2012. november 29., csütörtök

Orbánia hazaszeretet-deficitje.

Forrás: Népszava.com

A hazaszeretet szinte biztosan több annál, mint annak folytonos hangoztatása. Legjobban a tényleges cselekedetekkel közelíthető meg, hiszen meggyőzően, karizmatikusan beszélni bárki tudhat. Ha elég magas hordóról, elég magas pozícióból beszél, akár azt is elhitetheti, hogy a szavak pótolhatják tetteket. Erre a történelem elég sok példát mutat, és ilyesmi juthat az ember eszébe akkor is, ha a közelmúlt kormányzati történései közt próbál ösvényt vágni a megértés felé. Ekkor bizony komoly információs olló nyílhat a kormányzat, illetve az ahhoz közeli erők különböző ténykedései között. Legyen az akár a választáspolitika, akár a gazdaság, vagy akár a szélsőségekkel szembeni reakciók.

Az utóbbit éppen eleget tárgyalták mostanság ahhoz, hogy akár saját korábbi véleményem fenntartása mellett se fecséreljek rá sok szót. A Jobbik és a Fidesz között vagy vannak meghatározó szálak, vagy nincsenek. A Jobbik vezetőjéről, Vona Gáborról tudható, hogy a Fidesz tagja volt, és annak mozgósítási csapatának, a polgári köröknek is tagja volt. Majd akkor lépett ki az utóbbiból, amikor bekerült az alakuló Jobbik vezetőségébe, és bábáskodott a Magyar Gárda Egyesület alapításakor. Azért persze elhihetjük, ha akarjuk, hogy csak a véletlen műve, hogy a Fidesz frakcióvezetője pénzbírsággal kívánja leginkább büntetni a Jobbik egyik képviselőjének parlamenti antiszemitizmusát. Holott a hon polgárainak megosztása, bármely csoport szekértáborszerű, előítéletes megkülönböztetés nem a hazaszeretet, hanem sokkal inkább az ellenkezőjének bizonyítéka. Miközben Gyöngyösi Márton, parlamenti bejáró, és antiemberségi kijáró, hozzászólása azért a lehető legjobbkor hangzott el. Mivel a Jobbik részéről biztosította a gumicsont-ellátást. Noha látjuk, hogy a média terelése érdekében a félig már elfelejtett Schmitt Pál is exponálta magát. Valamiért biztos megérte, ahogy a Jobbik-os botránymag elvetése is kellett a regisztrációs, bocsánat, választási törvények megszavazásának időszakában. Az, hogy Orbán Viktor nem tartotta szükségesnek megszólalni a Jobbik képviselőjének megnyilatkozása kapcsán, többet mond Rogán Antal minden elhatárolódásánál. Hallgatólagos elismerése az antiszemita és autokratikus, diktatúraorientált fellépésnek a miniszterelnök részéről.

Mely törvények, például a levélben végrehajtható regisztráció tekintetében, egyértelműen a hazai lakcímen lakó hazai választókat sújtják hátrányosan. Egyébként nem annyira meglepő módon, hiszen levelező-tagozatos hazafiságot maga Orbán Viktor hirdette meg Chicagóban. Amikor tehát leegyszerűsítik a választási részvételt a külföldieknek, de megnehezítik azon honpolgároknak, akik nem interneteznek, vagy nehezebben jutnak el az állami irodákba, akkor fura gondolatokra juthatunk. Például arra, hogy hatalma megtartása szempontjából Orbán Viktor kevésbé bízik azokban, akik tevékenységét a saját bőrükön érzik. Még akkor is, ha a vonatkozó törvényt támogató szavazatának számon kérhetősége elől elmenekült. Gyakorlatilag folytatva azt a sorozatot, ami meghatározó a miniszterelnök nem-felelősségvállalása tekintetében. Szinte minden olyan helyzetre, ami személyes, csak hozzá vezető konfliktushoz vezet. Nem közjogilag, hanem személyesen, hiszen a saját személyiségével vesz részt a menekülő-akciókban. Függetlenül természetesen attól, hogy különben mennyire felelős a centrálisan irányított pártja által benyújtott törvényekért és a kormányzati emberekért.

Egyébként az amerikai kapcsolatot nem csak itt érhetjük tetten, hanem ott is, hogy Orbán Viktor több mint 3 milliárd forintos, 15 millió dolláros alaptőkével alapít alapítványt Amerikában. Mely hír alig egy nappal követte azt, ami alapján Matolcsy György gazdaság-sorvasztásért felelős tündérfelelősnek újabb segélycsomagot szavazott meg a Parlament. Ez az a közműadó, melyet majd szintén nem a végfelhasználók fognak megfizetni a kormányzat szerint. Az összegek nagyságrendje nyilvánvalóan nagyon eltérő. De egy létező alapítvány, a későbbiekben, bármikor további kormányzati forrásokkal „támogatható meg”, miközben a kommunikáció szempontjából is nyilvánvaló, hogy a hazai forrásoknak külföldön jobb helyét látja a kormányzat. Miközben alighanem hazánkban is számosan tudnának olyan költséghelyet megjelölni, például akár megszorítással sújtott oktatásban is, ahol helye lenne még ennek a talán csak kis összegnek is. Az, hogy az alapítvány egyik célja a külhoniak esetében a „nemzeti összetartozás kötelékeinek az erősítése lesz”, önmagában nem, de az előzőek fényében válik komolytalanná. Mert a diaszpóra esetében is biztos fontos a nemzeti összetartozás erősítése, de talán a Parlament környékén sem ártana egy kis erőfeszítés ezügyben. Bár kétségtelen, hogy a miniszterelnök személyiségi és személyes elhárító-mechanizmusának megfelelőbb a külföldi melldüllesztés és a hazai másra-mutogatás. Noha egy ország miniszterelnökétől alighanem elvárható lenne, hogy ne a személyes marketingje legyen a fontosabb, mint például részvétele az IMF-tárgyalásokban, szavazásokban. A hazaszeretetnek szinte biztosan jobb bizonyítéka lenne, mint a Turul-avatáson való önfényező megszólalások.

Ehhez persze hozzávehetjük azokat a jelenségeket, melyek egyértelműen csak egy szűk körnek kedveznek. Ilyen például a lex-Járai legújabb verziója. De az is, hogy a játékgépek korlátozása, úgy tűnik, a beterjesztő ismeretségi körét hozza helyzetbe. Márpedig teljesen mindegy a kommunikációja ezeknek az intézkedéseknek, ha nyilvánvalóan nem az állampolgárok széles rétegeinek kedvez. Ahogy teljesen mindegy, hogy milyen törvényi hétteret teremt a kétharmaddal kormányzat. A hazafiság megítélését éppen úgy nem lehet törvénybe iktatni, ahogy a presztízst is csak kivívni lehet. Lehet parancsra tapsolni, de nem lehet parancsra tisztelni valakit. Lehet egy magaslatra mászva onnan lenézni az embereket, de ettől nem lesz hazafi valaki. Lehet ellenségképeket keresni, és ellenségeket kinevezni, de ettől még lehet valaki legnagyobb ellensége a saját lelkiismerete. Már akkor, ha van neki ilyen raktáron, és nem adta le a portán, amikor kinevezték. Az önmagával való szembenézés felelős képessége nélkül ugyanis nem más, mint a hatalmi latrina császára. Akkor is, ha a környezet haszonélvezői magasra tapsolják, és legfőbb hazafinak kiáltják is ki, míg milliárdos aláírásokat osztogathat.

Simay Endre István



2012. november 27., kedd

Dávid csillaga és a Parlament.

Forrás: ujevangelizacio.hu és 168óra

Gyöngyösi Márton a Jobbik képviselője zsidózott a Parlamentben, amikor a gázai konfliktus kapcsán listázni akarta a szerinte nemzetbiztonsági kockázatot jelentő zsidókat a kormányban. Utána nyilván parlamenti patkóban, s gondolom mindenhol a környéken. Mert nyilvánvaló, hogy a rokonok rokonai, de még a takarítószemélyzet teljes rokonsága is számba veendő lett volna a kistiszteletű szellemi törpék szerint. Ezt a parlamenti pártok elítélték, és Rogán Antal szerint a legjobb megoldás pedig a pénzbírság az ilyen kijelentésekre. Az azonban figyelemre méltó, hogy aki egy nap késedelemmel, a média hatására „jön rá”, hogy félreértették, azt alighanem nem értették félre. Pontosan azt, és úgy akarta elmondani a vázlatpapírok halmával a kezében. Ha bármelyik kormánypárt, illetve a házbizottság egy nap késedelemmel reagál egy ilyen eseményre érdemben, akkor kérdéses, hogy akartak-e reagálni egyáltalán?

