2013. december 31., kedd

Aster üzenete

Kulin György, a számos tudományos, illetve ismeretterjesztő mű szerzőjeként ismert csillagász, többek között a kisbolygók szerelmese is volt. A róla szóló Wiki-oldal szerint egyik kedvence a Bihar-hegység volt. Mindkét tény visszaköszön abban a műben, mely a munkásságának egy másik ösvényét szegélyező könyvek egyikeként jelent meg.

Q. G. Lyn néven ugyanis tudományos fantasztikus műveket is írt, melyek többségében Fábián Zoltán újságíró is társszerző. A. F. Bian néven. Így abban a könyvben is, mely Aster címen jelent meg, és főszereplője, a kisbolygókon, illetve a csillagászaton kívül, Bihari Attila. A csillagász, aki „másodállásban” titkosírások szakértőjévé, és a hibernálás önkísérletezőjévé is válik. A 440 oldalas mű Budapesten, a Magvető gondozásában jelent meg. 1971-ben. Az említett Q. G. Lyn - A. F. Bian szerzőpáros utolsó műveként, melyben Kulin Ferenc is társszerzőséget vállalt. Számos filozófiai jellegű betéttel, és tulajdonképpen egyfajta kémregényként indulva. Talán éppen ezért sokszor nem is tartják igazán remekműnek. Miközben igen komoly ismeretterjesztő műként is kezelhetjük. S Kulin György talán sokkal inkább annak szánta eredetileg, beleszőve a saját személyes vívódásait, és azokat az elméleteket, illetve vágyakat, amelyeket csak a sci-fi műfajában leírhatóan dédelgetett.


Ha ma olvassa valaki először a könyvet, akkor ezek a betétek valóban nehezen olvashatóvá tehetik. A benne található, és a szocialista nézeteket igen jelentősen visszatükröző világnézeti vonatkozások miatt attól sem kell tartani, hogy a közeljövőben újra kiadják. Így ezzel a kötettel, Gács Demeter egy korábban említett könyvéhez, és Kulin György többi korai fantasztikus könyvéhez hasonlóan, csak a régi példányok becserkészésével lehet bővíteni a könyvtárat. S még azt sem lehet állítani, hogy a benne leírt valamennyi tudományos vélemény, illetve feltételezés kiállta az idő próbáját. Annak ellenére, hogy például a csillagközi utazásra felvetett energiacsatorna némi absztrakcióval akár a mostanában divatos féregjárat-elmélettel is behelyettesíthető lenne. Általában azonban kétségtelenül túlhaladta a tudomány ezt a művet. Ezt a művet is. Hiszen a sci-fi számos korábbi kötetét nyugodtan megmosolyoghatnánk ezen az alapon.

Amiért érdemes lehet leporolni az talán éppen az, hogy némi képet kaphassunk arról a korról, amiben keletkezett. Sokszor ugyanis mostanában, a jelenleg középkorú és annál idősebb népesség tagjai közül, sokan mintha elfeledkeznének arról a korról. Holott keveseknek adatik meg, hogy ötven évesen szülessenek. S talán még az akkori kor újraértékelésekor sem kell teljesen megtagadni a korábbi életszakaszokat. Mert könnyen nevetségessé válhat az, aki így cselekszik. Sokkal nevetségesebbé, mint az a ma naivitásnak tűnő leírás, ami például a Q. G. Lyn - A. F. Bian szerzőpáros könyveiből visszaköszön. Ugyanakkor, a tudományos ismeretterjesztésen, a korrajzon túl ebben a könyvben is nyilvánvalóan jelenik meg az a hazafiság, ami kifejezetten progresszívnek tekinthető. Nem másért, mert a főszereplő, és természetesen magyar, tudós munkássága a mára támaszkodva és a jövőbe mutató folyamatként kerül ábrázolásra. Nem visszafele tekintve kesereg azon, hogy mekkora nagy tudós lehetett volna akkor, ha a múltban minden másként lenne.

Márpedig a hazafiság, a magyarságtudat ebben az ábrázolásmódban ma is példamutató lehetne. Az ugyanis természetes, hogy a múltat nem szabad elfelejteni, és a történészek még biztosan évtizedekig fognak sok cikket írni a fél évszázaddal ezelőtti világról. Meg a még régebbiekről. A múlt újraírása, de leginkább a múlt emlékeivel folytatott permanens presztízsháború, ugyanakkor aligha a jövőt építi. Az pedig úgy tűnik a szocreálban is világos volt, hogy a jövőt a holnap hozza el. Csak erről is divatosnak tűnik megfeledkezni. Talán az okozza ezt, hogy amikor a saját személyes múltjukkal haragba levők megpróbálják törölni a múltjukat, akkor ez is kirepül semmibe. Vagy csak egyszerűen semmilyen jövőképük nincs, és összecserélik a múlton való kesergést a jövővel.

Andrew_s

Comments on Facebook

2013. december 30., hétfő

Árokásás koronával

Forrás: 444 / Horváth Bence
Az, hogy egy külföldi médiában megjelenő hír, tudósítás, vagy bármely műsor felkavarja az itthoni kedélyeket, már alig meglepő. Az, hogy a jobbikos zászlókkal, és képviselőkkel megerősített szélmagyarkodókradikálisok most éppen az osztrák követségnél zajongtak, talán szót sem érdemelne. Különösen pár nappal az ominózus esemény után. Ha nem éppen egy nemzeti jelkép, ezúttal a korona „védelmében” robogtak volna oda.

Állítólag azért, mert az osztrákok kinevették a koronát. Ami lehet ugyan tény, de a kivonulás valószínűbb oka inkább az lehet, hogy a szélsőségeseknek minden ilyen esemény ingyen reklámot is jelent. Miközben mélyíthetik a magyar nemzeten belüli árkokat, mert azok még a reklámnál is jobban kellenek. A szélsőséges eszméknek ugyanis csak a széleken, az árok szélein van értelmezési tartománya. A megosztottság radikalizál, és ez biztosítja a rendpártiság köntösébe bújt hatalomvágy szavazói bázisát. A tetszőleges oldalról induló, de a mérsékelt centrumot erősítő közpolitika egyszerűen elszívja előlük a támogatottságot. Az árkok pedig milyen más eszmék nevében lennének a leghatásosabban mélyíthetők, mint a nemzeti jelképek mentén. Eközben a nemzeti jelképek ilyetén kisajátítása természetesen komoly legitimációs nyereséggel is jár. Amennyiben ugyanis a szélsőségesek hívein kívül bárki más megjelenik ezeken a megmozdulásokon, akkor az automatikusan legitimitást jelent a politikában. Bármit is hirdessenek különben.

Ezzel párhuzamosan mindenkit, aki el akar zárkózni az eszméiktől, és emiatt nem keresi a társaságukat, ki lehet átkozni, mint a nemzeti jelképeket elvető társaságot. Holott éppen azok vetik meg leginkább a nemzeti jelképeket, akik azokat közönséges kampányeszközzé silányítják. Legyen az a kokárda, a zászló, a korona, bármi. Ezt legjobban talán az mutatja, hogy miközben fennen hangoztatják az említett jelképek szentségét, és nagyszerűségét, minden további nélkül soraikba fogadnak olyanokat, akik más nemzetek hasonló jelképeit gyalázzák. A kettős mérce jellemző, és legfeljebb csak a trollok szellemiségével megáldottak számára elfogadható megnyilvánulásaként. Holott egy más nemzet zászlójának megégetése, egy nemzetiség jelképeinek kigúnyolása, egy vallás jelképeinek megrongálása semmivel, de semmivel nem különbözik attól, ha más országban, jelenleg Ausztriában történik esetleg hasonló a magyar jelképekkel. Ami adott esetben természetesen ezt sem teszi elfogadhatóbbá, de az említett társaságnak nem túl sok morális alapja van fellépni ellene.

