2013. november 30., szombat

Szent András és a Hanuka-gyalázók

November 30.-a tulajdonképpen a kereszt napja is. A kereszt apostolának, Szent Andrásnak a napja is, aki a kereszt általi megváltást hirdette. Mindaddig, míg a róla elnevezett, átlósan ácsolt kereszten meg nem feszítették. Egy olyan vallás apostolaként, mely a feltétlen szeretetről, és elfogadásról szól.

Már akkor, ha valaki, például Pál apostol szavait veszi figyelembe, és vallásos hevülete nem merül ki a politikai haszonszerzés, vagy a személyes vallásháborúk síkjain. Ahogy valaki, vagy valakik 2013. november 30.-án a köztereken felállított hanuka-gyertyatartók ellen gondolták megvívni személyes vallásháborújukat. Alighanem annak alátámasztására, amit Martonyi János a minap oly nagyon bizonygatott: hazánkban nincs antiszemitizmus. Mert mi mással is lehetne az antiszemitizmus hiányát jobban demonstrálni, mint egy antiszemita akcióval. Megfeledkezve eközben néhány nyilvánvaló dologról. Az egyik az a praktikus szempont, hogy például a Nyugati tér környéke térfigyelő kamerákkal is jól el van látva. Így a rendőrségnek talán rövid időn belül sikerül a rongálókat fülön csípni. Függetlenül attől, hogy mely párt ítéli el az akciót, vagy hallgat cinkosan. A másik, inkább vallástörténeti szempont. Az, hogy Jézus eredendően a zsidó vallás egyik rabbija, azaz a tanítók egyike volt. S ebből lett a mindenki iránti feltétlen szeretet prófétája. Aki tehát Jézus követőjeként bárkit emberségében gyűlöl, utál, megvet, alapvetően őt gyalázza meg, és válik az antikrisztus követőjévé. Ami az Adventre való tekintettel talán még inkább súlyos vétség.

Már akkor, ha valaki nem a politikai, illetve a személyes haszonszerzés érdekében tünteti fel magát a Jézus tanításain alapuló vallás követőjének. Az, aki egy más vallású embert megvetni valónak, vallása gyakorlásában megalázandónak, és személyében utálni valónak tekint, az tehát biztosan nem tekintheti magát Jézus követőjének. Amit világosan mutat különben az a gesztus is, amellyel például a zsidóüldözésekben való részvételért a pápa kért elnézést az egyház nevében. II. János Pál pápa pedig talán elfogadható iránytű lehet azok szemében is, akiknek a viszonya a könyvekkel csak a meggyújtásukig terjed. Bár, remélhetőleg, Pál apostol könyveit mégsem vetnék máglyára. Legfeljebb olvasásukban kellene tehát elmélyedniük. Az, többek között, lehetőséget teremthetne a személyes tudásuk építésére is. De ilyen túlzó igénnyel lehet, hogy kár lenne fellépni azokkal szemben, akiknek csak a rongálásig terjed a személyes eseményhorizontjuk.

Most éppen hanuka-gyertyatartók rongálásában élve ki személyes dühüket, esetleges kisebbrendűségi komplexusokat. S csak remélni lehet, hogy a rendőrségi vizsgálatok eredményeként nem közúti balesetet, hanem megnevezhető elkövetőket fognak a rongálások okozójaként megnevezni. Bármilyen kínos is lehet ez adott esetben a külügynek. Alkalmasint megjegyezve, hogy a korábbi években mintha nem érte volna ilyen atrocitás a Nyugati téren felállított gyertyatartót. Lévén, hogy az idei gyertyagyújtás korántsem az első a sorban. A fény ünnepeként állítva emléket az i.e. 165 –ben történt Templom-újraszentelésnek. Egyikeként a kereszténységnél régebbi, és részben a kereszténységben is továbbélő vallás szimbólum és ünneprendszerének. Mely kereszténységnek szintén meg vannak a maga hagyományai, ünnepei.

Amelyekre ugyancsak lehetőség van köztéren emlékezni. Ahogy idén is felavatták a Móricz Zsigmond körtéren felállított, két embernél is magasabb keresztet. Meggyújtván ott az Advent lángját. S amely keresztet türelemmel kerülgeti ott az is, akit nem érdekel a kereszt által képviselt vallás. Vagy napirendre tér afelett, hogy azt többek között a Jobbik állította. Holott bármely politikai erőtől elvárható lenne, hogy távol maradjon a vallástól. Mindegyiktől! Elkerülendő azt, hogy a személyes vallásháborúk a politikában is tovább éljenek. Ez ugyanis a történelem során ritkán vezetett szeretetteljes akciókhoz. De ehhez kevés az, hogy teát osszanak a magukat Keresztény Úriemberek Társaságának nevező szervezet tagjai. Az is kellene, ha olyan úriemberek, és –hölgyek éljenek az országban, akik legalább a vallásszabadságot hirdető törvényeket tiszteletbe tartják. Ám lehet, hogy ez is csak a túlzott elvárások egyike. Mert azok, akik a Bibliát sem olvassák, miért pont az Alaptörvényt, és a törvényeket próbálnák megfejteni.

Andrew_s
Comments on Facebook

2013. november 29., péntek

A koncepciós emlékezetgenerátor

A nemzetnek már tényleg semmi más nem hiányzik, mint az, hogy előírják az emlékezetét is. Ezt a mérhetetlenül hatalmas igényt fogja kielégíteni a Nemzeti Emlékezet Bizottsága. Létrehozására kormányelőterjesztés született, amelynek alapján az a cél, hogy a „kommunista rezsim hatalmi mechanizmusai, fény derüljön a rendszert működtető pártállami vezetők tevékenységére”. Ami azért világosan jelzi az elvárt emlékezet szelektív voltát. Nemzetileg.

Mert akkor, amikor egyre több jel mutat arra, hogy sokan igencsak szeretnék az éppen aktuális politikai céljuk alapján átértelmezni a múltat, igencsak szükség lehet egy ilyen előre meghatározott tematikával létrejött bizottságra. Miközben természetesen az is szükséges lehet, hogy a kommunista rezsimnek nevezett hatalom mechanizmusait feltárják. Elvégre a jelenlegi hatalomnak igazán érdemes visszanyúlni a tiszta forráshoz. Bár ahhoz alighanem nem kellene külön bizottság. Arról a jelenlegi kormányzat számos tagjának közvetlen, a holdudvarból számosaknak, például Pozsgay Imrének, pedig szervezői tapasztalatai is lehetnek. Talán ennek is köszönhető, hogy a rendszerváltás előtti korszakot feltáró bizottságba csak olyanokat fognak választani, akik 1990. február 14-én, a titkosszolgálatok átszervezésének napján, vagy később töltötték be a 18. életévüket. Szigorúan „politikamentesen”, mivel az öttagú bizottság, elnökét és két tagját az Országgyűlés választaná meg kétharmados többséggel.

Mivel a korábbi vezetés működését, az ügyészséggel együttműködve, a feltárt esetek alapján indított koncepciósbüntetőeljárások előkészítése is a feladatuk lesz. A kommunizmus bűneinek feltárása érdekében. Ellentétben azzal, hogy a magyar történelem számos diktatúrát ismert. Például a Horthy-korszakra sem a túltengő demokrácia volt jellemző. Azonban ezek szerint erre a korszakra nem akar emlékezni a kormányzat. Ahogy a nemzet emlékezete tulajdonképpen még régebbre éppen úgy visszanyúlhatna, ahogy a rendszerváltás utáni történelmi szakasz is. Az tényleg csak a szelektív emlékezetet táplálhatja, ha a folyamatból kiragadnak egy szakaszt. Abból fakadhatnak a történelemhamisítással határos asszimetriák. Ami természetesen nem ment fel senkit a Rákosi- és Kádár-korszakban elkövetet bűnök alól. De feleslegesnek tűnik felmenteni bárkit is, aki a korábbi korszakok diktátora, vagy a korszak diktatúrájának kiszolgálója lett volna. Még akkor sem, ha egyeseknek divattá vált bálványt szentelni a jelen korszakban. Még akkor sem, ha a Horthy-dicsfény még nincs beleékelve a gránitzsírkőbe vésett tákolmányba. Ellentétben a nemzeti emlékezetvesztés bizottságával.

