit azért az is jelez, hogy tíz falu lakossága kellett egy templom felépítéséhez, és megtöltéséhez. Már ha hinni lehet ennek a történelemórákon klasszikusan elmesélt adatnak. Elvégre miért pont ezt ne értelmezné bárki újra, ha már az eredetlegendák is rugalmasan változnak a politikai széljárásokban. Szóval, Szent István még nyugodtan emlegethette a nemzetiségeket, mivel akkortájt nem igazán volt lehetőség alternatív karhatalmi erő felállítására. Nem azért, mintha akár alternatív vallási ideológiák ne léteztek volna. Erre Koppány példáját is fel lehetne hozni természetesen, de a centrális erőtér akkortájt legalább önmagához képest következetes volt. A király, mint az ország vezére pedig nem keveredett olyan származástani vitába, mint legutóbb Orbán Viktor, akinek személyes eredetlegendáját azóta sem győzik értelmezni és magyarázni. Bár arra sincs írásos emlék, hogy I. István félázsiai származéknak, vagy bármilyen más származéknak nevezte volna a lakosságot. Megelégedett azzal, hogy egyszerűen a nép érdekét képviselte. Még akkor is, ha a módszerei aligha tekinthetők konformaknak a mai liberális és demokratikus eszmékkel. Elvégre az ólom fülbeöntése kifejezetten rossz ómen lehetett annak, akinek ezt jósolták. Bár legendaértékűnek tekinthető, ha azt vesszük, hogy ez aligha lett volna túlélhető.

I. István tehát viszonylag egyszerűen, minden címkézés nélkül a magyarok királya volt. Ma azt mondhatnánk rá, hogy reálpolitikus, aki felmérte azt, hogy a Róma ideológiai fennhatósága alatt álló birodalomnyi országok, vagy országnyi birodalmak közé ékelődve a katolicizmus az, ami legalább az ideológiai stabilitást biztosíthatja az országnak. A gyakorlatba átültetve azt a bibliai mondást, hogy a császárnak a császárét, az Istennek az istenét. Jó lenne persze tudni azt, hogy mit tett volna akkor, ha a gazdaságot olyan ember irányítja, mint amilyen Orbán Viktornak jutott. Ahogy arról sem tudunk, hogy olyan főkancellárja lett volna, akinek legnagyobb problémája a vadászati lobbi érdekképviselete. Bár valószínűleg akkor is voltak lobbiérdekek, mert akár törzsi alapon is nyilvántarthatták, hogy ki félázsiai, ki német, ki az, aki itt maradt a korábbi lakosságból, és hasonlók. Ám, mint az Imre-hercegnek írtakból tudjuk, az országalapítónak ismert királyt ez nem érdekelte, és inkább azt igyekezett megbecsülni, ami közösen előre viszi az országot. Azt ami közös érdek, és nem azt, ami mentén atomizálni lehet a társadalmat.

Ebben azonban az elmúlt évszázadokban nagy lett az előrelépés. Kifejezetten túltermelés alakult ki a származási alapon zajló ellenségkeresésből, kormányzati kiszólásokból, és melldöngetésből egyaránt. Persze lehet, hogy Szent István azért volt ilyen megengedő, mert neki Navracsics Tiborja sem volt. Márpedig az ország jelen vezetőjének, az ország lakosságát félázsiai származékokként meghatározó kiszólását, háromoldalas fejtegetéssel próbálta megmagyarázni. Igaz, először azt, hogy mégis miért, de szerencsére azért később megnyugtatta a lakosságot a miniszterelnök-helyettes, hogy üsse kavics, európaiak vagyunk. Ha pedig Áder János ünnepi beszédét, az államalapításnak a családalapításhoz való hasonlítását, nézzük, akkor olyan, mint egy nagy család. Amely, ismét csak Navracsics Tiborra hivatkozva, csak európaiként maradhat fenn. István királyunk erről is lemaradt, amit igazán sajnálhat a felhőkön ücsörögve. Bár, mint azt Kósa Lajostól hallhattuk, Szent István is unortodox király volt. Így szinte már majdnem olyan magasságokba emelkedetett, mint Orbán Viktor.

