2013. február 27., szerda

Érdemesítetten mesés benzináraink.

Egy biztos benzin-játéktér.
Forrás: Lego
Annak idején, a rendszerváltás környékén, a taxis-blokád kialakulásában nem kis szerepe volt annak, hogy a benzin ára áttört egy lélektani határt. Ma alighanem sokan egész jól kiegyeznének az akkori üzemanyagárakkal. Még talán akkor is, ha az inflációval arányos értéket számítanánk ki. Ugyanakkor, mivel szinte mindenkit érint az üzemanyagok ára, érthetően tekinthető olyan paraméternek, ami alkalmas lehet a tömeges figyelemfelkeltésre. Gond legfeljebb akkor van, ha egy hatalmi tényezőn a saját korábbi nyilatkozatai, cselekedeti kérhetők számon. Márpedig a Fidesz most betévedni látszik ebbe a zsákutcába.

A legfrissebb hírek szerint immár a gazdasági tündérek legfőbb pásztora ismerte be a kormányzati tehetetlenséget a benzin árának alakulása kapcsán. A hír kapcsán persze megszólaltak azok a hangok, melyek szerint nem csak ebben tehetetlen a kormány, és jelesül Matolcsy György. Elvégre nem okvetlenül a kompetencia csúcsa az, ha bejelentenek egy rezsicsökkentési kampányt, majd kiderül, hogy leginkább az állami elvonások kapcsán lehetne ezzel tenni valamit. Az már csak hab a tortán, ha az ezt megszellőztető szolgáltatót törvényileg akarják a sarokba állítani. Tekintettel arra, hogy az üzemanyag árában is jelentős szegmens a jövedéki adó, az említett kormányzati tehetetlenség egyik oka a bevételi telhetetlenség is lehet. Elvégre már korábban is olvashattunk véleményeket arról, hogy a jövedéki adótartam változtatása egyfajta pufferterületet jelenthetne a lakosság inflációs terhelésének csökkentése érdekében.

Ilyen javaslat volt az, hogy akkor, ha „tartósan legalább két hétig 265 forint fölött van az ár, csökkentsék a jövedéki adóhányadot 20%-kal”. Az említett árból rögtön látszik, hogy ez a javaslat nem az elmúlt hetekből származik. S valóban, a hír 2006-ból származik, és a javaslatot a lakosság érdekének védelme jegyében a KDNP adta. Jó lenne, ha mostanában is hallhatnánk a párttól hasonló véleményeket, hiszen kormánypártként lobbi-ereje is nagyobb van, mint akkortájt. De Semjén Zsoltnak, vagy pártársainak az ebbe az irányba ható nyilatkozatait nem sikerült megtalálnom az elmúlt napokból. Holott kár lenne azt hinni, hogy a KDNP-nek csak a regnáló kormány obstruálása esetén számít az istenadta nép napi terheinek csökkentése. Ez még akkor sem lenne ildomos, ha nem lenne egyedül.

A benzin árának alakulása kapcsán ugyanis a Fidesz részéről szintén különböző, a szélkakashoz hasonlóan mozgó előjelekkel bíró nyilatkozatok találhatóak. Ágh Péter 2006-ban dobta be egy sajtótájékoztatón, hogy a Gyurcsány-kormány tehet az üzemanyagárak emelkedéséről. Majd Szijjártó Péter és Révész Máriusz akkortájt arra tette le a voksát, hogy a forintárfolyam gyengülése is hozzájárult a tankolási költségek emelkedéséhez. Sajnos erre a nyilatkozatára Szijjártó Péter már emlékezett, amikor négy évvel később, szekundánsként Kósa Lajossal, azt az ominózus, és a forintot lejtmenetre küldő nyilatkozatot tette. Miközben szintén Szijjáró Péter síkra szállt, 2009-ben, az üzemanyagok jövedéki adójának csökkentése mellett. A kormányváltást követően azonban mintha ezt a törekvést is a szelektív amnézia köde burkolta volna be. Némi nyócévezésre azért tellett már a kormányzás első évét követően is ezügyben. Ellenben a gazdasági tárca számos egyéb adónem kivetésével is tarkította a cégek és az állampolgárok életét. Abban bízva talán, hogy a számos és kiszámíthatatlanul sorjázó adók sűrű erdeje talán az üzemanyagok adótartalmának mamutfenyőit is takarni képes.

Miközben olyan tranzakciók is kelthettek be nem igazolódott várakozásokat, mint a MOL tulajdonképpeni visszaállamosítása. Ettől az akciótól, ha el is tekintünk az ügylet fedezetének megteremtési módjától, joggal lehetett volna az üzemanyagárak csökkenését várni. Aki azonban ebben hit, az alighanem komoly szintet léphetett hiszékenységből. Elvégre maga Matolcsy György mondta ki a gazdaságpolitikáról, hogy tündérmese. De az említett tranzakció legalább a költségvetési hiányt sem csökkentette. Így bőven akadtak olyan likak a rendszerben, melyek igen alkalmasak maradtak az időközben begyűjtött magán-nyugdíjpénztári vagyon elnyelésére. Ahogy több vélemény szerint a MOL-tranzakció sem jöhetett volna létre, ha Selmeczi Gabriella nem védi meg az említett vagyont a kormány számára. S alighanem az energetikai kitettséget sem csökkentette az említett tranzakció, mivel olajlelőhelyben sem lettünk gazdagabbak ettől. Ahogy más kormányzati felszólalásoktól sem változott meg hazánk geográfiája. Bár az egyenlítőt a banántermesztés bázisának szélesítése érdekében lehet, hogy csak ide kellene beszélnie a kormányzatnak.

Matolcsy György azon nyilatkozata azonban, az új hazai olajlelőhelyek feltárásig, felér néhány tény beismerésével. Az egyik, hogy kormányzat energetikai beruházásainak még a politikai hozadékát tekintve sem sok valós értelme van. Egy másik, hogy bár maga a Fidesz egyik EP-képviselője fogalmazta meg egy átfogó energetikai stratégia kidolgozását 2009-ben, ennek nem látszanak jelei. Így aztán Orbán Viktor azon kijelentése 2009-ből, hogy az új kormány majd megteremti Magyarország energiafüggetlenségét elég blöffszerűnek tűnhet. Igaz, ő akkor 20 évre irányozta ezt elő. Megüzenve már a választások előtt a kormányzati hatalomvágyát. Ami, a legutóbbi nyilatkozatai alapján nem annyira tűnik blöffnek. Addig pedig mindenki menjen csak tankolni és támogassa az abban foglalt jövedéki adóval például azt a kiadványt, amiben megmagyarázzák, hogy milyen jó is neki.

Andrew_s

2013. február 26., kedd

Az egyetemi elbocsátások margójára.

Forrás: Eduline
Az ELTE Bölcsészettudományi Karáról igazán el lehet mondani, hogy nem panaszkodhat a média figyelmének hiányáról. Még akkor sem, ha ez a figyelem elég kétes előjelekkel is bírhat néhány esetben. A diákság egyetemfoglalása, köszönhetően a diákságnak, például kifejezetten pozitív előjelű üzenetet hordozhat. Miközben néhány erősen negatív érzelmeket kavaró eset ugyancsak ehhez az oktatásügyi entitáshoz köthető. Mely hírek egyike, hogy az elbocsátások hulláma utolérte az ELTE BTK-t.

Tulajdonképpen az ELTE BTK-t is, mivel a recesszió, vagy a nyugdíjazásra és a nyugdíjkorhatárt elérőkre vonatkozó törvények átkalibrálásának hatására nem csak az egyetemen dolgozókat, oktatókat fenyegeti a munkanélküliség árnyéka. Ez egyébként azt is jelenti, hogy az egyetemi elbocsátások kapcsán még kommunikációs előnyöket is lehet kovácsolni az általános bajból. Amikor ugyanis elegendően nagy és sűrű a recessziós szmog, akkor egyre nehezebb a benne fuldoklókat egyenként számba venni, és egyenként képviselni. Miközben egyre komolyabb fenyegetést jelenthet az, ha valakit megfenyegetnek az egzisztenciális fuldoklásban való aktív részvétel lehetőségével. S tulajdonképpen itt lehet visszakanyarodni egy kicsit a diáktüntetések, illetve a médiában elhíresült iskolafoglalások, majd az ELTE-s egyetemfoglalás irányába.