Talán ezért is lehet hátrányos, ha olyan tagjai lehetnek a bizottságoknak, akik az idősebb korosztályt képviselik. Nem vitatva azt sem, hogy a fiatalabb kor egyfajta garancia lehet a személyes érintettség hiányára. Már akkor, ha a családjukat nem számítjuk. A nemzeti emlékezet mellett ugyanis létezhet a családi emlékezet is. Korántsem biztos tehát, hogy a bizottsági tag ne lehetne zsarolható a családtagok esetleges viselt dolgaival. Vagy ne lehetne korrumpálható a jelen kor hatalmával. Ha tehát garantálni szeretnék a befolyásmentességet, akkor csak állami gondozásban felnevelkedett, igazoltan árva tagjai lehetnének. Olyanok, akik jelenleg önerőből milliárdosok, és vagyonuk minden fillérjéről elszámoltathatók. Ellenkező esetben esetleg egzisztenciálisan megszoríthatók. A bizonytalan garanciával szemben egy potenciális politikai előrendelés áll szembe.

Ezenközben természetesen étezik a nemzeti emlékezet. Így, kisbetűvel és bizottság nélkül. Úgy hívják, hogy legendárium, mely felöleli a családi, részben a történelmi emlékezetet. Támaszkodva az írott és mesélt történelemre is természetesen. Ha valaki ezt szeretné felkarolni, akkor ne öttagú bizottságot hozzon létre, hanem adjon több pénzt a könyvtáraknak, a történelemmel is foglalkozó kutatóknak, az iskoláknak. Ha pedig valaki a bűneseteket akar megtorolni, ahhoz ott lenne egy független igazságszolgáltatás. Olyan, amely nem szorul rá egy politikai akaratból létrehozott bizottság eset-előkészítő tevékenységére. Ha pedig egy, a múltból örökölt politikai számlát szeretne az Országgyűlés lerendezni, akkor is felesleges egy ilyen bizottság. Ha pedig mégis kell egy bizottság, akkor létrehozásáról csak azok szavazzanak, akikre igaz a bizottságnál felállított életkori korlát.

A teljesen tiszta kép érdekében tulajdonképpen az Országgyűlés azonnali feloszlatása is számba jöhetne. Azzal, hogy a következőhöz ne is lehessen jelölni olyan képviselőt, aki nem teljesíti az említett életkori kritériumot.

Andrew_s

Comments on Facebook

Matolcsy György kommunikációs offenzívája

Matolcsy György, mint Nemzeti Tündérmese-felelős, már nem egyszer szerezhetett vidám pillanatokat a környező országokban. Látszólag ugyanez lehetett a célja azzal, hogy szétcsapott a Európai Unió biztosai és a hitelminősítők között. Első hallásra az, hogy a Magyar Nemzeti Bank (MNB) elnöke lemondásra szólította fel Olli Rehn-t, aligha tűnik ugyanis másnak.

Ugyanakkor, noha elsőre úgy tűnhet, hogy a gazdasági ügyekért felelős európai politikus legfeljebb a röhögéstől szenvedhetett álmatlanságban a hír hallatán, érdemes lehet komolyan venni az MNB-elnök bejelentését. Nyilvánvalóan nem abból a szempontból, hogy a finn állampolgárságú politikus hanyatt homlok elkezdi megfogalmazni a felmondó levelét. Sokkal inkább abból a nézőpontból, hogy a Fidesz és vazallusai rendszeresen kettős üzenet-taktikát alkalmaznak. Márpedig Matolcsy György üzenete sokkal inkább befele szólt, mintsem az unió irányában. Az utóbbihoz ugyanis nem lenne elegendő egy belföldi nyilatkozat.

Ebből a szempontból értékelve a nyilatkozatot érdemes lehet figyelembe venni, hogy megtételét követően szinte bármilyen változást az európai bizottságokban a Fidesz megrettentő erejének következményeként lehet eladni. Támaszkodva arra, hogy a „királyi” média az, ami eljut szinte mindenkihez, és az idegen nyelvű internet olvasottsága nem dönget csúcsokat. Az, hogy Matolcsy György mennyi időt adott erre az Európai Bizottság gazdasági és pénzügyekért felelős alelnökének, ebből a nézőpontból részletkérdés. Pontosan annyira, ahogy a hitelminősítőknek küldött ultimátum azon bakija, hogy nem igazán szoktak tárgyalni. Ezek a szempontok idővel pontosan annyira feledésbe merülnek, ahogy a matolcsyzmus közgazdasági részletkérdéseinek abszurditása is csak a szakembereket ríkatja meg. A tény fog csak megragadni arról, hogy beszólt az EU-nak és a hitelminősítőknek.

Ha az utóbbiak bármi okból valóban felminősítik az országot a közeljövőben, mondjuk a választások előtt, akkor azt nyilvánvalóan Matolcsy a bátor kiállás eredményeként fogja eladni. Ahogy Orbán Viktor is. Márpedig a választásokig még akár tőlük függetlenül is létrejöhet olyan gazdasági együttállása a világ eseményeinek, hogy erre a felminősítésre sor kerülhet. Sőt! Valójában erre sincs szükség. Elég, ha illedelmesen és tisztelettudóan bejelentkeznek meghallgatásra és pitizésre az említett szervezeteknél. Az előszobázást itthon már simán eladják majd azzal, hogy megindultak a tárgyalások. Azok, amelyeket Matolcsy György követelt ki. S ugyanez a helyzet Olli Rehn esetében is.

Azzal a különbséggel, hogy még ilyen finom manipulációra sincs szükség vele szemben. De még olyan háttér-információra sem feltétlenül, hogy egészségügyi, politikai, vagy bármi más okból számítani lehet-e a lemondására. Holott nyilvánvaló, hogy ennek farvizén hajózva is sikeres kommunikációs offenzívát lehetne indítani a választások előtt. Melyek, ha minden igaz, 2014-ben lesznek. Abban az évben, amikor az Európai Bizottság, és vele együtt Rehn, mandátuma amúgy is lejár. Lévén, hogy a bizottság ciklikus megbízatású. Márpedig ez sokkal kevésbé közismert talán a Fidesz által megcélzott választók szemében, mint amennyire fogékonyak lehetnek a nagy-Fidesz víziók irányában. A kommunikációs eredő tehát nagyon egyszerűen felállhat úgy, hogy: Matolcsy megmondta, és lám, az egész bizottságot megcsóválta a farok.

Márpedig, még akkor is, ha Matolcsy György fenékpettyesítésért felelős MNB-elnökből nem is nézzük ki ezt a fajta kommunikációs kiszámítottságot, a pártja már többször tanújelét adta az ilyen készségeknek. Afelől pedig aligha lehet kétségünk, hogy az MNB nyilatkozata nagyjából annyira lehetett független a Fidesz vezetésének előzetes normakontrolljától, amennyire az egy fejen két szájjal született sziámi ikrek lehetnek önállóak.