Azt persze nem tudhatjuk, hogy mit szólt volna az államalapító király, ha bármely kijelentését hosszasan megmagyarázzák, és akár ellenkező tartalommal is felruházzák. De az tényleg nem volt demokratikus berendezkedésű állam. Ahogy Európában általános volt a királyságok, császárságok rendszere. Így aztán nem volt Velencei Bizottság sem, amelyik megreklamálta volna a jogállami normák betartását, és persze nem volt olyan szervezet sem, mint az Amnesty International, amelyik épp mostanában publikálta a roma közösségekkel kapcsolatos aggodalmát. Így aztán Imre-hercegnek is maradt a józan belátás a nemzetiségekkel kapcsolatban. Persze, a hasonlat sántít, hiszen akkortájt aligha volt a maival összemérhető roma népesség az országban. Azonban, tekintve a hazai népességet ért ismert etnikai behatásokat, a másik oldalon is sántítana egy összehasonlítás az akkori népességgel. De ez alighanem nem zavarja azokat, akik a szélsőjobb részéről Cegléden pogromkísérlettel szándékozták megünnepelni a toleráns Szent Istvánt. Bár, a dolog a túloldalról természetesen úgy kezdődött, hogy a szegény gárdistákat támadták meg. Miközben Cegléd polgármestere másként tudja. Az persze kérdéses, hogy a szentté avatott király tényleg mit tett volna, azzal a parancsnokával, aki egy általa elítélt szervezet gyűlését óvta volna legényeivel. Ismerve az akkori kor viszonyait alighanem Koppány sorsa jutott volna az illetőnek. Bár, noha a Hősök terén annak idején a rendőrség vigyázta a gárdát, ezt még sem kívánnám a belügyminiszternek. Ugyanakkor talán rájuk is igaz az, hogy úgy ünneplik az állam születésének ünnepét, ahogy az állam engedi. Így, az mégis megfontolandó lenne, hogy a kormányzat valóban elítéli-e a pszeudoegyenruhában fellépő kvázihadlegényeket, vagy sem. Ahogy talán a Fidesz-Jobbik viszonyrendszert is tisztábban kellene látni azután, hogy a Jobbik viszonya a szélsőségesekkel meglehetősen támogatónak tűnik.

Friss kenyér.
Forrás: http://www.zetapress.hu
Az ünnep tehát igencsak visszás lehet, és könnyen előfordulhat, hogy I. István királyunk egyáltalán nem lenne büszke a jelen hazai helyzetre. Lehet, hogy az ezzel kapcsolatos önkritika motiválta a miniszterelnököt, az ünnepi zászlófelvonásról való távolmaradásra. Azonban a kitüntetések átadásánál már megjelent, ami azért jelzi, hogy az ausztriai biciklizés megfelelően feltöltötte az aksikat. S ez a kis protokoláris szereplés igazán jár a kétharmados népszerűséggel bíró vezetőnek, mielőtt a TEK által már érkezése előtt lezárt lakhelykörzetébe jutna. Ünnep ide, Szent István öröksége oda, a népszerűség az népszerűség, és a biztonság az biztonság. De nem is érje szó a ház elejét, míg legalább az ország kenyerére futja a protokollrendezvényen. Kis időre talán sikerül megfeledkezni arról, hogy néhányaknak csak az ország kenyerének morzsái jutnak. Esetleg az sem.

Simay Endre István
Comments on Facebook

2012. augusztus 19., vasárnap

Választási kéveszindróma.