Az ugyanis teljesen nyilvánvaló, hogy a diákság akciója szálkává vált a hatalom szemében. Különösen azt követően, hogy a kezdetektől elég jelentős volt a tiltakozóakciók rendszerének hibatűrése. Sem a burkolt, sem a nyílt utcai, majd egyetemi provokációra nem reagált kukadöntögetésekkel, és rendőrségi ostrommal. Pedig nem lehet megvádolni a hatalmi szolgaréteget a fukarság bűnével a provokációk spektrumát tekintve. Elég, ha a rendőrségi előállításra, a sajtóetikát megcsúfoló rádiós akcióra, vagy legutóbb az ultrák egyetemi fellépésére gondolunk. Miközben persze megjelentek a diákságot egységbemaszatoló szándékkal lejáratási kísérletek és az alig burkolt fenyegetések a diákság felé. Mely utóbbiból az új államtitkár is asztalra tette a magáét.

S ez az a pont, ami akár kapcsolatot teremthet a diákok akciói és az egyetemi elbocsátások között. Természetesen anélkül, hogy belelátnék Klinghammer István, vagy a kormányzat más hatalmat képviselő tényezőjének a fejébe, egy gondolati gombolyag felfejtésére, egyfajta gondolatkísérletként. Ennek bevezetéseként érdemes számba venni azt, hogy a diplomás pályakezdők között többek szakmai karrierjére az egyetemi kutatások adhatják meg a szükséges kereteket. Ez akkor is igaz, ha szakmailag sokszor éri az így pályakezdőket az a gyanú, hogy szinte semmi gyakorlati tapasztalattal válnak majdan egyetemi oktatókká. Az említett gyanú megalapozottsága ugyanis a jelen gondolatkísérlet szempontjából nem befolyásoló tényező, és legfeljebb hangulatkeltésre lenne alkalmas. Adott tehát egy pályakezdőnek tekinthető, fiatal oktatói réteg, akinek a további szakmai, vagy akár egzisztenciális pályafutása az egyetem nyújtotta keretektől függ.

Az is nyilvánvalónak látszik, hogy legtöbbször a pályakezdéshez közeli oktatói réteg az, aki a diáksággal közvetlen kapcsolatot tartó feladatokat kapja. Gyakorlatok levezetését, szemináriumok megtartását, és hasonlókat. Ugyanakkor életkori sajátosságok miatt is a tanársegédek, doktoranduszok azok, akik legközelebb állnak a diáksághoz. Így nem lenne különösebben sokkolóan meglepő az, ha a diáksággal szolidaritást vállaló oktatók java része ebből a körből kerülne ki. Nem feledkezve meg persze arról sem, hogy a szolidaritást nyújtók, például az Oktatói Hálózat puszta léte önmagában is kihívás lehet a hatalom számára. A hatalom ugyanis aligha örül annak, ha az ellene szerveződők társadalmi bázisa kiszélesedik. Legyen ez a szélesedés akár horizontális, vagy akár vertikális, mivel a területi kiterjedtség növekedése éppen olyan problémás lehet, mint az egyre több társadalmi rétegre való „átterjedés”. Márpedig a diákság mozgalma egyre inkább kiterjedt a vidéki egyetemekre éppen úgy, ahogy „megfertőzte” a középiskolásokat és az oktatókat is. Melyek közül a középiskolások egyszerűbben sakkban tarthatónak ítéltethettek az érettségik közeledtével.

S itt jutottunk el a nyugdíjazásokig. Természetesen nem azért, mert a fiatal oktatók azonnal nyugdíjba akarnának vonulni. Azonban talán nem túlzó feltételezés, hogy valójában a nyugdíjkorhatárt elérő kollegáik lehetnek azok, akikben támogatóra lelhetnek. Részben éppen azért, mert ezek azok a kollegák, akiket már saját tudományos eredményeik igazolna. Saját munkásságuk ad súlyt szavaiknak. Miközben az egyetemi hierarchia keretében nekik van lehetőségük közvetlenül beleavatkozni a pályakezdők életébe. Elvégre, függetlenül attól, hogy ki és milyen vehemenciával kéri ki magának, mégiscsak a tanszékek, karok vezetéséhez közel ülők kezében van a szakmai-, és pénzcsap. Befolyásolhatják, hogy mely fiatal kutató, oktató témája kap, vagy nem kap támogatást. Asszisztenciát, szakdolgozati témakiírást, vagy akár közvetlenül pénzt. Ugyanakkor éppen ezek az idősebb oktatók azok, akik eljuthatnak arra a pontra, hogy szolidárisak merhetnek lenni a diáksággal. Akár csak annyira is, hogy hallgatólagosan támogatják a diákrendezvényeken részt vevő kollegákat. De, természetesen közvetlenül is, mivel nem egy szakmailag és pedagógusként tisztelhető egyetemi oktató „saját jogon” is igen népszerű lehet a diákság körében.

Így aztán talán nem teljesen lehet meglepő, hogy az egyetemek pénzforrásait olyan államtitkár felügyeletére kellett bízni, aki nyilvánvalóan nem szimpatizál a diákság mozgalmaival. A pénzcsap csepegési sebességével nyilvánvalóan kialakítható olyan helyzet, hogy amelyik egyetem rezisztensebb a diákmozgalmakkal szemben, az jobb ellátásban részesül. Amelyiken pedig kiterjedtebbekké válnak a diákmozgalmak, ott összébb szorul hatalom marka a támogatások körül. Ehhez persze célszerű kiiktatni azokat az oktatókat, akik esetleg bírnak akkora lobbi-erővel, ami kellemetlenné, netán megkerülhetővé teheti ezt a fajta manipulációt. Szintén kiiktatandóak lehetnek „természetesen” azok is, akik népszerűek, és a diákokkal való szolidaritásra hajlamosak. A helyükre pedig gond nélkül pozícióba emelhetők azok, akik már leteszik az akár csak informális hűségesküt a hatalom felé. Ezzel elérhető egyrészt az, hogy az egyetemi döntéshozók akár tanszékvezetési szintig, vagy még lejjebb is a hatalom felé lesznek feltétel nélkül lojálisak. Másrészt, részben ennek köszönhetően egzisztenciális fenyegetés kézbesíthető azok számára, akik szolidárisak a hallgatósággal, de pályafutásuk a hierarchikus elöljárókon múlik.

Ha ugyanis a diákságról sikerül leválasztani a velük szolidáris rétegeket, és esetleg magát a diákságot is megosztani, akkor az elháríthat néhány akadályt az oktatáspolitika ellenzékének felszámolása elől. Az is érthető, hogy a diákság az ebben a helyzetben egyik legmegfelelőbb válaszreakciót választotta. A szakmai alkalmasság vonzó megvitatása és a személyes indíttatások félre tételével a tanárokkal együtt tiltakoznak a kényszernyugdíjazások ellen.

Andrew_s

2013. február 25., hétfő

Antikommunista narancsködök.

Forrás: Gépnarancs
A kommunizmus áldozatainak emléknapja alkalmából számos politikus gondolta már egy nappal korábban is alkalmasnak az időpontot, hogy véleményét, vagy akár indulatait artikulálja. Olcsó retorikai fordulat lenne arra hivatkozni, hogy talán az egyetlen dokumentált kommunista közösség Jézus és tanítványainak közössége volt. Miközben természetesen érthető, hogy politikai és nem a megvalósult kommunizmus kétségtelenül létező áldozataira gondolva vonult fel a politika. Azt követően, hogy Orbán Viktor az alsógatyákról értekezve előkészítette a terepet az évértékelője közepette.

A miniszterelnök a kábítószercsempészekkel párhuzamban hirdetett harcot azok ellen „akik vörös alsónadrágjukat narancssárgára cserélték”. Noha aligha gondolt arra, hogy a narancsszínű alsónadrágoknak akkora keletje lesz, hogy csempészárúként kell majd lecsapni az azzal esetleg dugiban kereskedőkre. Az azonban kétségtelen, hogy tekinthető jó hangulati felvezetőnek azokhoz a megnyilvánulásokhoz, melyek pár nappal ezt követően törtek a felszínre. Talán azzal a szándékkal is, hogy eljátssza Tuskó Hopkins szerepét. Elvégre igaz, hogy bárkire nézve „az egyetlen mód, hogy ne hiányozzon a névsorból: ő olvassa!” Még akkor is, ha a szerepeket értelemszerűen módosítani kell a Rejtő Jenő által leírtakhoz képest. Annyiban, hogy amennyiben olyan határozza meg a kommunisták körét, aki a saját asztala körül ülők közt is bőven találna a vörös pöttyeiket vörös gatyába rejtőket, addig azt olvas bele a névsorba, akit akar. Ami azért nem változtat azon a tényen, hogy a Fidesz-ben és holdudvarában is igencsak vannak alsóilag rétegesen öltözött kollegái a miniszterelnöknek.

