Hoffmann és a portfoliógyávaság

A tanári munka mérése kifejezetten nehéz feladat. Nem órában vagy kitöltött űrlapokban, hanem minőségben. Ez, mint már régen is írtam vala, a tanári munka jellegéből adódik, és nem a számszerűsítő vágyak hiányából fakad. Ezért aztán csak átvitte a küszöböt az a rózsaszín hoffmannizmus, ami szerint a szellemi terméküket nem szabad prédának ajánló pedagógusok egyszerűen gyávák. Márpedig a „jó tanár nem fél, hogy megmérik” szentencia kijelentése ezt sugallja.

Mely kijelentést, mint kitalálható is lenne, maga Hoffmann Rózsa tette. Saját szájúlag. A kazincbarcikai Pollack Mihály Általános Iskolában. Mely iskola építőit dicséri, hogy a falak nem kezdtek heves repedezésbe. De talán csak azért nem, mert az kétségtelen, hogy a tanárt szinte minden nap megmérik a diákjai. Aki nem elég feledékeny, hogy a saját diákéveit elfelejtse, vagy tanárként már dolgozott egy hetet, az ezt pontosan tudja. Következésképpen az államosítandó portfoliók aligha a valós tanárszakmai megméretést szolgálják. Ehhez sem kell különösebb fantázia. Az adott környezetre, az adott tanár személyiségéhez is igazodó tapasztalatgyűjtemény ugyanis, a környezetéből is kiragadva, valójában nem mér semmit. Miközben a környezetleírást mellécsatolva, és országosan összegyűjtve komoly módszertani tudásbázist alkothat. Olyat, amit koordináltan kutya kötelessége lenne az oktatáspolitikának kialakítania a jelentősebb oktatáspolitikai döntések előtt. Önerőből, vagy jól megfizetve. Nem másoktól ingyen összezabrálva.

De még ettől is lehetne az kérdezni, hogy hol a gond, hiszen íme, meglesz. A baj az, mint a klasszikus halivúdi filmek zöménél. Amikor is a valós személyes történet ott kezdődne, ahol a filmek véget érnek a szerelmesek egymásra találásával. Az említett adatbázis az oktatáspolitika esetében a rendeletlavina részeként, a választási hatalmaskodás eredményeként jön majd létre. Nem megelőzve az említett rendeletiséget, hanem gyakorlatilag betetőzve a tanári munka lenéző bedarálását. S még ettől is lehetne persze minősítési alap talán. Ha nem olyanok állnának neki a tanári minősítésekről beszélni, akik az említett ok-okozati viszonyrendszerrel is hadilábon állnak. Miközben Hoffmann Rózsa esetében a szakmaiság eddig is gyakran kimerült a kiszolgáltatott tanárok előtt tanúsított arroganciában. Ami azt jelenti, hogy alapvetően nem a megméretéstől félhet valaki, hanem annak szakmaiságától. Pontosabban a szakmaiság hiányától. Nem attól kell tehát félnie, hogy rossz tanárnak bélyegzik, hanem inkább a lojalitásába vetett bizalom elvesztésétől retteghet. Mert miközben a pedagógusok minősítésére szerintem is szükség lenne, azt nem politikai, rendeletteljesítési szempontrendszerrel kellene megoldani.

Amit különben Hoffmann Rózsa is tudhatna, ha valóban pedagógus, és tanító lenne. Nem papírilag, hanem szemléletileg. Papírilag ugyanis senki nem vonja kétségbe, hogy tele a padlása. Tanítani azonban a saját maga által közzétett életrajza alapján sem sokat tanított. Ami nem baj, és legfeljebb az Antall-kormány regnálása alatt adományozott „Kiváló Pedagógus” –díjat teszi kétségesen megalapozottá. De ettől eltekintve is érthetővé teszi a viszonyát az általa felügyelt rendszer elemeihez. Elsősorban azt, hogy személyes tapasztalatai, a tudás és tapasztalat iránti féltékenységet leszámítva, nem igazán lehetnek a tanári munka mindennapjait illetően. Talán még diákként, a hospitálása alkalmából tapasztalta meg utoljára, hogy milyen is az. Már akkor, ha diákként a szokásos utat járta be, és nem sikerült egy külön királynői utat találnia a diplomáig. Elvégre még Hoffmann Rózsa is volt egyszer fiatal diáklány, és valamiért dúl benne a neofita buzgalom a KDNP-n belül. Ez a talán 18 karikás múlt. Miközben a jelenben aligha adott okot arra, hogy hitelesnek lehessen tekinthető a tanárok szakmai munkájának értékelését illetően.

Talán ezzel még az államtitkát-asszony is tisztában van, mert ellenkezőesetben aligha a bürokratikus megoldásokat szorgalmazná. Az űrlapokban és körlevelekben megvalósuló szakmaiság ugyanis kipróbált módja volt annak idején, az apparátusban, a valós szakmai kompetenciákban levő hiányosságok eltusolásának. S nehéz nem észrevenni azt, hogy alapvetően az oktatáspolitika jelenleg az adminisztratív terhek növelésében teljesít legjobban. A tankönyv-ügyben például biztosan nem. Hacsak nem tekintjük előnynek, hogy még nem a TEK viszi házhoz a Bibliát a hittan-oktatás segédanyagaként. Korántsem téve idejétmúlttá különben azt a majd három éves kérdést sem, hogy van-e hazánkban egyáltalán valami, amit oktatáspolitikának hívhatnánk. Mármint azon szint fölé emelkedve, amikor beszélhetünk politikusokról, akik belebeszélnek az oktatásba. Feleslegesen, alapvetően destruktív módon, és a valós hozzáértés, illetve gyakorlat teljes hiányának készségszintű birtoklásával- Ám annál harsányabban.

Andrew_s