2013. január 12., szombat

Még mindig takar a válság homálya.

Sétálunk, kaszálunk, elkaszálunk
Forrás: Dezeen

A jelen írás alapja csaknem három éve jelent meg az euroASTRA-n „A válság jótékony homálya” címmel. Akkor a világon végigsöprő válság adta az aktualitását, míg most hazánkban a tartósnak ígérkező recessziós elvárások, szektorális különadók látszanak rögzíteni válság-környezetet. Így az eredeti szövegben szinte semmit nem kellett változtatni. A verziókat összehasonlító türelmes emberektől tehát előre elnézést kérek, hogy inkább csak aktualizálásokkal, és esetleges hibajavításokkal fognak találkozni. Miközben továbbra is vitatkozhatunk azon, hogy a folyamatnak az elején, a közepén, a mélyén vagyunk-e egyáltalán. Esetleg már el is süllyedtünk az iszapban. Így az, ami még életjelnek látszik, az csupán pár, még a felszín felé törekvő búcsúbuborék. Ezen békésen, vagy kevésbé békésen vitatkozzanak nyugodtan a felkent szakértők. Sokkal okosabbakat, amiket ők kitalálnak úgyis nehéz lenne előállítani. Azon a sokszor gondolatkísérleti szinten, melyen a közműsorokban szereplők felszólalnak, mindenképpen nehéz lenne.

Van azonban pár olyan szempontja is a válságjelenségeknek, amit ritkábban látszik feszegetni a közgondolkodás. Talán, mert a pajszert olyan ládák réseibe kellene beletuszakolni, melyekből könnyen Pandora szelencéje lehet. S a dobozból kiszabaduló rettenet megülné a témát feszegető politikai, politológusi, vagy ki tudja milyen  karrierjét. Ez a szempontrendszer pedig az, hogy a válságnak akár pár pozitív hatása is lehet. Akár mindenki számára pozitív, akár csak az egyes emberek számára jótékony. A nagy közkesergésben azonban ezeknek tényleg nehéz hangot adni, de attól még létezhetnek. Például, a köz számára pozitív hatású lehet, hogy sok területen előbb-utóbb kénytelenek leszünk tiszta lapokból új kártyavárakat építeni. Mert az alighanem könnyen belátható, hogy számos látszatmegoldás további finanszírozására nem lesz fedezet. Mert bármilyen könnyű, és politikailag vonzó is lehet ígéreteket tenni, a válság előbb-utóbb úgyis a nyakunkba borítja a vödörnyi jeges vizet ébresztőnek. S bármennyire is jeges a víz, a tiszta víz pohárba kerülése hosszú távon talán megéri még akkor is, ha nem is csak néhány csepp freccsen az arcunkba.

A személyes hasznok azonban sajnos sokkal szélesebb körben érinthetik az embereket. Ez pedig az, hogy a válság, a recesszió, hívószóként remekbe szabott kifogás. Mert mi legyen akkor, ha már régen változtatni kellett volna egy cég struktúráján, de eddig nem volt meg az elszánás és bátorság. Itt a válság, mint kifogás. S ez még a jobbik eset, mert a végén akár valami jó is kisülhet belőle. De mi legyen akkor, ha a vezetői tudáshiány vezet valami mennydörgősen rosszul elsülő dologhoz? Akkor is adott az új vezérszólam: „Globális (esetleg Nemzeti) gazdasági bajok vannak”. Az embereknek fel lehet mondani, vagy akár mindent szét lehet robbantani. Mert hát a válság az mégiscsak olyan, ami globalizált. A cég szemszögéből mindenképpen. Nem az a szegény vezető tehet róla. Nem igaz?

Nem igaz, de ezzel alkalmasint nem igazán foglalkozik senki. A suta vezetőnek nem érdeke foglalkozni vele, hiszen ahhoz önkritikusan kellene szemlélnie azt, amit tesz. Akkor meg már régen nem lenne vezető. A kirúgottak hiába mondanák, mert rajtuk a bélyeg, hogy csak azért mondják, mert vesztesek. A maradók pedig hallgatnak és tűrnek, mert a villanyszámla a következő hónapban is megérkezik. A vezető pedig tehetségtelensége dacára marad a vezetői poszton. S minden nap azzal a nyugodt tudattal fekhetik, hogy aznap sem bukott le. Mert a válság, az kérem szépen válság. S már a jó régi mondás is azt tartotta: „jó kifogás, sose rossz”. S neki a válság tényleg jó. Mert egyrészt annyit biztosan fog keresni, amivel majd csak meghúzza magát az autója vagy villája valamely szegletében.

Mert a válság homálya óvó függönyként fogja megvédeni attól, hogy kiderüljön a személyes inkompetenciája. A régi automatizmusok alapján meg szinte biztosak lehetünk benne, hogy minél nagyobb asztalnál ül az illető, annál nagyobb körre mutogathat maga körül, ha véletlenül mégis felmerül a személyes felelősség. Legyen szó szinte bármilyen szinten vezetőről, hiszen mindig lehet egy következő lépcsőfok. A felmerülő lényegi aggályok elébe ugyanis aligha fog kiállni. Ott lesz az, akit ezért fizetnek, vagy csak kinevezik, esetleg egy későbbi buksi-simogatás reményében a „nemes” feladatra. Szóvivő, aki viszi a szót, tanácsadó, aki viszi a balhét, és sofőr, aki viszi a sleppet. Vissza a homályba, a válságra hivatkozó kommunikációs függöny mögé. Ahonnan tovább lehet kifele intézkedni és körbe-körbe mutogatni.

Andrew_s

Nincsenek megjegyzések:

Megjegyzés küldése