Talán ez is kicsúszott a honvédelmi miniszter látóköréből, amikor kommunizmus áldozatainak emléknapja alkalmából tartott beszédet Esztergomban. Azt üzente ugyanis, hogy „Amíg Európában a vörös csillag nem önkényuralmi jelkép, amíg nem jön létre a kommunizmus nürnbergi pere, ahol az emberiség egyszer és mindenkorra elítéli a totális rendszerek minden formáját, addig a kommunizmus nem múlt idejű történelem”. Egyben persze egy erős képzavarba is belekeveredve, mivel a nürnbergi per elsősorban embereket és tetteket vont eljárás alá. S a per következménye, az ott feltártak járultak nagyban hozzá ahhoz, hogy az embertelen náci ideológia megvetés tárgyává vált mindenki számára, akiben a humánumnak legalább szikrája felvillanhat. A kommunizmust, mint eszmerendszer egy kicsit talán más. Mert összességében, a populista hangulatkeltés szándékát felismerve érthető Hende Csaba szándéka. Azonban egy minisztertől talán elvárható, hogy különbséget tudjon tenni egy eszme, az eszme nevében cselekvők, és egy olyan jelkép között, mely nem állt kizárólagos használatban az adott eszme követői számára. Ha egy minisztertől ez a különbségtétel elvárható, és Hende Csabáról feltételezzük azt a történelmi tudást, ami erre alkalmassá is teszi, akkor túl sok ok nem marad, amiért a képzavaros kijelentés elhangozhatott. Marad a populista hangulatkeltés, és a napi problémákról való retorikai figyelemelterelés.

Ami finom tereléssel Wittner Mária, mint a Fidesz vörös-csillagügyi megbízottja, még véletlenül sem gyanúsítható meg. Egyszerűen kijelentette, hogy „ha nem kérnek bocsánatot, nincs bocsánat”. Mármint az ’56-os megtorlásokban részt vevők számára. Amivel magánvéleményként nem is lehet vitázni. Wittner Mária így érzi, és ezzel közreadta azt az ars poetica-t, hogy ő addig fogja dédelgetni magában a gyűlöletet, ameddig csak él. Ami magánemberként jogában áll, és legfeljebb sajnálni lehet érte. Politikai szereplőként persze ez már nem teljesen igaz. De Wittner Mária már annyi kirohanást tett az utóbbi évtizedek különböző politikai eseményei, vagy csak a parlamenti munka során, hogy meglepetéssel is csak mérsékelten tud szolgálni ebben a műfajban. Miközben, korántsem húzva egyenlőségjelet az események között, azért tőle sem ártana legalább egy kis bocsánatkérés a TV-székház felgyújtásához vezető folyamatokban játszott szerepéért. Ám nem áltatom magam azzal, hogy ez a közeljövőben be fog következni. Elvégre az, aki egész életét a mások szemében, talán már rég elkorhadt, gerendák vizslatásának szentelte, az aligha fog a saját apró szálkáival foglalkozni. Ugyanez okból azt is kár feszegetni, hogy bár a bocsánatkérés erény, a bocsánatnak nem előfeltétele. Ahogy a bocsánat és a felejtés sem azonos.

S ebből a szempontból Áder János nyilatkozata volt talán az egyik leginkább mértéktartó. Igaz, köztársasági elnökként a szerepéhez jobban illik a mértéktartó nyilatkozat, mint az egykori vakondokvadászat szóvirágai. S legalább a korábbi pártharcostársaktól eltérően igyekezett elkerülni a populista pongyolaságok csapdáinak jó részét is. Alkalmazkodva ahhoz a mindenkit képviselni szükséges szerephez is, melyet Brüsszelből hazajövet felvállalt a hazai politikában.

Andrew_s

2013. február 23., szombat

Orbán és a csecsemők.

Mond szépen: V-i-k-t-o-r
Orbán Viktor évértékelője érthetően volt a figyelem középpontjában. Az is világos, hogy többen, többször fogják elemezni. Akár mondatonként, frázisonként állítva fel a nyilvánvaló tévedéseket, vagy akár a történelmi párhuzamokat a szövegben. S persze elemezve a gesztusnyelvet, amit alkalmazott, és amit az élő közvetítés révén szinte bárki tanulmányozhatott. Beleértve azt is, hogy a miniszterelnök végképpen felhagyott a rögtönzéssel, és szinte a spontán tréfának szánt mondatokat is olvasta.

Holott nem lehet azt mondani, hogy a Balog Zoltán emberi erőforrás miniszter, meglehetősen üres frázisokat pufogtató, felvezetőjét követően adatokban bővelkedő beszédet hallhatott a nagyérdemű. De talán kár is lett volna komoly adatokkal tarkítani a felolvasott leckét, mivel a recesszió és a hatalmi pánik áldozatainak aligha lehet elmesélni, hogy nekik márpedig marha jó. Csak nem, illetve rosszul látják. Bár, az utóbbiban azért lehet valami. Elvégre akkor, ha a cső hatalom oldali likán keresztül néznek, akkor láthatják talán a tejet, és mézet csurogni szerte é szét. Tehát tényleg rosszul látják a világot. Rossz oldalán állnak a csőnek.

Ellentétben azokkal a csemetékkel, akik Orbán Viktor hívó szavára álltak csatarendbe, és bújtak be a szülőcsatornába. Az évértékelő beszédet hallva legalább is ilyen érzése lehetett annak, aki komolyan veszik az olyan szólamokat, hogy „a kisbabák is megérezték, érdemes erre a világra születni”. Bár még ebben is lehet valami, hiszen a túlhordás egy idő után káros lehet a babának és a mamának egyaránt. Tehát Orbán Viktor, illetve beszédírói csak a nőgyógyászi babérjaikat villantották alighanem elő. Az ugyanis, hogy a gyermekek számának alakulása egyértelműen kánaáni folyókat idéznék, az erős túlzás is lehet. Annyira, hogy nyugodtan beszélhetünk akár krízisgenerációkról is. Mely alól a recessziós népességnövekedés, például a szülésbemenekülések hatása, sem bizonyosan kivétel. Így aztán Selmeczi Gabriellának akár igaza is lehet, hogy a Fidesz sokat tett a születések számának növekedéséért.

Ugyanakkor a miniszterelnöki kijelentés önmagában is meglehetős cinizmusról árulkodik. A határon belüli népesség alakulása ugyanis nem csak a születések számától függ. Azonban akkor, ha áttekintjük az évtizedes adatsorokat a hazai népesség alakulásáról, azt állapíthatjuk meg, hogy például az 1999-es népességfogyás meghaladta az 1945-ös évre számítottat. S mert a népesség alakulása a születések és elhalálozások függvénye, érdekes reakciókat váltana ki azt hiszem, Orbán Viktor híveiből, egy olyan kijelentés, hogy „az első Orbán-kormány alatt érdemes volt meghalni”. De ilyen kijelentést a benne rejlő morbid cinizmus miatt sem illene komolyan tenni a Wikipedia adataira hivatkozva. Noha azt is bárki ellenőrizheti, ha kedve van hozzá. Egyébként 2011-ben rekordszintű volt a születések számának visszaesése, és a népességfogyás mérséklődése csak ennek fényében értelmezhető igazán 2012-ben.

Márpedig 2011-ben is Orbán Viktornak hívták a miniszterelnököt. Így az előző év negatív rekordot beállító születésszáma vajon mit jelent? Azt jelenti esetleg, hogy 201-ben kifejezetten rühelltek volna az Orbán-kormányozta pannóniai földre születni? Esetleg szülőcsatorna-sztrájk lépett volna életbe, és a csecsemők egy önfeladó legyintéssel az idei évre halasztották megszületésüket? Netán a miniszterelnök jutott el arra a pontra, hogy saját önértékelése szerint már minden egyes szülő nőre személyes befolyással van? S ez esetben vajon időben felkeresi-e orvosát, és patikáját? A szociológiai folyamatok, és benne a születések és elhalálozások száma továbbra is komplex hatások eredőjeként alakulnak. Nem egészen úgy működik, hogy egy miniszterelnök kijelenti: „mindenki csináljon még egy gyereket”, és lőn. S látá a miniszterelnök, hogy a statisztika így jó. S elválasztá a képzeteit a valóságtól és kijelenté a nagy igazságot.

