Az iskolai szegregációról.

A szegregációról szóló viták folyamatos hullámzásban vannak az oktatáspolitikai pocsolyában. Ezt aligha lehet kétségbe vonni akkor, ha az utóbbi évek, vagy akár évtizedek vitáit hallgatja, olvassa az ember. A legtöbbször értelmezési területen, a felzárkóztatás kontra diszkrimináció fogalmai között pattogtatva a labdát. Ez a vita sem új. Szinte folyamatosan zajlik, és olykor magasabbra csap, amikor e politika magasabb fordulatszámra kapcsol a témában.

Ilyen az a törvénytervezet, melynek kapcsán Muhi Erika írt jegyzetet a felzárkóztatásnak hívott diszkrimináció jogtalanságáról. A másik oldalon ellenben olvashatók azok a vélemények, amelyek szerint szegregáció mindig is volt, van és lesz. Nem kis részben arra hivatkozva, hogy társadalmi egyenlőtlenségek szinte mindig is vannak. Az előítéletekről, az idegenekkel szembeni viszonyról korábban magam is írtam. Ahogy, a hajléktalanok kapcsán arról a jelenségről is, amikor a politika demagógiák vetélkedésévé tesz olyan kérdéseket, amelyek alapvetően sokkal inkább a józan mérlegelés tárgyát kellene, hogy képezzék. Akár olyan köntösbe tekeredve, mely látszólag emberi jogokról, életekről tartalmaz vezérszólamokat. Alkalmasan arra, hogy az előítéletek hárfáján játsszon az egyik politikai oldal, míg vészharangot kondítson meg a másik. Kihasználva azt a helyzetet, hogy amikor sarkítják a helyzeteket, az mindig jól kihasználható a transzparenseken.

Holott a való életben tényleges sorsokról és nem jelszavakról van szó. Még akkor sem, ha látszólag könnyű letenni a garast valamelyik oldalon. Akár sorolva az olyan adatokat, melyek szerint egyik, vagy másik emberi csoport felel bűnözésért, nyomorért, bármiért. Annak ellenére, hogy ilyenkor mindig árulkodó, amikor hiányoznak a konkrétumok. A bűnözésért ugyanis nem etnikai csoportok felelnek, hanem egyes bűnelkövetők. Tartozzanak bárhova is etnikailag. Az ellenük való fellépést tehát az elkövetés és nem a bőrszín kellene, hogy motiválja. Viszont a hatalomnak roppant kényelmes kihasználni, vagy akár erősíteni az előítéleteket. A fellángoló viták kiváló figyelemelterelők, és a fellángoló előítéletek megfelelnek az indulatok kiszámított becsatornázására. Ugyanakkor a lényegi kérdések gyakran maradnak megválaszolatlanok.

Ezek egyike kétségtelenül az, hogy az elkülönítés az oktatási intézményekben, illetve az egyes oktatási intézmények között megfelelő-e, vagy sem? S ebből a szempontból hasonlít a hajléktalanság kezelésének kérdéséhez, mivel ez esetben is lehet több vitapartnernek is egyaránt méltánylandó érve. A problémát tehát nem a vita, hanem a kompromisszumokra képtelen, demagógián alapuló megközelítés okozza a legtöbb esetben. Amikor ugyanis egy több év után is visszabukdácsolt diák kerül nála jóval kisebb, és ezért fizikailag is kiszolgáltatott gyermekekből álló osztályba, akkor igencsak szemellenzős hozzáállás kellhet ezt jónak látni. Például a kicsik, és azok szüleinek szemszögéből. Alig valószínű ugyanis, hogy bármely szülő szeretné a gyermekét olyan iskolában tudni, ahol megfélemlítik, vagy csicskáztatják. Amikor tehát ilyen esetben a jogvédők nekiállnak a többszörösen bukott gyermek jogait hangoztatva az integrációt erőltetni, akkor könnyen és emberileg érthetően titulálják az aktivistákat „megélhetési jogvédőnek”. Ugyanakkor ez korántsem jelenti azt, hogy az említett bukdácsoló csemetének ne lehetnének érvényesítendő emberi jogai.