Olyan módon pedig kifejezetten aljas az indulatok artikulálása, hogy közben pártzászlók lobognak, és árokásó szónoklatok hangzanak el. Az meg egyszerűen nevetséges, hogy miközben kisajátítják a nemzeti jelképeket a pártakciókhoz a nemzeti árokásást valami magasztos tettnek tüntetik fel. Ez az, ami a különben talán megmosolyogni való koronás tüntetést felértékeli. S tudom, a Jobbik környékének szimpatizánsai, de a Fidesz egyes elemei is szeretik az ellenzéket, jelesül a baloldalt megvádolni a hagyományaiból fakadó nemzetellenességgel. Ez azonban semmit nem jelent azon kívül, hogy szelektív emlékezetük, szövegértési képességük, vagy pusztán koruk miatt, nem igazán emlékeznek például az 1960-as évek ifjúsági irodalmára. Amelyben sokkal előremutatóbb hazafiságkép jelent meg, mint a jelenlegi jobboldal hátrafele pislogó sebnyalogatása.

Andrew_s

Comments on Facebook

2013. december 29., vasárnap

Kövérített őrség Kövérnek

Nem énekkar. Karhatalom
Forrás: Fidesz.hu
Kövér László valamiért újra, és újra bepróbálkozik a kommunistázással, mint legutóbb, egy TV-produkcióban is. Interjúnak ugyanis aligha nevezhető egy olyan fellépés, ami a kormányzattól feltételesen független békemenetekben is érdekelt kör befolyása alatt áll. Azonban a jelen esetben nem a TV, hanem Kövér László személyes, az emberek feledékenységére alapozó, kampány-beköszöntője az érdekesebb.

Az ellenzéki képviselők bírságolásában is önhatalmi kiélést látó házelnök mondataiban azonban van némi igazság. A valós szemléleti változásokhoz sokszor tényleg generációváltás kell. No meg ahhoz is, hogy a Kádár-korszak állampártjára való hivatkozásnál ne a Fidesz környékén sertepertélő egykori MSZMP-, és KISZ-tagok névsora ugorjon be valakinek elsőre. Az legfeljebb csak a házelnök ismereteinek a hiányát jellemzi, hogy a jelenlegi baloldallal szembeni legkomolyabb érvének azt tartja, miszerint ezek célja a kommunizmus társadalmi struktúrájának restaurálása. Különösen annak fényében, hogy az utóbbi időben annyira kereszténykonzervatívnak hirdeti magát. Egykori, MSZMP-közeli munkaköréből emlékezhetne arra: annak idején sem mondta hazánkra, hogy megvalósult volna a kommunizmus. Ellenben az egyik legkorábbi, és írásban dokumentált kommunisztikus közösség Jézus és tanítványainak köre volt. Amit kereszténykonzervatívnak akkor is tudnia kellene, ha ezt a szerepet ugyanúgy a karrierpolitikus hatalmi vágya vállaltatja vele, mint annak idején „azt” a pártot. Egy színész legyen felkészült a szerepre.

Legalább akkor, ha a színjátszás és a szavak fegyvernemeiben akar indulni a kommunikációs párbajban. Ellentétben azzal a viselkedéssel, ami alighanem jobban megfelel Kövér László személyiségének. Amelyhez alighanem jobban illik a hajdúból lett csendőrőrmester gumibotja, mint a szavak árnyalása. Tulajdonképpen az ellenzéki képviselőkre kiszabott közel húszmilliós bírság, és a belépésére elvezénylendő „fel vigyázz, elöljáró érkezik” szellemisége is ez utóbbihoz áll közelebb. S talán már ezért fogadta el annak idején is hitelesnek a választók jó része az elhíresült „köteles beszédet”. Még akkor is, ha talán tényleg a szövegkörnyezetből kiragadott részlet volt. Mely utóbbi körülmény azért sem játszik, mivel a Fidesz kis híján polgárháborús krízist generált Gyurcsány Ferencnek az öszödi beszédéből, ugyancsak kiragadott, mondatai alapján.

Megalapozva azt a közhangulatot, ami alapján most Kövér László a vezérének politikai riválisát úgy jellemezheti, hogy „gennyedző seb a demokrácia testén”. Az legfeljebb az echoTV-t jellemzi, hogy ezen kijelentése után nem ajánlanak fel egy kis hideg vizet. Ahogy a Fidesz-t és csahosait jellemzi, hogy nem határolódnak el Kövér Lászlótól, hanem kiemelt pozícióban tartják a bunkósbot szellemiségével megvert házelnököt. Megvert, mert ilyen szinten túlkompenzált kisebbrendűségi komplexussal megkeseredve élni alapvetően sajnálnivaló. Még akkor is, ha hatalmi lehetőségeit tekintve ő van abban a helyzetben, hogy másokat szívathat. Ahogy a recski büntetőtábor őrszemélyzete sem a magas szociális érzékenységről híresült el. Még akkor is, ha ott is voltak emberségesebb őrök. A többség alighanem szintén komoly személyiségzavarral, és az odaszállítottakkal szemben komoly kisebbrendűségi komplexusokkal bírhatott. Nem kirívó esetként a hatalom bunkósbot-szerepét örömmel elvállalók között. Ha pedig már szóba került ennek kapcsán Recsk, akkor érdemes lehet pillantást vetnünk egy másik tábor-jellemzőre.

Nem hazai viszonyok, korábban elemzett, barakkosítására gondolok, hanem az őrszemélyzetre. Az őrszemélyzet létszámára vonatkozóan egy visszaemlékezésben például azt olvashatjuk, hogy: „A körülbelül háromszáz fős "külső őrség" a tábor körül felállított nyolc géppuskával ellátott figyelőtoronyban teljesített szolgálatot. A harminc-negyven hivatásos altisztből álló "belső őrség" - amelynek tagjait felügyelő úrnak kellett szólítani - a szögesdrót kerítésen belül irányította a tábor lakóinak életét”. Ez a becslés tényét is figyelembe véve valahol három és fél, négyszáz embert jelenthetett. S természetesen nem állt minden táborlakó mellett őr. A parlamenti őrség 349 fős keretlétszámmal kezdte meg a szolgálatot, és a várhatóan csökkenő képviselőszám ellenére mintegy harmincfős bővülés várható. Ami egyrészt a képviselők számával összemérhető őrszemélyzeti létszámot jelent, míg másrészt vészesen emlékeztet a recski őrszemélyzet létszámára.

Egy szórakoztatóbb, és
kevésbé félelmetes Új Őrség
Kövér László, mint házelnök tehát egy meglehetősen komoly létszámú fegyveres testület felett gyakorolhat irányítási jogot a Parlamentben. Ha pedig a keretlétszám, a lőszer, és a költségvetés már adott egy szervezet számára, akkor az állományt átvezénylésekkel, akár tetszőlegesen, ki lehet cserélni. Az, hogy jelenleg mennyire operett-őrség az említett testület, az korántsem mérvadó. A képviselők mellé rendelhető őrség pedig a Parlament akár erőszakos feloszlatására is alkalmas lehet. Amikor tehát Kövér László esetében az ellenzék megfélemlítésének szándéka merül fel gyanúként az korántsem megalapozatlan. Márpedig a demokrácia testén a megfélemlítés komoly sebet képes ütni. Ahogy az is, ha a Parlament házelnöke utasításalapú kormányzásra vágyik. Mely utóbbival könnyen gennyes fekéllyé válhat az említett seb. A fekély alján ülő, gyulladást okozó szemcse szemszögéből, a felette gyűlő gennytömegen keresztül azonban mindenki más gennyesnek látszódhat, aki ki akarja piszkálni kedvenc hatalmi tocsogójából a locsogót.