Illetve ez sem teljesen igaz. Ismerünk olyan korszakokat, amikor majdnem így működött a hazai történelem is. Például a Ratko-korszak parancsuralmi, és szociomanipulációs voltát kár is lenne elvitatni. Amúgy sem sikerülne. S talán nem is véletlen, ha a jelen kormányzat törekvései között a neoratkoizmus jelei felbukkantak már korábban. Potenciális exportcikké téve az abortuszt Mivel azok a fránya társadalmi folyamatok mégsem olyan egységsugarúak, ahogy néhány beszédíró feltételezi. Hacsak nem arról van szó, hogy beszéd írói egyszerűen túllihegték azt a vélt vagy valós elvárást, amit ők a miniszterelnöknek tulajdonítanak. Beleértve azt a kissé cinikus és egyszerűsített szemléletmódot is, amiről a felolvashatóságot feltételezik Orbán Viktor részéről. Bár lehet, hogy tényleg a miniszterelnök alkotta meg az ünnepi beszédet. S akkor valóban úgy gondolja, hogy húsz éves hatalom áll előtte. Esetleg dinasztikus megoldásokkal is a tarsolyban. Nyilván demokratikusan, ahogy egy univerzális, immár nőgyógyászati tudását is pallérozott vezetőtől illik.

Már akkor, ha jelenleg, az éves kormányzatünneplő beszéd idején, foglalkozik a jövőbeni részletekkel valaki. Figyelembe véve azt is, hogy az évet értékelő beszéd helyi nézőközönsége a feltétlen hívek köréből fog kikerülni. Tehát akkor tapsol, amikor elvárják, és tapsol, mert a többiek is látják. Azt is, hogy ott van, és azt is, ahogy lelkesedik. Mert nehogy már a végén a szomszéd befújja a vezérnél. S akkor a végén még úgy jár, mint az áhítatmérésen megbukott tanárok Balatonfüreden.

Andrew_s

2013. február 21., csütörtök

A listák esete Occam-mal.

Forrás: Wikipedia
Az ELTE BTK HÖK körül kirobbant listázási botrány eseményeinek hullámzása azt látszik mutatni lassan lecsengőben vannak az első felháborodások. Beleértve azt is, hogy az egyetem rektora, Mezey Barna, felfüggesztette az inkriminált hallgatói szervezet működését. Megszólalt „Pista” is, akinek a mém-ek szerint minden jó, de Szávay István jobbikos képviselő szerint köze sem az egészhez. Legalább is a 2009-es gólyatáborhoz.

Miközben a botrányt kirobbantó ATV egész képsorozattal adózik az eseményeknek abban a tudósításban, ami a HÖK és a Jobbik elég szoros kapcsolatát hivatott demonstrálni. A kapcsolatok szorosságán kívül az minden esetre látszik, hogy a képviselő úr vezető nevelőként nem idegenkedett a leányok lábának simizésétől. Alighanem a tanári etika demonstrációja gyanánt. Azonban most hagyjuk kicsit figyelmen kívül azt, hogy a szintén listázós korszakok némelyikében úgy vágták volna ki nevelőként, mint a dolgát végezni szándékozó nyávogó háziállatot. S szintén hagyjuk figyelmen kívül kicsit a listák tartalmi elemeinek nagy részét is. Már csak azért is, mert sok szempontból a koratinédzser korban megrekedt, tornatermi öltözőben arcoskodók jegyzőkönyvének tűnik. A további szempontok pedig olyan rasszista viszonyrendszert sugallhat, ami a maga nemében legalább olyan gusztustalan, mint a lányokat vágóhidi, vagy szexpiaci árubemutató gyanánt mustráló bejegyzések. Bár hasonló megnyilvánulások kapcsán a nagyok közt is zajlik licit a Jobbik háza táján. Így lehet, hogy ez a szellemiség követelmény volt a HÖK-tagsághoz, vagy a jobbikos együttműködésnek volt a záloga.

Szávay István a tanár
Forrás: ATV
Eközben természetesen megindultak a találgatások arra nézve is, hogy milyen csatornákon keresztül szivárgott ki pont most az a bizonyos 2009-ből datálható lista. A Jobbik részéről szinte azonnal megszületet az a válasz erre a kérdésre, hogy csakis az ő lejáratásukra született az ügy. Azonban ehhez az kellene, hogy a Jobbikot ezzel jelentős veszteség érje. Ami még abban az esetben sem lenne biztos, ha a választási kampány részeként kerül elő az a bizonyos táblázat. A jelenlegi választási törvény ugyanis nem csak az ellenzék, hanem a kormányoldal számára is egységes fellépést szorgalmaz. Mert bár sokszor Orbán Viktor leváltása kapcsán emlegetnek összefogási kényszert, a hatalomban való megmaradása esetleg ugyanilyen kényszer léphet életbe. Ebben az esetben a Jobbik lejáratása sokkal hatékonyabb lehet akkor, amikor már a Fidesz-kapcsolat szorosabb a jelenleginél. Márpedig az a lista, ami eddig kibírt három évet, kibírt volna még másfelet valami tárolón. Ugyanakkor nem elhanyagolható az a médiafigyelem, amit most a Jobbik kap a listák kapcsán. Az a médiafigyelem, ami ugyan nem pozitív, de például a Gyöngyösi-ügyhöz képest kifejezetten előnyösebb. Ezzel párhuzamosan az adatvédelmi törvények megszegésének gyanúja okán elinduló rendőri vizsgálat, a HÖK felfüggesztése mártíromságot kölcsönözhet a hívek vagy szimpatizánsok szemében a párt tagjainak. Így aztán a Jobbik könnyen lehet, hogy inkább haszonélvezője, mintsem vesztese a listabotránynak.

Felmerülhet ugyanakkor a diákság megosztásának, lejáratásának szándéka, és ezzel a Fidesz közeli szellemiség hatása a kiszivárgások mögött. Az kétségtelen, hogy a külső szemlélők számára a diákság egy közös masszaként jelentkezik. Nem téve különbséget a diákszervezetek között, a HÖK körüli botrányt az egész diákságra szétkenve. Azonban az is látható, hogy a diákokat támogatók nagy része azokból kerül ki, akik meg tudják különböztetni a HÖK-öt illetve a csúcsernyőként tárgyaláshoz hívott HÖOK-ot a Hallgatói Hálózattól. Az ellenzők közül, akár konfrontatív, fellépésre bírhatók esetében, például az ultrák, vagy a békemenetes résztvevők esetében személy szerint kétlem, hogy igényelnének a szervezők iránymutatásain túlmutató bárminemű finom distinkciót. Az egyetemfoglalás esetén pedig világosan látszik, hogy a HaHa képes széles bázisú konszenzusra, ami különben meg is felel a bázisdemokrácián alapuló szerveződésnek.

Ami egyébként nagyfokú plaszticitást, és a kiragadott célszemélyekkel szembeni eljárások iránti fokozottabb rezisztenciát is biztosít a szervezetnek. Egy másik szempontból, ha a HÖK-ön keresztül akart volna a hatalom a diákságon ütni, akkor hatékonyabb lett volna a HaHa meghívása a tárgyalásokhoz, és ott a HÖOK-kal közös platformba kényszerítése. Majd a HÖK, illetve HÖOK lejáratásával egyszerre kirúgni a széket mindenki alól. Így a pillanatnyilag tudható részletek és körülmények ismeretében nem úgy tűnik, hogy a Fidesz-nek megérte volna a botrány. Bár az sem kizárt, hogy csak elbénáztak valamit, vagy olyan adu ász van még tartalékban valahol, amit még valaki a kabátujjában rejteget.

