2012. december 31., hétfő

Évzáró tendenciavizslatás.

Visszatekintést tenni, és főleg a saját írások nyomán, néha egy furcsább időutazást jelent, mint előre nézni. Holott egyfajta előremenekülésként is felfogható, hiszen akár egyes, a jövőben kialakuló tendenciák gyökerei szintén valahol oda nyúlnak. Miközben persze ott van, ott lesznek a valós holnapok is, melyekre sokaknak rányomja a sötét erő bélyegét a szinte mindenre kiterjedő áremelkedések hulláma. A recesszió, az adók növekedése és az áremelkedések aztán jócskán árnyalják azt a képet, amit a foghúzósan adott minimálbér-emelés, valamint a közmunkások béremelése hivatott rózsaszín keretbe foglalni. Az utóbbiak ellenben megnyugodhatnak, mert lakásaikra ráteheti a kezét az állam. Pontosabban elkótyavetyélhetik az államnak, és így már a híd alól, a nyugdíjasokkal együtt mehetnek az ételért való sorban állás következő rekordkísérletére.

De most még nem tartunk itt. Majd csak holnaptól. Attól a holnaptól, amikor akár minden másként is volt, ha a kormányhoz hű, és etikátlan kommunikátorok is úgy akarják. Mert a visszatekintések közepette sajnos az is kiderült, hogy a közmédia dolgozói nem állnak a szakma magaslatán. Jó példája volt ennek a Schmitt Pállal készült, azóta szinte a negatív sajtómunka etalonjává revesedett interjú. Akkor az újságíró-szervezett még etikailag elítélendőnek tartotta Obersovszky Péter ténykedését, és őt elmarasztalta a MÚOSZ etikai bizottsága. Ám az év során ez a tartás jelentősen megkopott. Hallgatásba burkolózva játszva a túlélésre. Hallgatott, amikor más civil szervezetek sora támogatta az antifasiszta tömegtüntetést, és hallgatott akkor, amikor sorainak utánpótlását is megnyirbálta az oktatáspolitika. De fájóbb, hogy hallgatott Kocsis Éva esetében is. Óhatatlanul azt üzenve, hogy a magát legnagyobbnak hirdető szakmai szervezet elfelejtette az egyik legfontosabbat. Azt, hogy a széles értelembe vett sajtó közvetíthet egyfajta közetikai normát. A MÚOSZ üzenete ezáltal a feltétlen szervilizmus lett. Támogatva talán még a nyílt cenzúrát is a jövőben, melyre az internet esetén már megindult a közvélemény előkészítése. Mely felvetéssel kapcsolatban a MÚOSZ szintén nem túl hangosan tiltakozott.

A hatalom tehát bebiztosítottnak láthatja, hogy a hivatalos csatornákon csak az kommunikálódik majd, ami nem zavarja a köreit. Erre pedig szüksége van a kormányzatnak, a miniszterelnöknek akkor, ha legalább retorikailag el akarja hitetni a hívekkel, hogy a 2013. év a lábra állás éve lesz. S nem szeretné, ha olyan hangok szólalnának meg széles körben, amik ezt feltápászkodásnak aposztrofálják inkább. Esetleg kilábalásnak ugyan, de csak azt követően, hogy a folyamatos sikerpropaganda ellenére fejjel állt bele az ország a recesszió pöcegödrébe. Abba a gödörbe, mely körül ott lebzsel a latrinacsászár teljes udvartartása. Az, amelyik segít a folyamatos szabadságharcról szóló kiáltványokban. S amelynek prominensei már januárban menetet szerveztek a hatalmi mámor megtámogatása érdekében. Melyet a hatalom nem győzött eleget meghálálni, és az egykori szocbrigád-, illetve népfront-mozgalmak hagyományai szerint ki is tüntette hű embereit. Példát mutatva arra, hogy egy kellően elvakult hatalomnak mindegy a tartalom, ha a forma az éljenzést mutatja.

Talán még az is mindegy, hogy kit éljeneznek, hiszen elindult egy neohorthysta restauráció, és Nyirő rehabilitálása. Függetlenül a nemzetközi visszhangoktól és attól az elszigetelődéstől, melyet egy orgyilkos kiadása tett teljessé. Azt mutatva, hogy a miniszterelnök mindenben kompetensnek érzi magát. Nem érezve egyszer sem az inkompetencia indiszkrét szagát. Sem magán, sem a csapatán, melynek kapitánya. Személyesen döntött az azeri gyilkos kiadása ügyében, és személyesen nem vonta le a konzekvenciákat akkor, amikor a belügyi egységek vigyázták a gárda eskütételét. De személyesen kapkodott a diákok ügyében is. Háttérbe szorítva az egyébként is antimatematikus, se nem osztó, sem nem szorzó Hoffmann Rózsát. Ha pedig bárkinek kétségei támadtak volna Orbán Viktor személyes céljai tekintetében, akkor az autokrácia felé menetelő vezetésről maga a miniszterelnök adott tiszta képet. Kiemelve, hogy nincs ellenére az egyszemélyi vezetés kialakulása. S megerősítve, hogy ő a Kádár-rendszerben sem küzdött a diktatúra ellen. Csak a személy zavarta ezek szerint, miközben talán már akkor marta belül a vezérkór.

A közben eluralkodó gazdasági káosz, a recesszió, és annak figyelembe nem vétele, a Nemzeti Bank tartalékaira való leplezetlen vágy sok szempontból csak kísérő tünetek. Olyan csóva, melyet maga után húzhat egy kialakuló diktatúra. A recept ugyanis ismerős. A gazdasági és belpolitikai instabilitások kiszámíthatóan növelik a feszültségeket. Provokációval vagy közvetlen inicializálással ez nyílt konfliktusokba torkoltatható. S ebben az esetben ott állhat készen az az erő, mely úgymond rendet tesz abban a rendetlenségben, amit maga a kormányzat generált. A sok liberális szájtépő helyett olyan megbízható erőkre támaszkodva, mint a TEK vagy a képviselők közt rendet tartó új őrszemélyzet. Az utcára pedig ott a gárda, és a recept megannyi történelmi analógiája. Ha pedig az Alkotmány bírósága nem hajlik meg, és a repedések nőnek a hatalmi monoliton, akkor még mindig ott lehetnek az alternatívák. Kellő „rendetlenségek” esetén akár a rendkívüli állapot, ha a választási törvény nem teremt a ma még csak patyomkin-hatalomnak kellő alapot.

Mit kívánhatnék ezután? Azt, hogy a fenti bekezdés szürke árnyai ne váljanak valóra. Mert ez az a pont, amikor mindannyiunk érdekében szeretném, hogy ne legyen igazam.

Andrew_s

Comments on Facebook

2012. december 30., vasárnap

A diákok és a szülők.

Nem csak diákok.
Forrás: Magyar Hírlap Online /  Kövesdi Andrea
A keretszám-csökkentés, mint utolsó szikra, kirobbantotta diákmegmozdulások erőteljesen rányomták a bélyeget a 2012. év utolsó hónapjának belpolitikájára. Az egyetemisták köréből indult, és egy látszólag ártalmatlan hallgatói fórummal indult megmozdulások végigsöpörtek az országon, és sikeresen megmozdították a középiskolásoktól az oktatókig az oktatáspolitika elszenvedőinek széles rétegét. Felszínre hozva több olyan jelenséget, mely részben régóta ott munkált már a mélyben, míg részben talán azok is meglepődtek rajta, akiket közvetlenül érintett. A környezetet, a hatalmat pedig szinte biztosan meglepte például a diákság szolidaritása és a provokációs kísérletek lepattanása a megmozdulásokról.