Andrew_s

Comments on Facebook

2013. december 28., szombat

Hittérítő utókarácsony

Del Parson festményén Jézus
gyermekeket áld meg.
Forrás: www.lds.org
A Karácsony, mint egy alapvetően vallási alapokkal rendelkező ünnep multával, de még részben a hatása alatt, érdekes azt olvasni, hogy egyházilag hoznak létre hittannal foglalkozó munkacsoportot. Márpedig az evangélikus egyház pontosan ezt tette. Olyan körülmények között, hogy az ember azt hihetné egyenesen az egyházak kérése volt a kötelező hittan bevezetése. De tudjuk, hogy nem.

Egyébként józan, mondhatni üzleti mérlegelés alapján is nehezen hihető, hogy bármelyik egyház szeretne sokkal inkább elidegenítő, mintsem híveket toborzó pedagógiai akciókat. Ez szeptemberben is világos volt. Ahogy a NAT-tervezet nyilvánossá válásától ismert probléma a szülők döntése alapján megvalósuló potenciális megbélyegződés is a hittan vagy erkölcstan választása kapcsán. A most éppen a KDNP színeiben politizáló Hoffmann Rózsa szerint azonban a kötelező hittan egy sikertörténet. Míg mások azt a véleményt hangoztatják, hogy a hittannal foglalkozni álprobléma és az egész ügy túl van lihegve. Elvégre mi más is lehetne valaki, mint keresztény. Ez nem kérdés sokak szerint. S nem veszik észre, hogy pont ezzel teszik kérdéssé, és egyáltalán nem túltárgyalttá a hittan ügyét. Ugyanis egyáltalán nem triviális, hogy valaki pont Istenben higgyen. Mégis, az elvileg szekuláris állam legfelsőbb köreiből jön folyamatosan olyan üzenet, ami privilegizáltan kezeli a vallások egyikét. Mely üzenetek közül talán az egyik legharsányabb, hogy miniszteri szinten egy lelkész felel az oktatáspolitikáért.

Azért az oktatáspolitikáért, melyről éppen a hittan kapcsán, és az említett egyházi munkacsoport megalakítása során mondták ki a legsúlyosabb kritikák egyikét. Még akkor is, ha talán nem annak szánták. Az a megállapítás, hogy a kötelező hittan, illetve erkölcstan bevezetése „olyan meglehetősen gyorsan bevezetett rendszer, amely igazán most, menetközben forrja ki magát”, ugyanis aligha tekinthető másnak. Az oktatáspolitika ugyanis életekkel, sorsokkal játszik. Abban bízni, hogy majd menet közben kiforrja magát, és addig is csontig nyal a politika az egyházaknak, aligha más, mint a következő generációk semmibe vétele. Ráadásul olyan területen, melynek összes hibája, összes izzadságszagú kínlódása a gyermek életszemléletébe fog beívódni. Gáncs Péter, a Magyarországi Evangélikus Egyház elnök-püspöke sem állít mást, amikor azt mondja, hogy „mi [az evangélikus egyház] azt szeretnénk, ha a hittan segítségével a gyerekek közösségre találnának a gyülekezetekben is és oda beépülnének”.

Ezzel különben újabb tápot adva annak a pedagógiai vitának is, hogy a hittannak tulajdonképpen mi keresnivalója van az iskolákban egyáltalán? Nem a felekezetek által bérelt tantermekben, hanem tantárgyként. Az ugyanis világos, hogy az erkölcsöt nem lehet tantárgyként megtanulni. Lopni nem csak az erkölcstanórákon nem szabad, hanem általában sem. Ha valaki hisz Istenben, illetve az általa választott Istenkép valamelyik egyházában, ez a hit aligha szorítható tanórák keretébe. Még csak nem is alternatívái egymásnak. Amikor tehát a kormány lelkészi hivatalaként működő Emmi ezt az egészet beerőszakolta a tantervbe, akkor talán pont a leglényegesebbről feledkezett meg. Az judaista vallások istenképei által biztosított szabad akaratról. Mert úgy tűnik, hogy az Isten demokratább és liberálisabb, mint az ő nevében sertepertélők itt a Földön. Ellenkező esetben fel sem merülne a kérdés, hogy a hitéletnek a gyülekezetekben van a helyük, és nem kell az iskolákat proto-gyülekezetekké, ideológiai edzőtáborokká silányítani. Miként a Kádár-korszakban hiba volt, azonképpen az Orbán-korszakban is hiba.

Ami természetesen nem jelenti azt, hogy az európai kultúra megértését ne segíthetné a vallási gyökerek megértése. Például csak üdvözölni lehetne olyan órákat, ahol az összehasonlító vallástörténettel ismertetik meg a diákságot. S akkor talán nem kellene közismereti közelharcot vívni egyes fórumokon, annak megértetésére, hogy a zsidó, a keresztény, az iszlám és a mormon hit is közös gyökerekkel rendelkezik. Ahogy azon sem, hogy egyik sem előrébb való, mint a másik, hanem más. De lehetne szólni a közel-, és távol-keleti vallásokról, az emberségben nem egyszer közös tanításokról is. Nem elválasztva a gyermeket, ideológiai falakat építve a diákok közé, hanem a kölcsönös megértést szolgálva. Még akkor is, ha tudom, a való élet simán felülírja a messze levő nagypolitikát. Mert miután a csemeték kipipálják az éppen aktuális szellemi esztergapad óráját, haveri alapon és közösen fognak bulizni, és legyinteni az egészre. Jó esetben teljes joggal.

Így, belegondolva, mégis jó lehet a kötelező hittan. Sőt! Minél kötelezőbb, annál jobb. Mert kevesen csömörlenének meg jobban a nem egy esetben álszenteskedőn egyházközpontú, és a Bibliával nem egy esetben távoli viszonyban sem álló szólamoktól, mint amikor kötelező olvasmánnyá teszik. A problémát azonban ebben azt jelenti, hogy a számos vallásban megjelenő, és korántsem csak a kereszténység által képviselt erkölcsi alapértékek is mennének a közismereti levesbe. Az meg külön megválaszolandó kérdés marad a mindennapokra, hogy amikor a politikai nyomás, napi közhangulatkeltés, és a populista demagógiák a hittan gyakorlatilag kötelezővé válásának irányába hatnak, akkor vajon az ebben részt vevők tényleg „miként végezhetik úgy munkájukat, hogy az ne tűnjön erőszakos hittérítésnek”.

Andrew_s

Comments on Facebook

Ismét cenzúra Szentesen

Horger Antal úr
Forrás: www.irodalmijelen.hu
Van, amikor egy iskola igazgatója nem attól lesz ismert, mert annyira jó, hanem a hibái miatt. Horger Antalról például az átlag magyar talán azt sem tudná, hogy a világon volt, ha nem akolbólintja ki József Attilát egy kordokumentummal felérő vers miatt. Valami hasonló babérokra törhet a szentesi Horváth Mihály Gimnázium igazgatója is.