Andrew_s




a Propelleren szintén olvasható
Comments on Facebook

2013. november 28., csütörtök

A közmunka-tervgazdálkodás Sztahanovjai

Néhány önkormányzatot kitüntettek a közmunkások foglalkoztatásában elért nagyszerű teljesítményért. Jutalmat kaptak a sok közmunkásért, és ötvenhárom önkormányzat vezetője most elégedett mosollyal veheti szájára Pintér Sándort. Valószínűleg nem abban a formában, ahogy sok közmunkás kívánja nekik, de az ilyen apróságokat most hagyjuk figyelmen kívül.

Érdemes talán a sorok közé is bekukucskálni inkább, mivel a sikerpropaganda fekete szilánkjai oda vannak beékelődve. Az ugyanis látszólag nagy siker, hogy egyszerre 217 ezer közileg munkáltatott ember dolgozott. Azonban az teljesen világos, hogy a megélhetési minimumot is alig fedező közrabszolga-bérrel megfizetett állást más helyett töltik be. Mármint más olyan állás helyett, ami biztos egzisztenciát, szolgáltatások megvásárlását is biztosító bért garantálna. A fenti szám tehát egyben azt is jelzi, hogy ennyien biztosan a szegénységi határon tengődnek, szolgáltatást nem vesznek, mert gyakorlatilag felélik a fizetést, és megtakarítások híján nem képeznek tartalékot. Egzisztenciálisan kiszolgáltatottak, és egy vekni kenyér képével is sakkban tarthatóak. Táplálva a szegénységükön keresztül hatalmi függőségbe kényszerítettek táborát, akikkel szemben Pintér Sándor már korábban felvillantotta az unortodox workfare talaján álló kényszermunka árnyjátékát. Az is teljesen nyilvánvaló, hogy az említett szolgáltatásvásárlás-megtagadás a szolgáltató szektorra kiterjedő fokozott kereslethiányt jelent. Előrevetítve a munkanélkülivé válás, és elszegényedés spiráljának újabb fordulóját.

Ugyanakkor érdemes elidőzni a jutalmazás tényén. Az teljesen világos, hogy akkor érdemes jutalmazni, ha az adott szervezett pozitív elvárásokat teljesít. Tehát a jutalom azt sejteti, hogy a kormányzat nem tekinti a közmunkára kényszerülést, a mögötte álló tömeges munkahelyvesztést, illetve a valós foglalkoztatás-bővülés stagnálását negatívumnak. A pozitív üzenet az lenne, ha azt az önkormányzatot jutalmaznák, amelyik a legtöbb, piaci munkabérrel megfizetett állás létrehozásához tudott segédkezet nyújtani. A jelenlegi jutalom ennek ellene hat. Azt sugallja, hogy „akkor teljesítesz jól, ha elszegényítesz”. Ennek az oka nagyon egyszerű. Ha, mondjuk, az önkormányzat felbontja a szerződést egy, a területén parképítéssel foglalkozó céggel, vagy felmond a saját kertészeinek, akkor az ott foglalkoztatottak munkanélkülivé válnak. Azonban a füvet továbbra is csak le kell majd nyírni. Tehát a feladat megmarad. Nosza, alkalmazzuk a kertészt közmunkásként. A korábbi bérének a felét helyből megtakarítottuk. Az önkormányzat tehát eleget tud tenni a központi forráskivonási elvárásoknak. Esetleg az egy fizetésből felvesz két közmunkást. Egy a füvet nyírja, míg a másik a torzsát festheti zöldebbre, ha valamelyik főcsinovnyik arra jár. Van tehát egy fő bérmegtakarítás és két fő közmunkás. Pintér Sándor már emelheti is a kezét egy magas fokú buksi-simogatásra. Ha sikerül az egész projektet kiszervezni és szociális szövetkezetnek eladni, akkor puszit is osztogathat a meleg kézfogás mellé. Papíron, a működési költségek kiszervezésével, még a közmunkások nyakába lehet sózni ugyanis az adminisztrációt, és minden egyebet is.

De a jutalmazásnak ez nyilvánvalóan csak az egyik oldala. Egyike csak, a munkanélküliség-generálást jutalmazó fejezetnek. A következő fejezetben az olvasható, hogy nem csak a tendenciát jutalmazza a kormányzat, hanem a teljesítményt. Nyilvánvaló ugyanis, hogy rangsort felállítva lehet csak jutalmat osztani. Leginkább akkor, ha van egy elvárás, és egy ahhoz mért teljesítményszint. Következésképpen az valószínűsíthető, hogy van egy elvárt szint abban, hogy az önkormányzatnak hány embert kell közrabszolgásítani. Világos, hogy amennyiben teljesíteni akarja a kvótát felfele, akkor nem érdekelt másban. Nem érdekelt például más jellegű munkahelyteremtésben sem. Ez a hatás természetesen kölcsönhatásban van az előzőekben elmondottakkal is. De magyarázat lehet arra, hogy a pártja és kormánya felé mindenáron teljesíteni akaró polgármester miért fog minden más kezdeményezésnek keresztbe feküdni esetleg. Miközben helybéli kegyúrként természetesen a haszonélvezője is a kiszolgáltatottságnak. Pusztán jó lenne tudni, hogy amennyiben van egy elvárt munkanélküli-, illetve közrabszolga-szám, akkor ez hol, melyik önkormányzatnál mennyi. S ehhez képest mennyire kell sztahanovistának lennie az önkormányzatnak a miniszteri dicsérethez, valamint a vele járó extra-pénzekhez.

Mert az is valószínű, hogy a kiosztott 148 millió forint, elosztva az 53 önkormányzat között csepp a tengerben. Ha jutalomként kerül kifizetésre, akkor könnyedén elszivároghat az önkormányzati vezetés irányába. Ha pedig elfogadjuk, hogy Pintér Sándor csak adóban nyolcvanmilliós összeget csengetett ki tavaly, akkor van az egész gesztusban valami cinikusan nagyképű. Egy olyan mértékű jutalomnak a globális kiosztásával, ami a belügyminiszter jövedelmét akkor sem biztosan karcolná mélyen, ha saját zsebből fizetné. Tulajdonképpen reklámkampány-statisztává silányítva még a saját táborából verbuvált polgármestereket is. Akik talán igen, a közrabszolga-programba kényszerítettek viszont biztosan nem érdemlik meg ezt a fajta közszolgálati lenézést.

Andrew_s

Comments on Facebook

Egy igazi Kékharisnyás emlékére

A Blue Stockings Society, amit hazánkban Kékharisnya Társaságként ismerünk, a maga korában komoly társadalmi szerepet töltött be. Például abban, hogy a nők tanulmányi előmenetelét, tudományos munkásságát elismertessék. A társaság megemlítésének aktualitását az adja, hogy a minap, november 27.-én volt társaság egyik tagja halálának évfordulója. Azé, aki nélkül a mai számítástechnika sem úgy nézne ki, ahogy ma ismerjük.

A hölgy Augusta Ada Byron néven született, és Lovelace grófnőjeként halt meg mindössze 36 évesen, rákban. Mai, de akkori szemmel sem hosszúnak tekinthető élete során igen sokat tett a női tudósok elismertetéséért. Ő maga matematikus volt, és így érthető érdeklődést tanúsított minden iránt, ami ezzel a tudománnyal, illetve a számítási munkák, levezetések megkönnyítésével volt kapcsolatban. Ez az érdeklődés az, aminek máig haszonélvezői vagyunk. Ugyanis lord Byron lánya volt az, aki leírást készített a Charles Babbage által tervezett számítógéphez. Mely szerkezet mechanikus úton működött ugyan, de műveletszervezése a később, és ma is alkalmazott Neumann-elvű szerkezetekkel is mutat némi rokonságot. A géphez készített leírásokon túl lady Lovelace, ahogy ma mondanánk, menedzselte és támogatta is a feltalálót.