Az utóbbi teljesen nyilvánvalóvá vált a diákok városon átvezető spontán felvonulásai során. S jól láthatóan még a sajtóetika megcsúfolása, vagy a nyílt hatalmi provokáció, a rendőrségi beavatkozás sem lendítette át ezen a korláton. Mely rendőri beavatkozás alighanem egy ugyanolyan túlteljesítési vágy része lehetett, mint ami iskolai listázásokat okozott a megmozdulások kapcsán. Kicsiben megpróbálva letörni, megosztani a diákságot úgy, ahogy azt a nagypolitikában Balog Zoltán miniszter megpróbálta. Mentve talán azt a mérhetetlen tehetetlenséget, ami különben nagyon látványossá vált a miniszterelnök kapkodó megnyilatkozásainak tükrében. Legyen az akár a keretszámok rángatása, vagy a felvételi ponthatár, még Karácsonykor is aktuálisnak tartott, meghúzása. Végső soron csak azt illusztrálva, hogy Orbán Viktor minden kérdésben, még a szakmapolitikai kérdésekben is saját magát tartja az egyedüli tudás forrásának. S persze jelezve azt is, hogy a környezetében nincs, és valószínűleg nem is lehet olyan, aki szólhatna neki a történelmi párhuzamokról. Azokról a párhuzamokról, melyek az univerzális megmondó-emberként elhíresült vezetőkről szólnak. Nérótól Nicolae Ceaușescu-ig bezárólag, mely utat nem kívánom sem a miniszterelnöknek, sem az országnak.

Így a diákmozgalmak mérlegét meghúzva az is bekerülhet a pozitív serpenyőbe, ha világossá válik sokak számára a regnáló hatalom természetrajza. Akkor is, ha a szülők nemzedéke is megmozdul, és akkor is, ha nem. Mert az is nyilvánvaló, hogy a diákok mögött ott van a felnőtt társadalom. Az a felnőtt társadalom, amelyik adójával biztosított a diákok tanulási lehetőségeit, és a családban tekintett annyira a tanulást, a tudást értékmérőnek, hogy a gyermek azt válassza a saját előrelépésének eszközeként. Miközben tudjuk, nem egy esetben a szülők sokszor vállaltak és vállalnak olyan terheket, amelyek a saját határaikat feszegetik. Anyagilag és emberileg egyaránt. A diákok megmozdulásai tehát óhatatlanul szólnak a szülőkről is. Azokról a szülőkről, akik bizony szolidárisak a diáksággal akkor is, ha nincsenek ott a felvonulásokon. Így, miközben magam ott voltam több tüntetésen is, szülőként kicsit keserű szájízzel olvasom az olyan kijelentéseket, hogy az „elmúlt hetekben fiataljaink olyan szolidaritást mutattak, amely megszégyenít mindannyiunkat, még azokat is, akik jelen voltunk a tüntetéseiken”.

Holott ez csak summázata azoknak megnyilatkozásoknak, melyek az egyik oldalon heroizálják a diákokat, míg a másik oldalon az egész felnőtt társadalmat az „indultak még” kategóriába utalja. Megfeledkezve arról, amiről az előbb szóltam. A diákság nem lenne diák, ha a szülő nem szolidáris. S nem lenne miért felvonulnia sem, ha a szülők nem támogatják eddigi útját. Így azoknak sincs okok szégyenkezniük, akik nem vonultak fel. Még a diákok közül sem kell mindenkinek szégyenkeznie. Legfeljebb azoknak, akik felülnek a hatalom megosztó taktikájának, vagy elvtelen kiszolgálóivá szegődnek a protokollbeszélgetések során. Azonban a szülőkre is igaz, hogy akkor sem mindenki támogatja a jelenlegi oktatáspolitikát, ha nem mindenki vonul az utcán a gyermeke mellett, vagy akár helyette.

De az ilyen kijelentések sajnos megfeledkeznek egy másik, igaz inkább közvetett hatásról is. Arról, hogy óhatatlanul szembeállítják kicsit a diákságot a szülőkkel. Lekicsinyelve azt a teljesítményt, amit a felnőtt társadalom kifejt szinte naponta, amikor sokszor pusztán a családi túlélés jegyében vállal valaki pluszmunkát, vagy komoly lemondásokat. Olyasfajta törésvonalat hozva be a diákok és szüleik közé, amilyen törésvonalat a rendszerváltás kapcsán beépítettek a generációk közé. Lekicsinyelve, a komcsik mételyévé silányítva mindent, ami az országban történt korábban. Beleértve azt a nagyon komoly, nélkülözésektől sem mentes munkát, amit az ország helyreállítása igényelt az után a háború után, melyet a miniszterelnök által mostanában fetisizált fakókeselyű árnyékában szenvedett meg az ország, Márpedig a diákságot bőven elég provokáció és megosztási kísérlet érte eddig, és alighanem fogja érni a továbbiakban anélkül is, hogy még ezzel a problémával is küzdenie kelljen. Engedjük meg, hogy a szülők felhőtlenül lehessenek szolidárisak a gyermekeikkel, és szintén felhőtlenül örülhessenek sikereiknek. Anélkül, hogy kívülről akarja valaki megmondani nekik, hogy miért kellene szégyellniük magukat, és miért ne. S anélkül, hogy a diákságnak azt sugallnák, hogy az egész felnőtt társadalom helyett, és akár velük szemben is tüntetnek.

Andrew_s

Comments on Facebook

2012. december 29., szombat

Az Arkhimédész-kódex üzenete.

Arkhimédész titka. Egy film címe, és alkalmasint egy ismeretterjesztő film címe, melyet a Spektrum adott le annak idején. Aki tehát megnézi, hiába vár valami ezoterikus, idősíkokon átívelő kalandot. S mégis egyfajta kalandról szól, amennyiben a régi tudás rekonstrukciója is egy kaland. Akkor is, ha eltekintünk a filmben előforduló, néha hatásvadásznak tűnő kijelentésektől. Bár talán nem is annyira hatásvadász az a megállapítás, hogy egész jelen technológiánk más lehetne, ha az ókori tudós, és számos társának teljes tudása a rendelkezésünkre állt volna az időközben eltelt évszázadok során.

Amiért pedig ez eszembe jutott az az a kérdéskör, amit az oktatásügy kapcsán is felvetettem. Az, hogy miként is állunk a tudomány, a tudás társadalmi értékelésével. Mert az az, ami teljesen nyilvánvalóvá válik annak, aki az említett ismeretterjesztő filmet megnézi, hogy alapvetően ez lehet az egyik kulcspont a kultúra, a technológia fejlődésében. A másik nyilvánvalóan magának a megörökítésnek a kérdése, hiszen egy elfeledett, meghaladott kódrendszerben rögzített tudás gyakorlatilag akkor is elvész, ha maga az adat hordozója tökéletesen megőrzött. Erre legfényesebb példát éppen napjaink technológiája, az informatikai rendszerek kódrendszerei mutatják. De ez nyilván nem „játszik” az ókori tudósok esetében. Bár a réges-régi írások megfejtése sem véletlenül lehet nagy, és sokszor szinte meddő kihívás. Nos, Arkhimédész művével kapcsolatban még ez sem állt fenn. Munkájával kapcsolatban ténylegesen a megbecsülés hiánya, illetve megbecsülés hiánya vezetett ahhoz, hogy szinte elveszett.

Annak idején, amikor Arkhimédész működött, a természettudományok megbecsültek voltak, és amikor a geometria, a matematika történetét tekintjük nem véletlen, hogy rég elporlott, ókori mesterek nevével találkozunk. Azt azonban valóban csak elképzelni tudjuk, hogy mi lett volna a technológiai fejlődés sorsa, ha néhány régi mester nem csak a legendárium részeként él tovább. Megtudni sosem fogjuk. Azt azonban tudjuk, hogy legendákban csak a „Heuréka!” felkiáltásról híres egykori technológiaelméleti szakkutató kéziratát annak rendje és módja szerint módszeresen próbálták elpusztítani. Szerencsére nem rosszindulatból, csak lebecsülésből. Így nem tűzre hányták, mint annyi más régi iratot, hanem gyakorlatilag olvashatatlanná tették, hogy alapanyagként hasznosíthassák. Olyan alapanyagként, melyre aztán a középkor szellemiségének jobban megfelelő szent szövegeket írhatnak. Világosan jelezve azt, hogy a természettudományokkal kapcsolatos tudást mennyire becsülték akkortájt. Különösen akkor, ha az szembement az egyház támogatta aktuális hitvilággal és az ez által verifikált tudással. Azt eredményezve, hogy több évszázados kihagyással kellett számos dolgot újra felfedezni. S Arkhimédész műve még jól járt, mert a modern technológiák biztosította rekonstrukciós kísérletek legalább azt feltárták, hogy nagyjából mit vesztettünk a tudás megbecsülésének hiányával.