A megörökítés pozitív hagyománya
Az ellenzék nem kristálykéve.
Forrás: http://www.tankonyvtar.hu/
A tényleges országgyűlési választásokig, így 2012. augusztusának közepe felé, még egy évnél is kicsit több van hátra. Azonban tény, hogy számos olyan változás következett be a választási rendszerben, melytől azt várják, hogy befolyásolja a választási eredményeket. A kormányzó hatalom nyilván azt várja, hogy a változások az ő malmára hajtják a vizet. Az ellenzék, szerepe szerint, és nagyjából egységesen, éppen ezért kritizálja a változtatásokat. A kritika hangjai között pedig megjelentek azok az jelenleg még vékonyka szólamok is, melyek felvetik, hogy a rendszer változtatása visszaüthet. Ezekről a hangokról néha nehéz eldönteni, hogy valós cselekvési szándékot takarnak, vagy egyfajta csodavárást. A tényleges változásokhoz ugyanis az elegendően kevéske, hogy valaki elmesélje, hogy az ágyú megfordítható.

Megmondani a tutit ugyanis elég egyszerű, és a világ tele van lépcsőházi teoretikusokkal. Egy választási győzelemhez eközben kevés lesz majd a szokásos, „ha akkor azt tettük volna” kezdetű szólam. Főleg utólag. Lényegesen fontosabb az, hogy milyen kommunikációs munkát tudhat valaki magáénak a szavazások előtt. Ebben például a jelenlegi kormányzat pártjai ellenzékként példamutatóan teljesítettek. Amennyiben a regnáló kormány munkájának rombolásában, majd az egészért a kormányzat kommunikációs felelőssé tételében mérjük a teljesítményt. Nem véletlen tehát, hogy kormányzati pártszövetség a kétharmad birtokában éppen ez ellen igyekszik a legjobban védekezni a választások megnyerése óta. Az is nyilvánvaló, hogy a parlamenti kétharmad birtokában mindehhez akár az alkotmányozáson keresztül is hátteret képes teremteni önmagának. Ez azonban nem jelenti azt, hogy ne lehetne módot találni a választások során ténylegesen elérni a Fidesz által megváltoztatott választási rendszer visszafele való elsüthetőségét. Erre többen, többféle stratégiában gondolkodhatnak, és egy igen alapos tanulmányt a közelmúltban tett közzé a Bajnai Gordon nevével fémjelzett Haza és Haladás Alapítvány. Külön tanulmány, és összefoglaló prezentáció keretében gyűjtve össze azt, ami szerintük egy ellenzéki győzelem kulcsa lehet.

Ezekben igen alapos stratégiai elemzés van, de alighanem tévedés lenne azt hinni, hogy univerzális szakácskönyvek állíthatók össze arra nézve, hogy konkrétan mi is lehet a teendő. A pillanatnyilag érvényes ötletek ugyanis pontosan ilyenek. Pillanatnyilag érvényesek. A játékszabályok pillanatnyi állása szerint, az éppen aktuális játéktérben fogalmazhatóak meg csupán. Nehezen lehet ugyanis arra konkrét stratégiai útmutatót felállítani, hogy a következő időszakokban milyen új törvényi változásokat fog a Fidesz vezérkara keresztülszuszakolni a kétharmados szavazógőzhengerrel. Akár éppen az ellenzék mozgásának és belső erőviszonyainak változásai nyomán. Így végső soron egyrészt mozgó célpontra kellene lőni az ötletelések során, másrészt egy rázkódó hullámvasútról kellene az ugráló célpontot eltalálni. Felelősséggel tehát szakácskönyvet nem, legfeljebb bizonyos alapelveket lehet, lehetne lefektetni a közös érdekek mentén és azok figyelembevételével. S persze a választói dinamikáról szóló feltevések fényében.