Ami korántsem lehetett abban az időben minden nehézségtől mentes feladat. Különösen, mivel a különben zseniális feltaláló állítólag korántsem volt az úri társaság kedvence. Könnyen lehet tehát, hogy Ada Byron támogatása nélkül névtelenül porladna. Találmányával egyetemben. Mely találmányhoz állítólag maga a támogató is szállított programokat. Részben ennek állítottak emléket a programnyelvek fejlesztői. Pontosabban az a csapat, amelynek tagjai az egyik első számítógépes nyelvet a grófnőről nevezték el Ada-nak. S amely nyelvet a Kékharisnyás hölgy születésnapján, 1980. december 10-én, szabványosítottak. Az informatika fejlődésében betöltött szerepe alapján azonban méltó az a vélemény, hogy tulajdonképpen a tudományosan megalapozott számítástechnika „szülőanyja”.

Miközben szó nincs arról, hogy visszahúzódó, a családjától eltávolodó nő lett volna. Három gyermeknek adott életet. Példázva azt is, hogy a kékharisnyákhoz később hozzákötött, nem egyszer pejoratív felhangok korántsem jellemezték az eredeti társaságot. Részben talán azok hatására is, akik a tudományos, oktatási munkásságot nem az önmegvalósításuk eszközének, hanem egyfajta szociális pótcselekvésnek, öncsődjük kifogásaként tekintették. Azonban ez egy másik, ráadásul mindkét nem számos mozgalmára igaz megállapítás lenne. S hosszas taglalása olyan mértékben árnyékolná be a grófnő emlékét, ami méltatlan lenne hozzá.

Andrew_s

Comments on Facebook

2013. november 27., szerda

Martonyi: antiszemitizmus márpedig van!?!

Forrás: Amerikai Népszava
Martonyi János aligha lehet irigyelhető kommunikációs helyzetben. Egyrészt meg kell próbálnia zöldebbre festeni a füvet, miközben olyan látszatot kell keltenie, hogy nem füvezik. Tehát semmilyen, teánál erősebb, szer hatása alatt nem áll miközben a hazai antiszemitizmus ügyében nyilatkozik. Ráadásul Izraelben. A nagy nyomás alatt nem lehet véletlen, ha zavar támadhat az erőben.

Az ugyanis teljesen nyilvánvaló, hogy meg kell értetnie az izraeli vendéglátókkal, hogy Magyarországon nincs antiszemitizmus. Ha pedig mégis van, akkor az egy európai tradíció. Esetleg mérési hiba, és a felmérések módszertani bakija. De leginkább még sincs. Illetve, nem is akkora gond. Márpedig, ha nem akkora gond, mint amekkorának a kormány ellenfelei lefestik, akkor nyilvánvalóan már majdnem nincs, hiszen a kormány permanensen hadban áll. Az ellenfeleivel szemben. Az rasszizmussal szemben pedig zéró-toleranciát hirdetett. Legalább akkor, ha a mégis felbukkanó neohorthyzmus csak azért bántja a kormánypárt frakcióvezetőjét, mert a galád baloldal írni merhet róla. Fúj! Mert azért nem lehet azt állítani, hogy Martonyi dolgát olyan nagyon megkönnyítették.

A „Függetlenség napja” című filmben szereplő virtuális elnöknek ezerszer könnyebb dolga van. Előtte letagadják az 51-es körzet létét, hogy ő is könnyebben tudjon hazudni. Azonban az egy sci-fi. Martonyinak ebből csak a fikció jutott. Ráadásul olyan események tudatában, mint a galiciai transzportban is sáros Horthy bálvány-avatása, a gárdaavatás belügyi segédlettel, és Orbán távolmaradása az egy évvel ezelőtti antifasiszta nagygyűlésről. No meg azzal a miniszterelnöki nyilatkozat-fordulattal, hogy a kormány megvédi a zsidókat. Holott az antiszemitizmus hiánya azt jelentené, hogy nincs mi ellen megvédeni a zsidóságot. A külügyminiszter persze mondhatja azt, hogy ő minderről nem tud. De azért valahogy nem lenne túl hiteles ez a mondandó. Úgyhogy nem kizárt, hogy méretet kellett volna venni a külügyér orrának hosszáról az interjú előtt, és azt követően. Könnyen előfordulhat a Pinokkióra jellemző méretnövekedés megfigyelhetősége. Még akkor is, ha konkrétan nem tagadta le a jelenséget, de azért erősen igyekezett valami perifériális helyzetbe száműzni a kérdést. Érthetően.

Egyben megcáfolva azt a kutatási eredményt is, mely erőteljes növekedést jelez hazánkban az antiszemitizmus okozta félelem-indexben. Aminek nyilván semmi köze, a Radnóti kötet megégetéséről internetszerte körbejárt fényképhez. Martonyi szerint legfeljebb. Mely könyvégetés aligha tartozik a pusztán elméletben jelentkező jelenségek közé. Így elég behozza a materiális világba azt, ami a miniszter szerint pusztán a politikai síkon jelenik meg. Miközben az sem lenne túl vigasztaló, ha tényleg „csak” politikai antiszemitizmus létezne. Bár, egy huszárvágással megoldotta talán a kérdést. A könyvégetéstől Rogán nyilatkozatáig. A zéró-toleranciát ugyanis akként kell értelmezni, hogy a kormány minden „elfogadhatatlan kijelentésre” ekként reagál. Márpedig a szoboravatás, a gárdaeskütétel, a könyvégetés nem kijelentés, hanem cselekedet, amit a szélsőség megcselekedett. Az mehet.

De természetesen nem csak arra kell hagyatkozni, ami Martonyi Jánosnak a legutóbbi interjújában hangzott el. Pontosabban, nem csak arra kell hagyatkozni, ami az abban elhangzottak, és a naponta tapasztalható jelenségek közt tátongó űrként jelentkezik. Elegendő a „The Jerusalem Post” korábbi anyagait áttekinteni, és köztük elolvasni egy hazai szerző cikkét. A szerző neve ismerős lehet: János Martonyi. Azaz a magyar külügyminiszter, aki november 24-én értekezett a magyar zsidóság reneszánszáról. Közbevetőleg szükségét érezve egy önvallomás-szerű betétnek: „I’m a non-Jewish person, I’m a Catholic, but I also frequently speak with my hands – and I’m sure this is not the only thing that I have in common with the Jews (Nem zsidó, hanem katolikus vagyok. S bár erősen gesztikulálok, biztos vagyok benne, hogy ez nem csak a zsidókra jellemző)”. Ezen kívül még bevallhatta volna, hogy lúdtalpa is van. Pont annyira lenne érdekes. Már akkor, ha Martonyi János nem látta volna égető, szükségét a fentiek leszögezésének.

Ehhez tegyük fel, hogy itthon nem kellene a Fidesz által célba vett választói rétegek antiszemitizmusával számolnia. Ebben az esetben szükséges lenne-e egy izraeli út előtt leszögeznie, hogy nem zsidó, csak muszáj odamennie? Aligha. Egy valóban befogadó, valóban nem rasszista választói közösség számára teljesen mindegy lenne, hogy a feladatra különben alkalmas miniszter milyen ősökkel büszkélkedhet. Martonyi azonban nyilvánvalóan pontosan tudja, hogy korántsem mindegy a Fidesz-nek és a jobboldali holdudvarnak. Természetesen lehetne egy rejtett segélykérésként is felfogni az idézett kitételt. Azt üzenve a külügyminiszter részéről, hogy „nem mondhatok mást, de vegyétek észre az engem is sakkban tartó antiszemitákat”. Ez a kiszámítottságot azonban, bocsátassék meg, nem nézem ki a miniszterből.