S ez talán a legfontosabb üzenete, hiszen sem ennek a műnek, sem a többi, ténylegesen megsemmisített műnek már csak a mához lehet üzenete. Azt üzenve, hogy saját magát taszítja a sötétebb szellemiségbe az a kor, az az ideológia, mely nem a kultúrát, hanem annak hordozóját méricskéli. Legfeljebb felülírandó papírlapokat, beépítendő kődarabokat, átmosandó agyakat látva ott, ahol fejlődés lehetőségének záloga lehetne.

Andrew_s

Comments on Facebook

Oktatáspolitikai szamárpad.

Forrás: Beacon Hill Childrens Farm
A jövő évtől az oktatási rendszert több jelentős változás érti, melyek nyomán lehet azt mondani, hogy az oktatáspolitika kormányzati sikerágazat, de azért a kételyek száma sem csekély. Az iskolák államosítása és közvetlen kormányzati irányítás alá vonása például olyan, amit többen szakmailag sem tartanak megalapozottnak. Annyira, hogy egyes vélemények szerint gyakorlatilag a káoszelmélet letükrözését jelenti az iskolákba. A tanítás iskolai légkörének pedig az sem használ, hogy a tanárok, a PDSZ szerint, a lenézett kategóriába kerültek a miniszterelnöki értékrendben. S történik mindez az éppen csak lélegzetvételnyi szünetet tartó országos diákmegmozdulások árnyékában.

Ennek az állapotnak a kialakulása akkor is komoly oktatáspolitikai baklövést sejtet, ha egyes részlépések még indokolhatóak lehetnének. Egyébként éppen ez rejthet nagy veszélyt, ami a kormányzati kommunikáció részéről nyilvánulhat meg. Ugyanis semmi nem garantálja a jelen helyzetben, hogy ne a populizmus egyik közkeletű receptjét alkalmazzák az oktatáspolitikában. Első lépésként egyes féligazságokat, önmagukban, a rendszer egészéből kiszakítva védhető pontokat kiemelve, és azzal elárasztva a médiát. Ezzel elérve azt, hogy problémákat, körülményeket részletekbe menően nem ismerő embereket megragadják, és egyfajta elfogadó „hangulatba” hozzák. Majd ezt követően a kiragadott részek közti űrt a lényeghez nem tartozó, a szakmaiságot akár teljesen nélkülöző, de jól hangzó szólamok habarcsával kerekítsék emelvénnyé. Jól megfigyelhető ennek a korántsem új forgatókönyvnek az alkalmazása akkor, amikor a tandíjakat, a külföldieknek képző magyar egyetemeket, a tanítás színvonalát, a diákvezetők iskolai karrierjét, és még ki tuja mit gyúrtak már eddig is össze a cél érdekében.

Egyébként éppen ez utóbbiak egyike, a diplomák színvonalának, és a tanítás minőségének felhánytorgatása verte ki a Pedagógusok Demokratikus Szakszervezeténél (PDSZ) azokat a bizonyos biztosítékokat. Azzal ugyanis, hogy Orbán Viktor globálisan minősítgetett megerősítette, hogy miniszterének korábbi kiszólásai nem a véletlen nyelvbotlásai közé tartoztak. Egyben feladta a labdát, és azt be is rúgták a kapujába. Az ugyanis igaz, hogy amennyiben az iskolák globálisan rosszak, akkor minek a hallgatói szerződés. Hacsak nem az a fondorlatos gondolat vezérli az oktatáspolitikusokat, hogy szándékosan rossz szakembereket képzünk, és ezek külföldre jutatásával érjük el a versenytársak hanyatlását. Bár ehhez végső soron elegendő lenne Matolcsy György exportálása, és kár lenne ágazati szinten az oktatást tönkre tenni. Mendrey László PDSZ-elnök különben hivatkozott, joggal, a javuló PISA-eredményekre is, mint a miniszterelnök állításait cáfoló tényre. Ugyanakkor a közvélekedés kétségtelenül nem mondható egyértelműen pozitívnak a tanárok, iskolák közvéleményi elfogadása terén. S ez az a pont, aminek féligazsága mentén Orbán Viktor képes lehet a PDSZ-t, mint a saját pecsenyéjét féltő hőzöngő szervezetet beállítani.

Van ugyanis pár pont, amiről a PDSZ közleménye nem emlékezik meg, de véleményem szerint kétségtelenül fontosabb lenne hosszú távon, mint a PISA-tesztek pillanatnyi állása. Ezeket korábban is említettem már többször, s így csak felvillantanám. Az egyik a tudás általános presztízsének társadalmi elfogadottsága, melynek növelése szinte automatikusan emelné a tudást közvetítők presztízsét is. Azért, mert a tanárok társadalmi elismertsége, bármennyire is rosszul essék, nem automatikus. A közhangulat mindaddig nem fog melléjük állni, amíg egy pártstátusz előbbre vezet, mint a tárgyi tudás. Így, noha a pillanatnyi megélhetési problémákat kétségtelenül a bérharc szolgálja, a hosszú távú szakmaiság jegyében az kevés a PDSZ részéről. Bár azt is elfogadom, hogy a szakszervezet könnyedén csapdába kerülhet. Amennyiben nőne a tudás presztízse, akkor bizony valóban csak a pedagógiai, a tanári ténykedésre legalkalmasabbakra lenne szükség a pályán. Márpedig korántsem biztos, hogy egy általános pályaalkalmassági felmérés mindenkit megerősítene azon a poszton, amit a tanítás jelen rendszerében betölt.

Az is nyilvánvaló, hogy mindehhez nem vezet egyik párt izolált politikáján keresztül az út. Lett légyen az akár a legjobb. Egyszerűen azért, mert a diák több időt tölt az oktatásban, és a tanári életpálya is hosszabb, mint választási ciklusok. Amennyiben az oktatáspolitika ciklusonként, négyévente átalakításra kerül, akkor a lehető legjobb szándék mellett sem valósulhat meg generációkon át kiszámítható rendszer. S ez az amit a PDSZ nyilatkozatából szintén hiányolok. Annak a „nagykoalíciós” kompromisszumnak az igényét, javaslatát, ami a legalább a szakpolitika szintjén megvalósíthatná akár tudásvagyon presztízsének növelését is. Párhuzamosan az olyan források bevonásával, mely értelmezhetővé tenné például tanárok szakmai minősítését a jelenlegi minősítgetések helyett. No meg persze elég vonzóvá tenné a tanári pályát szent őrülteken kívül más, a tanárságra alkalmas szellemi munkásoknak. Lehetővé téve azok leváltását, akik jelenleg csak „leadják az anyagot” az iskolába beterelt „gyerekanyagnak”.

Mindezek a PDSZ-szel kapcsolatos hiányérzetek nem csökkentik az oktatáspolitika baklövéseinek a súlyát. Továbbá annak a veszélyét sem, hogy a populista kommunikáció agyonnyomja végül az iskolarendszert. Azonban azt hiszem a tanéri grémiumnak előbb-utóbb a valós problémák, például a tudás értékének háttérbe szorulása, az alkalmassági kérdések felé is nyitni kellene. Akkor is, ha ehhez olykor tükörbe kellene néznie a tanári beosztásban előfordulók egy részének.

Andrew_s
Comments on Facebook

2012. december 28., péntek

Jövőbe mutató kommunikációs utánlövészet.

Az év végi visszatekintések sorába az utóbbi napokban a kommunikációs munkások, illetve olykor közírók is besorakoztak. Nem csak azzal, hogy egy-egy politikai szegmensről áttekintést adnak, mivel az, ahogy azt a gazdaságpolitikát is érintve olvashatjuk, természetes. Az azonban elég hosszas érlelést jelenthet, ha olyan érzése támadhat az olvasónak, hogy valami témát csak azért porolnak le, hogy végre történjen már valami.