Azonban sokszor jobb lenne elébe menni a problémának, mintsem utólag polemizálni a megoldási lehetőségek hiábavalóságain. Ami nem jelenti persze azt, hogy a kialakult konfliktusokat ne kellene egy kulturálisan és közösségileg is elfogadható kompromisszum mellett rendezni. S miközben ezt leírom, tudom, hogy ezt legalább olyan könnyű mondani, mint Budapestről megmondani a békési problémákra az univerzálisan tökéletes megoldást. A tényleges megoldásnak természetesen helyben kell megszületnie, és korántsem kecsegtet sétagaloppal. De az szinte biztos, hogy nem a szélsőségekkel összekacsintó kormányzat csendőrnosztalgikus forgatókönyve és a fekete egyenruhás gárdisták fogják a problémát megoldani. Emberségesen, megélhetően semmiképpen. Végső soron ugyanis a megfélemlítés csak a szőnyeg alá sepregeti a problémát. Kihasználható, és a figyelmet lekötő, indulatokat keltve. De térjünk vissza inkább az oktatási intézményekbe.

Ezekre nézve gyakran kongatják meg a vészharangokat akkor, amikor a szocializációs hátrányokkal beiskolázott gyermekeknek külön osztályokat szerveznek. Holott konkrét érveket legtöbbször a leghangosabb vészharang-kongatók sem mindig tudnak hozni arra nézve, hogy mi a gond ezzel. Tegyük fel ugyanis, hogy a gyermek, önhibáján szinte biztosan kívül, olyan szinten alulszocializált, hogy a ceruzát fülpiszkálónak tekinti, és a szappanról okszerű használatával is gondjai vannak. Nem azért mert cigány, vagy sem, hanem azért, mert olyan körülmények között éri el a beiskolázásra alkalmas életkort. Ebben az esetben a szegregációellenesség bajnokai esetleg kierőltetik az integrációt, de ez nyilvánvalóan aligha oldja meg a problémát. A gyermek fokozott energiákat köt le a tanártól, akinek kevesebb lehetősége marad a többieket oktatni. Miközben a hátránnyal induló gyermek esetleg ennek ellenére megbukik. Kudarcot jelentve a tanárnak, és önmagának egyaránt. S egyben a többiek visszamaradását is értelmetlen áldozattá degradálva. Nyilvánvaló megoldásként mégis csak egy külön osztály kialakítása jöhet számításba.

Önmagában tehát aligha mondható, hogy a szegregációs, felzárkóztató osztály önmagában az ördög műveként sugalmazódik. Alapvetően a létrehozás valódi célja adhat iránymutatást a megítélésére. Ha ugyanis a valós, a biztosított erőforrások alapján megvalósítható egyetlen cél az elkülönítés, akkor lehet küldetni a tömjénért. Ebben az esetben ugyanis, valóban mindegy, hogy miként hívják, mert kizárólag az optikai tuningot szolgálja. A nehezebben kezelhető, vagy szocializáltságában hátrányos gyermek eltüntetését, elizolálását, eldepózását. S persze a probléma későbbre halasztását. Akkorra, amikorra a gyermek felnő. Megalázottan, frusztráltan, és ugyanolyan szocializációs defektekkel, mint korábban. Biztosítva ezzel a BV-intézetek bentlakó-utánpótlását. Ez azonban csak az egyik lehetséges végkifejlete a szegregációnak.

Megfelelő források, eszközök biztosításával, és erre felkészített tanárok alkalmazásával ugyanis a kezdeti hátrányok jórészt valóban leküzdhetők. Nyilvánvalóan nem olyan látványosan, mint amilyet egy iskolai gettó kialakítása nyújt, de tartósabb hatást biztosítva. Ha tehát a valós, és nem csak szavakba öntött, szándék a felzárkóztatás, akkor ennek igenis lehet helye. Megtanítani a gyermeket arra, amit otthonról nem hozott, de a közösségi életben szükséges. Bejárva vele mellékhelység használatától, akár az evési szokásokon át vezető utat. Látszólag ez a drágább. Azonban, ha sikerül megszakítani így a „problémás gyermekek” alkotta réteg újratermelődését, és az, ha a bíróságokon nem vádlottként találkozunk velük legközelebb, akkor társadalmilag mégis hatékonyabb lehet.

Még akkor is, ha a szélsőségeket korbácsként használni akaró hatalom egy céltáblával és eszközzel szegényebb lesz. Vagy esetleg éppen ezért.

Andrew_s