Marad az, hogy Martonyi nem tételezte fel az olvasókról, hogy visszalapoznak a neten. Vagy csak szimplán zavar támadt az erőben. Mint másoknál is, amikor puszta tiszteletből lekomcsizzák Orbán Viktort. Mert amikor valaki azt nyilatkozza, hogy a miniszterelnököt más anyagból gyúrták, akkor nehéz másra gondolni. Mert vagy gyengébb anyagból mint az egyszeri halandót, és akkor nagyon tiszteletlen, vagy különb anyagból. Amivel kapcsolatban még sokan emlékezhetnek a jelmondatra: „Mi kommunisták különös vágású emberek vagyunk. Nem közönséges anyagból vagyunk mi gyúrva...” (J.V. Sztálin). Éppen úgy lebuktatva a kormánynak a bolsevik indíttatástól sem messze eső, diktatórikus módszertanát, ahogy Martonyi elismerte közvetve az antiszemitizmus létét.

Andrew_s
Comments on Facebook

2013. november 26., kedd

A Jobbik és elvbarátainak igazsága

A NAV kapcsán felmerült botrány nyomán kialakult helyzetben sokat emlegetik azt, hogy végül nem került elegendő aláírás az ívekre. Az MSZP felelőssége kétségtelen. Még akkor is, ha lehet persze vitát nyitni arról, hogy az LMP-nek kit kellett volna először megkérdeznie. Az is nyilvánvaló, hogy a Jobbik egyike lehet a kialakult helyzet haszonélvezőinek. Közben pedig mintha zárójelbe kerülne az a korántsem apróság, hogy a Jobbik demokratikus választáson került be a Parlamentbe, és népszerűsége jelenleg sem nulla.

Lehet természetesen fanyalogni, lehet a Fidesz szélsőségek felé tett gesztusait emlegetni. Az utóbbit magam is többször megtettem már. A fanyalgás az egy másik kérdés. Lényegesen összetettebb választ kínálva, mint az a végtelenül leegyszerűsített magyarázkodás, ami szerint a Jobbikkal nem írunk alá semmit. S most felejtsük el ennek a gesztusnak a legutóbbi helyzetben a politikai öngólra hajazó voltát. Egy füst alatt széjjelebb tekintve kicsit a politikai színtéren. Majdnem azt írtam, hogy „hadszíntéren”. De szerencsére még nem tartunk ott, hogy polgárháborús körülmények ököljogászai gyakorolják a vélemény-artikulálás gyakorlatát. Amellett tudjuk, Orbán Viktor már ezt a szót is kisajátította a permanens harcai számára. Még akkor is, ha a szélsőségek ellen mintha nem is annyira harcolna. Ugyanakkor ettől még persze, mint említettem volt, kicsit széjjelebb nézhetünk.

Még akkor is, ha nem túl vigasztaló lesz a látvány. A panorámaképben ugyanis ott fogjuk látni a Jobbik öndicsérő transzparenseit, a még szélsőségesebbek könyvégetéseinek kormos füstjét, valamint azt a bizonyos népszerűséget. Aminek mértékén lehet vitatkozni, és lehet a közvéleményt kutatók módszertanát is górcső alá venni, de a ténye attól még tény marad. Alkalmasint persze, néha csak közvetve, de mindenki elismeri ezt a tényt. A Fidesz kétségtelen gesztusainak ugyanis semmi értelme nem lenne, ha nem lenne kinek gesztust gyakorolni. S céltalan gesztusokért kár lenne a másik oldalon is szót emelni. A panorámaképen tehát ott fogjuk látni az említett grafikonokat. Azok jelzésére, akik szerint a Jobbiknak igaza van. Valamint a Jobbik által Parlamentben megtestesített szélsőjobboldalnak. Márpedig erről a nézőpontról valamiért szemérmesen hallgatni illik a média számos szegmensében éppen úgy, mint a pártok kommunikációjában, stratégiai beszédeiben. Valamiféle struccpolitika forgatókönyvét követve. Holott érdemes lenne tudomásul venni azt, hogy bizony van, amiben igazuk van az említett szélsőségeseknek is. Félig.

Azt ugyanis nehéz lenne eltagadni, hogy számos felvetett probléma, amire reflektálnak, valós probléma. Például annak, akinek ellopják a termését, akit megvernek az utcán, akit meglopnak a buszon, akinek kifosztják a tanyáját, akinek megerőszakolják a barátnőjét vagy a lányát,... Annak nehéz megmagyarázni, hogy a közbiztonság annyira jó, amilyen jót el sem lehetne képzelni. Az éppen úgy szemközt fogja röhögni Pintér Sándor belügyminisztert, mint ahogy ostoba szépléleknek fogja titulálni a bűnözők jogait hangoztató emberi-jogi aktivistákat is. Számára a veszteség ugyanis ott helyben, azonnal, és közvetlenül megtapasztalható. Miközben a parlamenti csatározások puszta absztrakciók. Ez a helyzet leszűrhető még az internetes fórumok olvasgatása során is.

Ahogy a kicsit elvontabbnak látszó helyzetekben sem kell nagyon magasra emelni a lécet. Tévedés lenne azt hinni ugyanis, hogy az emberek ne akarnának büszkéknek lenni önmagukra, és ne akarnák különbnek érezni magukat másoknál. Nem véletlen az, hogy a nacionalista retorikának van kommunikációtechnikai alapja, és van befogadó közönsége. Ezt nem tudomásul venni szinte garancia a tömeges ellenszenv kivívására. Az emberek szeretnek büszkéknek lenni. Arra, hogy mások, mint a többiek, de legalább a származásuk különb, de legalább a közösség, amihez tartoznak különb. Ez olyan mélyen bedrótozott, amilyen mélyen belénk van égetve a valamikori horda-lét. Ezen sem megütközni nem érdemes, és sem elutasítani. Arra pedig már a kokárdás kampány is rámutatott annak idején, hogy az összetartozási jelképek kisajátításával milyen hatékonyan lehet ezen az alapon manipulálni, megosztani a tömegeket. De a helyzet ettől függetlenül is adott. Ha ebből kommunikációs probléma alakul ki, akkor a probléma is adott.

Pontosan úgy, mint a korábban említett és kézzelfoghatóbb esetekben is, melyekhez aztán olyan ügyek is kapcsolódhatnak, amelyek társadalmi méretekben „játszanak”. Az elharapodzó korrupció, a hatósági packázások, a hatalmi visszaélések, és számos olyan gond, melyek léte szintén aligha tagadható le. Akkor sem, ha a Jobbik veti fel. Az igazságtartalom tehát adott. A baj az, hogy amikor a Jobbik ellen foglalnak állást a pártok, szervezetek, akkor olyan látszatot keltenek, mint akik a problémákat is leseprik az asztalról. Holott a szélsőségesek igazának ezen a térfélen van vége. A féligazságok itt, a problémák megnevezésével, az azokra való reflektálóképességgel érnek véget. De attól még léteznek. A baj tehát nem itt, hanem a válaszkeresés szintjén van. A reflexiók módjai, a kérdésekre adott válaszok azok, amelyek a radikális jobboldalon embertelenek, aljasok, és a fasizmus korszakát idézők. Embercsoportok ellen uszítók, megfélemlítők, és az erőszakot preferálók.

S mégis. El kell ismerni az állításaik részigazságait. Enélkül az el-, illetve felismerés nélkül ugyanis az ellenzék valójában béna kacsa módjára próbál úszni az olajos ízben. A teljes elutasítással ugyanis megfosztja magát attól a lehetőségtől, hogy szintén reflektáljon a problémákra. Amikor teoretikusnak ható válaszokkal kísérletezik például a közbiztonság, magyarázkodásnak ható nyilatkozatokkal a korrupció terén, akkor az nem kínál valós, a megtapasztalás élményét kínáló alternatívát. Óhatatlanul hozzájárulva ahhoz a fasizálódáshoz, ami a weimari szakácskönyvet forgató hatalomnak egyáltalán nincs ellenére. Holott a féligazságokra adott, és programok helyett szinte pogromokat hirdető válaszok ellen nem lehet szemérmes ákombákomokkal felvenni a harcot. Harcot, mert az emberek lelkéért zajlik maholnap a küzdelem. Mint egy rossz fantasyban.

