2013. november 22., péntek

MSZP: Akarunk mi kérem nyerni?

A jelenleg hazánkban tapasztalható helyzet felveti azt a kérdést, hogy érdemes-e az ellenzékkel foglalkozni? Már csak azért is, mert a következő kérdés az lehetne, hogy mi is az ellenzék ma Magyarországon? No meg persze azon sem ártana elgondolkodni, hogy tulajdonképpen ki és mit akar, illetve képes tenni? Ha ugyanis az ember szertenéz, akkor csak a szkepszisnek állíthat szobrot magában.

Mely szobrot aztán nézheti ameddig könnybe nem lábad a szeme.

Első reakcióként természetesen azt mondanám, hogy érdemes az ellenzékkel foglalkozni. Még akkor is, ha a jelen sorokat legépelve sem áltatom magam azzal, hogy pont ezen mondatok fogják ráébreszteni a politikát a nagy igazságokra. Az ellenzéknek gondolt oldal politikai szereplőinek egy része ugyanis egyfajta fatalizmust sejtetve hisznek a saját kiválóságukban. Ami egy lépéssel a fal előtt talán már inkább túlzott, mint megalapozott önbizalom. Az ugyanis kevés, hogy az akadály lebontására erőteljesen koncentrálnak, de a csákányt mindenki a másik kezében látná a legjobb helyen. Amikor pedig valaki önként nekiáll csákányozni, akkor a többiek fanyalogva elfordulnak. Márpedig az ellenzéknek a Farkasházy Tivadar által kijelölt vezetői valahogy mintha ezt tennék. Továbbra sem vitatva az egykor volt szárszói találkozó szervezőjének jó szándékát. Azonban már ideje lenne leszállni a magas BMX-ről, és belenézni a realitások tükrébe.

A realitások, az ott sugallt helyzettel szemben azok, hogy valójában, ahogy azt magam is többször leírtam, nincs szükség egy vezérelvű, elitista ellenzékre. Vezérelvű, demagóg politikai erőnek továbbra is ott van a Fidesz és Orbán Viktor. Az ő stadionjába teljesen felesleges bemenni egy kis iszapbirkózásra. S bár nem biztos út a választási győzelemhez, de talán meg kellene próbálni nem kiskorú hülyének nézni a választókat. Még akkor is, ha ez nyilvánvalóan nem azonos a „megmondom a tutit, nőjetek fel hozzám” szemlélettel. Ebből a szempontból Gyurcsány Ferencnek teljesen igaza van akkor, amikor óv a csodavárástól, és –ígéretektől. Magam ezt már egy éve is emlegettem: „kétségek aziránt is legfeljebb a messiás- és csodavárók körét érintik, hogy az ország gazdaságának stabilizálása kapcsán az „Együtt 2014” csapata is elsősorban könnyeket és szívást ígérhet”. Annyiban tévedtem, hogy akkor Bajnai Gordon volt az ígéretes vezető, mely kép lerombolásáért ő maga is elég sokat megtett. Beleértve azt is, hogy értelmetlenül bár, de megpróbált alkalmazkodni az orbáni retorikához. Az akkor várt, olajfa-szerű nagykoalícióból gyakorlatilag semmi nem lett.

A szélesebb szövetséget meg aligha segíti elő az MSZP részéről elkövetett stratégiai hibák sorozata. Melyek közül a legutóbbi, az adóvisszaélések kivizsgálása körüli, csak egy a sorozatból. Amin az utólagos, a veszteség magyarázgatásának látszó, latolgatások már alig segítenek. De az sem, hogy Botka László nyilatkozatháborúba kezdett a DK-val való megállapodás kapcsán. Megint több energiát szentelve annak indoklására, hogy mit, illetve kit nem akarnak, mint amennyivel esetleg meg lehetne oldani a problémát. Esetleg észrevéve, hogy a demokratikus ellenzékiség nem az, amikor valaki kiáll a tisztás közepére, és döngeti a mellét. Ahogy az sem, ha meg akarja szabni, hogy ki legyen egy másik párt vezetője. A Demokratikus Koalíció vezetése azokból áll, akiket a párt megszavazott a tisztségre. Ráadásul van valami homályos elképzelésük, és kommunikációjuk, arról is, hogy mit, illetve miként szeretnének. A megállapodást ahhoz kötni, hogy kikből áll az említett vezetőség, az pont olyan, mint a korrupció ellen küzdeni, de megszabni, hogy kikkel nem küzd ellen a korrupció ellen. Ellenkező esetben ugyanis az MSZP reakciója is mérlegelendő lenne egy fordított esetre. Ha valaki arról nyilatkozna, hogy bárkit szívesen lát az MSZP szavazóiból, de Mesterházy Attila „monnyon le”.

Ehhez nem kell a hazugságok licitjét elindítani, és értelmezési vitákat sem érdemes vívni. Van, ami kompetenciája lehet egy kompromisszumra törekvő tárgyalás feleinek, és van, ami nem. A határok nyilvánvaló áthágása felveti a szándékok komolyságának kérdését. Továbbra is fenntartva azt, hogy nem kell okvetlenül szeretni ehhez a másik felet, hanem a célokat tisztázva, együtt kell működni vele. Ha van közös cél. Ha nincs, az természetesen más. De akkor meg teljesen felesleges a másikat, és a közönséget hülyének nézni. Június óta csak súlyosbodott az a helyzet, hogy „lehet racionális döntés a választás elvesztése is”. Ebben az esetben azonban felesleges úgy csinálni, mintha komolyan venné valaki. S lassan itt tartunk. A legfontosabb kérdés nem az lesz Bajnai Gordonhoz és Mesterházy Attilához, hogy együtt vagy külön akarják megnyerni a választásokat. Egyre követelődzőbben fogalmazódik a kérdés, hogy ilyen nyögve nyelős előkészületeket követően érdemes-e egyáltalán nekifutniuk? Esetleg nem lenne-e jobb kiteregetni a kártyákat és térképeket. Aztán hagyni békében csákányozni azt a brigádot, aki az aprómunkát is vállalja. S nem feltétlenül csak bűnbaknak tenni meg az előre megfontoltan betlire vett választásokért.

Mert lehet, hogy nem ér át az adott csapat a fal túloldalára. Az is biztos, hogy nem csak szentekből áll. De legalább nem csak beszél arról, hogy „mi annyira, de annyira akartuk”, és „annyira, de annyira utáljuk Orbánt és rendszerét”.

Andrew_s

Nincsenek megjegyzések:

Megjegyzés küldése