Tulajdonképpen ilyennek tűnik az a véleményközlés is, aminek központjában az Orbán-diák találkozó helyszíne áll. Nem vitatva el Tamás Gáspár Miklóstól a jogot, hogy elpolemizáljon azon a tényen, ami a sajtót általában is jellemzi olykor. Az elnagyolt közlések, amik bizony ténylegesen alkalmasak akár egy teljes tudósítás hitelességét kikezdeni. Ilyen értelemben persze értelmet nyer az, hogy hol a csudában is ült le a miniszterelnök csevegni az általa kiválasztott kevesekkel. Boldoggá téve gesztusával a múlt nagy tömeg-manipulátorainak szellemeit. Azonban a diáktüntetések kapcsán az, hogy miként és miről tárgyalnak, talán érdekesebb. A sajtó munkatársai kapcsán pedig az, amiről nem tárgyalnak. Nem a miniszterelnök, hanem a sajtó szervezetei. Mert ott van a legutóbbi eset a rádió munkatársainak etika-mocsári trollokat idéző megnyilvánulása a diáktüntetéssel kapcsolatban, és valahogy nem kapott túl nagy publicitást a szakmai reakció. Mert egy központi cenzúrahivatalra nem igazán vágyunk azt hiszem. Bár egy, a csinovnyikoktól elhatárolódó kormányzati megnyilatkozásra talán. De azt szerintem várhatjuk még egy kicsit.

Cenzúra-ügyben különben is van más fejlemény, hiszen mint tudjuk, az internet korlátozásának megvalósítása egyeseknek kielégíti a napi komplexus-adagját. Ez annyira nem új, hogy miközben december elején visszavonták az orosz netcenzúra javaslatot, nálunk életbe lépett. Igaz, nem teljesen egy totális cenzúra, hanem egyes webtartalmak elérésének büntetőjogi korlátozhatósága. Már akkor, december közepén sem volt teljesen tiszta, hogy miért lehet már gyanú esetén is blokkolni valamit. A témát Németh Zsolt jobbikos képviselő gondolta felmelegíteni az ünnepek környéki kommunikációs űrben. Amit nyilván azért tehetett meg, mert a kormányzat továbbra sem kívánta pontosítani a képviselő szerint visszaélésekre is alkalmat adó törvényi szövegeket. Így, miközben a Jobbik politikájával, a kuruc.info tartalmával továbbra sem értek egyet, és társadalmilag károsnak tartom, az akár lex-kuruc.info-nak tekinthető törvény kétségtelenül szolgáltat annyi támadási felületet, ami lehetővé teszi annak kikezdését. Az meg legyen a képviselő problémája, hogy kommunikációs szakértői miért hetekkel a történtek után lőnek a törvényre.

Amivel különben nincs teljesen egyedül. Miközben nyilatkozatában akár a Facebook tilthatóságáról és annak következményeiről olvashatunk, egy másik írás kifejezetten a közösségi oldalak forradalmi felhasználásáról szól. Pécsi Ferenc (pollner) még az első diákmegmozdulások kapcsán, december 13.-án írt a Facebook-forradalom betörésének lehetőségeiről. A rá, illetve felütésként rá is hivatkozó írásra azonban két hetet kellett várni. Megtudván azt, hogy a diákok miként is „működnek” a világhálón. Nem mellesleg egy olyan időszakban közölve december 27.-én, amikor nem a diákmegmozdulásoktól hangos az utca. Az, hogy egy nyilvánvalóan szocializációs, illetve politikai jelenséghalmaz miért ekkora késedelemmel, és akkor is miért a „tudomány”-rovatban kerül ki az internetre, az legyen a szerkesztők titka. Azt pedig tekintsük, bizonyítékok híján, a véletlen játékának, hogy az uborkaszezonban megjelent két egymásnak is felelő cikk szinte egy időben lőtt vissza hetekre az időben.

Ami különben talán indokolt lehet, mivel januártól alighanem újabb, a morgás jogával is élő megmozdulások lehetnek. Bár a kormányzat nagy erőkkel dolgozik a diákok problémáján. Láthatóan gőzerővel próbálják megosztani, a HÖOK mentén, a diákságot. S addig is, míg ez esetleg sikerül, a már finoman bepróbált lejárató kampányra is számítani lehet. Ez esetben még az említett visszalövéseknek is lehet értelme. Mert jöhetnek az újabb preparált beszélgetések, és ki lehet majd kiáltani a közösségi rendszereket a Sátán földi mételyének.

Andrew_s

Comments on Facebook

2012. december 26., szerda

Tükröm, tükröm, görbe tükröm.

Forrás: Iiwallpapers

Már az előző írásban emlegettem, hogy elindult egyfajta leltárazás. Nem csak a Karácsonyé, hogy kinek mit hozott, hanem az év, vagy egy-egy szervezet tekintetében is elkezdődött a mérlegkészítés. Az éves mérleg pedig óhatatlanul tükröt tart. Akkor is, ha egy pillanatnyi tettnek látszik egy hosszabb folyamat végén, és akkor is, amikor egy hosszabb folyamatot próbál a tükör megmutatni. Nem s mindig egyformán, hanem kisebb görbületekkel hangsúlyozva ezt-azt. Akár szubjektív megnyilatkozásként is a politika színpadán. Végső soron azt eredményezve, hogy ahány ház, annyi tükör, és ahány a mérlegelő, annyiféleképpen tartja.

Így van ez azzal a tükörrel is, amit Rozgonyi Ernő tartott oda, amikor kilépett a Jobbik frakciójából. Azokban a levelekben, melyekben nem túlságosan dicsérő szavakkal emlékezett meg immár egykorivá avanzsáltatott pártjáról. Nem is minden indulat nélkül valószínűleg, de sok szempontból alighanem belesimulva abba a sorba, amit az eset kapcsán a Varánusz szerzője is említ. Nevezetesen abba a folyamatba illeszkedve, ami a szalámi-tál kialakulásához vezethet a szélsőséges párt esetén. Az ugyanis teljesen nyilvánvaló, hogy egy párt-frakció széthasadása egyre inkább veszélyezteti akár a frakció-szerű működést, akár a párt politikájának a megmutatását. Függetlenül attól, hogy valaki magát a pártot szereti, vagy nem szereti. A jelenség a Jobbik esetében két olyan veszéllyel is járhat, ami korántsem tekinthető társadalmilag pozitívnak. Az egyik, hogy az egyre csökkenő frakciónak egyre hangosabbnak kell lennie ahhoz, hogy észre vegyék. Ennek egyik, és a Jobbik esetében ismert eszköze, hogy egyre hangosabban hangoztat egyre szélsőségesebb szólamokat. Akár a Parlamentben is, mint arra volt már példa a közelmúltban is.

A másik, nem kevésbé veszélyes folyamat lehet, hogy a kormánypártok érezhetnek egyre nagyobb kísértést az így „felszabadult” politikai vegyértékek lekötésére. Az ilyen gesztusgyakorlás sem lenne új jelenség, és miniszterelnöki szinten szintén volt példa nem is olyan régen. Ez nyilvánvalóan azt eredményezné, hogy a kormányzati politika egyre inkább a radikálisnak hitt, annak mutatott, de valójában egy szélsőségesebb irányba csúszik. Kihasználva azt, hogy vannak olyan féligazságok, melyek kellően populista köntösben eladhatóak egy hordóról. No meg azt, hogy a jelen választani és magát regisztrálni is képes korcsoportoknak már csak hiányosan van tapasztalata a szélsőséges eszmék működésmódjáról. Márpedig a politikai cinizmus korántsem lenne idegen a Fidesz vezetésétől. Így Rozgonyi Ernő levelei, miközben egyértelműen egy negatív tükröt tartanak a Jobbik elé, óhatatlanul a hatalomnak is tükröt tartanak. Mert amennyiben számára a Jobbik nem elég radikális, nincs eléggé a szélen, akkor azt jelzi, hogy a jelen hatalomból kinézhető akár egy nyíltan neofasiszta irányzat parlamenti eltűrése is. Amennyiben pedig egy függetlenségi mandinerrel a Fidesz kebelére hajol, akkor óhatatlanul az előzőekben említett szélre-csúszást fogja illusztrálni. A jelen időben pedig ennek a lehetőségét demonstrálja.