Az ellenzék felelőssége ebben hihetetlenül nagy. A kormánypártok reakcióit látva megkockáztatom, hogy kizárólagos. Nem fintorogva kikerülni kell a kesztyűt, hanem felvenni. Megtisztítani szélsőséges retorikát az embertelen mocsoktól, és a mélyében levő igazságmorzsákat új keretbe foglalni egy valós és hihető, de nem a fasizmus irányába ható programmal. Ha ehhez először hozzá kell nyúlni a fekáliás kesztyűhöz, akkor meg kell markolni. A szarossá vált kezet meg lehet mosni. Nem kell levágni. Még akkor sem, ha az ellenségek jobban szeretnék levágva látni.

Andrew_s
Comments on Facebook

2013. november 25., hétfő

Árjalovat mindenki alá

Forrás: Háziállat.hu
Rögtön elöljáróban leszögeznék néhány alapvető, önismereti szempontot. Nem értek a lótenyésztéshez, csak tetszenek a lovak. Nem tartok lovakat, de kedvelem az állatokat. Álszent vagyok, mert az előző pont ellenére sem vagyok vegetáriánus. Azonban valamiért mégis zavar, ha kolbásztöltelékbe küldenek csak azért lovakat, mert a törvényhozók a konkurenciát látják bennük.

Mert az köztudomású, hogy a ló okos állat. Annyira, hogy az egykor szenátornak jelölt kedvenc utódainak kvalitásai egyáltalán nem biztosan tennék alkalmatlanná a jelenlétüket a honi törvényhozásban. Illetve de. Nem lenne helyük a magyar parlamentben. A szavazógép gombjai például szinte biztosan alkalmatlanok lennének a patával való megnyomásra. Amellett esetleg még előfordulhatna az is, hogy a gomb megnyomása előtt még mérlegelnék a hangzavart. Kormányoldalon tehát biztosan nem vehetnének részt az üléseken. Ellenzékiként ellenben alkalmasak lennének félelemkeltésre. Mert a végén az is előfordulhatna, hogy nem monokli festésével, hanem osztásával tiltakoznának a vakkomondor-díjas képviselő ellen. Aminek egyetlen előnye lenne. A ló tiltakozó akciója után Balogh képviselő úr aligha lenne olyan állapotban, hogy bírságot szavazzon meg a tiltakozónak. Még akkor is, ha gerincsérülést már csak annak hiánya miatt sem szenvedne. Összességében azért talán mégis maradjanak a lovak azon feladatnál, amihez bizonyíthatóan értenek. Például húzzanak kocsit, segítsenek a sérült embereknek, hurcolják a hátukon akár Semjént is, vagy szórakoztassanak. S itt most nem okvetlenül az említett politikus levetésére gondolok.

Az, hogy ezen tevékenységük munkakörülményeibe beleszól a törvényhozás azt értem. Legyenek is megfelelőek a körülmények állatnak, és embernek egyaránt. Legyen akadálymentes a hely, ha terápiás célra alkalmazzák a lovat, és persze, hogy legyen lehetőség átöltözni, kezet mosni. Ha a törvényhozás csak ilyen szinten avatkozna bele a lovardák életébe, talán fel sem tűnt volna a legutóbbi, különben egy augusztusban kihirdetett törvénnyel kapcsolatos, híradás a változásokról. Ráadásul, és vállaltan laikusként nem is teljesen világos pontokon avatkozva be. Kívülállóként azt hinném, hogy terápiás célra vagy vendég lovagoltatására azok a lovak alkalmasak, amelyek, vagy inkább akik, nem dobják le a lovast, békések, türelmesek és a feladatra általában is megfelelők.

Ahogy nem egy esetben a játszótéri kutya-, vagy macska-keverék szintén sokkal inkább alkalmas lehet barátnak, lakótársnak, terápiás, vagy akár talán vakvezetési célra is. S viszont. Akármilyen pedigré sem nyújt feltétlen garanciát. Legfeljebb lehetőséget. Törvényszerűen mindaddig, amíg nem fogják génenként összeválogatni, és szintetikusan előállítani a leendő embriót. Puszta véleményként, de azért mégis az az érzésem, hogy a tenyésztési programokból való kizárás elég büntetés a feladatra alkalmas, ám nem kellően árja paciknak. A Varga Mihály nemzetgazdasági miniszter és lóügyi szakfelelős által jegyzett iromány azonban alkalmassági feltételként szabja a lovak „ismert származású” voltát. Azaz a fattyak vesszenek. Ha képesek segíteni a betegeknek, ha nem. Ha barátságosak a lovassal szemben, ha nem. Alkalmassági vizsgálat helyett a felmenők vizsgálatával.

Szakmailag biztos remek indok található arra, hogy egy alkalmasint herélt ló kit zavar a tenyésztésben, miközben mondjuk egy autista gyermeknek segít a kapcsolatot megteremteni a világgal. Valahogy mégis inkább az az ötlet motoszkál a fejemben ennek kapcsán, hogy a zéró-bélyegzésű csikók olcsóbbak. Kisebb lovardák számára is megfizethetőbbek. Miközben a tartásuk alighanem semmivel nem olcsóbb, és aligha kevésbé szeretetre-méltóbbak. Ellenben tényleg sérthetik egyeseknek a kisebb, netán hobbi-lovardák tönkretételéhez fűződő érdekeit. S ebből a szempontból korántsem gond, hogy az Index tulajdonképpen egy olyan témát dobott fel, aminek törvényi alapja augusztusban kihirdetésre került. A koncentrációs törekvések nem látszanak ugyanis csökkenni. A gazdasági koncentrációra és nem okvetlenül a törvényhozásira gondolva. Nem vitatva, hogy a törvényhozásban a már említett okokon túlmenően is tarthatnak a lovaktól.

Pedig csak egyfajta szómágiától való pánikról lehet szó. Annak alapján, hogy a kormányzattal és a képviselőkkel kapcsolatban ugyanis sokan sokszor emlegetik a lovakat. Igaz, csak egy bizonyos szervét. A rendeletben munkalónak javasoltak közül azonban a kancák ezzel a szervvel alapból nem rendelkeznek. A herélteknél pedig meglehetősen inaktív. Arra célra, amire a törvényhozóknak jó néhányszor javasolják, mindenképpen. Pedig igény volna rá.

Andrew_s

Comments on Facebook

Ne számolj Klinghammerrel!

A szociálpolitika, illetve a munkaerő-politika belekeverése az oktatáspolitikába korántsem új jelenség. Az oktatási intézményekben berendezni a potenciális munkanélküliek csapdáját akár hasznos is lehet. Már akkor, ha később valós munkalehetőséget tud a társadalom kínálni a képzettebb emberfőknek. Aljasság azonban az oktatási csapdából egyenesen egy szociális csapdába juttatni az embereket.