Októberben egy iskolai előadás egy jelenete miatt horgadt fel az igazgató úrban a korszellem. Az a korszellem, ami az egy a jelszó, egy az akol szellemiségét hagyja csak kibontakozni. Tóth Tamás igazgató akkor a zászló védelmében szólalt fel, majd maszatolt hevesen. Nevelve a csemeték egyen-szemléletét Szentesen. Akkor sem igazán lehetett más mentséget találni az esetre, mint egy csinovnyik túlteljesítési kényszerét. Mely a kormánypárt szekerén látja csak az előrejutása bélyegét. S vakon követve azt, nem hatja meg olyan malaszt, hogy más vélemény is lehet, mint az, amit ő előbéget. Holott az iskola alapvetően olyan csoda, ahol az elméket véleményekkel pallérozzák. Mármint akkor, ha ismerik a demokráciát. Amitől persze még lehet a diákság ízlését irányítgatni, a gyermeket a jóra tanítani, és a jó példával elől járni. Nem kell okvetlenül a szellemi bunkósbottal járni-kelni. Mert még a végén ősembernek nézik az illetőt.

De természetesen az októberi eset csak előjátékként került említésre, mert a legfrissebb hír szerint az igazgató úr ismét remekelt, és elbeszélte példán bemutatva, hogy a drámapedagógiát látottakkal csak a baj van. Szerinte. Úgy esett ugyanis, hogy egy diák szövegét nem találta elég jobboldalinak, és így sztálinistának bélyegezve, az előadását kivégezte. Az esetről szóló hír szerint politikai okból betiltotta egy neki nem tetsző slam poetry előadását. Azon persze lehet vitatkozni, hogy Purosz Leonidasz „Homo Ethicus Hungaricus” című slam poetry szövegét elolvasva, meghallgatva valaki csettint az elégedettségtől, vagy kifordul a szobából. Azon kár vitatkozni, hogy egy, az ifjúságban, a közéletben megjelenő korérzést tükröz-e. Azt teszi. S az igazgató úr szerint ez baj. Nagy baj. Pontosabban az a baj, hogy ezt nem kellően népnemzeti szempontból teszi, hanem a kritika hangjait keltve életre. A cenzúrázott szerző interjúja alapján: azért nem kívánatos ugyanis az előadása, mert a szövege megbánthatja a jobboldali érzelmű diákokat.

Világos beszéd! Nem fennakadni kell rajta, hanem megpróbálni értelmezni. Az egyik rögtön szembeszökő szempont az indoklásban, hogy az igazgató szakított az iskola intézményszintű politikasemlegességének eszméjével. Ha ugyanis ő félti a jobboldali érzelmű diákokat, akkor abból következik, hogy tud ilyenek előfordulásáról az intézményben. Honnan? Ha ugyanis az iskola igazgatója párt- és politika-semleges, akkor erről hivatalból nem tudhat. Erre nem hivatkozhat. Magánemberként lehet véleménye, és vakságot sem várok el tőle. Különösen, ha néhanap a pártirodában találkozik néhány diákjával. De hivatalból, igazgatóként erre mégsem hivatkozhat. Vezetőként be kell, vagy inkább be illik tartani bizonyos játékszabályokat. Ugyanakkor az említett antibaloldali diákoknak az alapos ismeretéről is vall az igazgató cenzúrája.

Világosan jelzi, hogy a jobboldal eszköztárában ott lapul a sértődés, mint érzelem, de hiányoznak az értelemre ható érvek. Ráadásul még az érzelmi síkon is olyan kiszolgáltatott, beszűkült, és önérvényesítésre képtelen személyiségek támogatják a jobboldalt, hogy neki, igazgatóként kell kiállnia helyettük. Preventív védelmet biztosítva számukra, mielőtt olyan szellemi trauma érné az érintett diákokat, melyet képtelenek lennének feldolgozni. Az persze kérdéses, hogy ilyen diákok miként fogják megállni később a helyüket, de ez talán nem is igény velük szemben. A parancsra együttmozduláshoz nem szükségeltetik az önálló személyiség megléte. A végén még zavar támadna az erőben. Abban az erőben, melynek helyi gyűjtőpontjaként szeretne az igazgató tetszelegni. Maga, illetve a kormányzati megbízott előtt. Igazi példamutató hozzáállás. Miközben az is elképzelhető, hogy a diákok egy részének jól kondicionált jobboldaliságában az igazgató úrnak igen komoly munkája van. Márpedig a szembesülés egy másfajta véleménnyel ezt is veszélyeztetné.

Ugyanakkor az igazgató úr talán nem is igazi jobboldali. De még ekkor is csökkenne esetleg az egy iskolából békemenetre, esetleg ellen-diáktüntetésre vezényelhető diákok száma. Azonnali fekete pontot szerezve a szentesi Horváth Mihály Gimnázium számára. A kormánypárton kívül például azon jobboldali párt szemében is, amelyik részéről oly előszeretettel emlegetik a fiatalokat, mint támogatókat. Ebben az esetben Tóth Tamás igazgató részéről talán csak az iskola féltése indokolta a cenzúrát. Elvégre kinek hiányzik a Jobbik, mint ellenség, vagy a gárda, mint iskolafoglaló.

Lehetne persze egy etikus viselkedési minta az is, hogy mindkét oldal politikai szimpátiáját elhessentik a tanórák, foglalkozások közeléből. Ebben az esetben érthető lenne, ha valamit, ami „sértő, megosztó, akár politikai kortesbeszédként is elmenne” száműz az igazgató. A baj ezzel csak az, hogy amennyiben ezt politikai állásfoglalással csatolja, és az egyik politikai oldal védelmét csaholja, azaz az ellenkező érzelmű diákságra hivatkozik, akkor maga az igazgató is sértő, megosztó és politikai kortesbeszéddel egyenértékű kinyilatkoztatást tesz. Úgyhogy lehet, hogy amikor a jobboldali érzelmű diákság szellemi önvédelemre alkalmatlan voltára utal az igazgató, akkor csak a saját képességét vetíti ki a diákság egy részére.

Andrew_s
Comments on Facebook

2013. december 27., péntek

Hoffmann Rózsa, az opportunista

Forrás: hvg.hu
A gyermek felnövekedvén sok mindent megtanul. Alkalmasint a szegregáció is egyfajta tanulás eredménye. Tehát az elfogadás is megtanulható. Amihez komoly muníciót adtak a cserdi cigányok Budapesten. Sajnos azonban Hoffmann Rózsa nem ilyen emelkedett szellem jegyében tartotta meg saját évértékelőjét. Inkább csatlakozott a nyakig iszapban is hurráoptimista balgák táborához, melyről a központi nemzeti hírcsatorna kétrészes tudósítást közölt.

A közzétett szöveg alapján nehéz elhinni, hogy az év közben, a mostani közlés szerint, saját kérésére lefokozott államtitkár-asszony komolyan gondolja sorai komolyságát. Már maga a lefokozása is olyan előzmények, az akkor még nem kellően felszalámizott diákság tüntetése, nyomán következett be, ami világosan jelezte alkalmatlanságát. A felsőoktatásból való kipenderítése ugyanakkor egyfajta vezéráldozatként következett be. Ez világos volt már akkor is. Részlegesen pozíciót áldoztak a diákság előtt. Látszateredményt biztosítva az egyik oldalon, és teret engedve egy igazi keményvonalas szolgának. Klinghammer ugyanis aligha más, mint egy kőkemény bürokrata a klasszikus fajtából. Felfele nyal, és lefele vasbakanccsal tapos. Ez világosan látszott a felsőoktatásban keresztülhajtott oktatáspolitikán. Pozícióba kerülése ugyanakkor Hoffmann szerepét is jobban megvilágíthatja. S azért érdemes talán inkább a szerepnél, és az embernél leragadni, mert szakmaiság oldaláról amúgy is többször szóltam róla, és a jelen nyilatkozat ökörségeit is bőven fogják másutt taglalni.