Sajátos módon egy kormányzati tükör tulajdonképpen ennek az utóbbi lehetőségnek a fénysugarát veti vissza. Ezt a tükröt Németh Zsolt, a Külügyminisztérium parlamenti államtitkára perdítette meg az évértékelésében. Ebben ugyanis a hurráoptimizmus szólamait pengetve szólt kormány a nemzetpolitikájáról, és kijelentette, hogy „Magyarország a közép-európai szolidaritás talaján áll”. Ami egyébként önmagában nem is baj, ahogy a pozitív jelenségek megemlítése sem az. Azonban kicsit szelektív memóriára utal az, hogy éppen a szélsőjobboldal felé tett, és nemzetközileg sem arculatjavító események hiányoznak a mérlegből. Így valamiért kimaradt az elhíresült, és nemzetközi visszhangban sem szűkölködő Nyirő-temetés ügye, melynek egyik csúcspontja kétségtelenül Kövér László de facto eltiltása volt egy nemzetközi konferenciáról. Reagálva az országgyűlési elnöknek az Elie Wiesel-el való levélváltásában is megfogalmazott nézeteire. Ahogy Németh Zsolt arról is megfeledkezett megemlékezni, hogy sajátos szolidaritás-felfogásával Németh Zsolt és Kövér László átruccant kampányolni kicsit a szomszédba. Holott ott ebből ott nem igazán kértek.

De valamiért az azeri baltás orgyilkos ügye is hiányzik Németh Zsolt évértékeléséből. Holott neki első kézből lehetett információja. Azonban az is kétségtelen, hogy ennek megemlítése nem lenne teljesen alkalmas a kormányzati politika rózsaszín mázzal történő beburkolására. Meg talán annak felidézését is szükségessé tenné, hogy a Jobbik volt az a párt, amelyik támogatta a kormányzatot ebben a nemzetközileg és leégést jelentőakcióban. Lévén, hogy Gyöngyösi Márton, a később antiszemita hozzászólásával tömegtüntetést kirobbantó jobbikos képviselő volt az, aki messzemenően támogatta Ramil Sahib Safarov szabadon bocsátását. Tekintettel arra, hogy Németh Zsolt akkor még ellenezte ezt, az ügy agyonhallgatása úgy tűnik a kormány jelenlegi érdeke. Akár csak olyan szinten is, hogy a sikerpropaganda hordószólamai felülírnak minden mást. Elfeledkezve arról, hogy nem csak a diákokat ne lehet tartósan hülyének nézni, és az őszinteség hiánya a valós értelmű cselekvést gátolhatja. Már akkor, ha a görbe nyilatkozatok tükrébe nézve a végén az is elhiszi ezeket a mérlegeléseket, aki írja, és azt hsizi, hogy ezzel megoldotta a problémát. Holott, mint tudjuk, a fogyókúrához sem elég, és az anorexiát sem gyógyítja egy megfelelően görbített tükör. Pedig az éhség-sor tagjai alighanem szívesebben vetnének egy pillantást egy ilyen tükörbe, ahelyett, hogy a rózsás lózungok hiábavalóságait tapasztalják meg naponta.

Andrew_s
Comments on Facebook

2012. december 25., kedd

A karácsonyi kampánygépház mérlege.


A Hallgatói Hálózat karácsonyfája.
Forrás: Hallgatói Hálózat
A Karácsony sokaknak egyfajta leltár. Számba veszik, hogy mi az az ajándék, amivel a környezetükben élők kedveskednek, vagy talán a túlélésüket biztosítják. Néha pár nappal előbb, néha pár nappal később, már szinte az új esztendőbe is bele nyúlva. A házelnök például egy interjúval kedveskedett a népnek, mert ő azt tudta nyújtani Karácsonyra. Ahogy Orbán Viktor is egy TV-s beszélgetést nyújtott át a köznek. Megpróbálva legalább saját magát megnyugtatni, hogy a diákokkal semmi gond, és szinte mindent megkaptak. Míg másnap már mindenki mást is nyugtatgatott, hogy az ország a helyén van, és gazdasága stabil.

Az elsősorban vallási indíttatású ünnepként ismert Karácsony kapcsán talán nem illik ördögöket emlegetni, de mint tudjuk, azok ott szoktak lapulni a részletekben. Olyan kis gonosz izék, melyek kikezdik a nagy vezetők mondandójának komolyságát. Annak idején Kósáné Kovács Magda mondta ki azt az azóta közszájon forgó morális igazságot, hogy „Nem elég tisztességesnek lenni, annak is kell látszani”. Ez kétségtelenül igaz, azzal a kitétellel, hogy nem elég tisztességesnek látszani, annak is kell lenni. Talán erre is rímel Kövér László kijelentése, hogy „a politikában nemcsak az a lényeges, hogy mi micsoda, hanem hogy minek látszik”. Például, mivel a december a kinevezések időszaka is, néhány kinevezés akár politikai gesztusnak, a bennfentesség erősítésének, vagy akár karácsonyi ajándéknak is látszhat. Így volt ez 2011. decemberében is, amikor Szájer József feleségét, Handó Tündét az Országos Bírósági Hivatal elnöki posztjára jelölték. S nincs másként most sem, amikor Kövér László házelnök feleségének, Bekk Máriának például friss ropogós beosztást hozott az ünnep közeledése a szigetszentmiklósi járási hivatal vezetői kinevezésével. Így amikor Kövér László azt állítja, hogy azt, amit a jobboldal épít, a baloldal rombolja, Kósáné Kovács Magda kijelentése fényében az is igaz, hogy a jobboldal pedig azt rombolja. Valamiért nem érzik égető szükségét annak, hogy legalább tisztességesnek látszanak.

Talán bízva abban, hogy a kommunikációs csatornák formális, vagy informális uralásával bármi, bármikor beállítható úgy, ahogy tetszik. Legfeljebb egy kis etikátlan háttérnyomás kell a nyilatkozókra, mint a diákok képviselőjének esete mutatta. De nem gond, mert a hatalomnak erre is van megfelelő csinovnyikja a tarsolyban. Ha pedig már a diákokról van szó, akkor ugyebár mindent megkaptak. Majdnem mindent. Ígéreteket, naponta, és most is változó számokat, illetve provokációt. Elvégre készüljenek csak fel a valós életre. Listázással, és megosztással. Mely utóbbiban kétségtelenül Balog Zoltán hű társa lett a miniszterelnöknek. Félretéve a moralizáló lelkészt, és szolgálatba léptetve a HÓOK-kal egyedül tárgyalni kész minisztert. A december közepén még csak egyoldalúan közölt megosztási szándék a HÖOK jóvoltából egyre inkább valóság. De ez nem a Karácsony ajándéka, ahogy a Kossuth tér is karácsonyfa nélkül maradt. Pontosabban maradt volna a kormányzat jóvoltából. Ám, a diákság pótolta ezt a hiányt. A Hallgatói Hálózat felállította azt a fácskát, melyen díszként lógtak azok a szakok, melyek megszűnnek a dübörgő felsőoktatási átszervezések nyomán.

Bár, miként arra Semjén Zsolt rámutatott, vigyázni kell a demonstrációkkal. A KDNP elnöke ugyan a Dunába szórt rózsaszirmokra hivatkozott, de biztos a demonstrációk morális tartalmára gondolt. Karácsonykor keresztényként nem lehet másként. Konkrétan kijelentette, hogy Hoffmann Rózsa nagy dolgokat vitt véghez, és rózsaszirmokat a vízbe hullajtani, már majdnem olyan, mintha a Dunába lőnék az államtitkárt. Semjén Zsoltnak abban talán igaza is lehet, hogy a gesztus-értéke nem volt a legjobb az akciónak. Azonban annak fényében, hogy az antiszemitizmus elleni tüntetésen a KDNP nem szólalt fel, kissé visszás a diákokra való, valami antiszemita jellegű, címkeakasztási kísérlet. Ahogy a morális kioktatás is furcsa egy olyan politikustól, akinek diplomái kapcsán számos morális kérdés vethető fel. Mert, miként azt a Karácsonykor ünnepelt Jézus mondta: „Miért nézed pedig a szálkát, a mely a te atyádfia szemében van, a gerendát pedig, a mely a te szemedben van, nem veszed észre?” (Mt 7,3). Bár fel sem tételezem, hogy egy magát katolikusnak tartó párt vezetője ne olvasta volna a Bibliát.