Ehhez, mintegy elöljáróban érdemes lehet áttekinteni pár olyan tényezőt, amit átlagos műveltséget feltételezve triviálisan ismertnek is feltételezhetnénk:
  1. A felsőoktatási tanulmányok ideje ma Magyarországon 3, illetve 5 év;
  2. Az ember esetében a terhesség általában kilenc hónap;
  3. A gyermek szocializációjában a kezdeti évek a legjelentősebbek;
  4. A megszületett gyermek felnevelése hosszú évek családi áldozatvállalásának eredménye;

S a fentiek során kiegészítésként megjegyezhető, hogy a család ebben az esetben a biológiai, illetve szociológiai értelemben vett család. Nem az a beszűkült felfogással szemlélt jogi állapot, amit a kormánypárt klerikális platformja próbál ráerőltetni a társadalomra. Ellenben ettől függetlenül is érdemes talán az említett pontokban szereplő időtartamokra egy pillantást vetni. Különösen annak a sajtótájékoztatónak a kapcsán, amit egy valamikor talán tényleg eredményes, egykori egyetemi hatalmasság tartott 2013. november 24.-én, vasárnap. Többek között a kormányzati intézkedések promotálásának a céljából.

A HVG tudósítása alapján Klinghammer István szerint több ezer hallgatót érinthet a diplomás-GYED bevezetése. Mely „diplomás-GYED” kifejezés önmagában is egy nagy átverés. Aki hallgató, annak akkor van diplomája, ha másoddiplomás, illetve doktori képzésben vesz részt. Szigorúan véve tehát az első diplomáért küzdők tehát alanyi jogon kiszorulhatnak ebből az ellátásból. A hallgatói-, esetleg főiskolás-GYED kifejezőbb lehetne, de fogadjuk el a szomorú tényt. A törvényhozók szövegértelmezési gondokkal küzdenek, illetve eleve beépítik a későbbi szűkítés lehetőségét a megfogalmazások sorai közé. Miközben a főiskolás-GYED például eleve mottóvá sugallná a „Diákok! Óvszereket használat előtt eldobni!” utasítást. Ami olyan nyílt áthallást jelentene Ratkó Anna elveihez, hogy ezt a neoratkoista felhangot mégsem merik egyelőre felvállalni a törvényhozásban.

Az is nyilvánvaló, hogy a juttatott 70-80 ezer forintos havi juttatás, tekintettel arra, hogy ebből a szülőnek és gyermekének kellene tudniuk megélni, alig több a közrabszolgák díjazásánál. Így tulajdonképpen egy speciális közmunkaprogramnak is felfogható az a csomag, amit a felsőoktatási államtitkár népszerűsített. Már akkor, ha valaki komolyan veszi a gyermekvállalást, és nem valami, a tanulás mellé még bezuhant, munka melletti, mellékkörülményként kezeli. Amikor tehát Klinghammer István nagy mellénnyel kiáll egy ilyen ötlet mellett, akkor már ezek alapján is sejthető módon válik kispappá. A cinizmus kormánypápájaként már debütált főnöke, Balog Zoltán miniszter mellett. Azonban még ez az erősen fékezett habzású támogatás sem jár időkorlátok nélkül. Az ezt lehetővé tevő új szabályok ugyanis csak a 2014. január 1. után született gyermekek esetében érvényesek.

Az a hallgató hölgy, aki mondjuk 2013. december 31.-én merészelne életet adni a gyermeknek, az inkább kezdjen késleltető gyakorlatokat végezni. Hátha sikerül elodázni a szülést az éjfél utáni pillanatokra. Aki pedig már addigra túl van a szülésen, az kihúzta az IJ-kártyát a kormányzati pakliból. Így Járt! Ossza be, és pitizzen. Hátha a HÖK, vagy a HÖOK megszánja. Ha Pistának elég jó. Gulyás Tibor, a Hallgatói Önkormányzatok Országos Konferenciájának részéről üdvözölte a hallgatókat érintő jelen szabályozást. Úgyhogy lehet, hogy Tibornak is elég jó lenni. Ha egyiknek sem, akkor még mindig előtte lehet a pálya az ősi mesterség felé. Miközben világos, hogy az átlagos terhességi idő figyelembevételével ez nem egészen úgy zajlik, ahogy a kormányzati Mórickák elképzelik. Nem úgy megy, hogy egy fórumon, sajtótájékoztatón a miniszterelnök, vagy kedvenc ölebei feladják a rendelést, kiadják az utasítást, és másnap már dőlnek is kifele a gyerekek a szülőcsatornából. Van némi átfutási idő. Még pozitív fogadtatás esetén is.

Amely pozitívizmushoz nem árt persze elfeledkezni arról, hogy a gyermek nem egy év alatt növekszik fel. A diplomás-GYED a jelen felállásban csak a gyermek egy éves koráig vehető igénybe. Aki tehát nem a tanulmányai utolsó évében szül, akinek a családja egy év után sem válik milliomossá, akinek nem sikerül azonnal, és lehetőleg otthon végezhető, munkát találnia, az felejtsen el számolni. A kormányzat már elfelejtett. Sem kilencig nem tudnak számolni, sem a gyermekévek számát nem igazán becsülik meg. Vagy csak feltételezik, hogy a pofátlan cinizmus egy bizonyos szintje már sokkolóként hat. A szomorú csak az a történetben, hogy a hallgatói, doktoranduszi érdekképviselők körében találnak olyanokat, akik tapsikálnak örömükben.

Andrew_s


Comments on Facebook

2013. november 24., vasárnap

Ellenzékszívatás előítéletekkel

A kiszolgáltatott hajléktalanokat kifosztó, megverő hominidák aljadék voltát nehéz kétségbe vonni. Miközben ez bizonyos szempontból csak tünet. Annak a helyzetnek az egyik tünete, hogy a krízishelyzetben levő rétegekkel kapcsolatban dúl a demagógiák háborúja. A valós megoldások helyett nem egy esetben csak tematizálási vetélkedőt eredményezve.

Akár olyan szintre is eljutva, hogy még a tényleges segíteni akarás szándékát is lerombolja. Mert a következő akciónál hatszor meggondolja a részvételét az, akit egyszer kifiguráztak. Igen, a zsidó és iszlám vallásúak közös segélyakciójáról van szó, mellyel kapcsolatban napok óta csámcsognak egyes honlapok egy videó felett. Az akció arról szólt eredetileg, hogy a Mazsihisz és a Magyar Iszlám Közösség a cigány lakosságban nem szűkölködő Csenyétén ruhaosztási akciót szervezet. Erről az Index közzétett egy videót, melyen tényleg tumultuzóus, és korántsem barátságos jelent látható. Ahogy a blikkfangosra faragott cím mondja: Pankrációvá fajult ruhaosztás Csenyétén. Ezen aztán felbuzdultak mások is, és gondolták, itt a kiváló alkalom, hogy mindjárt három közösségbe is rúgjanak egyet. Végső soron a zsidókat lejáratni nem kell okvetlen félni egy országban, ahol templomban avatnak Horthy-bálványt. Az iszlám-hívők meg nem sok vizet zavarnak, és amúgy is egy zűrös kisebbség. A Koránt meg amúgy is ciki lenne elolvasni. A cigányság? Nos, ők amúgy is betöltik az univerzális pofozó-bábú szerepét. A projekt mehet.

A gond ezzel az, hogy a szűklátókörű és demagóg népszerűséghajhászás mögül hiányzik a helyzet valós felmérése. Ha ugyanis valaki a mai adományozókról tudja, hogy holnap nem lesznek, de a krízishelyzet marad, akkor nyilván az önnön, és a családi túlélés igénye felülírja például a szolidaritást. Jól látható ez a háborús térségekben, amikor a segélycsomagokból mindenki annyit visz, amennyit bír. Meg még egy keveset. Amikor tehát az említett helyzetre reagálnak azzal, hogy: „na ugye, hogy kár beléjük az adomány”, akkor megpróbálhatnának páran élethelyzetet cserélni. S könnyedén előfordulhatna, hogy a nyakas megmondóemberek ölre mennének egy száraz sercliért is. A tél közeledtével pedig egy meleg pulóverért. Különösen, ha hajléktalanok. Olyan mondjuk, akinek esetleg éppen nemrég dobták a Dunába minden cuccát a hallgatólagos támogatást maguk mögött sejtő suhancok.