Márpedig a kormányzat éppen az utóbbit igen erősen a befolyása alá kívánta vonni az elmúlt időszakokban, és ez a szándék jelen időben is nyilvánvaló. Ennek csak egy része a választás területi egységeiről szóló térképek átszabása. Tulajdonképpen ebbe a körbe tartozik a külföldiek választójogának kérdése. Mert kezdetben vala az állampolgárság megadása, amikor is még voltak olyan vélemények, hogy az így szerzett állampolgársággal nem fog kapásból vele járni a választójog. Aztán persze győzött az a szemlélet, hogy nem lehet a levelező tagozatos honfikat sem másként kezelni, mint az itt élő és itt adózó társaikat. Tehát legyen választójogai is akár hetediziglen az odakint ragadottnak. Az Orbán Viktor amerikai látogatásakor meghirdetett levelezős magyarsághoz vezető programhoz tehát levelezős szavazati jog is társul, ami gyakorlatilag állampolitika szintjére emeli a választási küzdelmeket. Még akkor is, ha persze lehet azon vitatkozni, hogy Kövér László Nyirö-temetéses akciója használt, vagy ártott-e a Fidesz külföldi szavazóbázisának.

De az biztos, hogy a haza belügyeként kezelendő országgyűlési választásokkal kapcsolatos küzdelmek exportcikké válhatnak. Óhatatlanul más országok belvilágába is beavatkozva. Például, ha sikerül néhány árokkészítő gyalogsági ásó exportjával esetleg Szlovákiában is elérni, hogy ne beszéljenek az emberek egymással azon az alapon, hogy a Fidesz-t vagy ellenzékét támogatják. Arról már nem is beszélve, ha valaki egész egyszerűen nagy ívben fütyül arra, hogy itt mi zajlik az éjjeliben. Felvetve persze azt, hogy azért még meg merhet-e e szólalni magyarul, vagy az előbbi két tábor egy emberként fogja betemetni az egymás közti árokásás hulladékával. A hazai csatározások nagy vívmányaként mindjárt három részre is szakítva a külföldi magyarságot. Ahelyett, hogy a kulturális identitás ápolásával valóban egy nemzethez tartozónak érezhessék magukat. Pusztán azért, mert vannak, akik magukhoz ragadják azt a jogot, hogy eldöntsék azt a fogós ravasz kérdést, hogy ki a magyar. Esetleg magukat érezve az idecsámborgó félázsiai szerzetek messiásának egyedül magukat érzik eme kérdés megválaszolására alkalmasnak. S akkor feltehetjük azt a kérdést, hogy valóban ezt szeretnénk? Valóban csak az a magyar, aki erre, vagy arra szavaz? A megosztott, kényelmetlen helyzet előállhat akkor is, ha nyíltan, nyugodtan szavazhat mindenki arra, akire akar, és nem kell számolnia azzal, hogy van egy-két további szereplője is a történetnek. Nevezetesen az ott lakó nem-magyar, de honos népesség.

A magyar export-cikkek köre tehát kibővülni látszik postai termékekkel és választási csatározásokkal. Nem is függetlenül egymástól, mivel az is nyilvánvaló, hogy a regisztrációs és kampánytermékek kivitelét is meg kell majd oldani. Mert persze a regisztrációs rendszer is olyan, ami a választói dinamikát célozza meg. Talán abból kiindulva, hogy csak a biztos pártválasztóknak tegye lehetővé a kormányzat a választáson való részvételt. Bízva azokban a statisztikákban, hogy ezek közül többen voksolnának a változatlanságra. Valamint abba is bízva, hogy a szemellenzős hitszavazók azok, akiket a választási kampányok amúgy sem befolyásolnak, illetve csak a lelküket simogató szózatokat hallják. Ők azok ugyanis, akik közreműködésére bármikor számíthatnak, és akik akkor is kiállnak például a fórumokon is az egykulcsosnak állított jövedelemadó mellett, ha különben másnap ők sem tudnak elmenni a boltba vásárolni. A regisztráció örve alatt persze egyfajta előrehozott kampányról is intézkedtek egy füst alatt. Olyan kampánytól, melynek elhúzódó költsége okán talán jogosan számítanak a kisebb ellenzéki mozgalmak kifulladására. Elvégre, ha az országos közgazdasághoz nem is okvetlenül értenek a kormányzat oldalán, legalább a pártpénztárak szintjén tudhatnak számolni. Bár például a Szolidaritás szerint éppen a regisztráció segíthet egyfajta ellenzéki összefogást.