Ezzel szemben a HaHa, pontosabban a diákság komoly haszonélvezője lehet a HÖK körül kialakult botránynak. Azzal is, hogy könnyebbé teszi a rektor számára a HÖK irányából érkezett feljelentés ignorálását. De azzal is, hogy az említett feljelentés jelentőségét is erősen erodálja. Amivel kitartási lehetőséget biztosít az ezzel levegőhöz jutó, szimpatizáló tanárok számára. Ezzel párhuzamosan a Jobbik felé elkötelezett HÖK kiiktatásával, jelentéktelenítésével lényegesen könnyebbé válik annak vállalásnak a betartása, ami nem általános párt-, hanem szigorúan szakpolitikai célokat tűz a diákmozgalom elé. Ezzel pedig akkor is stratégiai előnyt szerezhet a HÖOK és tagszervezeteivel szemben, ha eltekintünk egy másik, esetleg szintén fontos szempontsorról. Arról, amibe például beletartozik a tárgyalásokkal némileg kompromittálódott HÖOK-tól való rugalmas távolságnövelés is. Kár lenne ugyanis figyelmen kívül hagyni, hogy a listák léte tényleg jogi puskaporos hordó, és ezzel komoly zsarolási bázis lehet a hatalom kezében. Így a botrány kirobbanása tulajdonképpen megelőzi azt a korábban említett helyzetet, hogy a hatalom a diákságot mintegy összeláncolva dobja a kútba. Nem mellesleg pedig a látszólagos szalámizódás könnyen értelmezhető egy tisztulási folyamat részeként is. Elémenve a többi hasonló esetnek is. Minden esetre a HÖOK pár napos késedelemmel, de szintén megszólalt. Azt követően, hogy a HÖK elismerte az adatbázis tényét, kicsit érdekesen emlegetve a szabálysértés bizonyításának kivárását az ügyben. Ellenben, csikorogva bár, de mégis csak elítélve azt, ha bebizonyosodna az ELTE-s tagszervezeténél.

Az tehát, aki arra alapozott a hatalom részéről, hogy a diákság az egység látszatának fenntartása érdekében egységesen kiáll az alighanem törvénytelenül listázó HÖK mellett is, az alighanem eltaktikázta a dolgot. Amiért, azt hiszem, kevesen fognak krokodilkönnyekkel zokogni. Az a diákság, amelyik a saját ellenzékével képes konstruktív párbeszédre, és a szintén „bázisdemokratikus” internethez hasonlóan, rugalmasan hibatűrő módon képes a stratégiai csapdák kikerülésére, jobbat érdemel. A jelenlegi oktatáspolitikánál sokkal jobbat. Alapvetően mindannyiunk jövője érdekében.

Andrew_s

A kukkoló egylet vezéretikája.

A Magyarországi Szülők Országos Egyesülete megmondta, hogy milyen legyen az erkölcsöt tanító tanár. Ennek számos visszásságáról szóltam tegnap, s így tulajdonképpen vonzó ötlet lenne pár mondattal frissíteni az ott leírtakat. Az események, miszerint visszavonják vagy esetleg még azt is, és különben is hogyan és kit, talán többet érdemel.

Az egyik mindenképpen megemlítendő eseményre estig kellett várni, amikor is az MSzOE vezetője az ATV-ben vendégeskedett. Itt Kálmán Olga nekiszegezte az anomáliák sorából az orvosilag igazoltan gyermektelenek helyzetét, melyen végképpen elvérzett Keszei Sándor az ATV Egyenes Beszéd című műsorában. Annyira, hogy végül élő adásban vonta vissza azt az ötletgyűjteményt, melyet korábban publikáltak a szervezet honlapján. Az, hogy az interjú tanúsága szerint maga az egyesületi vezető sem felel meg saját követelményeinek, az a jelenségnek csupán az egyik oldala. Hiszen, mint azt Keszei úr kijelentette, nem akar erkölcstan tanár lenni. Egyben megjegyezte, hogy ők a családvédelemmel foglalkozó törvény, valamint a szülői panaszok alapján a szülők nevében lépnek fel. Ami persze felveti a már sokszor felvetett kérdéseket. Például azt, hogy a törvény erejénél fogva miért diszkriminálnak attól függően, hogy a család papírügyi viszonyai milyenek. De azt is, hogy milyen a képviseleti erejük, mivel számos szülői szervezet közölte, hogy az ő véleményüket nem tükrözi Keszei úr szervezetének szöveggyűjteménye.

A nagyobbik bajnak inkább az a kijelentés látszik, hogy javaslattételi lehetőségük van a minisztérium felé. Ami felveti annak a tegnapi felvetésemnek a lehetőségét, hogy az egész MSzOE-javaslat alapvetően politikai megrendelésre készült. Ehhez képest valóban furcsa volt, hogy az egyesületi vezető érvrendszere szűk tíz perc alatt romba dőlt. Bár néhány cinikus olvasó talán megjegyezheti, hogy talán miniszterelnöki érvrendszer sem lenne tartósabb egy nyilvános vita esetén. De ettől most tekintsünk el. Az erkölcstant tanítók magánéletében turkálók vezetője ugyanis nem sokkal az említett műsor után már azt fejtegette a HVG-nek, hogy a javaslatokat tulajdonképpen csak sarkított figyelemfelhívásnak szánták. Ezúton üzenném Keszei úrnak, hogy nem tudtam tiszta szívből röhögni. Még rajta sem, mert olyan pozícióban ül, amiben generációk sorsát képes elrontani, mint az oktatáspolitika hivatalos slapaja.

De nem is szabad kinevetni egy ilyen komoly szervezetet, akinek a vezetője kérdéses, hogy valóban meghátrál-e? Még akkor is, ha a javaslatai visszavonását, egy hisztis óvodáshoz méltó reakcióval, élő adásban jelenti be. A meg nem hátrálás egyik jeleként szolgál talán az egyesületi honlap változatlansága. Azon egy mondatnyi nyoma nem támadt az interjú nyomán a javaslatok visszavonásának. Érvényben hagyva a korábbiakat. Bár az MTI kiadta hivatalosan is, hogy visszaszívták a javaslatokat. Aki tehát a honlap adatait tekinti majd kiindulási alapnak, az továbbra is a többször, sírva, körberöhögött gyűjteményt látja. Ha így marad, akkor továbbra is hivatkozási alapként fog szolgálni az MSzOE a politikának. Így ezennel azt az etikai elvárást támasztom Keszei Sándorral szemben, hogy a honlapra is tegyenek ki egy helyesbítő közleményt. Ugyancsak etikai elvárás lenne annak közleményben való publikálása, hogy valójában hány szülőt, a tényleges családok mekkora hányadát képviselik. S bár Keszei Sándor maga valóban nem erkölcs-tanár, és ezért csak hálásak lehetünk azt hiszem, de szervezete nevében arcát adta egy, az erkölcstan tanárai számára kiadott elvárás-gyűjteményhez. Így az igazán etikus magatartás az lenne, ha példát mutatna visszavonulásban is.

Abban az esetben mindenképpen, ha valamelyik javaslatukat törvényjavaslatként látnánk viszont. S akkor feltétlenül, ha a visszaszívást is visszaszívná. Például azért, mert a minisztériumi kapcsolatai meggyőznék arról, hogy tévedett, amikor belátta tévedését. Mert nem vagyok annyira optimista, hogy ne gyanítanám ennek nullától különböző valószínűségét.

Andrew_s

2013. február 20., szerda

A kukkoló egylet erkölcsisége.

Del Parson festményén Jézus
gyermekeket áld meg.
Forrás: www.lds.org
Az MTI által szétröpített hír arról, hogy miként képzelik el egyesek az erkölcstant tanító tanárt, érthetően keltett felzúdulást, vagy röhögő-rohamot a médiában. Ha másért nem, akkor azért, mert olyan paramétereket bevett a követelménylistába, amiről az abszolút apáca viccbeli meghatározása jut az ember eszébe: „Az, akinek már a nagyanyja is szűz apáca volt”. Következésképpen elég nyilvánvalóan egy jól kiszámított kommunikációs gumicsontról, illetve a közvélemény szondázásának szándékáról lehet szó. Ebben az esetben a Magyarországi Szülők Országos Egyesülete nevében, a létező szabályozáshoz adott javaslatok formájában végrehajtva.