A hatalmas retorzióként felvetett pénzbírság pedig alighanem a költségvetés bevételeit bővítenék, az igaz magyar, pirospettyes képviselő zsidózik, és fizet. Megtámogatván a kormányt. Mely kormánytól azért a szélsőségesek kaptak támogatást, igaz, csak közvetett támogatást korábban eleget. Elég, ha arra a gárdistagyűlésre gondolunk, melyet a belügyi erők lábhoz tett gerinccel védtek a Hősök terén. S elég emlékezni arra is, hogy a parlamentben, ebben a parlamenti ciklusban volt már vérvádazás is a parlamentben. Tény, Gyöngyösi Márton elnézést kért, s az is tény, hogy a Fidesz nem értett egyet ezzel. Ennek oka az, hogy a bocsánatkérés inkább a lista szűkítését takarta volna elsősorban. Noha korábban a Jobbik képviselője igazán gálánsan viselkedett a kormányzattal szemben. Az elhíresült azeri ügyben nyíltan a baltás gyilkos kiadatása mellett foglalt állást, és pártolta a miniszterelnök döntését az orgyilkos kiadását illetően. Pedig akkor nem zsidó, hanem keresztény volt az áldozat. De úgy tűnik Izrael bárminemű ellensége elvek, és fenntartások nélkül tartoznak Gyöngyösi Márton barátai közé. Azt a szellemi elemelkedést pedig kár is lenne számon kérni rajta, amivel II. János Pál pápa bírt akkor, amikor a zsidók elleni egyházi bűnökért bocsánatot kért.

Az azonban mégis bíztató, hogy a parlamenti tiltakozás a politikai antiszemitizmus ellen mégis látható és nyilvánvaló lett. Több parlamenti képviselő kitűzte a sárga csillagot, és Ujhelyi István szintén csillaggal vezette le az ülést. Érthető tiltakozásként használva fel azt a szimbólumot, melyet a náci birodalom rendszeresített a zsidók megkülönböztetésére. Azt a csillagot, mely Dávid-csillagként ismert, és ősi zsidó jelkép. S miközben a hazánkat Mária országának nevező decibelpolitikusok zsidóznak, talán nem ártana tudniuk, hogy Jézus is Dávid házából származik a keresztény hagyományok szerint. Az a zsidó tanító, aki megvetette a kereszténység eszmei alapját. Azt a kereszténységet alapozva meg, amelynek védelmében oly szívesen szállnak síkra a parlamenti képviselők, és államtitkárok. Akkor minden esetre, ha személyes hibáik, balfogásaik leplezésére, mentésre kell koncentrálniuk. Ahogy alighanem Gyöngyösi Márton is kereszténynek tartja magát, miközben fittyet hány arra a tényre, hogy Jézus, színre és vagyonra való tekintet nélkül, az emberekért áldozta életét. Történelmi tényként elfogadhatóan talán azok számára is, akik nem tartoznak a klerikális lobbi-gyűlések látogatói, és a KDNP-nek nevezett párt támogatói közé. Mely párttal az azeri ügyben Gyöngyösi Márton például egy platformra került.

A Jobbik számára minden esetre elfogadhatónak tűnik tehát egyes embertársaiknak pusztán származás alapú címkézése, elutasítása. Holott saját párttársuk is szembesült már ennek fonákságával. Ahogy az, aki ma származási alapon diszkriminál hazánkban az vagy a családfáját, vagy a magyar történelmet nem ismeri. Esetleg egyiket sem. Ám miért is várnánk el egy politikai párttól, hogy a realitások mentén kezeljen valamit, aminek érzelmi megközelítése nagyobb politikai hasznot ígérhet számukra. Elvégre legfeljebb egy kis megkéső elítélést, és a némi pénzbírságot fialhat a kormányzat részéről az embertelenség. A gárda meg vonulhat tovább, kikaparni a gesztenyét Orbán Viktor hatalmának biztosítására, melyet a választási törvények után már csak egy szükségállapot védhet meg talán. S akkor kellhet majd a Jobbik és gárdája. Azt a kis rogánista pénzbírságot meg majd csak összedobják a fiuk addig is. Dávid házának csillaga pedig világít a kereszténységet csak a politikai hatalom csábításából ismerő árnyékkeresztényekre is.

Simay Endre István


2012. november 26., hétfő

Ki üldöz keresztényeket hazánkban?

A vallásszabadságra is érvényes ugyanaz, ami sok más szabadságjogra. Akkor igazán nyilvánvaló a szellemi szabadság szempontjából, ha a hiánya válik dominánssá. Akár csak ráutaló magatartással. Miközben természetesen a vallásszabadság látszólagos védelme az üldözéses komplexusok kitörésekor is látványosak lehetnek. Amikor úgy lép fel valaki az üldözött szerepében, hogy valójában csak a nézeteinek reklámozásáról van szó. Presztízsből, vagy hatalomféltésből. Egyre megy. A végeredmény szempontjából mindenképpen. Ilyen lehet az, amikor hazánkban keresztényüldözést kezdenek emlegetni úgy, hogy még az Alaptörvény preambuluma is az ellenkezőjét, éppen a kereszténység felé lejtő pályát látszik kihangsúlyozni.

Ilyen körülmények között meglehetősen sajátos világlátást sejtet, amikor a hatalmon levő pártok egyike beszél önmaga üldöztetéséről. Mintha egy tornádó kócolta volna össze néhányak agytekervényeit és világlátását. Adott esetben éppen ellenkező hatást is kiváltva persze, mint amit szándékozik a közszereplő. Ilyen eset lehet például az, amikor Semjén Zsolt dolgozatainak kritikája kapcsán a párttársak keresztényüldözést emlegetnek. S mert Semjén Zsolt ez „elfelejti” visszautasítani, illetve maga kérni az egyetem vizsgálatát, óhatatlanul felmerül, hogy azonosul Pálffy István véleményével. A még csak nem is személyét, hanem irományait írt vélemény tehát az antikrisztus megnyilatkozása. A KDNP-s politikus pedig maga a kereszténység megtestesülése, és iratai szinte már evangéliumi súllyal kezdenek bírni, ahogy a keresztényüldözés alanyaivá és tárgyává válnak egyidejűleg. Mintegy előre vetítve azt is, hogy Rétvári Bence államtitkár úr külön passzusban fog megemlékezni az esetről, mint a hazai keresztényüldözés eklatáns példájáról. Azon a konferencián, amit a jelen századi üldöztetés jegyében szervez az Ifjúsági Kereszténydemokrata Szövetség és a Barankovics Akadémia Alapítvány. Semjén Zsolt tehát könnyen lehet, hogy bevonul a konferenciatörténelembe.

Egyébként önmagában egy ilyen konferenciának nyilván meg lehet a maga politikai, illetve tudományos aktualitása, mivel van pár olyan helye a világnak, ahol nem életbiztosítás kereszténynek lenni. Hazánk azonban nem ilyen. S éppen ez teszi sajátossá, hogy két államtitkár is képviseli a kormányt a rendezvényen. Közülük Hölvényi Györgynek, mint az egyházi, nemzetiségi és civil társadalmi kapcsolatokért felelős államtitkárnak a szerepe akár érthető is lehet. Egyfajta összekötő kapocsként az egyházhoz közeli rendezvény és a világi kormányzat között. Az azonban, hogy Közigazgatási és Igazságügyi Minisztérium államtitkára mit keres ott kormányzati minőségben már kevésbé érthető. Nem azért, mintha Rétvári Bence magánemberként nem vehetne részt bárhol, hanem államtitkárként előadást tartva nem magánember. Ebben az esetben azonban még akkor is felvethet pár kérdést a részvétel ilyetén szerepeltetése a meghívón, hogy még nem ismerhetjük a tartandó előadást. Ezek egy részét már érintőlegesen említettem, hiszen hatalmi pozícióból hazánkban az üldöztetik hivatalból, amit a hatalom üldöz.

A hatalomban részt vevő államtitkár tehát az első kézből tudhatja, hogy mit üldöz, vagy nem üldöz a hatalom. A hatalmi szerveken kívüli üldöztetésről, például a belügyminisztertől, szintén első kézből szerezhet információt. Különben ezen a logikai küszöbön Pálffy István képviselő úr Semjén Zsoltot védő beszéde is könnyű szaltóval esik hasra. Lévén, hogy ő is a hatalomban részt vevő pártok egyikének képviselőjeként szólalt fel. Így aztán Rétvári Bencének, államtitkárként meg kellene tudnia válaszolni a kérdést, hogy a keresztényeket üldöző hatalom nevében szólal meg a konferencián, vagy az általa is képviselt hatalom által üldözött keresztények nevében fog-e beszélni? Holott tanulhatott volna a saját esetéből, amikor is szintén államtitkárként ignorálta az élettársakat egy keresztényi konferencián, és végül nem győzte megpróbálni magyarázni a menthetetlent. Bár az, hogy olykor szembemegy Jézus tanításaival a gyermekekről elég nehezen menthető. De Rétvári Bence árnyékkereszténysége már csak ilyen. Leginkább üldözött. Neki már a hangok is megmondták talán.