De a többi véleményt nézve is nyilvánvalónak tűnhet, ha a kampányjavaslatok legtöbbje egyfajta ellenzéki összefogással számol a Fidesz leváltása érdekében. A másik, és önmagában sosem megmért kormányzó párt, a KDNP ebben valószínűleg nem játszik. Az összefogás, vagy akár egy választási párt létrehozása pedig jó ötletnek tűnhetne. Már akkor, ha a szándék valós, és a lehetőség megalapozott. Márpedig az összefogások várható erővonalai és határmezsgyéi is igen rugalmasak, és találgatásra méltóak lehetnek. S alighanem itt buknak ki azok a kommunikációs problémák, amik könnyedén akkor is vesztésre ítélik az ellenzéket, ha különben megvan a tömeges igény a kormányváltásra. Az egyfordulós választási rendszer például garantáltan lehetetlenné teszi az első forduló utáni kényszeregyezségek létrejöttét. Feledtetve azt, hogy előtte ki mit mondott a másikra, a másik jelöltjére. Az azonban folyamatos kommunikációs csapdát okozhat, ha mindenki csak azt képe kommunikálni, hogy mit nem akar. Azt ugyanis már remekül tudhatjuk, hogy az LMP mindenkivel összeállt volna, míg újabban lehetőleg senkivel nem akar szövetkezni, és ideges sündisznóként szúr bármerre, ha kell. Ahogy azt is, hogy DK kicsi, az MSZP öreg. Végső soron a kommunikáció, kívülről nézve sokkal inkább a „mit, miért, kivel nem” körül forog.

Olyan képzetet keltve, mintha tulajdonképpen az ellenzéki tagság, a valós gondok helyet, inkább egymással lenne elfoglalva. Ami természetesen lehet egy létező állapot, de óhatatlanul azt is sugallja, hogy tulajdonképpen nincsenek meggyőződve a Fidesz leválthatóságáról. Úgy indulva választási csatározásba, mint amikor valaki azzal megy be vizsgázni, hogy „úgyis megbukok”. Az esetek többségében tényleg rossz jegyet kapva, vagy megbukva. Ahhoz azonban, hogy sikerüljön legalább valami eredményt elérni, és a sokszor felvetett ellenzéki összefogással valamit kezdeni, ez roppant kevés. Sokkal inkább szüksége lenne annak a tudatosításában, hogy mi az, ami az ellenzéki kévét összetartja. Már persze akkor, ha a közös ellenségképen kívül van valami, ami alkalmassá teheti az ellenzéket arra, hogy kikristályosodjon valami a jövőre nézve. Hátha elérhető egyszer, hogy a választás ne arról szóljon, hogy ki a legkevésbé rossz választás, ki néz kevésbé hülyének, mint a másik. Beleértve azoknak az értékeknek a kommunikálását is, mely mentén az importszavazók is megszólíthatóak. Ellenkező esetben a korántsem ásványi szilárdságú kéve széthullik és szálanként fog elveszni az egymásra mutogatás jelenleg igencsak terjengő mocsarában. S ami biztosan nem vezet sehová, az a választási bojkott. Akár regisztrációval, akár anélkül. A bojkott ugyanis demonstrációnak jó, de döntésként a mackósajt és brummogás viszonyát idézi.

Simay Endre István

Comments on Facebook

2012. augusztus 18., szombat

Cinizmus-pufferelő kismamák.


Forras: http://worldhealthtalk.net/
 A recesszió és a válság kapcsán, illetve a szociális és társadalmi krízisek kapcsán felmerülő demográfiai hatásokról szóltam már korábban. Így itt csak röviden megemlíteném abból, hogy a krízisek közvetlenül képesek növelni a népesség gyermekvállalási hajlandóságát. Ahogy a szegénység népességnövelő hatása sem emberileg levezethetetlen következménye a gazdasági történéseknek. Ez azonban azt is jelenti, hogy a krízisgenerációk megszületését megelőző terhességek kapcsán a munkahelyeken egyre több lehet a gyermeket váró nő, és a szülés következtében azoknak a kismamáknak a száma is, akik vissza szeretnének illeszkedni a munka világába.