Alighanem sokkal lényegesebb lehet a teljes rendszer jellemzésére az, hogy Hoffmann Rózsa pozíciót kaphatott egyáltalán. Az, hogy olyan társtettest kapott ehhez az oktatáspolitikában, mint az egykori rektor, az inkább csak árnyalja a képet. Ugyanis maga Hoffmann Rózsa is iskolai vezető volt. Egy olyan korszakban, amikor az iskola a szocialista embertípus kifaragásáért létezett. Aminek következtében egy iskolai vezetőnek igen szoros kapcsolatokat kellett ápolnia az MSZMP-vel. Akár tagja volt a Pártnak, akár nem. De leginkább tagja volt, mert a karrier-pressziók ebbe az irányba hatottak. Aki tehát kellően opportunista és kellően törtető volt, az belépett a Pártba. Márpedig az, aki önéletrajza alapján Művelődési Minisztériumban főelőadóként dolgozott az 1970-es években, majd onnan tudott bepottyanni egy igazgatóhelyettesi, majd egy igazgatói székbe, az kellően megbízható elvtárs, illetve elvtársnő kellett legyen. No meg, törtető. Érdemes lehet ugyanakkor megjegyezni, az MSZMP-től függetlenül, hogy az említettek alapvetően igazgatási pozíciók.

Ennek két valószínűsíthető következménye van ugyanis. Az egyik, hogy Hoffmann Rózsának aligha lehet komoly tanítási gyakorlata. Mármint olyan tanítási gyakorlata, amit gyermekek között, a mindennapok személyes bajaival küzdve szerzett. A pedagógusok napi munkájával kapcsolatos tapasztalatai tehát nagy valószínűséggel közvetettek. Amikor tehát úgy próbál fellépni, mint olyan, aki „közülük való”, az aligha több egyszerű szemfényvesztésnél, kommunikációs trükknél. Egyben azt is megmagyarázza, hogy miért hiszi támogatásnak a kiválogatott hallgatóság szervilista hallgatását, illetve ütemezett tapsait. Egyszerűen ezt szokta meg, és nem érzi, nem látja a különbséget a támogatás, és annak kikényszerített látszata, csalfa visszfénye közt. Ez alkalmas jelöltté teszi a hierarchia közkatonájának a szerepére, mivel a személyes ismeretei, és az ezekből fakadó kételyek, önálló gondolatok, nem zavarják a parancsnoklási láncban betöltött szerep ellátásában. Ráadásul, mivel Párt-hierarchia által uralt szakigazgatásban szerzett korábban tapasztalatokat, természetesnek tekintheti a politika és szakmaiság viszonyában az előbbi egyeduralmát. Valószínű tehát, hogy egy fikarcnyi disszonanciát sem okoz a lelkében a politikai utasítások maradéktalan végrehajtása.

Azt pedig mi sem bizonyítja jobban, mint saját szervezetváltásai, hogy egy lokális hatalmat ígérő erőhöz bármikor csatlakozni képes. Ott pedig a neofita seprűk lelkesedésének látszatával hajlandó akár az abnormát is túlteljesíteni. Amikor a bennfentesek már sejthették, hogy a karriernek nem biztosan záloga többé az MSZMP, akkor Hoffmann Rózsa is megvilágosodott. Az első Orbán-kormány ideje alatt a Fidesz tagjainak sorába lép, és onnan vitorlázik át a KDNP-be. Gyarapítva azok sorát, akiknek Orbán-függetlensége finoman szólva is kétséges a klerikális platformban. Ezzel a Fideszből való KDNP-be pottyanással azonban nincs egyedül, és önmagában még csak komoly pártváltásnak sem tekinthető, ha a két párt viszonyát szemléljük. Mely viszonynak legékesebb jele volt legutóbb a Fidesz-ben eldöntött KDNP-lista. A közoktatásért felelős kormánytag szempontjából inkább zárójeles megjegyzésként érdemes csak megjegyezni, mint a pozícióharcra való elvtelen képesség jelét. Hoffmann Rózsa igazgatási életútjának is zárójeles következménye. Alkalmasint a magyar oktatás jórészét is zárójelbe tevő következménye.

Az igazgatási előéletnek lehet egy sokkal komolyabb, és a tanítási gyakorlathoz hasonlóan szintén csak valószínűsíthető utózöngéje. Nem más, mint a személyes információbank. Az ismeretségek és az emlékezet. Minisztériumi főelőadóként számos más, például iskolaigazgatói helyet betöltő emberrel hozhatta össze a sors. Néhányan talán máig lekötelezettjei lehetnek az alattuk levő székért. Amire esetenként ráerősíthet az is, hogy Hoffmann Rózsa jelenleg szintén olyan pozícióban van, ami az említett székek lábainak kirugdalását is lehetővé teheti. Miközben az államtitkárasszony esetleg mások esetében is tudhat akár informális előzményeket a székfoglalásokról. Márpedig ezek az ismeretek aranyat érhetnek akkor, ha közvetlen eredményt kell elérni. Letörhet ellenállást éppen úgy, ahogy lehetőséget ad a hatalmi manipulációra. Ahogy Semjén Zsolt disszertációjának kapcsán is elég hatásosnak látszott Hoffmann Rózsa kiállása. Ez egyrészt nyilvánvaló, és később pozícióra, védelemre váltható szívesség, másrészt hatalmi demonstráció is lehetett. Elvégre lehetnek még néhányan, akár intézményi csúcson is vezető pozícióban olyanok, akiknek a végzettségével kapcsolatban felmerülhetnek kérdések. Hoffmann Rózsa pedig korántsem olyan életutat tudhat maga mögött, aminek során ne szerezhetett volna, akár csak ismerősök ismerősén keresztül, fontos információkat. Végzettségekről, Pártban betöltött szerepekről. Márpedig a pedagógusok hallgatása, az intézményi vezetők behódolása, az érdekképviseletek annulálhatósága egyértelműen azt jelzik, hogy az államtitkár-asszony tudhat valamit. Kiről mit.

De ez utóbbi egyben magyarázatot adhat arra is, hogy a nyilvánvaló pozíciógyengülés ellenére miért maradt Hoffmann Rózsa mégis államtitkár. Egy kontraszelekciós útra lépett kemény hierarchiában, egy hiperhierarchikus rendszerben ugyanis nyilvánvalóan karrierelőnyt jelent, ha valakinek nincsenek szakmailag kényes kérdései, de kellően kézben tudja tartani a hozzárendelt emberek munkahelyi életének fonalait. Márpedig, ha a vélelmezett helyzet fennáll, akkor Hoffmann Rózsa ideális jelölt egy államtitkári posztra. Arról persze vannak tapasztalatai sokaknak, hogy a kontraszelekció milyen eredménnyel jár hosszú távon.

Andrew_s

Comments on Facebook

2013. december 26., csütörtök

Demagógisztáni napló: Karácsonyi mérleg

Ingyenes ételosztás,
ahogy a Pesti Napló fotósa látta 1925-ben
A Karácsony jó alkalom lehetne arra, hogy a politikai hírek az uborkaszezont idézzék. Valamiért azonban sorra olvashattuk azokat a tudósításokat, amelyek egyáltalán nem ebbe a kategóriába sorolandók. Ahogy szigorúan véve nem is csak a karácsonyi ünnepkörhöz köthetőek. Miként azt láthattuk akkor, amikor tulajdonképpen egy folyamatos kommunikációs hullám alakult ki.