A trükk nem egészen új, mivel még emlékezhetünk a nyoszolyaügyi főegylet által megindított kampányra arról, hogy ki számít családnak szerintük. Akkor a Magyar Családtudományi Társaság volt kijelölve arra a célra, hogy letesztelje és megpuhítsa a közvéleményt. Mintegy a vállrándítással elintézhető kategória határán. Aztán szép lassan elkezdett az ott felvetett erősen diszkriminatív felfogás feltörni a politikusok fejében, mint a talajvíz, és bebugyogott egészen a törvénytervezetek soraiba is. Közben olyan megnyilatkozásokkal körítve, ami önmagában fenntartásokat ébreszthetett a politikusok némelyikének ismeretanyagát illetően. Beleértve azt is, például a gyermekek megkülönböztetése kapcsán, hogy egyes KDNP-s politikusok vajon olvasták-e a Bibliát? Így a szülőként engem például biztosan nem képviselő Magyarországi Szülők Országos Egyesülete nevével fémjelzett, vagy nevében közrágódásra bedobott eszmeszüleménnyel sem érdemes felszínesen foglalkozni. Elvégre lehet, hogy napokon belül, rájuk hivatkozva, törvénytervezetként fognak visszaköszönni a ma még megmosolyogtató nézetek.

Miközben továbbra sem győzöm hangsúlyozni, hogy tudtommal semmi ilyen egyesületnek semmilyen felhatalmazást nem adtam szülőkénti képviseletemre, igyekszem komolyan venni azt, amit terjeszteni kezdtek. Amolyan fórumos stílusban, hiszen akár mondatonként, gondolatonként cáfolható, kommentelhető az, amit összefogalmazni sikerült a közleményben. Arról, hogy ki alkalmas szerintük az erkölcstan tantárgy oktatására. Nosza hát:

A szervezet állásfoglalásában ezen [feddhetetlenségi] kritériumoknak megfelelő pedagógusként említi azokat, akik példás családi életet élnek, nem elváltak, nem élnek élettársi kapcsolatban és legalább egy, házasságban született gyermeket nevelnek (vagy örökbe fogadtak).
Ismerve a hazai válási statisztikákat, elég egyértelmű, hogy el nem vált embert is leginkább az agglegények, és aggleányok között találhatnók majd. Nemhogy tanárt. Miközben persze a példás családi élet, mint feltétel szintén érdekes lehet, mivel nyilvánvalóan ehhez definiálni kellene, hogy az milyen. No és persze mi legyen azzal az erkölcstant tanító tanerővel, akit megcsalnak, de nem tud róla? Az ő házassága nyilván nem példás, még akkor sem, ha jóhiszeműen van benne egy olyan kapcsolatban, ami fabatkát sem ér. S példás házasság-e, amiben ugyan egy vita sincs, de azért, mert a felek már évek óta nincsenek beszélő viszonyban? No meg persze az is kérdés, hogy ezt miként akarják majd ellenőrizni? Beköltöznek a családhoz? A gyermekvállalás pedig alapvetően magánügy. Az pedig, hogy a magukat magyar szülőknek tekintő egyletieknek fogalmuk nincs a családról, mint olyanról talán kár is szót ejteni. Hiszen azt aligha a házasságlevél léte fogja meghatározni.

Erkölcstan tantárgyat tanító pedagógus csak az lehet, akinek nincsenek káros szenvedélyei, nem dohányzik, nem alkoholizál, “aki mentes a szexuális aberrációktól, otthonukban sem néznek szexfilmeket”.
Rendben, ne legyenek a tanárnak káros szenvedélyei. Ha tudnánk, hogy mik is azok? A cigi-pia kombó kiemelése utat mutathat. Ezzel egyet is lehetne érteni, ha általában szólnának a függőségekről. Akkor viszont a hétköznapi drogfüggésbe szenvedő kávézó-teázó koffeinfüggőket is kéretik kizárni. Mert nehogy már kávétól barna fogú tanerő beszéljen az ötvenfehérfogatvillantó erkölcsről. Az pedig most már tuti, hogy beköltöznek a tanerő családjába. S nem elég, hogy beköltöznek, egy köteg gyertyát is visznek magukkal. Azért, hogy miután házkutatást tartottak a szexfilmek után asszisztáljanak a nemi életéhez. Így azt is megtudhatjuk, hogy az MSzOE tagjai ugyan kizárják a szexuális aberrációt másoknál, de ők szeretnének kukkolni, vagy beszállni harmadiknak.

Jogi garanciára van szükség – folytatták -, hogy a hit- és erkölcstan óra minden tanuló számára ingyenes lesz, azaz az egyházi jogi személy térítésmentesen biztosítja a szükséges tankönyveket és más írásos dokumentumokat, felszereléseket.
Hozzátették: javaslatuk szerint az általános iskola helyi tantervében meghatározott “erkölcstan órán” minden tanuló köteles részt venni, ugyanakkor biztosítani kell, hogy az egyházi jogi személy által szervezett hit- és erkölcstan oktatásra jelentkező tanulók részt vehessenek a hittanórákon is.
Itt egyetlen, többször visszaköszönő dologra érdemes figyelni azt hiszem. Az egyház, mint jogi személy alá rendelik ellátásilag a hittan mellett az erkölcstan-órákat is. Ilyen összevonás a NAT-tervezetében valóban volt. Később azonban ez megváltozni látszott. Így az egyesület vagy egy évvel van lemaradva a NAT valóságától. Esetleg burkolt üzenet az erkölcstannak, mint burkolt hittannak a visszacsempészésére.

Összességében tegyük fel, hogy a tanárok is emberből vannak, és mint ilyenek a maguk példájával járnak elől. Ebben az esetben egy emberi mivoltában, és emberi gyarlóságaiban tartását megőrizni képes tanár alighanem alkalmasabb példa, mint egy steril ideálkép. Különösen, mert a gyermekek sem ilyen steril, a Hoffmann Rózsa által preferált szűznemzést magáénak tudó, és csak akként szaporodó, családokból fognak érkezni. Ezért aztán komoly kérdés lehet, hogy egy az MSzOE szerint megfelelő tanár miként fog segíteni a gyermeknek abba, hogy saját stabil erkölcsi normarendszere legyen. Hiszen fogalma nem lesz arról, hogy miként lehet túlélni egy válást, vagy miként működik egy élettársi viszony, vagy milyen vitakultúra mentén lehet rendezni az óhatatlan összezördüléseket. Egyáltalán, miként lehet embernek, vagy inkább EMBERNEK maradni a hétköznapokban. Mert a hétköznapok erkölcsi, etikai viharai közt tépázottan felnövő gyermeknek kell tudni olyan segítséget adni, ami mentén az maradhat. A „bezzeg én” példája erre alkalmatlan.

De ezt egy elvont, nyilvánvalóan csak az apácazárdák családi életét ismerő, kérdéses felhatalmazással bíró egyesülettől kár is lenne talán számon kérni. Megvárjuk, míg megérkezik az erre hivatkozó törvényjavaslat. Alighanem a KDNP, de mindegy is melyik párt, berkeiből. Hacsak nem meghekkelték, és provokációra használják fel az esetleg jobb sosra érdemes egyesületet.

Andrew_s

2013. február 19., kedd

Akárhányaskák a listarendszerben.

A vélemény fontos, és jó, ha valakinek van véleménye. Még jobb, ha azt ki is nyilváníthatja. De az autonóm vélemény, mégiscsak jó. Mert jelzi a gondolkodási autonómiát. Jelzi, hogy nem egy formális vagy informális gondolati háló akarat nélküli végrehajtója valaki. Nem csak akárhányaska a szellemi Borg rendszerében. Neve van, és felelőssége. Személyes neve, és adott esetben önállósága egy adott pozícióban.

Elvégre elég komédiába illő jelenet lenne, ha valaki az indulati megnyilvánulásait szerepként közvetítené. Például egy kocsmai szóváltás során moderátor jelezné, hogy ki mikor emelkedhet anyázásra. Mikor is papírról olvasnák be a pontosan megkomponált szöveget arról, hogy éppen akkor, kinek a kedves felmenőit. Természetesen csak azt követően, hogy először gondos felkészülést folytatnának a végszavak tekintetében arról, hogy ki milyen végszó mentén háborodhat fel, csitulhat le, vagy léphet működésbe. Így aztán érthető Hiller István nehezményezése abban a tekintetben, hogy Halász János államtitkár, még az indulatiságot közvetíteni szánt mondatokat is olvasta. Sugallva azt, hogy az államtitkár még haragudni is csak felsőbb engedélyre és a beszédíró cenzúrázott szövege alapján képes. Ezt nem felkészületlenségnek, hanem inkább megfélemlített szervilizmusnak hívják.