A hangok persze azt is elmondhatnák olykor a politikai szereplőknek, hogy amíg a hatalmat képviselik, addig nem élhetnek bármeddig és bármikor azzal az elcsépelt mondattal, hogy „irodalmi munkásságuk része” az, amit mondanak, írnak. Mert tegyük fel, hogy Rétvári Bence, mint hatalmi tényező üldözöttnek érzi magát keresztényként. Akkor ugyebár a hatalom legtriviálisabb „üldözője” a mindenkori ellenzék. Ebből szinte adódik az, hogy az ellenzék keresztényüldöző, akivel az Alaptörvény preambulumának teljes súlyával kell elbánni. Ami nem csak a Kerényi-féle illusztrációk lábukra ejtését jelenti. Elvégre ki foglalkozna ilyen apróságokkal, ha ki lehet kiáltani az ellenzéket az antikrisztusnak. Annak a sátáni erőnek, ami kikezdi a nemzet pásztorának hatalmát, és helyettesének evangéliumait. Bár egy internet-oldalt átírni, és egy meghívót átszerkeszteni nem a világ. Talán Rétvári államtitkár úr is megérti, hogy államtitkárként a minisztériumát, és vele mindenkit képvisel. Nem csak azokat, akikkel együtt bólogat a misén, hogy „jól mondod öreg”. Egyszer talán megérti.

Simay Endre István

2012. november 25., vasárnap

Tarlós miniszteri munkája.

Ez nekem jár kérem.
Forrás: orientpress.hu
Az, hogy a budapesti főpolgármester fizetésemelést kapott az nem a nap híre, de legalább a közelmúlté. A hír alighanem azért is kiverte a biztosítékot, mert a főváros közigazgatásilag, illetve a tömegközlekedését tekintve gyakorlatilag csődhelyzetben van. Ennek lehetőségét Tarlós István is felvetette már egy éve, s a hírek szerint túl sokat nem javult a helyzet azóta sem. Az tehát a főpolgármester tetszőleges fizetésemelése kapcsán felvethető morális kérdés lehet, hogy a csődhelyzetet miért szükséges jutalmazni. Az ugyanis teljesen nyilvánvaló, hogy a főváros működésével komoly problémák vannak. Márpedig egy város működtetéséért a város vezetése kétségtelenül felelősséggel tartozik. Ezt talán az interjúkészítőket előszeretettel kioktató Tarlós István is hajlandó elismerni.

Talán azt is hajlandó elismerni a főpolgármester, hogy a regnálásába való beiktatást követő átnevezési hullám sem volt ingyen. Könnyen lehet, hogy milliárdokat takaríthattak volna meg mind az egyes kerületi önkormányzatok, mind maga a főváros, és nem utolsó sorban a fővárosi vállalkozások, ha valahogy még elviseli a korábbi, és generációk által megszokott neveket. A költségek különben nyilvánvalóak, hiszen cserélni kellett az utcanév-táblákat éppen úgy, mint az érintett vállalkozások pecsétjeit és levélpapírjait. Az utóbbiakat a sarki cipésztől, az óvodákon át az önkormányzatokig mindenkinél. S bár lehetne azzal érvelni, hogy ez micsida nagy foglalkoztatási boom-ot jelentett az ezzel foglalkozóknál, azért mégis inkább az Ötödik elem című film főgonosza juthat az eszünkbe az ilyen érvekről. Mikoe is Jean-Baptiste Emanuel Zorg (Gary Oldman) azzal érvel a rombolás mellett, hogy a romok eltakarításában részt vevőknek ez milyen jó, mert munkát kapnak általa. Bár, az azért érdekes lenne, hogy a jelzett átnevezési hullám tényleges haszonélvezői kik voltak. De alighanem jobban járt volna mindenki, ha inkább újabb buszok futnak a kevesebb kátyúval ragyásra vert utakon. Hátha az is teremtett volna pár új munkahelyet. Az azonban biztos, hogy erre visszaemlékezve aligha indokolt a fizetésemelés.

Az azonban igaz, hogy a fizetésemelést talán tényleg nem Tarlós István harcolta ki magának. Ebben az esetben persze lehetett volna egyfajta morális jelzés, ha visszautasítja. Ám azért még nem kell okvetlenül megkövezni, amiért ezt nem tette. Az azonban elgondolkodtató lehet, hogy miközben a főváros működése nem áll a helyzet magaslatán, a kormányzati erők ezt jutalmazzák az önkormányzati törvény keretei között. Ez azt jelenti, hogy az ország lakosságának mintegy ötödét közvetlenül, és közvetve lényegesen többeket érintő fővárosi helyzetkép megfelel az ország vezetésének. Beleértve akár az előbb idézett átnevezési hullámot, és annak pénzkidobásait is. Miközben érdemes figyelembe venni azt is, hogy az átnevezések fokozzák a bizonytalanságérzést, ahogy a közlekedés kiszámíthatatlansága sem a személyes élet-kiszámíthatóság elengedhetetlen része. A bizonytalanság pedig frusztrál, és a frusztrált ember óhatatlanul befolyásolhatóbb. Azzal az ígérettel például, hogy nagyobb rend lesz. Tehát alapvetően a rendpártiságnak tett gesztust jutalmazza a kormánypárti többség az önkormányzati törvényben. Netán felvillantva azt a véleményt is, hogy Tarlós jutalma Budapest jelen helyzetéért a büntetőakció elismerése a renitens, a Fidesz-t nem minden fenntartás nélkül támogató, fővárosnak. Tarlós István pedig, mint egy jóllakott napközis, a csokitól maszatos praclijával csap bele az őt simogató tenyerekbe. Mert azért kicsit hiteltelen lehet ezt követően az, ha kikel az őt etető kéz ellen. Ahogy azért nagy konfrontációktól mintha nem lett volna eddig sem hangos a köz véleménye.

Az persze szintén érdekes gondolatokat vethet fel, ha az „egyenlő munkáért egyenlő bér” elve mentén próbáljuk megközelíteni a helyzetet. De hallgatólagosan fogadjuk el, hogy az önkormányzati törvényt megszavazók szerint a főpolgármester miniszteri munkát végez. Az lehet már csak kérdés, hogy a Budapestért felelős vezető végez olyan sok munkát, ami ezt indokolja, vagy az összes önkormányzatért is felelős Közigazgatási és Igazságügyi Minisztérium vezetője olyan keveset. Esetleg a kialakított helyzet egyfajta informális elismerése az egyéb jövedelmeknek? Csak remélni lehet az ellenkezőjét.

Simay Endre István

2012. november 24., szombat

Kis napi oktatáspolitika unortodoxiában.

Forrás: 168óra és HVG

A 2012. november 23.-ai estét bearanyozta az mondat, amit az MTI-re hivatkozva a HVG választott egy hír felütésének: „Pozitív irányt vettek a tárgyalások a szakszervezetekkel, annak ellenére, hogy még nem álltak el követeléseiktől”. Mindezt annak a hírnek az elején, hogy nem kapnak 20%-os emelést a pedagógusok, tehát a megegyezés a fasorban sincs. Azonban az oktatással kapcsolatos hírek nem korlátozódtak erre a pálinkagőz-gyanús mondatra. Bár kétségtelen, hogy vetekszik azzal a mélyen szántó, vagy inkább mélyben szántó, műveltségre utaló kijelentéssel, amivel egy regényhőst besoroztak a NAT-ba, mint szerzőt. Balog Zoltán kékzoknis miniszter aláírása helyett, de az ő nevében, és a minisztériummosdatás jegyében, Halász János államtitkár. Hoffmann Rózsa államtitkárasszony legalább a saját nevében vizionál.