Így bizonyára nem idegen tőle a szegények megsegítése sem, melynek egyik jele lehet a téli hidegben nélkülözők megsegítése. Például étellel a napi túlélés elősegítése jegyében, miközben a kormánypolitikában a kampány gépháza dohog tovább. Jelszavakat, frázisokat, nyilatkozatokat köpködve csak ki. Az meg nyilván optikai csalódás, hogy ezeken az akciókon nem kormányszervek jeleskednek. A Blaha Lujza téren például az ételosztás a Demokratikus Koalíció részéről a Karácsony előtti napon, míg az ünnep alatt az Ételt az Életért Közhasznú Alapítvány jóvoltából zajlott. Rekordot döntő sorokkal. Azoknak, akiknek talán rádióra, újságra sem telik, hogy tudják, az ország stabil, és gazdasága remek. Csak bőrükön érzik a hideget, meleget. S hidegben sem kapnak zsíros rokon-pozíciót, mert csak közemberek. Akik rosszul házasodtak, és eleget sem kapartak.

Andrew_s
Comments on Facebook

2012. december 24., hétfő

Üveggyöngyök Karácsonykor.


Üveggyöngyök. Ünnepi gagyik, amiért feláldozzuk a jelenünket? A távolság, ahova, bármilyen szépen is alszunk, sosem jutunk el? Tarka dísz, melyet magunkra aggatunk? Tarka álom, melyet magunkba temetünk? Álértékeink általában? Ki az, aki eldönthetné, ha mi magunk sem tudjuk néha. A hívők szerint Isten mindent lát. A hivő keresztények szerint Jézus, aki Karácsonykor született, megváltotta az embereket. A nem hívők sokasága azonban szintén megtartja a téli napfordulóhoz közeli ünnepnapot, S talán, a hivatalos rendezvényeket, az elvárt imákat leszámítva, alig különbözne a két csoport azon gondolatainak száma, mely Jézussal, vagy általában a szeretettel telik el. A mérleget finomítva talán inkább a szeretettel, és kevésbé Jézussal, a szeretet profétájával. Azzal, aki különben sosem várta el, hogy születése napját személyi kultuszhoz hasonlóan ünnepeljék.

Ám sokat tanított sokaknak a szeretetről. Arról a szeretetről, melyet felebarátinak mondott, és amelyről Pál azt tanította, hogy „a szeretet nem irigykedik, a szeretet nem kérkedik, nem fuvalkodik fel.”. S amelyről sosem tanította sem Jézus, sem Pál, hogy „mérd meg szeretteidet, és mond meg érzelmeid értékét üveggyöngyökben átszámolva”. Akár valós, akár csak a lelki üveggyöngyökben mérné meg valaki. Márpedig akkor, amikor a Karácsonyra készülve az utolsó pillanatokban még ajándékok után szaladgálunk, és a vásár közepén nyilall belénk, hogy még kinek nem vettünk semmit, vajon mi mást teszünk. Leltárt teszünk ismerőseink között, és beárazzuk a kapcsolatokat. Azt tesszük, amit olyan sokan mások is megtesznek velünk. Számolunk háromig Karácsonykor, és háromra szeretünk. Szeretünk? Méricskélünk? Üveggyöngyöket számolunk? A társadalmi konvenciók, elvárások hálójában talán magunkat is sikerrel meggyőzzük, hogy jól van ez így, De tényleg jól van ez így? Netán mégis helye lehet a kétségnek, hogy a vásárosoktól begyűjtött csomagok, az ismerősöktől begyűjtött ötletek mérnének bármit is? Miközben valahol mégis érezzük, hogy szeretni parancsra, elvárásra nem lehet. Valahol a mélyben sejtjük, hogy a másik emberben az embert fontosabb lehet, mint egy marék üveggyöngy.

S talán ez az, amiért a személyes hittől függetlenül mélyen beágyazott ünneppé tudott válni a Karácsony. Nem a jogrendbe beágyazottan, hiszen ahhoz elég lenne az évezredes vallási hagyományokra, vagy a napi politikára hivatkozni. Sokkal inkább a sok ezer nemzedékes kulturális hagyományokba ágyazottan. Annak a réges-régi tanítónak az emlékére, aki ki merte űzni a kufárokat a szellemiségből, és ki merte mondani, hogy minden emberi lény legjellemzőbben ember. Függetlenül a bőre színétől, és a zsebében őrzött üveggyöngyök számától. Ember, akinek joga van szeretni, és akit bárkinek joga van szeretni. S akinek kötelessége másban is tisztelni az ember, és akiben bárkinek kötelessége tisztelni az embert. Nem Karácsonykor, hanem mindenkor. Mert Jézus nem hirdette meg a Karácsonyt a saját ünnepének, és nem várja el senkitől, hogy méricskélje a másikat. A téli ünnepnap azonban mégis alkalmas lehet a személyes leltárra.

Arra, hogy ki-ki maga számolja meg a saját készletét. S akkor, ha nem talál a gyöngyökből eleget, talán rájön, hogy nem azok számától, hanem olykor egy mosolytól, egy pillantástól függ a szeretet. Erre ráébredve talán nem csak egy üres üzenet lesz az, hogy: „Kellemes ünnepet”.

Andrew_s
Comments on Facebook

2012. december 23., vasárnap

Ha nem tudod, hogy mit tegyél...


Mond uram mi a fenét csináljak?
Forrás: Amerikai Népszava
Ha nem tudod, hogy mit tegyél, akkor ne tegyél semmit. Gondolom sokaknak ismerős hozzáállás a világ problémáihoz, és nem is kell kormányzati tényezőnek lenni ahhoz, hogy valakinek így működjenek a problémamegoldó reflexei. Amikor azonban valaki kormányfő, vagy házelnök, akkor óhatatlanul feltűnő, ha hátradől, és semmit sem tesz. Még akkor is, ha néha az lenne a legjobb. Azonban a pozíció kötelez. Valamit muszáj mondani, mert a híveknek el kell tudni adni, és lehetőleg a sikerek részeként azt, hogy éppen semmi nem jut az eszébe, amivel a maga teremtette zsákutca hátsó tűzfalán túl tudna jutni a felcsattanás előtt. Mert nem biztos, hogy a hatalom leharcolt tragacsa kibírja azt, ha kezét-lábát felkapja, és a gázpedálra rátesz egy téglát.

Még akkor sem, ha talál önjelölt, és a hatalom iránt feltétlenül szervilis téglákat. A mindenkori hatalom felé szerviliseket. Annyira szolgaian hátratett kezekkel, hogy még egy tükröt sem tartanak azzal a felirattal, hogy „ki itt komcsizik, vegye elő önéletrajzát”. Mert a hatalommal együtt járhat a szelektív amnézia ígérete is. De ez egy annyira, de annyira másik történetnek látszik. Holott a naponta felbukkanó kommunikációban visszaköszönnek azok a valamikor megtanult szlogenek, és azok a valamikor berögzült reflexek. Aminek, az önnön harcostársak önnön kitüntetése csak a legutóbbi, és éppen ezért inkább feltűnő, mintsem kirívó esete. Bajnak tekintsük ezt? Talán igen, talán nem. Annyiban nem tekinteném bajnak, hogy az elszólások, önkéntelen gesztusok előbb utóbb leleplezik azokat a törekvéseket, azokat a cselekvési mintákat, amitől a krumplileves valóban krumplilevessé válik. Legyen az akár a diktatúrához való viszony, vagy a miniszterelnöki hatalom Istentől való eredeztetése. Ugyanakkor bajnak tekinthető akkor, ha nem feltétlenül értünk egyet egy olyan hatalmi struktúra restaurációjával, melynek lebontásáért sokan tettek sokat annak idején. Márpedig nem mindenki szereti a krumplilevest, és nem mindenki szereti, ha ennek ellenére erőszakkal próbálják leönteni a torkán.