De az ELTE vezetése is alighanem rászorult egy kis külső segítségre ahhoz, hogy legyen saját véleménye, vagy cselekvési bátorsága. A Jobbik által alig burkoltan támogatva, de mindenképpen kérdésesen hatalmat kapott HÖK-vezetőtől meg is kapta. Alighanem teljesen véletlenül azt követően nyújtották át ELTE BTK HÖK-elnöke által írt feljelentést a rektornak, hogy Vona Gábor a fiatalok Jobbik-ra szavazását gyakorlatilag tényként jelentette ki. S még véletlenebbül azt követően, hogy a Jobbik által nem annyira elítélt ultrák megtartották a maguk egyetemi konzultációját. Amihez képest a frissen kinevezett államtitkár fenyegetése tényleg csak sorok közti üzengetés. A helyzet azonban nagyon azt sugallja, hogy az ELTE HÖK-vezetőjének egyrészt valaki, vagy valami igencsak zöldre állította a cselekvési irányító-lámpát. Azaz beindította nála azt a cselekvési sort, ami a feljelentéshez vezetett. Ugyanakkor azt is jelezheti, hogy talán nem is annyira a feljelentésben szereplő ok az igazi ok, hanem sokkal inkább az, hogy egyfajta casus belli-t szolgáltasson az egyetem vezetése felé.

Olyan jogalapot, melynek nyomán a szintén nagyon autonóm gondolkodású egyetemi vezető, a feljelentésben nevesített Dezső Tamás dékán úr, elindíthatja hivatalosan azt, amire szíve szerint talán már régóta vágyik. A diákok mozgalmának kitiltására az egyetemről, és általában a tevőleges hozzájárulást ahhoz, hogy felszámolja a diákok „lázongását”. Különösen azért, mert néhány tanár is nem átallott melléjük állni. Megsértve így azt a kellemesen langyos hierarchikus szamárlétra-cipelést, melyben az egyetemi vezetés felnőtt és nyugodt jövőjét is elképzelte. S mert önmagában nagyon snassz és árulkodó lett volna a cselekvés, kellett a HÖK-feljelentés. Ahogy kellett Klinghammer István zöld utat adó kijelentése is arra nézve, hogy a lázongó diákokat az egyetemek környékéről, az értelmiségi pálya árnyékából is ki kell takarítani. Ha nem megy szép szerével, akkor bekeményítve. Amihez az egyetem megkapja, ha kell akár az NNI támogatását is. Nem vitatva persze azt, hogy hidakat lefoglalni, és a belvárost közlekedésileg korlátozni nem szép dolog. Arról persze ennek megítélésekor érdemes elfeledkezni, hogy annak idején mennyi ideig volt elfoglalás tárgya a Kossuth-tér, és hogy voltak, akik szintén járhatatlanná tettek hidat. Az Erzsébetről elnevezett hidat.

Az, hogy az egyik aktivistát a metró területéről szállították el kihallgatásra, nyilvánvalóan még véletlenül sem kezelhető megfélemlítési kísérletnek. Aki tehát a „mi úgyis tudunk rólad mindent” jellegű, és például az egyetemi klubmozgalomban való részvétel során sokszor hallott szlogennel vél párhuzamot látni, az téved. Ahogy az is téved minden bizonnyal, aki az annak idején tudottan irkált hangulatjelentések, és csoporttársi jellemzések, valamint a most kipattant listázás között vél párhuzamot látni. Téved is, mivel az ATV által közölt listázás tényleg nem az a listázás. Annak idején ugyanis lehet, hogy hangsúlyt fektettek a politikai megbízhatóságra, és ideológiai stabilitásra, beállítódásra, de nem igazán foglalkoztak senki származásával, vagy azzal, hogy melyik KISZ-tagnak ajánlható esetleg partnerként. Az a fajta listázás, melyre a jelzett tudósítás hivatkozik, és amelyről képernyőképek is felkerültek az internetre alighanem az egykori KISZ-titkároknál is kiverte volna a biztosítékot. Mert ez a fajta listázás, például az esetleges zsarolási pontok ismerete miatt egészen más jellegű. S nyilván csak a véletlen műve, hogy az NNI-bevetésnek színhelyet biztosító ELTE-n, a feljelentgető HÖK-szervezet berkeiből szivárgott ki.

Mely HÖK vezetője nem tagadta a listák tényét, de a tartalmukra nézve hamisítást vélelmezett. Ezzel kapcsolatban azért érdemes lenne tudni, hogy a listák puszta ténye mennyiben felel meg a törvényességi feltételeknek. Azaz hány diáknak bírják az írásbeli beleegyezését arra nézve, hogy egyáltalán szerepeljenek bármely belső listán. Függetlenül azoktól a személyes megjegyzésektől, amelyek nevükkel kapcsolatban felmerültek a közlemények alapján. Az persze külön pikantériája lehet az ügynek, hogy a nyilvánvalóan pártpreferenciákat, származást is nyilvántartó listák nem sértik annyira az egyetemi vezetés politika-allergiába szenvedő vezetőit, mint a Hallgatói Hálózat ténykedése. Bár, mint az ATV közli: „Az ELTE rektor helyettese elképzelhetetlennek nevezte a listázást, ám ha mégis történt volna ilyen, az szerinte a rendőrség hatáskörébe tartozik”. Tehát annak ellenére nincs szó feljelentésről, vagy bármi, a HÖK-öt érintő tevékenységről, hogy annak vezetője, mint jeleztem, elismert a listázást. Ellenben beindult a csinovnyik-reflex. A felelősség el-, illetve hatóságra hárítása. Nyilvánvalóvá téve, hogy az autonóm cselekvési hajlandóság igencsak komolyan deficites az ELTE vezetésében. Talán, többek között, ezért is lett egy egykori rektora államtitkár. S ez még akkor is igaz, ha a jelenlegi rektor a jelek szerint elhajtotta a HÖK-öt.

Bár Péterfalvi Attila is megnyilatkozott a listákkal kapcsolatban, több más kérdés is felmerülhet. Így az is felvethető, hogy amennyiben ilyen egyszerű volt kiszivárogtatni, akkor mennyire lehettek védve? Mikorra készül el egy független szakértői vizsgálat az esetleges változtatásokról? Ha bárki által hozzáférhető helyen, változtatható tartalommal voltak tárolva, akkor a HÖK mikor kerül elmarasztalásra gondatlan adatkezelésért? Mikor kerülnek bemutatásra a listázással kapcsolatos hallgatói beleegyezések? Mikor válik nyilvánossá azok személye, akik az adatokat összelapátolták a listákhoz? Mikor tesz feljelentést az ELTE vezetése a listák puszta ténye miatt? Mikor válik hivatalosan megtagadottá az egyetem vezetése részéről a hallgatólagos együttműködés a jelek szerint rasszizmussal kokettáló HÖK-vezetéssel? Mikor nőnek ki a tudósítói mikrofonerdők az egyetem és a felügyelő miniszter leváltását firtató sajtótájékoztatókon? Mikor jut el oda egy miniszter, hogy ilyen esetben legalább felajánlja lemondását? S lehetne még azt hiszem hosszan folytatni a manapság inkább költőinek számító kérdések sorát.

Kivéve a legfőbb kérdést. Mert leginkább az a kérdés, hogy mikor múlik el végre az, hogy a diák legfőbb tudnivalóit a sorok közti élettér ismerete jelentse. Mert a fenti kérdések szinte automatikusa megválaszolásra kerülnének, vagy okafogyottá válóak lennének ezt követően. De addig, amíg egy frissen kinevezett államtitkár a vele együtt nem értőkre, a kormányzattal összekacsintva azt mondhatja, hogy „talán kicsit éretlenek is ahhoz, hogy értelmiségi pályára készüljenek, és egyetemre járjanak”, addig ez az alapkérdés az, ami oktalannak tűnik. De persze a hatalomnak ehhez köze se. A Borg tehet mindenről.

Andrew_s

2013. február 18., hétfő

Társadalmi oktatás-szerződés Werbőczy nyomán.