De mert hazánk, a polihisztorminisztériumok országa, ezért Matolcsy György tárcája, a Nemzetgazdasági Minisztérium is letette a voksát az oktatásügyben. Elvégre, ha már leminősítik az országot éppen úgy, mint Matolcsy Györgyöt, akkor legalább valamibe beleszóljanak a pirospozsgás farpofák felett hangot adó pofák. Azt, hogy pont ettől lesz-e átláthatóbb a képzési rendszer az kétséges, de minden esetre a parlament elé terjesztik a szakképzésekbe és felnőttképzésekbe majdan manifesztálódó törvényt. Állítólag ez lesz majd az alapja, hogy az állami és az uniós források ellenőrizhetőbbek lesznek majd. Nem mintha pont eme csatornákon folynának el a milliárdok, de sok kicsi sokra megy. A sok kis képzés meg sok potenciális munkavállalót láthat el magasabb szintű papírokkal. Munkahelyekkel nem biztos, mivel az unortodox workfare elsősorban továbbra is a közmunkára alapozza a hűtőszekrény-szerelők országának kilábalási programját. Hadat üzenve mindennek és bárkinek. Háttérbe szorítva az olyan kérdéseket, hogy amikor Orbán Viktor az EU-s gazdasági programmegbeszélések kudarcán örömködik, akkor milyen uniós pénzek elosztását akarják pont a szakképzésben ellenőrizni? De miért pont most lenne következetes a kormányzat és annak első embere? A munkavállalók, és végzett ifjak pedig nem a kilábalásban látszanak bízni, hanem a határ-átlábalásban.

Az azért vigasztaló lehet, hogy Pokorni Zoltán szerint nem a finanszírozási különbségek miatt kell aggódni az oktatásban. Na persze nem teljesen, de legalább nem emiatt látja a különbségeket az intézmények között. Nem mellékesen szólt a Fidesz oktatáspolitikusa arról is, hogy Hoffmann Rózsa kissé bevitte az erdőbe az oktatást, amikor azt ígérte, hogy az autonómia feladásáért cserébe néhány kolbászkarikát kapnak a kerítésből a pedagógusok. Azonban ebből csak az államosítás programja valósul meg. A pénz és az életpályamodell majd legközelebb kerül terítékre. Mármint akkor, ha egyáltalán szóba kerülhet, mivel pillanatnyilag csak a finanszírozási csökkentésről van nagyjából biztos információ. Hoffmann Rózsa támogatásával. Az tehát, hogy Hoffmann Rózsa szerint teljesen pozitív, ha a tanárok semmit sem kapnak, és számára ez az út az, ami előreviszi a gyermekek nevelését, már korábban, az oktatáspolitika parlamenti vitanapja alapján is sejthető volt. Noha Rétvári Bence, az élettárs-ellenesség egyik önjelölt apostola a gyermekbarát közintézmények programját hirdette meg. De lehet, hogy a magát keresztényinek definiáló párt oktatáspolitikusa számára a gyermekek egy része, az élettársi kapcsolatokban születők, tényleg csak zavaró tényező lehet. Azt azonban legalább tudjuk Hoffmann Rózsától, hogy számára Semjén Zsolt a példa és tudományos mérték.

Az a Semjén Zsolt, akinek dolgozatai kapcsán az ELTE már egy vizsgálatot sem mer megkockáztatni. Talán azért, mert a kínos kérdések merülhetnének fel. Ugyanis „bármilyen vizsgálat lefolytatását” tartja indokolatlannak Tausz Katalin, az ELTE Társadalomtudományi Karának dékánja. Márpedig tulajdonképpen Semjén Zsolt érdekeit is szolgálhatná egy vizsgálat, mely mentesíthetné minden gyanú alól. De Hoffmann Rózsa kezében a pénzcsap az oktatási intézményekkel kapcsolatban. Semjén Zsolt pedig Hoffmann Rózsa példaképe. Semjén Zsolt dolgozatával kapcsolatban pedig egy oktatási intézménynek kellene vizsgálatot folytatni. Így aztán rögtön értelmet is nyerhet az oktatáspolitikáért felelős államtitkárasszony szinte azonnali, harcos kiállása a pártvezére mellett. Akinek értenie kellett az üzenetet, az úgy tűnik, vette is azt. A dolgozat pedig továbbra is pompázhat hibásan, hiányosan, mint eddig. Summa cum laude, babérkoszorúval. Az érdekeltek, dékántól miniszterelnökségi sajtófőnökig, meg alighanem napjában többször rebegnek imát azért, hogy a dolgozatok ügye mielőbb aludjon el mélyen. S aztán meglepetten kerek szemekkel csodálkoznak rá, ha az egyetemi végzettségeink egy részét ott tartják majd nyilván Matolcsy tündérmeséjének békája mellett, a kút alján.

Simay Endre István

2012. november 21., szerda

Semjén sorközi Sátánjai a dolgozatokban.


Semjén Zsolt különböző dolgozatai immár elolvashatóak azon a kormányzati honlapon, amelyen egyben politikai provokációnak is minősítik a HVG-n közölteket. Ennek annyi pikantériája mindenképpen lehet, hogy azok nem kormányzati tagként kerültek sem benyújtásra, sem megvédésre. Így maga a kormányzati portál erősíti azt a véleményt, hogy itt bizony nem szakmai, hanem politikai akcióról van szó. Elvégre akkor, ha nem így lenne, akkor nem a kormányzat teljes erejével és nem Havasi Bertalannak, a Miniszterelnöki Sajtóiroda vezetőjének aláírásával lenne szükséges Semjén Zsoltot, illetve a tudományos munkás tudományos munkásságát megvédeni. Óhatatlanul azt is sugallva, hogy erre a szerző önmagában nem tartja magát alkalmasnak, és a hatalom öklével kell az asztalra csapatnia.

Miközben természetesen bekövetkezett az is, ami várható volt. Annyiban, hogy alig esik szó magukról a munkákról azalatt, míg követelések, és elzárkózások röpködnek a világban. Az ELTE például kinyilatkoztatta, hogy szerintük nincs plágiumügy. Miközben a HVG idézi azt a német helyzetet, ami szerint a Semjén Zsolt tudományos fokozatát megalapozó munkában használt kevesebb átvételért is repült már doktori cím. Egyébként a miniszterelnöki sajtóiroda ténykedése a HVG minősítésével nem elégedett meg. Még mindig Semjén Zsolt nevében beszélve Havasi Bertalan szólította fel a szerkesztőséget a bocsánatkérésre. A tudós ember magyar hangja tehát egy olyan sajtószóvivő, akinek a tudományos műhöz, mint olyanhoz, tulajdonképpen semmi köze. Azzal, hogy „miután a baloldali média ezen része emberileg és tudományos értelemben véve is Semjén Zsolt becsületébe gázolt, az a minimum, hogy nyilvánosan megkövetik a miniszterelnök-helyettest”. Az, hogy a média melyik oldala állít valamit, tulajdonképpen mindegy kellene legyen, hiszen a plágium olyan, ami oldaltól független. Elvégre vagy másol valaki, vagy nem. S amennyiben másol, akkor vagy eleget tesz a formai követelményeknek, vagy nem. A sajtónyilatkozattal tehát alapvetően Havasi Bertalan tette politikai provokációvá azt, ami a tudományos módszertan segítségével politikamentesen elbírálható lenne. De végül is, attól, hogy valaki sajtószóvivő, még nem kell értenie a kommunikációhoz. Függetlenül attól, hogy a HVG szinte természetesen tartja fenn állításait. Így azt is mondhatnánk, hogy a szerkesztőség nem ült fel a Havasi-féle provokációnak. Politikai értelemben tehát patthelyzet alakult ki.

Maradnának a formai és szakmai érvek, illetve ellenérvek. A plágium fennállásától függetlenül az a bizonyos szociológiai másoddiploma például akár formailag is jelenthet támadási felületet. A HVG állítása ezügyben az, hogy szociológia-dolgozat jelentős részben a doktori dolgozat átvétele. Ez az állítás az internetre kihelyezett anyagok alapján bárki által ellenőrizhető. A HVG állításának igazolhatósága azért jelenthet gondot Semjén Zsolt-nak, de a képző-helynek is, mert egy másoddiploma értelemszerűen azt a célt szolgálja, hogy igazolja az adott képzés elsajátított tudásanyagát. Az ebben az esetben akár természetes is lehet, hogy valaki egy korábban megkezdett kutatás, elemzés egy másik nézőpontból való továbbgondolására vállalkozik. Ebben az esetben azonban joggal elvárható az, hogy világosan elváljon egymástól, szellemi megalapozásként, a korábbi munka, valamint a hozzáadott érték. Ilyenkor a saját forrás megadása nem hiúság, hanem értelemszerű elvárás. Az elkülöníthetőség jelzi azt, hogy mi a „konzerv” és mi a friss tudás. Ha tehát egy korábbi anyag jelentős mértékű átvételével a dolgozat beadható és megvédhető, akkor ez azt jelentheti, hogy a jelölt felkészültségében nem a másoddiplomás képzésen elsajátított tudás dominál. Egészen leegyszerűsítve, megbukott annak elsajátításában. Ha ezt a képző intézmény elfogadja, és felülvizsgálni sem hajlandó, akkor az intézmény is megbukott.