A hatalom részéről már csak ezért is felelősségteljesebb politika kellene a demagógiák ismételgetésénél. Tarlós Istvánnak például igaza van akkor, amikor a hajléktalanokon kívüliek érdekeiről beszél. Lévén, hogy valóban jogának érezheti bárki például a közegészségügyileg rendben levő aluljárókat. A kizárólagos optikai tunning ugyanakkor éppen olyan rossz válasz a helyzetre, mint amikor a szélsőségesek egy valós problémára reflektálón állnak elő az embertelen megoldási javaslataikkal. Azonban az is kétségtelen, hogy a mások nyomorára mutogatva, a közhangulatban elutasított kisebbségeket vekzálva folytatott kommunikáció hallgatólagos támogatottságot szerezhet, miközben az ellenzék életét is megnehezíti. Ha ugyanis az ellenzék kiáll az említett rétegek mellett, akkor kétségtelenül olyan rétegek mellé kényszerül állni, akiknek létező társadalmi elutasítottsága van. Nem kis részben éppen azért, mert a valós problémák helyett látszatintézkedésekre koncentrálnak.

Végső soron tehát a hatalom képviselői szándékosan is teremthetnek olyan körülményeket, mely a bevezetőben említett tematizációs versenybe torkollik. Az egyik oldalon hallgatólagosan pártolva az embertelen látszatmegoldásokat. Míg a másikon elutasítva azokat. A hatalom részéről nem egy esetben fordulva a látványkommunikáció eszköztárához eközben. Amikor pedig az ellenzék fellép ezek ellen a húzások, illetve a hatalmi manipulciók ellen, akkor az ellenzéknek már az előítéletes közhangulattal is meg kell küzdenie. Függetlenül attól, hogy ez a hatalmi cinizmus mennyire aljas. Különben nagy! Lévén, hogy emberek életével sakkozva próbálja beszorítani az ellenzéket, illetve a hatalmi ambíciók ellen fellépőket egy hátrányosabb versenyhelyzetbe. Az aljasság azért különösen nagy, mert ebben a pillanatban már nem csak az ellenzéki aktivisták kerülnek a sakktáblára, hanem szép számban olyanok is, akiknek a nyomorát tulajdonképpen felhasználják az ellenzékkel szemben. S akiknek a nyomorán éppen ezért eszük ágában sincs a látszólagos helyett a valós megoldások koordinátái között változtatni.

A hatalmi nyalásversenybe pedig be lehet szállni a közvélemény manipulálásának eszköztárával. A körülményeket nem mérlegelő, csak a látszatokon végigcikázó „pályamunkákkal”. Csatlakozva ahhoz a tendenciához, mely az előítéletek áldozataiba rúgva próbál nagyobb látogatottságot, jobb reklámbevételeket, kormányzati, polgármesteri támogatást kicsikarni.

Andrew_s

Comments on Facebook

2013. november 22., péntek

Orbán Orbánnak Orbánja

Azok a fajta hírek, amelyek a vezető magánéleti szokásait emelik a be a napi információáramlásba, mindig gyanúsak. Főleg egy olyan országban, ahol bőséges tapasztalatok állnak rendelkezésre a különböző szintű személyi kultuszokból és diktatúrákból. Így a tünetekre, az apró jelekre is hamarabb felfigyelhetünk. Akár azokra is, melyek más kulturális környezetben, más történelmi előzmények az ingerküszöböt is alig karcolgatnák.

Így van ez Orbán Viktor esetében is, aki igen sokat megtett eddig is a személyi kultuszra hajazó image kiépítésért. Elég, ha megjelenését idézzük fel a havazástól a gátőrkunyhóig. Ahogy a Fidesz-kongresszus külsőségei, illetve a jól láthatóan egy kézbe gyűjtött döntéshozatali hatalom sem a diktátummentes és a személyi kultusz jegyeit nélkülöző kormányzati gyakorlatot juttathatja az eszünkbe. Ám azért, hogy még véletlenül se legyen kétségünk, hírt kreáltak legutóbb a miniszterelnök alvási szokásaiból is. Közhírré téve Orbán Viktor napi alvásigényét. Még csak nem is magát a kormányfőt, hanem a Fidesz szóvivőjét jelölve meg információforrásként. Jelezve, hogy a kormánypártban még egy ilyen kérdéssel sem illik zavarni a Nagyurat személyesen.

Miközben töredelmesen bevallva a dolgot, nem érdekel. Éppen úgy nem érdekel, mint az, hogy szüksége van-e még óvszerre, és pozitív esetben, mennyit használ hetente. Ami a miniszterelnököt minősíti, az ugyanis az amit az országért tesz, illetve nem tesz. A magánéletének vonatkozásai csak annyiban érdekesek, hogy például a kialvatlan ember koncentrálóképességével, összefogottságával, stressztűrésével, döntéshozatali készségével akadhatnak problémák. Az érdeklődés azonban ezek esetében is fordított. Ha a problémák jelentkeznek, akkor időszerű lehet valakit tartós pihenésre, szabadságra, orvosi kezelésre javasolni. De adott esetben az országos következmények szempontjából sajnos mit sem számít, ha valaki alvászavar hatására cselekszik hibásan, vagy a cselekvései következtében kialakult kognitív disszonanciától van alvászavara.

Forrás: Propeller
Forrás: Facebook
Ahogy valójában hasonló a helyzet a külföldi kiküldetésekkel is. Miközben természetesen a sajtófotó-kollekcióban helyet fognak kapni a lazulósabb pillanatok, ezekből külön eseményt ritkán szoktak generálni. S még kevésbé szokták olyan gesztussal közzé tenni, ami inkább a hivalkodást sugallja. Különösen nem egy olyan kultúra vendégeként, ahol ez a fajta önhivatkozás inkább a megvetés forrása lehet. Így az a jelenet, mely Orbán Viktort, a különben igen művelt hölgyekből verbuvált gésák közt ábrázolja némi lenézést sugalló pózban, könnyen az indiai kézcsók szintjére „emelheti” a képet. Amihez képest tulajdonképpen már csak szimplán nevetséges az a kép, ami ebéd utáni pihenő közben ábrázolja a Vezért és feleségét. Talpig beállítva, és annyira lazán ücsörögve, mint amennyire egy főemlős lehet képes a köszörűkövön feszélyezetlenül elengedett állapotban. Pontosan jelezve, hogy szó nincs spontán állapotról. Sokkal inkább arról, hogy íme a vezéretek, aki még pihentében sem lazít, mert értetek töri magát. Ha hiszitek, ha hiszitek. Tapsoltok és elhiszitek! Punktum!

Mely gesztusnyelvet csak tovább fokozhatja a kormánypárt saját honlapja, melyen a fejlécbe helyezett kép koncepciója világosabban beszél bármi másnál. A háttérbe helyezett, homályba száműzött tömeg, melynek előterébe ott áll Orbán Viktor. Élesen elhatárolódva a támogatására odarendelt szürke masszától. Még csak nem is feléjük, hanem valahova másfele elnézve. Kiemelve a tömegből. A hírek közül is a saját személyének alárendelt rovat felett. S mindenki felett. Olyan üzenetközlést alkalmazva, amitől a kommunikációra csak kicsit fogékony kampányszakembernek is égbe meredhetne a haja. Ez persze legyen a Fidesz problémája. Az azonban, hogy ezeket a magas labdákat az ellenzék is kihagyja... Hát igen. Holott a vakhitűeket leszámítva talán még rá lehetne ébreszteni sokakat, hogy a népet alapvetően lenéző, kommunikációra képtelen, diktatórikus vezető személyi kultusza eddig sem hozott sok jót az országnak.

Andrew_s

Comments on Facebook