Alapvetően a családokkal, a gyermekekkel kapcsolatban, de tarkítva az olyan kijelentésekkel, amit Selmeczi Gabriella tett még pár napja. Miszerint a baloldal újra átvágná az embereket. Mondja ezt annak a pártnak a nevében, melynek Schmitt Pálja személyes garanciát vállalt a magánnyugdíj-pénztárakkal kapcsolatban. Melyek államosítását éppen a vaniliáskarikák zsonglőrasszonya vezényelte le. Óhatatlanul olyan viszonyba kerülve a megbízhatóság, az őszinteség, és következetesség szellemeivel, mint Balog Zoltán a szerény, és nem hivalkodó alamizsnaosztogatással. Ellentétes viszonyt ápolva, és ezen hosszan elmerengve, önnön vállaikat veregetve. Amely viszonyukat egyébként pont az teszi nevetségessé, illetve siralmassá, hogy még közhírré is teszik. Szó szerint közhírré. Ami vagy egy magas szintű ostobaságot, illetve egy még magasabb szintű hatalmi arroganciát sejtett a háttérben. Bízva abban, hogy a hívek emlékezete rövid, és amúgy is szelektív vakságban szenvednek.

Selmeczi Gabriella, például az államosítva semmibe olvadt nyugdíj-megtakarításokkal a múltjában, alighanem a feledékenységben bízik, amikor az ellenzékről terjeszti feltételes módban azt, amit pártja már megtett. Míg Balog Zoltán lelkész gyermekalázó gesztusát az egyéb hírek teszik különösen visszatetszővé. Az, hogy kampányfogásként alkalmaz egy vacsoraosztást, az persze mutatja azt is, hogy lelkészként a Biblia nem tartozik a napi olvasmányai közé. Felvetve legfeljebb a lelkészi képesítésének, illetve tevékenységének megalapozott voltát. Azonban a Blaha Lujza téren sorakozó, és alkalomról alkalomra hosszabb, ételre váró sor puszta ténye is politikai önmérsékletre szólíthatná fel. Nem csak az Emmi miniszterét, hanem az egész kormányt. A karácsonyi ételosztásra kígyózó szegény-sor pedig különösen komoly ellenpontot jelent a miniszterelnök által is patronált egyik egyház lelkész-minisztere által megetetni vágyott negyven gyermekkel. Amely pontot az teszi kiemelten egy felkiáltójel alá, hogy az említett ételosztást nem egy, a kormányzat által annyit szajkózott, kereszténykonzervativizmust képviselő, és ennek jegyében köztámogatott egyház „követte el”. S az ételosztáson sem jelent meg a kormányzat. Vagy, a Fidesz nevében, Selmeczi Gabriella. Akár vaníliáskarikával, akár anélkül.

Remélem azonban, hogy a kormány – valakinél hátha jobban teljesítünk – kampányának igazságtartalmát nem azzal fogják alátámasztani, és vele a füvet is zöldebbre festeni a jövőben, hogy az említett ételosztásokat betiltják. Noha a hajléktalanokkal kapcsolatos, és a demagógiaháborúban rendeletileg alkalmazott, optikai fényezés mintájára sajnos még az sem kizárt. Hozatva, például Tarlós Istvánnal, egy rendeletet, ami alapján az ilyen ételosztások annyira rontják a látképet, illetve a környék közlekedését, hogy indokolt azok kiszorítása a városból. Mondjuk kitelepítve Okányba, vagy valami hasonlóan közeli helyre. Nem vitatva, hogy a kígyózó sor tényleg rontja a közlekedést. De sokkal jobb lenne, ha nem lenne szükség arra, hogy emberek ezreinek, esetleg a puszta túlélésért kelljen ott kuncsorogniuk. Ha pedig a kormányzat gazdasági és szociális politikájából csak a tömeges szegényedésre telik, akkor legalább az általuk pártolt megannyi szervezet is beszállhatna a köztámogatásokba. Számos pontra kihelyezett ételosztást tarthatnának például az egyháznak elismert szervezetek, a CÖF, és a többiek. Erdő Péternek sem kellene annyit keresnie a segítendőket, ha körbenézne a hazában. Bár könnyen meglehet, hogy neki most a tesója dolgozata miatt is fő kicsit a feje. Talán nem is teljesen ok nélkül. De ez nem egy karácsonyi történet.

Ahogy sajnos az sem színesítette az ünnepi hírcsokrot, hogy bekövetkezett volna a nagy egyesítés. Nem a fizikában, és nem elméletben, hanem az ellenzék gyakorlatában. Ahogy nem kapta meg senki azt a pozitív programot sem, ami az utca emberének is érthetően fogalmazza meg az ellenzék cselekvési szándékait. Nem csak azt, hogy kit nem szeretnek. De talán, a pillanatnyi szkepszis ellenére, Szilveszterkor már erre bonthatunk pezsgőt. Addig meg lehet olvasgatni a híreket arról, hogy Fidesz-államtitkárok mennek ajándékot osztani, míg sokaknak üres marad a fa alja. Mert a kiválasztott családok támogatásában jobban teljesít a kormányzat. Kampányszerűen a szegényebbek közül válogatva. Míg országos programként például Felcsút báróján. Mert van, akinek egy teljes kormányzati ciklus a Karácsony. Milliárdos ajándékokkal.

Andrew_s

Comments on Facebook

2013. december 24., kedd

Anti-Karácsony 2013

Forrás: dark.pozadia.org
A Karácsony hivatalosan ünnep. Hivatalosan a szeretet ünnepe. Kevésbé hivatalosan az öngyilkosok ünnepe. Egyáltalán nem véletlenül. A szociális frusztráció ilyenkor érthetően csap a magasba. Lett légyen az akár a magány, vagy pusztán a személyes mérlegkészítés eredménye. Ahogy Szilveszterkor is sokan döntenek úgy, hogy a következő évből köszönik, de nem kérnek.

A társadalom ugyanis kegyetlen. Kegyetlen akkor, amikor konvencionálisan ünnepnappá tesz egy napot, és onnantól ünnepi elvárásokat teremt. Karácsonykor mindenki szeresse egymást. Mert ezt kell tennie. Az is szeresse felebarátját, akit gyerekkorától felnövéséig le se szart a környezete. Akár a saját szülei se. Felnőve pedig nyomorog, vagy belső magánnyal küzd. Sebaj! Itt a Karácsony, a szeretett ünnepe. Szeresd felebarátodat, és tarts oda a másik orcádat is. Hátha ott kevésbé fáj a pofon, vagy kevésbé büdös a lócitrom. Nos! Nem fáj kevésbé, és nem kevésbé büdös. De ezt a környezet nem hiszi, nem tolerálja. Egyszerűen azért, mert ez a közösségi elvárás. Megszületett a kisded. Vigyorogj! Örülj! Szeress! No meg persze ajándékozz. S ha ajándékot kapsz, akkor örülj a huszonhatodik felesleges akárminek is. Amit pont az tesz feleslegessé, hogy nincs rá szükséged. Ahogy nincs szükséged arra a gesztusra sem, ami kipipálttá teszi a Karácsonyt.