Ez elsősorban akkor igazolható, ha a jelölt korrekt hivatkozást közöl a saját korábbi munkásságára a dolgozatban. Amennyiben ezt elmulasztja, akkor végső soron átveri a vizsgabizottságot, a bírálót, mivel friss tudásnak próbálja elsuvasztani azt, amit a fiókból kotort ki. Ha ezzel lebukik, jogos lehet a bukás, míg a lebukás nélkül is morálisan a puskázó diák szintjére süllyeszti a jelöltet. Amennyiben ilyen körülmények között a bíráló és a bizottság nem észleli a saját új gondolatok hiányát, az bizony kicsit szegénységi bizonyítvány a jelzettek számára. Mert azt jelzi, különösen a bírálatnál, hogy a triviális forrással, a jelölt korábbi munkásságával sincs tisztában. Ez az ismeret a kort, az internet kisebb elterjedését, figyelembe véve is elvárható lett volna. Amikor tehát a képző-hely akár utólag, de elismeri azt, hogy a másoddiplomás képzés anyagának elsajátítása nélkül is megszerezhető volt a szociológiai diploma, akkor a saját képzéseinek ázsióját rontja. Különösen, amikor az inkriminált dolgozat minden felülvizsgálata nélkül nyilatkozik az intézmény képviselője. Márpedig, ha Semjén Zsolt szociológia-diplomája ilyen alapon került odaítélésre, akkor ez nem az önplágium ténye, hanem azért lehet kétséges, mert kétségessé teszi a képzés anyagának elsajátítását, adekvát ismeretét. Függetlenül attól, hogy másolt részek a doktori dolgozatban plágiumként vagy önálló gondolatokként kerültek-e bele. Esetünkben, az utólagos felülvizsgálattal sem élve, az ELTE is kiad magáról egy ócskítási bizonyítványt.

Forrás: thesatanicbiblefree.com
S persze ott van az eredeti dolgozat, melynek elemzése nyilván túlmutatna az itt még elolvasható terjedelmen. Az azonban megállapítható, hogy számos helyesírási hibát tartalmaz, ami gépelést végző, illetve a gépelt szöveget ellenőrző trehányságát egyaránt jelzi. Ez természetesen nem olyan szakmai probléma, mint az, hogy bizonyos állítások kissé légből kapottaknak tűnnek. Mint azt a Kard-blog hozzászólásaiban is olvashatjuk. A teljesség igénye nélkül itt csak a „Sátán Bibliája” kapcsán, Semjén Zsolt által írottakat említeném meg. Ennek kapcsán a doktori dolgozat 85. oldalán egy Delancre nevű forrásra hivatkozik a szöveg, de nem tudjuk, ezt Semjén Zsolt honnan veszi, mivel erre utalás nem található a szövegben. Egy oldallal később egy 1968-ra datált magyar nyelvű átiratra hivatkozik, de forrását ennek sem jelöli meg. A lábjegyzetben is csak a Sátán Bibliája szerepel forrásként. Az idézet szöveg jelentős része megtalálható Török József későbbi, 1995-ös írásában, „A Sátán és a gonoszság szolgái” címűben. Itt megtalálható a Semjén Zsolt munkájából hiányzó szerző Anton Lavey (Anton Szandor LaVey), és az a megjegyzés, hogy a szöveg az illető sátánista mozgalmár szerzeménye, és nem az ismeretlen Delancre tanainak magyar átirata. Akiről persze érdemes tudni, hogy Semjén Zsolt még a nevét is alighanem elírta, mivel valószínűleg azzal azonos, aki Pierre de Lancre –ként ismert. Így alighanem valami köztes anyagból, esetleg hallomás alapján dolgozott, és a vonatkozó eredeti forrás ismerete nélkül.

Így, noha a részletes elemzéstől eltekintenék, pusztán a pontatlanságok és pongyolaságok is kétségessé teszik a dolgozat alkalmasságát egy doktori cím alapjának. Ha azonban átdolgozásra kerül, és Semjén Zsolt ismét nekiveselkedne, ezeket az adatokat ezennel felajánlom a saját szövegének alátámaszthatósága érdekében. De természetesen mindenki másnak is.

Simay Endre István

Biztosítódiszkrimináció lex-Járaiként.

Forrás: nol.hu
A biztosítási adó intézményén biztosan sokat lehetne vitatkozni, s alighanem a gazdasági szakemberek fognak is még egy darabig. A biztosítók is alighanem változó lelki nyugalommal fogadják a véglegesedő törvényt. Véglegesedő, mert a módosító javaslatok korát éli a Parlament. Alaptörvénytől akár az eb-oltás szabályozásáig, ha a kormányzati erők érdekei úgy kívánják. S bár kevés publikus információ van a kormánytagokhoz közeli szereplők kutyatartási szokásairól, biztosítója tudjuk, hogy Járai Zsigmondnak például van.

Ez a biztosító a CIG, mely aligha tekinthető piacvezetőnek. Nem véletlen tehát, hogy az adótörvények legújabb változásai kapcsán először ezzel a biztosítóval kapcsolatban merült fel a kedvezményezetti szerep. Az eset előzményéhez persze hozzá tartozik, hogy a biztosítási adók erős díj-differenciáló hatását korábban is jelezték. Így végső soron a legújabb Papcsák-paksamétának lehet annyi alapja, hgy ezen akart a kormányzat valami módon változtatni. A változtatás módja lehetett volna például a biztosítási díjaktól függő adó. Ez azonban nyilvánvalóan a szerződő, a lakosság felé jelenthetett volna kiegyenlítő hatást. Már akkor, ha valamiféle progresszív adózás alakul ki. Magasabban adóztatva azt, aki nagyobb értékre, magasabb díjjal köt biztosítást. A megoldás hátulütője nyilvánvaló. Ráirányítaná a figyelmet arra, hogy a jövedelemadó sem így működik, és jelentősebben terhelheti ezáltal az alacsonyabb jövedelemmel rendelkezőket. Az említett biztosítási adómodell tehát teljesen nyilvánvaló, hogy nem kedvez a kormányzati kommunikáció szakembereinek.

No meg persze a kisebb biztosítóknak sem használt volna, melyek közül a már említett CIG Pannónia Életbiztosító Nyrt. esetében a veszteségek növekedéséről szóltak a hírek az adótörvény-szavazás környékén. A veszteségeknek különben racionális okai is lehetnek, hiszen a biztosítási díjak csökkenésének nyilvánvaló alsó, technikai határa lehet. Egy letört visszapillantó-tükör aligha lesz olcsóbb attól, hogy az autós kinél köt biztosítást. Így aztán egy kisebb biztosítónál hamarabb előfordulhat, hogy a nem tudja állni a költségeket amikor beszáll a biztosítási díjak leszállításának versenyébe, és ezáltal túl alacsonyra sikerül esetleg belőni a bevételeit. Különben ugyanez a mechanizmus teheti enyhén szólva is hibássá a túlzott megadóztatását a biztosításoknak. A biztosítók fokozódó lefosztása ugyanis óhatatlanul kár-kifizetéseken csatolódhat vissza a szerződők felé. Olyan biztosítási konstrukciókat eredményezve, melyek egy káresemény bekövetkeztekor már érezhetően nehezíthetik a biztosítottak életét is. A kormányzat részéről azokon a „végfelhasználókon” ütve ezáltal, akiket a kormány populizmus-gyárosai szerint nem ér ezáltal kár. Részben erre is utalhat az, hogy már korábban jelezték a biztosítási szektor réséről a törvénytervezet nem túl előnyös voltát. Ezen, a károsultakon, aligha segít az, ha a biztosítókat differenciáltan, vagy inkább diszkriminálva fogják megsarcolni. A tükrök nem lesznek attól olcsóbbak, ha belenézni nehéz is néhányaknak.

Márpedig a legújabb adóverzió, mint ezt az Index is hírül adta, a differenciált adóztatásról szól. Jobban megadóztatva a nagyobb biztosítótársaságokat. Annak ellenére, hogy korábban az egységes adóról szóltak a főcímek. Igaz, akkor talán még nem voltak ismertek Járai Zsigmond biztosítójának üzleti adatai. Márpedig, mivel az ágazati bevételei alacsonyak és alighanem tovább csökkennének a tényleg minden piaci szereplőt egységesen kezelő adózás hatására, Papcsák Ferencnek lépnie kellett. Illetve írnia kellett. Még mindig nem a lemondását, hanem annak elkerülésére adótörvény-változtatást. Így a „lex” sorába egy lex-Járai reloaded is becsatlakozott. S most már az adó sem úgy működik a kormány közeli örvényben, mint azon kívül, a társadalom tengerében S hamarosan lehet banánt is termeszteni.

Simay Endre István

2012. november 20., kedd

Gyermekjognap 2012.

A Civitas ChildLaw logoja.

A kisebbségek jogaival kapcsolatban sokszor van olyan érzése az embernek, hogy sokszor sokkal inkább hivatkozási alapként szerepel a politika szótárában, mintsem valóban figyelembe vett tényezőként. Igaz lehet ez nem egy esetben egy olyan speciális kisebbség esetében is, mint a gyermekek csoportja. S igaz lehet még akkor is, ha a gyermekek jogairól sokszor legalább olyan diszkriminatív előítéletek hangzanak el, mint a nemzetiségi, vagy nemi kisebbségek esetében. Így egyáltalán nem idejétmúlt az a nemzetközi egyezmény melyet 1989. november 20.-án írtak alá New Yorkban. Az ekkor elfogadott ENSZ Gyermekjogi Egyezményre emlékszünk ezen a napon a gyermekek jogaira.

Ezt teszi például a HVG is, amikor, hazai vélemények alapján a gyermekek testi fenyítéséről közöl összeállítást. Miközben azért érdemes figyelembe venni, hogy a testi fenyítéshez való hozzáállás csak az egyik, noha kétségtelenül látványos oldala a gyermeki jogokhoz való viszonynak. Az is kétségtelen, hogy meglehetősen ambivalens a személyi viszonyunk a testi fenyítéshez, amit nem egy esetben a gyermekekkel kapcsolatos hírek is erőteljesen befolyásolnak. Elég az iskolai, illetve a családi erőszakra gondolni, és gyorsan kiderül, hogy az emberek általában nem igazán foglalkoznak nemzetközi egyezményekkel, és gyorsan elsodorják a személyes indulatok. Különösen, mivel a testi fenyítés, vagy az azzal való fenyegetés egyike a legősibb „nevelőeszközöknek”. S mielőtt bárki azt hinné, hogy ez valami vad, és csak a „polgári” iskolákra, vagy a keresztényi értékrendtől elrugaszkodott családokra lenne, vagy lett volna jellemző, annak érdemes beleolvasni talán Szent Benedek Regulájába, mely alapján például a megvesszőzés teljesen elfogadott büntetési módszer.

Ugyanakkor teljesen nyilvánvaló, hogy a testi fenyítés, melynek teljes tilalma a magyar jogrendnek is része, csak az egyike azoknak a tényezőknek, mely a gyermekek jogaira irányíthatja a figyelmet. Számos olyan tényező van, mely közvetve vagy közvetlenül erőteljes hatással van az utódnemzedékekre. S bármilyen sajnálatos, vagy esetleg ellenkezést kiváltó is esetleg az a véleményem, hogy nem is a legsúlyosabb. Éppen azért, mert látványos, mert nyilvánvalóan ható, és még akkor is a könnyebben leleplezhető bántalmazási formák közé tartozik, ha különben ismert, nagyon is ismert az eltitkolás magas aránya. Ám mit kezdhetünk az olyan fogalmakkal, mint például a szegénység, vagy az akár ennek talaján „kivirágzó” elhanyagolás. Elvégre a gyermekszegénység valójában egy újratermelődő ciklus egyik eleme. A szegénységben felnövő gyermek nem egy esetben felnőttként sem lesz milliomos, és gyermekei így a következő generáció szegény gyermekei lesznek. A ciklust megtörni nem lehet jelszavakkal, ahogy a kampányszerű segélyek is csak ideig-óráig hatnak. Ahogy a legtöbb nevelési elem is csak hosszabb távon, generációkon keresztül érvényesítheti a hatását. Tulajdonképpen ilyennek tekinthető az is, hogy a „felnőtt társadalom” vegye tudomásul, hogy a gyermek a saját utánpótlása, és nem valami segédszemélyzete a világnak. Talán ez csökkenthetné leghatékonyabban a gyermekek kihasználását, megalázását, és tehetségük kibontakoztatását.

Igaz, ehhez már nem lenne elég az, hogy néhány, egykor New Yorkban megfogadott jogszabályt kilóra összeállítanak és törvénybe iktatnak. Mondhatni, az szükséges, de nem elégséges feltétele a gyermeki jogok biztosításának. A gyermekmunka visszaszorításának leghatékonyabb módszerei közé tartozna például a tiltás mellett az, hogy a szülőknek valós munkahelye legyen, és így ne legyen a család sem érdekelt a törvények kijátszásában. A családot a szó tartalmi, és nem a KDNP jogi formalizmusával közelítve meg. De az, ha a elszegényedett nők nem kényszerülnének a prostitúcióra, akkor a gyermekük sem ezt látná példaként, ahogy a dolgozó családtag más tekintetben is lényegesen erőteljesebb nevelő erő, mint az oktatáspolitika aktuális jelszavai. Annak az oktatáspolitikának, mely a gyermekek tehetséggondozása kapcsán az iskolák átszervezésével, egyetemi megszorításokkal, és a kormányzati pénzkivonások elvtelen támogatásával vívta ki például a média figyelmét. Mert az nagyon dicséretes, hogy annak idején hazánk az elsők között ratifikálta az ENSZ Gyermekjogi Egyezményét, de a gyermeki jogok mindennapjai kapcsán a gyermekek mindennapjairól sem árt talán megemlékezni november 20.-án, a Gyermeki Jogok Világnapján.

Simay Endre István

2012. november 19., hétfő

Semjén teokratikája, és védművei.

Dőlő bábuk?
Forrás: kormany.hu

A különböző egyetemeken őrzött, és különböző végzettségekhez kötődő kéziratok körüli kétségek sora csak nem akar véget érni. Schmitt Pál megbuktatása kapcsán jó nevet szerzett magának ezen a területen a HVG oknyomozó tevékenysége, melyet most Semjén Zsolt tapasztalhatott meg a saját bőrén. Felmerült ugyanis, hogy annak a teológiai dolgozatának, mely később a tudományos fokozatának is alapjául szolgált, jó néhány része plagizált. A felvetés mellé közölt dokumentáció nem zárja ki azt a gyanút, melynek megerősítése, illetve egyértelmű cáfolata nyilvánvalóan még számos közleménynek lesz az alapja. Miközben az első reakciók is meglehetősen felemásak.

Az a közölt részletek alapján azonban úgy tűnik, hogy Semjén Zsolt az eredeti szövegrészletek átvételénél az eredetiben felhasználni vélt irodalmi hivatkozást a magáéba bemásolta. Abban a hitben, hogy ezzel minden rendben van, és részéről ezzel le is zárta az irodalomjegyzék felduzzasztásának problémáját. A bakit az okozhatta, hogy az eredeti ugyan valóban hivatkozik egy szerzőt, de nézeteivel kapcsolatban már nem az idézet szerző gondolatait idézi. Így Semjén Zsoltnak alighanem szövegértelmezési problémái lehettek a szövegrészletek átvételénél. Ami megerősítheti a HVG szerzőjének azon vélelmét, hogy a politikus gyenge lábon áll egyes idegen nyelvek, tudományos szövegekhez mért, bírásával. Ez persze azt is jelenti, ha valóban ez történt, hogy a források értelmező olvasását követő dolgozatba való beépítés esetén nem lennének olyan tünetek, melyek a gyanút egyszerűen megfogható módon megalapozzák. A dolgozat utóélete, annak átminősítése, és az átminősítés szabályossága külön tanulmányok tárgyát képezhetné. Azonban elképzelhető, hogy egy már kiharcolt cím birtokában könnyebben nyíltak meg egy politikailag exponált szereplő előtt a doktori tanácsok. Akár minden járulékos formaságot is betartva.

Ami érdekesebb lehet, az a dolgozat többszöri újrahasznosítása, melyre szintén a HVG hívja fel a figyelmet. Az azonban megjegyzendő, hogy egy jól sikerült tudományos dolgozat önálló könyvként is megjelenik, nem tekinthető sem különlegesnek, sem károsnak. Az egyetemi könyvtárban porosodó kéziratnál ugyanis nyilvánvalóan olvasottabb lehet egy bárki által megvehető kötet. Idáig rendben is van a dolog. Az azonban már furcsa, ha valaki egy dolgozat jelentős részét más köntösben újra benyújtja egy újabb végzettség elnyerése érdekében. Semjén Zsolt azonban a gyanú szerint éppen ilyen módon szerzett szociológusi végzettséget. Ugyanakkor egyes részletek önálló publikációként és könyvrészletekként is megjelenni látszanak. Ami nyilvánvalóan jótékonyan hatott a politikus publikációs listájának bővítésére. Azonban kissé túlmutat a korábbi teljes dolgozat egyszeri, könyvként való megjelentetésén. Sokkal inkább hasonlít arra, hogy valaki a tudományos munkásságának látszatát akarja kelteni a bővülő listával. Anélkül, hogy a lista mögött önálló munka lenne. Amennyiben ez a helyzet, akkor ez egyszerűen arcátlanság. Még akkor is, ha talál még akárhány olyan akadémiai szereplőt, aki így járt, vagy jár el.