Jogos lenne a kérdés, hogy mindennek mi köze van a kormányzati, parlamenti szereplők tehetetlenségéhez, vezetési stílusához? A Parlament esetében ez eléggé nyilvánvalónak látszik, mivel Kövér László vezetési stílusát az olykor elengedett megjegyzéseken kívül a kialakítandó hatalmi rendszer is mutatja. Kövér Lászlónak ugyanis meghozta a Karácsony a személyes testőrséget, rendőrséget, gárdát, ki tudja mit. Mármint ki tudja mit a tartalmánál fogva, mert azt tudjuk, hogy a csúcsfizetésért szolgáló Kövér-gárdát Országgyűlési Őrségként anyakönyvezték. De ennek létrehozása a tehetetlenség bizonyítéka is, hiszen jelzi, hogy a házelnök nagyon nincs a helyzet csúcsán, ha csak a saját képességeire, a saját retorikai készségeire van utalva. Ám, hogy még az ilyen, őrséggel megtámogatott konfliktuskezeléssel se kelljen olyan sokszor szembesülnie, az ülések megritkítása mellett döntött. A plenáris üléseket ismét háromhetes ciklusokban szándékozva megtartani. Ami visszatérés az előző Orbán-kormány azon időszakához, amikor szintén nem voltak már szakmai érvek, és csak számukra felesleges frusztrációként élték meg az ezzel való szembesülést. Ezért pedig az vesse az első követ Kövér Lászlóra, aki szeretne élő, egyenes adásban égni az ellenzéki kérdésekre adott választalanságban pörkölődve. Miközben a főnöke úgyis mindent a saját kicsi kezével akar vezérelni.  Mert természetesen ez a fajta ülésezési rendszer azt is jelzi, hogy „hiába ugráltok, úgyis az lesz, amit mi mondunk”. Ahogy annak idején parlamenti patkónak elég volt évente négyszer együtt bóbiskolnia, mivel helyette Népköztársaság Elnöki Tanácsa (NET), illetve a párt legfőbb szervezetei hozták a döntéseket. Tulajdonképpen, a diáktüntetésekről palizálva a kijelentést, „biodíszletté” degradálva a demokrácia közhatalmi szervezetét.

Egyébként éppen a diákság ügye az, ami a legjobban mutatja azt, hogy Orbán Viktor mindent maga akar megoldani, ha közben nevetségessé is válik. Mert elég nevetséges volt a három napos, majd egy hetes határidők megadása egy olyan kérdés rendezésével kapcsolatban, amit legfeljebb rendőri erővel lehetett volna annyi idő alatt lerendezni. Az pedig, mint láttuk legutóbb, nem jött be. Balog Zoltán pedig áprilisig akar megbeszélni a legutóbbi információk szerint. Előrevetítve azt, hogy Orbán Viktor a „ne tegyél semmit” jegyében az időhúzásban látja a megoldást. Az ugyanis, hogy valóban az oktatási reform lenne a legnagyobb tette a kormányzatnak, az kétséges. De az, hogy a „miniszterelnök szerint az új oktatási rendszert 2013-ban kell bejáratni, gördülékennyé tenni”, az világosan árulkodik arról, hogy fogalma nincs a helyzet megoldásáról, megoldhatóságáról. Megpróbál tehát időt kiharcolni, és bízik abban, hogy ezalatt valami csoda történik. Ha pedig az nem, akkor legalább a diákságot sikerül megosztania, lejáratnia. Esetleg hű keresztes-hadaival, annak jegyében, hogy „Európának keresztény kontinensként ismét tisztelnie kell az értékteremtő munkát, és munkaalapú társadalmat kell építenie”, a diákság érdekeit képviselőket kikiálthatja a kereszténység üldözőinek. S akkor mégis úgy érezheti, hogy tett valamit.

Andrew_s
Comments on Facebook

2012. december 22., szombat

Sajtóetika a mocsárban.


Válaszra várva az Átlátszó.hu felvételén.
A kormányzat szereplőinek és a hozzájuk közelre helyezkedőknek úgy tűnik továbbra is gond van a technikai felkészültségével. Ez a közösségi portálok kezelésével kapcsolatban már korábban is teljesen nyilvánvalónak tűnt, melyre az egyetlen érdemi reakció egy globális internet-cenzúra meglebegtetése volt. Az alternatív információs csatornák a jelen ismeretek alapján ismét bizonyították létjogosultságukat. No meg azt, hogy valami nincs teljesen rendben a kormányzati szócsövek kezelésének környékén. Erre az a videó-felvétel ad jelzést, amit az Átlátszó hozott nyilvánosságra a 2012. december 17.-i tüntetéssel kapcsolatban. Arról a mozzanatról, ami az MTVA-rádió épületén belül történt.

A helyzet előzménye az, hogy a Humán Platform tüntetéséről egy spontán felvonulás indult el, mely végül a közrádió előtt kötött ki. Ahol is megpróbálták a saját pontjaikat beolvasni, vagy legalább beolvastatni a közpénzből, tehát mindannyiunk költségére fenntartott stúdiók egyikében. Ahogy az Átlátszó oldalán is olvasható, Stein Róbert tartalomigazgató először felsőbb utasításra hivatkozva ezt megtagadta. Majd, gondolom az időközben megérkezett joystick-parancs hatására mégis hajlandó lett volna átvenni a beolvasandó pontokat. Végül a tüntetők képviseletében beengedték Tóth Fruzsina első éves szociológia-hallgatót, a rádió épületébe, és azzal az ígérettel engedték ismét útjára, hogy a hírműsorba beolvassák a pontokat. Ami meg is történt, de némi változtatással, mint az az interneten is meghallgatható. Idáig, önmagában legfeljebb csak azt veti fel, hogy alkalmas-e egy olyan média közmédiának tartani magát, melynek tartalomigazgatója a jelek szerint kézi-vezérléssel működik. Mert az nyilvánvaló, hogy önmagában semmi gond nem lenne az átvett pontok beolvasásával a tüntető mikrofonhoz engedése helyett. Sőt! Akár feszültséget csökkentő hatása is lehetne. Kiemelve, hogy valóban a közt tájékoztatja.

A pontok csonkított, megváltoztatott szövegű beolvasása az, ami sérti, sértheti az arányos köztájékoztatásról szóló elveket. Önmagában az ezt elrendelő szakmai alkalmassága már csak emiatt is megkérdőjelezhető lenne. A most internetre került felvétel azonban ennél sokkal komolyabb etikai kérdéseket is felvet:
  1. Etikus-e a pontokkal a rádióba érkező diák előzetes kifaggatása, akár interjúnak álcázva is?
  2. Etikus-e a pontok beolvasása előtt véleményt nyilvánítani azok tartalmáról?
  3. Etikus-e olyan helyzetet teremteni, mely alkalmas a nyomásgyakorlás feltételezésére?
  4. Etikus-e olyan helyzetet teremteni, mely a pontok ismertetésének a küldött meggyőzhetőségétől való függését sugallja?

Gondolom, remélem, nem vagyok egyedül, akik elég határozott „NEM”-mel tudnának csak válaszolni a kérdésekre. Amennyiben ugyanis nem a diák fogja beolvasni a pontokat, akkor még a neve is lehet indifferens adat. Az azonban biztos, hogy iskolája, végzettsége lényegtelen adat. Lévén egy közösség és nem iskolája nevében nyilatkozik. Ez lehet a beolvasást követő interjú része, de az előzetesen ezt megtartani inkább megfélemlítő, elbizonytalanító hatása lehet. Az, hogy a faggatást interjúnak álcázták, az nyilvánvaló, hiszen a felvételen megnyilatkozó hölgy maga közli, hogy újságíróként érdeklődik. Különben ugyanez a felvételen névtelenül maradó hölgy az, aki komoly meggyőzési, mondhatni agitprop-teljesítményről tesz tanúbizonyságot.