Már akkor, ha lenne olyan munkahely, mely egyrészt alkalmas a kismamák visszafogadására, másrészt a foglalkoztatónak hajlandósága is van erre. A nemzeti családbarátság azonban korántsem azt jelenti, hogy a munkaadók vélt, vagy valós alapokból táplálkozó előítéletei egy csapásra megszűnnének a kisgyermekes anyukákkal kapcsolatban. Így maradna az a kormányzati fellépés, ami nem diszkriminál az említettekkel szemben, hanem inkább elősegíti a kismamák és gyermeküket várók foglalkoztatását. Aki azonban erre a kormányzati fellépésre vár, az a Munka Törvénykönyvének jelenlegi állása szerint Godot-val jobban jár. Ezt mutatja legalább is az a kivert biztosítékkupac, mely a napokban ömlött ki a szekrényekből. Nyilvánvalóvá vált ugyanis, hogy a kormányzati lépések nem kifejezetten családbarátok a gyermekvállalás kapcsán. Tulajdonképpen az a visszás helyzet alakul ki tehát, hogy az egyik oldalon a gazdasági blöff elősegítheti a demográfiai változásokat, míg a másik oldalon szó nincs arról, hogy a gyermek születése után számítanának az anyukák társadalmi termelő tevékenységére. Ami csak akkor lenne akár féloldalasan indokolható, ha egy család fenntartásához általánosan elég lenne az egy kereső a családba. Márpedig gazdaságilag ez akkor sem feltétlenül van így, ha a munkahelyek száma sokszor valóban csak egy kereső meglétét jelenti.

Egyszerűen összefoglalható tehát az egész jelenséghalmaz akként, hogy a törvényezési és foglalkoztatási gyakorlat tulajdonképpen bünteti a gyermekvállalást, melynek kapcsán a családok öles léptekkel haladhatnak lefele az elszegényedési spirálon. Ez első pillanatra nem tűnik olyan megoldásnak, mely érdeke lehetne a társadalomnak. Azonban korántsem biztos, hogy nem érdeke a kormányzatnak. Az elszegényedés ugyanis önmagában is növeli a társadalmi kiszolgáltatottságot, amihez hozzájárul az, hogy a gyermekes anyukák szintén kiszolgáltatottabbak. Miközben a gyermek jelenléte a családban egyfajta fékezőerőt, egyfajta öncenzúrát is jelent. Így a kisgyermekes, elszegényedő családok tagjai sokkal inkább sarokba szoríthatóak, mint mások. Zokszó nélkül fognak tehát részt venni azokban a közmunkaprogramokban, melyeket különben nem a dicsőség netovábbjaként élnek meg. Így a kisgyermekes anyák kiszolgáltatottságának növelése, pontosabban a nekik való felmondás könnyítése, és ezzel a munkanélküliek közti megjelenésük cinikus módon, de stabilizálólag hat. Erre végső soron csak rárakódik az a hatás, ami az oktatáspolitikán keresztül már amúgy is a kasztosítás irányába hat. Tovább növelve a szerényebb jövedelmű családok kiszolgáltatottságát.

Ezzel párhuzamosan természetesen hatni fog az a folyamat is, hogy amennyiben csak kis lehetősége van a projektnek, a gyermekvállalásba fog menekülni a kismama. Nem lévén hova visszamennie a munka világába, újabb gyermeket fog szülni, ha teheti. Az nyilvánvaló, hogy ez is visszahat arra, miszerint a krizisgenerációk nagyobb létszámúak lehetnek. Másrészt, ugyancsak cinikus számítások szerint a statisztikákra is jótékony hatásúak. A munkanélküliek számát ugyanis nem fogják növelni azok a funkcionálisan munkanélküli kismamák, akik újabb terhességgel oldják meg saját foglalkoztatásukat. Márpedig a cinikus számtan is számtan. Végeredményben ugyanazt a célt is szolgálva, ahogy korábban a munkanélküliek jelentős részét az iskolapadokba küldték. Azonban ennek mellékhatása az, hogy a képzett, és potenciálisan mobilabb rétegeket bővítették. S még kommunikálni is jobban lehet a növekvő gyermeklétszámot. Iskolák meg lassan amúgy sem lesznek. A jelenlegi munkatörvénykönyvi implementációja ennek az elvnek az lehet, hogy a munkanélküliek egy részét a gyerekágyba dugják. Ott pufferelve ki azt, ami hiányzik a munkahelyekből.