A KDNP politikusán ugyanis kettős morális teher van. Az egyik nyilvánvalóan a politikusokkal szembeni általános elvárás. Még akkor is, ha hazánkban ezt a lécet sikerült igen alacsonyra leküzdenie a parlamenti és azon kívüli szereplőknek. A másik magas léc azonban az, hogy éppen Semjén Zsolt pártja, és párttársa Hoffmann Rózsa harcolta be az etika és erkölcsoktatást a NAT-ba. Márpedig ez nyilvánvalóan a példamutatás igényét is támasztaná a KDNP valamennyi politikusa számára. Ennek fényében természetesen az a forgatókönyv is könnyen gellert kaphat, ami már Schmitt Pál esetében sem jött be. Nevezetesen a mérlegelés nélküli zsigerből kétségbe vonása mindennek, ami kapcsolatba kerülhet Semjén Zsolt tudományosnak tekintett munkásságával. Hoffmann Rózsa már a gyanú felmerülésének a napján kifejtette, hogy kizártnak tartja a plágiumot. Ehhez magánemberként és a párttársi szolidaritás jegyében természetesen joga van. Oktatáspolitikusként azonban kicsit óvatosabb megfogalmazást is elvárhatnánk talán. S persze a parlamenti témafelvetéskor is megindult a KDNP összezárása, mint arról az Index beszámolt. Eszerint „Pálffy István a katolicizmus szelleméhez közel álló apokaliptikus látomás műfajában szólalt fel”, és megvédte pártbéli főnökét. Ami igazán szép dolog tőle. Bár alighanem annak ellenére kevés ténybeli ismeret birtokában tette, hogy Semjén Zsolt dolgozata kikerült a világhálóra. Így szabadon tanulmányozható, és éppen úgy végig is elemezhető, ahogy korábban Orbán Viktoré. Mely különben annak alapján számos, azóta is csak feltételesen megválaszolható kérdést vetett fel. Pálffy különben egy füst alatt megpróbálta Rétváriból is menteni, ami menthető a család kapcsán felmerült házas- kontra élettársak vitában. De ez értelemszerűen nem kapcsolódik a semjéni plágiumgyanúhoz.

Annak már inkább, hogy Semjén Zsolt maga „természetesen” meghökkenten nevezte képtelenségnek az ötletet. S ugyancsak várható volt, mintegy Pálffy véleményének megelőlegezéseként, hogy Havasi provokációnak nyilvánította a HVG cikkét. Ezek a reakciók alig maradnak el attól, ami egyszerűen bulvárkacsának minősítette a Schmitt-ügyet annak idején. Mely „bulvárkacsa” meglehetősen alaposan nyomta víz alá a volt köztársasági elnököt. Az, hogy az élet védelmét szajkózó párt delegálta madárvadász miniszterelnök-helyettesnek sikerül-e kacsává nyilvánítatni a plágium hírét, az a jövő kérdése lesz majd. Az azonban eléggé kínos lehet, ha ez esetben is a HVG kérdésfelvetőinek lesz igaza. A most megszólalóknak, köztük az oktatáspolitikát szétverő Hoffmann Rózsának külön kínos lehet megmagyarázni, hogy a pártfegyelem miként írta fölül a hazai diplomák értékmegőrzésének szándékát. Mert ezek a botrányok ott, a teljes felsőoktatásban hatnak vissza.

Simay Endre István

2012. november 18., vasárnap

Az LMP-szalámi.

Forrás: vicclap.hu

Az LMP kongresszusa a „Nem” mellett döntött, ami az Együtt 2014-hez való csatlakozást illeti. Ezzel sokak szerint megpecsételte a saját sorsát, mint párt. S ez abból a szempontból alighanem így is van, hogy önként hajtotta fejét a nagy szalámizó alá. Van ugyanis egy olyan pont, amikor dönteni kell egy párt vezetésének, tagságának. S ezen a ponton a nem-döntés is felelősségteljes döntés. Ahogy az a „nem” kimondása is. Miként egy házasságkötő teremben is lehet nemet mondani. Azonban kissé ostoba lépésnek tűnne, ha az ara nemet mondana a házasságra, de azért megbeszélés tárgyává akarná tenni, hogy a héten mikor megy fel a fiúhoz. Nem mintha nem lehetne megoldani, hanem azt nem házasságnak hívják és az együttműködésnek is egy elég sajátos esete. Még akkor is, ha korábban, a házassági kérés előli farolást megelőzően, akárhányszor is járt már arra.

Ha tehát az LMP most ki akarná kérni magának a politikai prosti megtisztelés nélküli címét, akkor esetleg a fenti hasonlat még jól jöhet annak megértetésére, hogy mit szúrtak el. De nagyon. Különösen azok után, hogy Bajnai Gordon elég ünnepélyesen megkérte a kezüket. Egyértelművé téve az LMP kongresszusa előtt, hogy számít a támogatásukra, részvételükre a kormányváltás vágyának beteljesítése alkalmából. Azzal tehát, hogy az LMP a Schiffer-i vonal, és ezzel az izoláció mellett döntött, erre a felkérésre, lehetőségre mondott nemet. Ez persze önmagában nem lenne baj, hiszen minden mozgalom és minden párt úgy szalámizza fel önmagát, ahogy akarja. Adott esetben nem az LMP lenne az első a hazai politikában, és félő az is, hogy nem az utolsó. A szavazóit pedig, aki kapja, marja. Ellenben, mivel a párton belül sincs egység az együttműködés mikéntjét illetően. Gyakorlatilag egy párton belüli lemondási hullám indult el. Ez viszont óhatatlanul a teljes politikai közéletben elindíthat egy másodlagos, destabilizációs hullámot. Könnyen azt eredményezve, hogy a magyar potenciális szavazók körében csökken a politika iránti amúgy sem nagy bizalom. Ez, a belőle következő passzivitás révén, a kormányzó elit eminens érdeke lehet. Így, noha az LMP-re esetleg nyugodtan legyinthetünk, az általa kialakított helyzet túlmutathat azon a közvetlen hatáson, hogy a szavazói majd megoszlanak a többi párt között.

A 4K! helyszínei.
Ugyanakkor azt is érdemes látni, hogy az említett, az Együtt 2014 felé tanúsított, elszigetelődéssel az LMP nincs egyedül, mivel korábban a 4K! is a csatakozás elutasításáról döntött. Ez, a 4K! esetében, könnyen lehet eredményezheti azt, hogy mire kialakult az országos hálózat, a helyszíni fotókat mutató oldal képét fogja mutatni a párt maga is. Annyiban, hogy kihalt helyeken játszhatnak tovább, ahol csak a feliratában él majd a 4K!. Mert egyedül aligha tud olyan erőket megmozdítani, ami a kormányváltást lehetővé tenné számukra. S nem kizárt, hogy a szemrevaló mátkasághoz sem eleget. Amiért ezt érdemes megjegyezni, az az, hogy hasonló lehet az LMP-ben maradók helyzete is. Annyiban, hogy hiú ábránd maradhat ez az egyedüli mindenütt-ottlevés LMP-ben bent maradó, szinte mindenért és minden ellen, de legalább serényen, tiltakozó kisebbség számára is. Ahhoz ugyanis, hogy szavazatokat szerezzenek, ez könnyen kevés lehet. Nem feltétlenül ahhoz, hogy néhány képviselő fizetése ne lenne biztosítva, hanem a számottevő tényező látszatának fenntartásához. Holott ez nem ártana, ha nem a zajongó kisebbséget akarják gyarapítani. Amivel persze szintén a Fidesz-nek tehetnek szívességet. S még csak azt sem lehet mondani, hogy szigorú elvhűségről van szó. Ha ugyanis a rendszerváltás politikusainak kizárása az indok, akkor az új frakcióvezető személye is rejthet némi pikantériát. Mile Lajos ugyanis eddig az LMP mellett „részt vett a Magyar Demokrata Fórum, az SZDSZ és a Fidesz megalapításában is”. Úgyhogy igencsak részt vett a politikai mozgalmakban.