Gyakorlatilag ugyanazt elmondva, ami korábban más híradásokban is elhangzott, és nyilvánvalóan nem hatott a diákokra pozitívan. Így a pontok felolvasása előtti győzködés feltétel-közvetítő és nyomásgyakorló hatással bírhat. Ahogy a felvételen nyilvánvaló a szándék, hogy megpróbálják a küldöttet kibillenteni a nyugalmi helyzetből, és futólag sikerül is megzavarni. Olyan helyzetben, amikor a rádió dolgozói vannak kapun belül, és óhatatlanul hatalmi helyzetben, ez a fellépés nem csak mélyen etikátlan, de tulajdonképpen embertelen is. Elvégre a küldött nem profi politikus, aki preparált kérdésekre érkezett kipihenten válaszolni, hanem egyfajta néptribun csupán, akiben addigra „benne van” a felvonulás is. Ugyanakkor a felvételen nem hallatszik azok neve, és beosztási minősége, akik az MTVA nevében megszólalnak. Pusztán az a már említett önbevallás, hogy „újságírók vagyunk”, ami azért kicsit alatta van az udvariassági minimumnak, akkor, ha a másik félnek még a tanulmányaira is kíváncsiak voltak. Azóta, az Átlátszó.hu –n megjelent infprmáció alapján már tudható, hogy a „Stein Róbert mellett a videón szereplő hölgy Kocsis Éva, a 180 perc nemrég a Lánchíd Rádiótól a közrádióhoz került műsorvezetője”. Az sajtóetikai véleménytől függetlenül, arroganciából kétségtelenül jelest érdemel.

Az etikus viselkedés véleményem szerint az lett volna, hogy a diáktól átvett pontokat csonkítatlanul beolvassák, majd saját kétségeiket egy csatlakozó vitaműsorban ütköztetik ezekkel a pontokkal. Műsorba híva a hallgatói szervezetek, és akár a kormányzat képviselőjét, ha az képesnek érzi magát a vélemények közvetlen képviseletére. A küldött előzetes vitába hívása ebben az erőszakos, lekicsinylő stílusban semmiképpen nem tűnik elfogadhatónak. Így jó lenne tudni azt, hogy az MTVA nevében ki, és milyen minőségben tett fel kérdéseket. Már csak azért is, mert kérdező hölgy még annyira sem volt képben, hogy a tüntetés nem a Kossuth térről, hanem az Emmi elől indult. De ami a lényegesebb kérdés lehetne az a sajtószervezetek reakciója. Annak idején Obersovszky Pétert elmarasztalta a MÚOSZ etikai bizottsága az elhíresült Schmitt-interjú kapcsán. Most érdekes lenne az antifasiszta tüntetés kapcsán hallgató szervezett etikai bizottságának állásfoglalása a rádió épületében történtekkel kapcsolatban. Azt borítékolom, hogy első körön a rejtett kamerás felvételt fogják elítélni. A második kör érdekelne ebben az esetben. Az, hogy mit szólnak a rádió közismeretlenül maradt, mert be nem mutatott munkatársainak viselkedéséhez.

Andrew_s

Comments on Facebook

A Bayer-féle Orbán-támogatás elismerése.


Nagy Imre temetése kaméleonnal.
Forrás: EgyenlítőTV
Kövér László alighanem nosztalgikus hangulatba került, és ifjúságának az a korszaka csillanhatott fel szeme előtt, amikor még olyan dalra fakadhatott, hogy „Egy a jelszónk, a béke, harcba boldog jövőért megyünk”. Lehet, hogy a Békemeneteket is ez a nosztalgia hozta létre, mivel kormányzat permanens szabadságharcának felelősségmaszatoló segédcsapataként keveredett annak idején először az utcára, és legutóbb sem igazán töltött be más szerepet. A Balog Zoltán Emmi-miniszter által elnökölte kuratóriummal bíró Polgári Magyarországért Alapítványnak azért tetszett, és így megkapta a Polgári Magyarországért Díjat. Melynek alkalmából Kövér László mondott beszédet.

De még milyet! Minden esetre olyat, ami biztosan legalább rész igazságokat leplezett le még akkor is, ha azért sejtéseink eddig is lehettek ezekről. Mert szóla az animált bajusz, hogy amennyiben a “a kommunisták hatalomba való első visszatérése” előtt, azaz 1994 előtt, szerveződik meg, ma nem itt tartana az ország. S ebben biztos, hogy nagy igazság van. Függetlenül attól, hogy számosak szerint itt sem, míg mások szerint előrébb a boldog jövő felé vezető orbáni úton. Ami azonban ezek alapján biztos, hogy immár biztos, Fidesz-es forrásból tudhatjuk, hogy a Békemenet szervezésére valóban az ellenzék féken tartása, netán megfélemlítése érdekében került sor. Azért a fellépések, az orbáni beszédek tapsoncbiztosítása, és a díjat átvevő Civil Összefogás Fórum legutóbbi plakátháborúja alapján volt erről némi elképzelése az újságot olvasóknak. Mégis, jó biztosat tudni, még akkor is, ha nem mindig felemelő érzés. Mert az, hogy egy kormánynak egy saját minisztere által gardírozott alapítvány díjával kell elismernie egy, a saját céljait szolgáló, és az ellenzékben ellenséget keresve működő szervezet működését, az nem túl felemelő. Ha nem is egyedül állóan újdonság talán a történelemben.

A polgári menetelés hőse díját különben a Csizmadia László, a CÖF alapítója és szóvivője vette át, és a vele járó kétmillió forintnak nyilván helye lesz a jövőben. Esetleg elteszik azokra a napokra, amikor majd jön a következő Békemenet. Bayer Zsolt szerint talán a diákok ellen, akik szerinte csak a balhét akarják, miközben erre a közeli napok eseményei is rácáfolnak. Még akkor is, ha az Index tudósítása szerint Balog Zoltán miniszter hiányzik a diákokból a méltóság. Mert nyilván méltó dolog lekicsinylő nyilatkozatokat tenni valakire, akivel maholnap tárgyalóasztalhoz fog ülni a jövő érdekében. Ha nem egy díjátadóról lenne szó, és nem egy miniszterről, akkor alighanem szimplán bunkóságnak lehetne ezt címkézni, ha a tudósító nem nézett be valamit. De miniszter esetében inkább olyan eufémizmusokat illik mondani, mint amilyen az apolitikus jelző. Bár kérdés, hogy egy apolitikus politikus vajon politikus-e? Ám miért pont egy erőforrásügyi miniszter legyen alkalmas arra a feladatra, aminek bársonyszékét megkapta ideiglenes koptatásra.

Némileg Balog Zoltán szövegére rímelt talán az országgyűlés elnökének egy hasonlata is. Arra nézve, hogy a Békemenetet Nagy Imre újratemetéséhez hasonlította. Igaz, akkor talán Orbán Viktornak kellett volna beszédet mondania. Némileg borostával ellátva, és biztos információkkal arra nézve, hogy mi várható a következő napokban. Azonban a miniszterelnök már kikonzervatívosodott a borostás korszakból. S alighanem fogalma sincs arról, hogy mit hoznak a holnapok. Például a már emlegetett diáktüntetésekkel kapcsolatban, melyek kapcsán szinte naponta változó keretszám-, és ösztöndíjrendszer-ötletekkel próbálja menteni, ami szerinte még menthető. Miközben a diákság szempontjából egyre menthetetlenebbnek látszik. Talán, ha maradt volna a régi rendszer, és erről is Moszkvában hoznak döntést, mint az Orbán Viktor által fennen beblattolt szovjet csapatkivonásról. Talán. Ám most egy felelős miniszterelnöknek kellene felelős döntést hoznia. Még akkor is, ha Bayer Zsolt kivezényli népeit békemenetesen ellentüntetni. A béke és barátság megdönthetetlen egységének kereplős jegyében.

Andrew_s

Comments on Facebook