Mindkét fél részére kipipálttá teszi. Az ajándékozónak is, akinek főhet a feje előtte, hogy kinek mit vegyen. Az ajándékozottnak is, akinek pedig azért főhet a feje, hogy mennyire képes elrejtenie a saját gondolatait. Igen! Nem fog a plafon alatt repkedni örömében. Az igazi odafigyelés a másikra ugyanis nem kampánykérdés. Akkor sem, ha a politika és a zsibvásárosok ezt sugallják. Ha egy ismerősnek komolyan szüksége van valamire, akkor azt aligha tagadja meg tőle az, akinek az illető valóban fontos. Ja kérem! De ehhez oda kellene figyelni a másikra. Az meg macerás, meg talán meg sem érdemli. Amikor aztán az, akit amúgy az ág is húz, megkapja házi feladatként, hogy örüljön, akkor ez mérgezett nyílként csapódik be. Tudomásul veheti, mintegy írásban, ajándékban is kapja, hogy a fenét sem érdekli. A periférián van. A kipipálandók sorát erősíti. S még örülhet is neki. Mert Karácsony van. Megjött a parancs. A társadalom parancsa: Örülj! Légy boldog! Megutáltad már régen az ünnepeket? Akkor is!

Minek örüljön? Mitől legyen boldog? Kit érdekel? Kacagj bolond, ha festett arcodon könny csorog! Ha nem tudsz őszintén örülni, legalább rúgj be. Vagy vonulj ki a világból pár napra. Addig se látjuk a mísz pofádat. Addig sem kell a képedben a tükrünket látni. Mert azért sem szeretjük a szomorú arcokat, mert milyen jogon emlékeztet bárki is arra, hogy tulajdonképpen mi sem szeretjük a Karácsonyt. Mert fejtörést okoz. Mert kötelezettséget okoz. Mert társadalmi, vallási, egyházi elvárásokat képvisel. Kinek mit. Van, akinek mindezt. S akkor legalább elmondhatja, hogy bár munkája nincs, az élete romokban van, kipipálandó közhely a személye, de legalább mosolyoghat is hozzá. Mert megszületett a kisded. Nem érted, te barom? Örülj! Örülj már, ha bele is gebedsz! A vigyorodat akarjuk látni társadalmilag. A gebedésed pedig már akkor sem érdekelt talán senkit, amikor a világra jöttél. Nyugodj bele! Az sem érdekel senkit, hogy akarsz-e ünnepelni!

Az ünnepben az ünnep a lényeg. Megtartjuk, és kész. Aki erre nem alkalmas, az húzzon be egy sötét sarokba. Azzal nem kell foglalkozni. Deviáns hülye, aki nem képes észrevenni, hogy itt: ÖRÜLNI KELL. Akkor is, ha legfeljebb őrülni volna pillanatnyi képessége. Aztán, amikor szétnéz a (kényszer)vidám társaságon, esetleg rájön, hogy a sötét sarok nem is annyira rossz hely. Ott ugyan magányos, de legalább nincsenek elvárók sem. Nem kap ajándékot, de nem is kell jó képet vágni hozzá. Nem fontos senkinek, de legalább ezt nem is dörgölik az orra alá percenként.

Amikor pedig már önmagának sem fontos, akkor keres egy személyre szabott megoldást. Egy magas házat, egy hidat, egy erős faágat, egy fagyos éjszakát. Mikor mit. A statisztikusok pedig behúzzák az újabb strigulát. Karácsonykor megölte önmagát.

Andrew_s



Comments on Facebook

Karácsony 2013

A Karácsony a hagyományok szerint Jézus születésének évfordulója. Egyben a szeretet ünnepe is. Mert Jézus és apostolai érzelmileg elsősorban az elfogadó szeretetet tekintették az univerzálisan közös emberi értéknek. Az adott történelmi körülmények között, közel kétezer éve, ez igen komoly ideológiai áttörés volt ahhoz a valláshoz képest, melynek talaján kialakultak a Jézus által képviselt új eszmék.

Amiről nagyon el szoktak feledkezni a státusz-keresztények, az az, hogy Jézus maga sosem emelte magát mások fölé, és sosem állította, hogy tanításai előbbre valóak lennének más vallásokhoz képest. Tulajdonképpen még önálló vallásnak sem tekintette tanításait, hiszen tulajdonképpen Péter kezdett bele abba a munkába, hogy később egyházzá szerveződjenek a tanítók, az apostolok. Azokat, akiket akár Jézus tanításait követő rabbiknak is tekinthetnénk. Talán az említett feledékenység, vagy inkább tudatlanság az, ami a karácsonyi ünnepkör kapcsán sem engedi az ostobaságot meghúzódni a szőnyeg alatt. Hivalkodóvá téve az antiszemitizmust, és megrongálva Jézus vallásának szimbólumait is. Vagy miniszteri székben ülő pap által gerjesztve a gőg demonstrációs feszültségeit. Ám Jézus alighanem megbocsát az égben, hiszen földi tartózkodásakor a lelki szegényeket is felkarolta. Elvégre nem tudhatják, hogy mit cselekednek. Talán egyszer megvilágosodnak, és lelkiismeretük is kikandikál a szellemüket borító zuzmó alól.

Ahogy talán azoknak is, akik az elesetteken, a náluk is szánandóbbakon érzik kitombolhatónak mindazt az indulatot, ami a lelküket mérgezi. Mert a Karácsony előszobájában meghallgathattuk a hatalom szemfényvesztő hazugságát a hajléktalanokkal kapcsolatban. Azt, hogy milyen kegyes a hatalom akkor, ha megvédik a megfagyástól, de nem segítik ki a nyomorból. Nem hallal, hanem hálóval és a halászat lehetőségével. Azt hinni ugyanis, hogy az alamizsna nem megaláz, olyan botorság, amire csak a hatalom hályogától megzavart látással lehet képes egy önjelölt hatalmasság. Támogassa bármekkora, álemberséggel átitatott, slepp. Akik penészes transzparensen hordozzák lelkükben a feliratot, hogy „mindenki annyit ér, amennyit kapart”. Dobolva közben az embertelen önzés indulóját. Idézve közben Baltazár lakomáját. Melynek örök tanulságai közé tartozik, hogy nem az a valóban gazdag, akinek másokat alázva telik a rablott javakból dőzsölni. Mert az ő értékük alig nagyobb, mint a régmúlt munkatáborokban kényszermunkásokkal maguknak, és az általuk halálba küldötteknek zenéltető hóhérsegédek.

Akiket felváltottak azok a simanyelvű latrok, akik megtapsoltatják magukat azokkal, akiknek csak kegyúri morzsákat szórnak az asztaluk sarkáról. Még akkor is, ha mindig lesznek olyanok, akik köztük, és a nyomorba taszítottak közt az élő fal, a mosolygó tapskarmester szerepét betöltik. Összekoszolva a kezüket, és megkímélve a kézmosástól azokat, akik valójában hozzájuk is csak undorral érnének. A Karácsony azonban talán nekik is elhozza azt a békét, mely különben csak önáltatásból köszönt a lelkükbe. Talán meglátják azokat, akik ellen korábban felléptek. Talán. Mert mi jogon lehetne erőszakkal elvárni bárkitől, hogy kinyissa a szemét az elesettek, az éhbérre kényszeríttettek, a szegények, a tőle különbözők, vagy akár a nála különbek felé. Nem! Nem lehet elvárni! Az erőszakos elvárással semmi nem különböztetné meg egyiket a másikától. De bízni még lehet benne.