De nem árt azért tudomásul venni azt sem, hogy a színjáték alapvetően nem csak az LMP-ről szól. A hallgatóságban ott ül a jelenlegi kormánytöbbség és a persze Jobbik is. Amikor tehát az ellenzék nagy szalámijából újabb és újabb szeletek mennek a levesbe, akkor az óhatatlanul centrális vezérerőt erősíti. S mert kétséges, hogy az LMP képes lenne a jobboldali középpárt szerepét felvállalni, végső soron a Fidesz-ből leválóknak sem lesz valószínű háttere. A kormányzat közvetett megerősödése különösen számításba veendő lehet az új választási törvény keretei között. S ezen utólag már az sem fog segíteni, ha az LMP izolációpárti tagjai majd valami hangzatos beszéddel állnak elő. Például olyannal, hogy Bajnai Gordon előre megfontolt szándékkel kérte fel a csatlakozásra az LMP-t, és ezzel kiszámítottan küldte a hasadópályára. Meg lehet azzal is érvelni, hogy a tárgyalási pozíciót akarták erősíteni. Azonban az LMP támogatottsága olyan, hogy kérdéses lehet az ajánlati komolyságuk. Illetve nem is a komolyságuk, hanem inkább a támogatottságuk. S bár látszólag még sok idő van a választásokig, a már megindult lejárató-kampány hosszú és mocskos harcot vetít előre. Olyat, ami nem a nevető harmadiknak kedvez. Inkább olyat, amiből nem igazán fog kimaradni az sem, aki ma tünci-rózsaszínben úgy próbál tiszta maradni a játszótéren, hogy olykor bedobál valamit a többiek közé.

Simay Endre István

2012. november 16., péntek

Pettyek és Narancsok.

A Fidesz valamikor talán a Tanú című film alapján szerzett magának narancssárga színvilágot. Az azonban biztos, hogy a mostani kormányzat vezetőségi, vezetőséghez közeli megnyilvánulásait hallgatva, a hazai narancs, illetve gyapottermesztés ötlete tulajdonképpen csak futó kilengésnek minősülhet. S még csak nem is biztosan reménytelennek, hiszen a növénynemesítés annak ellenére nagy eredményekkel büszkélkedhet, hogy néhányan a genetikailag módosított növényeket, azaz a nemesített fajtákat messzire űznék. Majd éhen halnának talán. Szóval a gyapottermesztés nem is olyan reménytelen talán, ha a hazai vezetők megnyilvánulásaira vagyunk tekintettel Mert ez utóbbiak reménytelenek.

Elég, ha például Orbán Viktor folyamatos, a hazai politikát nem egy esetben megosztó vitaindító beszédeire gondolunk. Azokra, melyek nyomán fellángolnak azok a viták, hogy szellemi képességei alapján már túllépte-e azt a pontot, amikor már szakszemélyzeti segítségre szorul. Legyez az a szakszemélyzet egy képzett pszichiáter, vagy valaki, aki végre meg meri mondani a miniszterelnöknek, hogy Orbán Viktor szellemileg meztelen. Függetlenül attól, hogy a sajt bezárt világában milyen mezt vesz fel a szellemi kocsma virtuális bajnokságának megnyeréséhez. Az olyan elszólások nyomán, mint például a diktatúra-pártiságát leleplező legutóbbi kiszólása, az önkontroll fogalma már sok szempontból a messziről elintegetett képzetek körébe tartozik számára. Ahogy legutóbb is sikerült valami se füle-se farka mondat-halommal megörvendeztetni azokat, akik majd a jövőben egy kormányzati bohózathoz keresnek anyagokat. Az azonban szinte nap, mint nap látszik, hogy Orbán Viktor egyfajta megmondó-emberi machinátorkomplexus áldozatává vált, és lépten nyomon meg akarja mondani mindenkinek, hogy merre van a szerinte előre. Előre az orbáni cikk-cakkos úton. Azon, ami hol az EU és az IMF felé, hol attól elfele, a félázsiai Turul-körzetbe vezet. Miközben azt hiszi, hogy mindenki őt csodálja. Ami különben alighanem igaz is, mert egy kevésbé türelmes, mások szerint kevésbé közönyös, míg ismét mások szerint kevésbé megfélemlített demokráciában a jelen magyar miniszterelnökhöz hasonló kormányzás jutalma az előrehozott választással, vagy új választások nélkül, a hozott anyagból gazdálkodó, de mindenképpen bekövetkező leváltás lenne. Melynek hatására különben egyrészt mentesülne az ország a bénázásától és károkozásától, másrészt neki is hasznára lenne. A felelősségtől mentesülve rászánhatná magát egy hosszabb akkumulátortöltésre. Esetleg, szükség esetén egy orvosi kezelésre, miközben elfoglalhatná a székhelyét ott, ahol az önjelölt messiások általában megtalálhatóak.

De a leváltás a szellemi képességektől függetlenül is kinézne Orbán Viktornak, mivel egyszemélyi felelőse a kormányának éppen úgy, ahogy morálisan mindenkiért felel, akit ő helyezet a jelenlegi fellelési helyére. Így Kerényi Imre emlékezetes kijelentése után, mellyel a főillusztrátor lebuktatta saját vajákosi ténykedését. Orbán Viktor legalább morálisan érezhette volna kötelességének az elhatárolódást attól a mélységes ostobaságtól, hogy mindenki spirituális kapcsolatban van vele. Amiért ezt nem tette, szinte automatikusan elfogadta azt igaznak. Abban az értelemben mindenképpen, hogy személy szerint neki kedvére van ez a fajta ősszáj-fényesítés. Márpedig egy demokrácia demokratikus miniszterelnöke senkit nem bíztathatna még hallgatólagosan sem ilyen szintű nyelvbarnításra. Arról az apróságról már nem is beszélve, hogy a hallgatólagos elfogadása az állításnak megerősíti persze azt is, hogy Orbán Viktor valóban spirituális vezetőnek hiszi magát. Ami már önmagában felveti a személyes alkalmasságának kérdését, miközben közvetve megerősítheti vélelmükben azokat, akik szerint Orbán Viktor a vezér-komplexus áldozata. Márpedig a történelem már kiutalt ilyet a világnak, és kevés olyan van, aki nem a a történelemkönyvek kiutált lapjain kerülnek megemlítésre.

De természetesen Orbán Viktor miniszterelnöki felelőssége a gazdasági miniszterére is kiterjed. Beleértve annak valamennyi közmegnyilvánulását is, melyek közül már az megért volna egy finom dorgálást, hogy ne emlegessen szinte dinasztikusa kormányzást, mivel várhatóak közben választások is. Ám, mint tudjuk, Orbán Viktor, és a Papcsákhoz hasonló módosítás-fullajtárok, számára a választás csak egy gulyásparti, melyből más nem jöhet ki győztesen. Matolcsy György legutóbbi mókája azonban alighanem olyan, amiért simán megkerestetnék azt a bizonyos elgurult gyógyszert. Akár elveszett az a pettyes-fenekű miniszter szerint, akár nem. Azon ugyanis biztos lehet vitatkozni, hogy a valóban piros pettyeket hátrahagyó BCG-oltást karban, vagy farpofán szokták-e érvényesíteni. Ahogy azon is, hogy az úgynevezett mongolfolt nem kicsi és nem piros. Viszont tényleg a kisgyerek hátsó felén, az ősszájhoz közel található. De tudjuk az előzőek alapján, hogy ősszáj-ügyben Kerényi a szakértő. Bár lehet, hogy csak Orbán Viktorét illetően.

Az azonban mindenképpen bíztató, ha polihisztorok vannak a kormány közelében. Ahogy korábban egy volt külügyér és jelen nagykövetről derült ki, hogy titkos szociálgenetikus, vagy mi, most a gazdasági miniszter árulta el egyik rejtett szakértelmét a származástan és kultur-antropológia területén. Ezt a hódmezővásárhelyi fórumon leplezte le a miniszter, melyen szóba kerültek azok a bizonyos pettyek: „Mi büszkék vagyunk arra, hogy Ázsiából jöttünk - mondta Matolcsy arra a kérdésre, mely azt firtatta, mit szól Bajnai Gordonnak a Fidesz támogatóit ázsiai törzsekhez hasonlító megjegyzéséhez. - Kisgyermekeink fenekén, százból harmincnak, hat hétig kis piros pont van, mint a japán kisgyermekeknek. Mondták nekem japán tudósok, én nem tudtam.” Az persze más kérdés, hogy alighanem nagyon népszerű alakítás lenne Matolcsy Györgytől, ha Bajnai Gordonnal szemben az lenne a legmeggyőzőbb érve, ha letépné a nadrágot a volt miniszterelnökről. Mielőtt azonban erre sor kerül, lehet, hogy a vezérkomplexusos miniszterelnök, az ezotériában üdvözülő fenékcuppantó, a földjeiről híres kultúrfelelős és gyermekdiszkrimináló oktatáspolitikus mellé most felzárkózó, fenékpetty-leltárazó, legutóbb újabb 90 milliárdos megszorítást bejelentő tündérpásztor, és társaik által emblematikussá züllesztett ország-vezetést a feledés homályába kellene száműzni. A károk attól még persze, a fiatalokkal ellentétben, itt maradnak. De a remény talán még megmaradna.

Simay Endre István