Forrás: OSZK
A hallgatói szerződéssel kapcsolatban már igen sok mindent elmondtak, és magam is többször emlegettem azóta, hogy először felvetették a diákság röghöz kötését. Akkor még Hoffmann Rózsa szájából felvetve, és a Fidesz részéről sem osztatlan örömmel üdvözölve. A tulajdonképpeni végrehajtás metodikája már akkor sem volt világos, de vita nem egyszer szakít is a gyakorlattal, és elvi síkra terelődik. Leginkább azzal a mottóval jellemezhető módon, hogy „megmondtuk, tehát lesz”. A nem éppen oktatáspolitikai, illetve történészi múltjáról ismert Rogán Antal határozott állásfoglalása ebben az ügyben legalább is ezt sugallja.

A kormány kinyilvánította, tehát keresztül is hajszolja. Bevezetik, mert presztízskérdést csinál a kormányzat, vagy csak Orbán Viktor, abból, hogy amit megmondtak, akkor az úgy is legyen. S mert a gyakorlat szempontjából aligha tudnak választ adni arra, hogy mondjuk egy Dél-Amerikába távozott orvoson milyen kommandós módszerekkel fogják behajtani, átterelik inkább a teoretikus terepekre a vitát. Ilyen, különben elég sikamlós terület az, amikor morális szempontokat kezdenek előszedni. Ami nem azért jelent problémát, mert ne lehetne az általános állampolgári etika, a társadalmi befektetés haszonelvűségével jellemezhető gazdasági morál oldaláról megközelíteni a hallgatói szerződésekkel lefedni szándékozott ügyet. Azonban érdekes lenne elképzelni akár az új államtitkár arcvonásait azt követően, ha rajta kérnék számon ugyanezt. Nem a hazafiságra gondolok, mert azt nyilván elintézi a saját lelkiismeretével. S nem is a saját, közpénzen befutott egyetemi karrierjére, mert ez szintén legyen továbbra is az ő lelkiismeretét nyomasztó ügy. De azt hiszem érdekes szociológiai tanulmány alapja lehetne az, ha nulláról kellene megélnie ma, egy teljes vagyonzárolást követően. Hasonlóan ahhoz a diákhoz, aki befejezvén az egyetemet ott áll egzisztenciát biztosító munkahely nélkül.

S azért gondolok Klinghammer Istvánra, mivel neki, rektorként elvárható ismeretanyaggal kellene rendelkeznie az egyetemi diákságról. Politikusként, államtitkárként pedig a gazdaság helyzetéről, melyet jelenleg sokkal inkább a szűkülés, és az ezt követő egzisztenciális szűkölés jellemez. Ugyanakkor szintén Klinghammer István volt az a rektor, aki korábban, noha most morálisan jónak tartja, nem volt a röghöz kötés feltétlen híve. Így nyilván közvetlen élménye lehet a moralitásváltásról, a morális értékelés belső változásairól. Arról, ami nyomán most a hallgatói szerződés morális kötelezettséggé vált a szemében. Miközben érdemes elidőzni amellett az állítás mellett, hogy ha „valaki a közösség támogatására igényt tart, akkor valamilyen módon törleszteni is kell”.

Az ugyanis nyilvánvaló, hogy a diák a szó szoros értelmében a megszületésével szerez jogot a közösségi tagságra. Ezt követően a társadalom érdeke az, hogy minél magasabb tudásszinten tudja kamatoztatni mindazokat a képességeket, melyekkel a társadalom javát képes szolgálni. Mert elképzelhető ugyan, hogy majd diplomával árkot fog ásni, de esetleg egy innovatív ötlettel még annak hatékonyságát is javítani lehet képes. Már akkor, ha nem kényszermunka gyanánt ássa azt az árkot. De az is nyilvánvaló, hogy a gyermek oktatása a foglalkoztatási piramis minden szintjén, vályogvetőtől akadémikusig, alapvetően a társadalom érdeke. Elvégre egy közigazgatásban foglalkoztatott vízvezeték-szerelő esetében is célszerű, ha megtanulja szakmája minden csínját-bínját. Az oktatás tehát alapvetően nem kegy, hanem kőkemény társadalmi érdek. A diák, mint egyén, és a közösség, mint társadalom között létrejött társadalmi szerződés része. Ami, akár tetszik Orbán Viktornak és jogászathoz alig konyító környezetének, akár nem, egy kétoldalú viszony. Ha tehát a viszony moralitására gondolunk, akkor nem csak a társadalomnak, hanem a diáknak, és a diák családtagjainak is lehetnek morális elvárásai.

Az tehát könnyen beláthatónak tűnik, hogy a diáknak előbb kell tanulnia, mintsem hasson, alkothasson, gyarapíthasson. Az említett vízvezeték-szerelőnek is. Tehát a társadalom először beruház az oktatásba, és utána aratja le annak gyümölcsét. S ez az a közösségi beruházás az, amivel kapcsolatban a moralitás nem abszolút, hanem kétirányú. Az oktatást biztosító társadalom és az oktatott diák egyaránt megfogalmazhat morális feltételeket. Miközben, ahogy Klinghammer István is sugallja, jelenleg a termelési hierarchia teljes piramisában csak egy absztrakt moralitás érvényesül. Elvben ugyanis a társadalmi moralitás is a közösségé, és nem egy kormányzóé kellene legyen. Jelenleg a kormányzat nem abban gondolkodik, hogy utcaseprő gépek tervezésére képes innovatív diplomásokba, hanem képzetlenségbe tartva a diákokat közmunkába fektesse a pénzt. Mely befektetés különben lényegesen kevésbé hatékony a közösség szempontjából.

Ugyanakkor a diák részéről nyilvánvaló elvárásként lehetne tekinteni, hogy a közösség által finanszírozott oktatáson való sikeres részvételt követően a közösség biztosítsa az azon alapuló biztos egzisztenciát. Belevéve a kötelezettségi rendszerbe, mintegy morálisan, azt is, hogy az állami pénzen kitaníttatott diplomások maradék nélkül elhelyezkedhessenek olyan állásban, ami biztosítja számukra a biztos egzisztenciát. A munkaerő piacának jelenlegi állapota ezt nem tudja garantálni. A recessziós gazdálkodás ugyanis törvényszerűen szűkíti, és nem bővíti a piacot. Így a diák, különben szintén jogosnak tekinthető morális elvárása borítékolhatóan nem fog teljesülni. Ahogy a szűkebb környezetének, a családjának is jogos lehet az elvárása, hogy amennyiben vállalja a tanulmányokkal kapcsolatos terheket, akkor a tanulmányok sikeressége munkahelyet, biztos megélhetést biztosítson a gyermeknek. Ezt a jelen gazdaságpolitika szintén nem tudja garantálni. A fel nem épülő lakásokhoz ugyanis nem kell még paticsverő sem. S bár a képzettségi / egzisztenciális egyensúly fenntartásának lehetne ugyan eszköze a primer termelés fejlesztése, a kormány még ebbe az irányba sem látszik elmozdulni.

A morális mérleget tekintve persze a másik oldalról is rátekinthetünk erre a kérdéskörre. Tegyük fel, hogy valaki önköltséges formában elvégzi az egyetemet, OKJ-tanfolyamot, bármit. Nem megy külföldre, és valami csoda folytán munkahelyet is talál. Amennyiben ez a munkahely a közigazgatás valamely szintje, akkor mire számíthat vajon a kormányzat részéről. Mármint az elismerő hümmögés mellett, Az súgja ugyanis valami, hogy ebben az esetben az állam legyen kedves visszafizetni az önköltséges képzés költségeit. Ahogy abban az esetben is, hogy ha az említett diák végül nem hagyja el az országot, hiszen hallgatólagosan eleget tesz a hallgatói szerződés szellemének. Ugyanakkor valami ugyancsak azt súgja, hogy a kormányzatnak, és a moralitást oly annyira szívén viselő államtitkár úrnak esze ágában sincs ebben az irányban lobbizni. Holott társadalmilag szerződve ez sem lenne kevésbé megalapozott, mint az, ami mellett a politikai populizmus lette a garast. Holott az egyoldalú szerződésen alapuló, az egyoldalú moralitás az a rabszolgaság korbácsmoralitása.

De örömmel fogom olvasni az új államtitkár abbéli nyilatkozatát, ami vehemensen lobbizik majd visszamenőleges költségtérítésért, a fiatalok biztos munkahelyéért, az ezt megalapozó, valamint korrupciómentes állami beruházásokért. Valamint a tudósítást az államtitkár lobbizásáról a végzettek egzisztenciális potenciáljának növekedéséért a végzettek számának nyílt vagy burkolt csökkentése helyett.

Andrew_s