 |
| Diáktüntetés, anno Fotó: EISimay |
A választások után érthető a csalódás
sokakban. Kortól és nemtől, nemektől és igenektől is függetlenül. Ez érthető.
Tulajdonképpen a teljesen fásult apátia uralma lenne, ha nem így lenne. Az is
teljesen rendben van, hogy a csalódottság gödrében köldöknézve elindul a kiútkeresés.
Természetes emberi reakció. Ahogy a mentségkeresés is.
Mely utóbbinak egy jól begyakorolt formája
az önfelmentő bűnös-keresés. A mentségek közül ugyanis az a legkézenfekvőbb, ha
mindent más szúrt el. Ez a reakció az, ami Prinz Dániel írása nyomán
az elsők közt juthat eszünkbe. A szerzőt a HVG-n a „tavalyelőtti diáktüntetések
egyik résztvevőjeként” aposztrofálják. Joggal. De rögtön felidézve az akkori
diákmegmozdulások hangulatát és gyakorlatát is. Azt a hangulatot, melynek egyik
legjelentősebb momentuma a változtatni akarás volt. Leginkább azon, hogy ne a
diákság feje felett hozzanak döntéseket. A spontánnak ható szerveződés
hátterében hamarosan felsejlettek a különböző új és kevésbé új szervezetek,
megjelentek hangadók, és kevésbé hangadók. Ahogy ez már lenni szokott. Szó
nincs arról, hogy ez gond lenne. Már egy óvodai csoportban is megfigyelhető a
spontán vezető megjelenése. Csak akkor még legfeljebb a spenót elutasításáról szól
a tiltakozás. Ami idővel továbbfejlődik. Mármint a tiltakozás. Mármint később.
Mármint felnőttebb korban.
Ami persze nem jelenti azt, hogy nem esik
jól már az oviban is, ha a tiltakozást csak be kell jelenteni, és jön a kedves
anyuka vagy apuka. Megmagyarázni, hogy a gyerek tulajdonképpen szereti a
spenótot, és pusztán az óvó-néni iránti szeretet jele a képébe köpött zöld
maszat. De még jobb, ha ír egy igazolást a gyerek genetikus spenótutálatáról. Ám végeredményben mindenképpen kimentve a felelősség és a spenótevés
kötelezettsége alól. Később ez is továbbfejlődik. Apuka legfeljebb elkíséri a
csemetét a diáktüntetésre, de a felelősség már egyre inkább a diáké. Ezt úgy
hívják, hogy a csemetének fel kell nőni a feladathoz, amit vállal. Ha erre nem
képes, akkor nem kell felvállalnia. Akkor a szülő felelőssége az, hogy
ráébressze a csemetét a saját korlátaira, a duzzogó másra mutogatás értelmetlen
voltára. Ahogy teljesen értelmetlen Prinz Dániel mutogatása is a „ballib”
oldalra. Még akkor is, ha feltételezem: tudja mi a baloldaliság, és tudja mi
a liberalizmus. Amivel máris beljebb van, mint sok körbemutogató az
interneten.
Azt sem vitatom el tőle, hogy a véleménye
szabad, miszerint a „ballib oldal szakértelme nem legendás, hanem legenda”.
Ami akár dicséretnek is felfogható. Azt jelenti ugyanis, hogy a szerző, bár
meghaladottnak tekinti, de elismeri az ellenzéki szakértelmet. Ezt követően
persze az írásában jól követhetően kellene kidomborodnia annak, hogy mennyiben
tekinti meghaladottnak, és mi az a személyes hozzáadott értéke, ami alapján
szebbet, jobbat mutat fel. Ehelyett olyan trivialitások sorjáznak, hogy: „vannak
Magyarországon olyan helyek, ahol egyáltalán, de tényleg egyáltalán nincsen
munka”. Vagy például az, hogy az „ország oktatási rendszere teljesen
képtelen az otthonról hozott hátrányok bárminemű kompenzálására, a
felsőoktatásunk bűnrossz és a túlnyomó többség számára elérhetetlen”. Egyik
megállapítás sem olyan, amelyek megtételével ne lehetne akár egy hordóról is
eredményesen szónokolni. Amellett ismertek. Kinyilvánításukhoz nem igazán
szükséges nagy bátorság vagy felelősségtudat.
Az írást lezáró költői kérdés pedig
kifejezetten aggasztó. Imígyen hangzik: „Mi lenne, ha megengednék nekünk,
hogy a saját értelmes csatáinkat nyerjük meg?” Nem is annyira aggasztó,
hanem siralmas. Már csak azért is, mert annak idején, a diáktüntetések
környékén a diákság egyik nagy kívánsága volt, hogy a politikai pártok hagyják
őket békén. Ezt követően azon polemizálni, hogy nem hagyták őket megvívni a
saját csatáikat, és erről az ellenzéki ballib politikusok tehetnek, butaság.
Alighanem egészen másról van szó. Rájöhettek sokan, hogy vonulgatni tök jó buli,
de alapvetően nem vezet sehova. Akkor semmiképpen, ha a követelések
inkonzisztensek, ha jobbára csak elutasításról szólnak, és akkor, ha képtelenek
a politikai pályán kiállni értük. Márpedig egységes diákmozgalomról nem igazán
beszélhettünk. Amit a hatalom ki is használt, és lassan de biztosan fel is
szalámizta a diákságot. Ami ellen lehet, hogy védelmet nyújthatott volna egy
ellenzéki egységfrontba való betagozódás. Ám való igaz, olyan sem volt. Amitől
persze még megvívhatták volna a saját csatáikat. Illetve nem. Pont emiatt is
állt nekik a zászló, hogy megvívják a saját csatáikat.
Nem engedték? Na és? Ha komolyan vesszük,
akkor megjelenik képzeletünkben Petőfi Sándor, amint engedélyt kér a Nemzeti
dal megírására. A valóságban erről szó nem volt annak idején. Igaz, Petőfiék
nem azon polemizálgattak, hogy azok a fránya öregek miért is nem cseréltek
rajtuk időben pelust. Ellenben persze a diáktüntetések egykori résztvevője a
nagy mutogatásban is adós marad a nagy válasszal. Arra a kérdésre például, hogy
hol vannak most a diákok? Hol vannak a vezetőik? Ha annyira csalódottak a
helyzetben, miért nem szerveznek most diáktüntetést? Rendben van, hogy
szerintük mindenki öreg és gyepesedett agyú, aki elmúlt harmincöt. Az ellenzék
pedig sík hülye szerintük. De akkor a mutogatás és a felelőskeresés helyett
miért nem tesznek valamit? El kell engedni kérem a csocsó botjait, le kell
tenni a biliárddákót, kihörpinteni a poharakat, és lépni. Nem lelépni az előre
gondolkodás, no meg persze a cselekvés felelőssége elől. Nem anyuékat kell
hívni toporzékolva, hogy az a csúnya Gyurcsány-bácsi rossz spenótot főzött. Ki
kell menni a rétre. Friss leveleket kell gyűjteni, és odaállni a tűzhely mellé.
Lehet, hogy elsőre leég, másodszorra
elsózódik, harmadszorra a szája ég meg a kóstolónak. De ez benne van a
pakliban. Aki úgy gondolja, hogy enélkül megúszhatja, az ne kritizálja a más
főztjét. Akkor sem, ha egyszer, valamikor már majdnem legendává vált egy majdnem
permanens, és majdnem eredményes tüntetésen.
Andrew_s
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése