Kettős mitismérünk

Varga Mihály a parlamentben örül az első negyedéves eredményeknek. Szinte várhatóan meg fognak jelenni majd azok a kormányzati kommentárok, melyeknek előfutárait Rogán Antal pufogtatta el. Miszerint az MSZP nem tud örülni az ország sikerének. Ahogy azok sem, akik nem hiszik el, hogy hamarosan kiönt a tej és a méz a tündérfalvi Dunából. Alkalmasint Brüsszelből sem látják a gazdaság hihetetlen felívelését. De erre már kipróbált a kommunikációs recept: kettős mérce van.

Amely kettős mércében lehet is valami, meg nem is. Annyiban például biztosan kettős a mérce, hogy nyilván más elvárás-rendszer van azokkal szemben, akik bent vannak a szövetségben, és azokkal szemben is, akik nincsenek. Aztán például egyszerű emberek döntenek ott is. Alig vitathatóan szubjektíven sem feltétlenül szeretve azt a kormányzatot, aki burkoltan, vagy kevésbé burkoltan, de tűrhető rendszerességgel lehülyézi a tisztelt egybegyűlteket. Ahogy egyébként az óvoda nagycsoportjában sem a szocializációs maximum az, ha valaki körberugdalja a csoportot, majd közli, hogy vegyék be a játékba. Jogilag lehet, hogy nem lehet esetleg kizárni, de szeretni nem fogják. Amikor tehát a kormányzat először lebarmolja az EU-t, majd kéregető tenyérrel közelít, akkor az óvodai szinten sem látszik üzemelni. Kívülről nézve biztosan. S ebből a szempontból teljesen mindegy, hogy a kéregetés kölcsönkérésként, vagy beruházási vágyálmok formájában zajlik. A részletek legfeljebb a visszafizetés módjában, vagy a várható megtérülés formájában térhetnek el. Mely részletek jogilag, politikailag lehetnek jelentősek, de az utca embereinek nem annyira. Azoknak, akik csak azt olvashatják a hírekben, legutóbb például Németországban, hogy már megint a magyar kormánnyal van gond.

Azonban a szubjektív kettős mércéktől eltekintve, és szigorúan a hazai egyes mércéknél maradva is maradhatnak kérdések. Annak ugyanis, aki munkanélküli, és évek óta keres munkát, aligha lesz hihető az a fene nagy munkahelyvédelem. Különösen, ha mostanság szűnt meg a munkahelye. A gazdasági fellendülésről szóló szövegek mögötti recesszió hatására. Az ugyanis sokat számít, hogy milyen viszonyítási alapról tekintünk azokra a sikerjelentésekre, melyeknek egyik tünete a „Magyarország jobban teljesít” című kampány. Egy kissé ugyanis feltűnő, hogy nem igazán van kifejtve, hogy minél is teljesít jobban a magyar hon. A számok kiragadásán is lehet vitatkozni, de a érdekesebb lehet a szemérmetes hallgatás a bázisról. Elvégre biztosan lehet találni olyan időszakot a magyar történelemben, vagy olyan országot a Földön, amivel szemben megáll a kijelentés. Így aztán erősen kérdéses lehet, hogy a magyar kormányzat mennyire alkalmaz kettős mércét. Például olyat, hogy amit tesz az biztosan szuper, és csak az ellenzék látja rosszul az adatokat. Miközben persze mindenki más idióta, és a nép ellensége. Összekeverve a Fideszt a néppel, valamint a szezont a fazonnal.

De maradva a gazdaságnál, még mindig érdekes lehet, hogy mit mihez mérünk. Az ugyanis aligha valószínű, hogy holnaptól minden jó lesz. Azt pedig már sokszor, sokan hallották ebben az országban, hogy „na most veszünk lendületet, és aztán rakétasebességgel emelkedünk”. Legutóbb a realitásoktól elrugaszkodva. De hasonló jelmondatok mentén építette az ország a szocializmust is. A GDP növekedésének győzelmi jelentése tehát nagyon nem mindegy, hogy mihez képest értendő. Ha az európai átlaghoz képest, akkor nagyon jó, és veregessük meg Matolcsy György, valamint Orbán Viktor vállát. Ha azonban mondjuk csak a korábbi, erősen visszaesett teljesítményhez képest, akkor talán nem annyira dicsérendő. Ha ugyanis valaki egy üzletre tegnap nagyon ráfizetet, és ma csak ahhoz képest áll jobban, de még mindig ráfizet, akkor összességében egyaránt bukik. Egyszerűen azért, mert összességében egyaránt veszteséget termel, csak ma talán kevesebbért megy lejmolni, mint tegnap.

Andrew_s