Talán pont a Karácsony lehet az az ünnep, ami alkalmas lehet az elfogadás elősegítésére. S akkor, ha csak egy fikarcnyit is enyhül a belső fagy a gyertyák melegétől, már jobbak lehetnek páran a csillanó fénytől. S akkor talán lelépnek az önhit butaság gólyalábáról, és meglátják a kóbor cicát, kutyát, vagy az önbizalmától, tartásától régen elkóborolt embert is. Csak úgy! Hivalkodás, pózolás, sajtótájékoztató nélkül.

1. Vigyázzatok, hogy alamizsnátokat ne osztogassátok az emberek előtt, hogy lássanak titeket; mert különben nem lesz jutalmatok a ti mennyei Atyátoknál.
2. Azért mikor alamizsnát osztogatsz, ne kürtöltess magad előtt, a hogy a képmutatók tesznek a zsinagógákban és az utczákon, hogy az emberektől dícséretet nyerjenek. Bizony mondom néktek: elvették jutalmukat.
3. Te pedig a mikor alamizsnát osztogatsz, ne tudja a te bal kezed, mit cselekszik a te jobb kezed;
4. Hogy a te alamizsnád titkon legyen; és a te Atyád, a ki titkon néz, megfizet néked nyilván.
5. És mikor imádkozol, ne légy olyan, mint a képmutatók, a kik a gyülekezetekben és az utczák szegeletein fenállva szeretnek imádkozni, hogy lássák őket az emberek. Bizony mondom néktek: elvették jutalmukat.
6. Te pedig a mikor imádkozol, menj be a te belső szobádba, és ajtódat bezárva, imádkozzál a te Atyádhoz, a ki titkon van; és a te Atyád, a ki titkon néz, megfizet néked nyilván.
(Mt, 6)

Andrew_s

Comments on Facebook

2013. december 22., vasárnap

Rászorultak kampány-statisztériája

Forrás: Fidesz
Igen kérem! Nekünk semmi sem elég jó! Az semmiképpen sem jó, hogy immár a családok után a gyermekek helyzetével visszaélve akarja a hatalom kivixelni a saját, különben aranyba maratottan is homályos arculatát. Az ugyanis, amikor a hatalom akar jótékonykodni, éppen olyan büdös lehet, mint amikor a hatalom a saját tapsviharát szervezi meg. Az utóbbi magában rejti a hatalommal való formális visszaélés, míg a jótékonyság a hatalommal való nem élés lehetőségét.

Az ugyanis egy roppant egyszerű összefüggés, hogy akié a parlamenti kétharmad, vagy akár csak a többség, annak a jogosítványai kiterjedhetnének a nyomorba taszítottak élethelyzetének javítására is. Lehet ugyan, hogy kicsit kevesebb pénz jutna a haveroknak. Azok azonban napjában alighanem csak egyszer vacsoráznak. S alighanem azt az egy gyomrukat bőségesen, és minden este, meg tudják tölteni. Miközben néhányaknak az olyan szervezetek jótékony segítsége marad, akár az éhhalál elkerülésére is, amely szervezeteknek nem is mindegyikét hajlandó elismerni a regnáló hatalom. Ebben a helyzetben végtelen pofátlanság, cinizmus, és a lelkiismeret szinte teljes hiánya kell ahhoz, hogy egy, a foglalkoztatásért és oktatásért is közvetlenül felelős miniszter játssza el a jótékony nagybácsi szerepét. Márpedig Balog Zoltán, aki nem mellesleg lelkészi munkakörének kötelességéből is tudomásul bírhatna a jótékonyság jézusi felfogásáról, pontosan ezt tette. Miközben valahogy nem rémlik egyik evangéliumból sem, hogy Jézus Jeruzsálem legmenőbb fogadójába hívta volna meg a város szegényeinek megválogatott gyermekeit. Ellentétben az Emmi vezetőjével, aki most éppen a Református Szeretetszolgálat nevében, a Hiltonban szervezett negyven szegény gyermeknek reprezentációs ajándékosztást.

Nem vitatva, hogy a protokollcsórók számára tényleg alighanem emlékezetes lehet az este, azért érdemes lehetne kiszámolni a fajlagos költségeket. Ha ugyanis nem a hatalommal visszaélve, nem a Hilton „önkéntes felajánlása” áll a helyszín biztosítása mögött, akkor az interaktív műsorral tarkított est költségéből alighanem kicsit több, mint negyven gyermek vacsorája is kitelt volna. Igaz kicsit szerényebb körülmények között, és kisebb felhajtással. S mielőtt félreértés esne: cseppet sem irigylem a negyven csemete estjét. Azonban, feltételezve, hogy tényleg valahonnan a nyomor határáról, véletlenszerűen összeválogatott gyermekekről van szó, akkor az est nem csak a heti egyszeri jóllakás miatt lesz emlékezetes. Egy életre megjegyezhetik majd, hogy hova nem fogják talán soha többé betenni a lábukat a büdös életben. Jézus alkalmasint egyik kinyilatkozatásában sem említette persze, hogy „hivalkodjatok az én emlékezetemre”. Ahogy Luther tanításai közül sem rémlik ilyesmi. De talán az unortodoxia jegyében újraértelmezték idő közben a tanításokat. Ahogy korábban Rétvári Bence tette a gyermekek diszkriminációja kapcsán. Elfogadva persze, hogy Balog Zoltántól erre, a puszta médiafelhajtásra, futja. Cinizmusból pedig egyszerűen csak a formáját hozta. Azt, amiből már korábban, szintén a szegények cikizése kapcsán, ugyancsak adott már kóstolót. A miniszter politikusként csak arcátlan és cinikus. Egyházi emberként, keresztényként azonban szégyelje magát!

De igazságtalanság lenne Balog Zoltánnal szemben, ha nem emlékeznénk meg a Fidesz környékén zajló másik, szintén a gyermekeket felhasználó média-akcióról. Pelczné Gáll Ildikó, a Fidesz alelnöke, európai parlamenti képviselő, Szalai Piroska, a nők munkaerő-piaci helyzetének javításáért felelős miniszteri biztos Simicskó István sportért és ifjúságért felelős államtitkár, valamint Király Nóra, a Fidesz - Társadalmi Kapcsolatokért felelős Igazgatóságának koordinátora szintén beszállt a kommunikációs licitbe. Kolbenheyer Zsuzsanna edző, Engi Klára olimpikon jégtáncos részvételével közös korcsolyázást rendeztek a Kossuth Lajos Gyermekotthon lakóival. Azt csak remélni lehet, hogy a tudósításban szereplő, és Szalai Piroska által kiosztott házi sütemény nem a Selmeczi Gabriella korábbi helyzetmentő kísérletéből visszamaradt bolti vaníliás karika volt. Arról sem szól a Fidesz közleménye, hogy a képviselő asszony, és a kormányzat, a kormánypárt megjelent prominensei mit tettek egész évben a gyermekotthon kis lakóiért. Azon kívül, hogy tudomásul vették a létüket. Ha egyáltalán tudomást vettek róluk.

Mert félő, hogy az ilyen, a Karácsony és választási kampány közeledtével beizzított felhajtásokat pont azért érzik cukinak és hatásosnak, mert különben fütyülnek az egészre. Ha ugyanis egész évben folyamatos lenne az odafigyelés a miniszter, az államtitkárok, a képviselők részéről, akkor aligha éreznék ezt olyan, a napi rutinból kiemelkedő eseménynek, amihez oda kell csődíteni a sajtót. Statisztává lealacsonyítva a rászorulókat, és ugyanúgy a hatalom leereszkedő párhuzamait juttatva eszünkbe, mint a márciusi videózások.

Andrew_s

Comments on Facebook