Simay Endre István

Comments on Facebook

Sajtó és kalapács.


Forrás: http://gizmodo.com/
 A szegény sajtót még az ág is húzza. Nagyjából ezt a képet lehetne mondani annak a vitának kapcsán is, amit a Közgép Zrt. hirdetésének megjelenése gerjesztett a baloldalhoz tartozó médiavilág lapjainak hasábjain. Most eltekinthetünk attól, hogy a nyomtatott sajtóról általában is szkeptikus hírek keringenek. Eltekinthetünk, mivel az internetre-költözés tendenciája korántsem hat az újdonság varázsával. De azért is, mert a lap költségeinek fedezeteként szolgáló hirdetésen keresztül az internetre is követheti a hirdető az adott sajtóterméket. Márpedig a hirdető az kell. Akkor bizonyosan, ha a tulaj nem tud alternatív támogatási forrásról gondoskodni. Függetlenül attól, hogy ezt politikailag, vagy presztízsszempontok generálta okokból teszi.

Ez van. A sajtótermékek, ha azt nem hobbiból készíti valaki, mint a blogok jó részét, pénzbe fájnak a kiadónak. A nyomtatott verziók akár többe is. Mondhatnánk úgy is, hogy a sajtó a piac kalapácsai alatt edződik. Szűkebben véve, és különösen a nyomtatott lapok esetében sokszor a hirdetési piac kalapácsai alatt. Ebben sincs sok újdonság, és egyes szektorokban ennek okán már szűntek meg kiadványok, míg mások időlegesen akár meg is erősödhettek a hirtelen piaci átrendeződések következtében. Ezt annak idején, közel tíz éve, például az informatikai kiadványok esetében is meg lehetett figyelni. Érdemes lehet azonban talán Faklen Pálnak az egykori Új Alaplap főszerkesztőjének megállapítását idézni a nemzetközi statisztikák alapján, hogy „a hirdetési visszaesésnek semmi köze a lapok példányszámához, olvasottságához”. Tehát már tíz éve, egy szűk spektrumot nézve is megállapítható volt, hogy a lapok gazdálkodását a hirdetéseken keresztül befolyásolni képes kiszavazó rendszer nem szigorúan csak és kizárólag az olvasottságot, a hirdetési hatékonyságot veszi figyelembe akkor, amikor közvetett sajtóbefolyásról eshet szó.

Márpedig, ha a politikától többé kevésbé mégiscsak független informatikai iparra jellemző volt akkor ez a megállapítás, akkor különösen érvényesnek tekinthető lehet a politika iparában érdekelt orgánumokra. S ez lehet az a pont, amiért érthetően megbirizgálta a biztosítékokat a kormányhoz egyértelműen közelinek tekinthető Simicska Lajos féle Közgép Zrt. közeledése a baloldali lapokhoz. Nevezetesen a Népszavához, mely egyértelműen az MSZP lapjaként ismert. Noha például Andrassew Iván annak idején korántsem a felhőtlen MSZP-Népszava kapcsolatról emlékezett meg. Nyugodtan mondhatnánk persze, hogy ez már a múlt. Ha nem is tíz éves, de közel egy hónapos történet. Amiért most mégis érdemes talán ismét leporolni, azok a Népszabadsággal kapcsolatos, napokban esett, történések. Azok, melyek a lap eladása körül láttak napvilágot, és szintén nem minden előzmény nélküliek. A Népszabadság eladása körüli találgatások, majd az eladási találgatások cáfolata mintegy két éves történet. Az azonban biztosnak látszott, hogy a Ringier AG-nak esze ágában sincs a kizárólagos tulajdonlás kétes, de költséges babérjaira törni.

De a jelen időhöz visszatérve, először a Magyar Nemzet oldalán olvastam, hogy Csintalan Sándor megvenné a Népszabadságot. Ennek kapcsán talán tekintsünk el attól, hogy a potenciális lapvásárló, ténylegesen vagy rámondva, volt már szinte mindenhol bármi azon az úton, ami az MSZP-képviselőségtől a HírTV-s műsorvezetőségen keresztül vezetett. Ha azonban a Ringier AG nem jelképesen, egy euróért, válna meg a politikai napilaptól, akkor talán még azok a kérdések is jogosak lehetnek, hogy ki állhat az ügylet mögött. A Varánusz szerint akár Simicska Lajos strómanjaként is lehet Csintalan Sándor az ajánlattevő. Ennek igazolódása azért is felkavarhatná azt a korántsem álló vizet, mivel a jelenlegi kormányzó hatalomhoz közeli torkokból éveken át az dübörgött elő, hogy a baloldal uralja a médiát. Márpedig érdekes pluralizmusnak lehet az is tekinthető, ha az állami, és közgépes hirdetések, illetve a Fidesz-delegáltaktól túlsúlyos Médiatanács árnyékában tekintünk a politikához közeli kiadványokra. Ez persze nem okvetlenül fogja befolyásolni a Ringier AG szándékát, mivel ettől még kalapács alá kerülhet az általa tulajdonlott Népszabadság-pakett. Mondván, hogy üzleti befektetőként kiszáll a ringből, és itthon üssék egymást az érdekelt felek, ahogy akarják.

Mert miként az üzleti szféra más területén, a lapkiadásban sem igazán gátolhatja meg a kormányzat erőnek erejével, hogy a tulajdonos ne vonuljon ki. S itt maradásával bármi áron finanszírozza a veszteségeket. Hacsak a presztízs valami okból úgy nem kívánja. A Népszabadság esetében pedig úgy tűnik, hogy nem kívánja. Marad tehát az a lehetőség, hogy az MSZP él elővételi jogával, és ahogy a Népszava oldalán is írják, beelőzné Csintalant az üzletben, Megszerezve Népszabadság Zrt. 70,5 százaléknyi tulajdonát, és kiegészítve az MSZP-hez közeli Szabad Sajtó Alapítvány már meglevő 27,3 százalékos tulajdonrészét. Ez azonban ugyanannak a kérdőjelnek a kitételét indokolja, ami korábban is megjelenhet a kalapács felett. Ha ugyanis az eladási ár nem névleges, tehát az üzlet nem politikailag motivált, akkor nem Csintalan Sándornak, hanem Szabad Sajtó Alapítványnak kipengetni azt az összeget, amire majd a kalapács lecsap. Márpedig a jelen információk szerint ennek az alapítványnak nincs olyan cége, mely sorra nyerné a testhez alakított kormányzati tendereket. Marad tehát az a pártkasszához közeli pénzforrás, melynek szűkösségével volt indokolható többek között a Népszava-Közgép hirdetési megállapodás. A hivatalos sértődésektől eltekintve persze. De mindenképpen sajátos képet festve a politika-közeli sajtó azon szegmenséről, melyben az MSZP, mint ellenzéki párt egyik lapját a kormányközeli Közgép Zrt. támogatja meg, míg a másikat megveszik, mielőtt a jobboldal csapna le a Csintalan bal kezében maradt kalapáccsal. Nem mellesleg felhajtva az árat a Ringier AG számára, ahol nevető harmadikként röhöghetnek azon, hogy itt, a recesszió kellős közepén, mi mindenből csinálnak presztízskérdést.

Simay Endre István

Comments on Facebook