2014. február 27., csütörtök

Hoffmann és a portfoliógyávaság

A tanári munka mérése kifejezetten nehéz feladat. Nem órában vagy kitöltött űrlapokban, hanem minőségben. Ez, mint már régen is írtam vala, a tanári munka jellegéből adódik, és nem a számszerűsítő vágyak hiányából fakad. Ezért aztán csak átvitte a küszöböt az a rózsaszín hoffmannizmus, ami szerint a szellemi terméküket nem szabad prédának ajánló pedagógusok egyszerűen gyávák. Márpedig a „jó tanár nem fél, hogy megmérik” szentencia kijelentése ezt sugallja.

Mely kijelentést, mint kitalálható is lenne, maga Hoffmann Rózsa tette. Saját szájúlag. A kazincbarcikai Pollack Mihály Általános Iskolában. Mely iskola építőit dicséri, hogy a falak nem kezdtek heves repedezésbe. De talán csak azért nem, mert az kétségtelen, hogy a tanárt szinte minden nap megmérik a diákjai. Aki nem elég feledékeny, hogy a saját diákéveit elfelejtse, vagy tanárként már dolgozott egy hetet, az ezt pontosan tudja. Következésképpen az államosítandó portfoliók aligha a valós tanárszakmai megméretést szolgálják. Ehhez sem kell különösebb fantázia. Az adott környezetre, az adott tanár személyiségéhez is igazodó tapasztalatgyűjtemény ugyanis, a környezetéből is kiragadva, valójában nem mér semmit. Miközben a környezetleírást mellécsatolva, és országosan összegyűjtve komoly módszertani tudásbázist alkothat. Olyat, amit koordináltan kutya kötelessége lenne az oktatáspolitikának kialakítania a jelentősebb oktatáspolitikai döntések előtt. Önerőből, vagy jól megfizetve. Nem másoktól ingyen összezabrálva.

De még ettől is lehetne az kérdezni, hogy hol a gond, hiszen íme, meglesz. A baj az, mint a klasszikus halivúdi filmek zöménél. Amikor is a valós személyes történet ott kezdődne, ahol a filmek véget érnek a szerelmesek egymásra találásával. Az említett adatbázis az oktatáspolitika esetében a rendeletlavina részeként, a választási hatalmaskodás eredményeként jön majd létre. Nem megelőzve az említett rendeletiséget, hanem gyakorlatilag betetőzve a tanári munka lenéző bedarálását. S még ettől is lehetne persze minősítési alap talán. Ha nem olyanok állnának neki a tanári minősítésekről beszélni, akik az említett ok-okozati viszonyrendszerrel is hadilábon állnak. Miközben Hoffmann Rózsa esetében a szakmaiság eddig is gyakran kimerült a kiszolgáltatott tanárok előtt tanúsított arroganciában. Ami azt jelenti, hogy alapvetően nem a megméretéstől félhet valaki, hanem annak szakmaiságától. Pontosabban a szakmaiság hiányától. Nem attól kell tehát félnie, hogy rossz tanárnak bélyegzik, hanem inkább a lojalitásába vetett bizalom elvesztésétől retteghet. Mert miközben a pedagógusok minősítésére szerintem is szükség lenne, azt nem politikai, rendeletteljesítési szempontrendszerrel kellene megoldani.

Amit különben Hoffmann Rózsa is tudhatna, ha valóban pedagógus, és tanító lenne. Nem papírilag, hanem szemléletileg. Papírilag ugyanis senki nem vonja kétségbe, hogy tele a padlása. Tanítani azonban a saját maga által közzétett életrajza alapján sem sokat tanított. Ami nem baj, és legfeljebb az Antall-kormány regnálása alatt adományozott „Kiváló Pedagógus” –díjat teszi kétségesen megalapozottá. De ettől eltekintve is érthetővé teszi a viszonyát az általa felügyelt rendszer elemeihez. Elsősorban azt, hogy személyes tapasztalatai, a tudás és tapasztalat iránti féltékenységet leszámítva, nem igazán lehetnek a tanári munka mindennapjait illetően. Talán még diákként, a hospitálása alkalmából tapasztalta meg utoljára, hogy milyen is az. Már akkor, ha diákként a szokásos utat járta be, és nem sikerült egy külön királynői utat találnia a diplomáig. Elvégre még Hoffmann Rózsa is volt egyszer fiatal diáklány, és valamiért dúl benne a neofita buzgalom a KDNP-n belül. Ez a talán 18 karikás múlt. Miközben a jelenben aligha adott okot arra, hogy hitelesnek lehessen tekinthető a tanárok szakmai munkájának értékelését illetően.

Talán ezzel még az államtitkát-asszony is tisztában van, mert ellenkezőesetben aligha a bürokratikus megoldásokat szorgalmazná. Az űrlapokban és körlevelekben megvalósuló szakmaiság ugyanis kipróbált módja volt annak idején, az apparátusban, a valós szakmai kompetenciákban levő hiányosságok eltusolásának. S nehéz nem észrevenni azt, hogy alapvetően az oktatáspolitika jelenleg az adminisztratív terhek növelésében teljesít legjobban. A tankönyv-ügyben például biztosan nem. Hacsak nem tekintjük előnynek, hogy még nem a TEK viszi házhoz a Bibliát a hittan-oktatás segédanyagaként. Korántsem téve idejétmúlttá különben azt a majd három éves kérdést sem, hogy van-e hazánkban egyáltalán valami, amit oktatáspolitikának hívhatnánk. Mármint azon szint fölé emelkedve, amikor beszélhetünk politikusokról, akik belebeszélnek az oktatásba. Feleslegesen, alapvetően destruktív módon, és a valós hozzáértés, illetve gyakorlat teljes hiányának készségszintű birtoklásával- Ám annál harsányabban.

Andrew_s

Comments on Facebook

Kutász és zagyvilág

Magyarország innovációban és a kutatásokban valóban jól teljesített az elmúlt évszázadokban. Az, hogy ezt a jelenlegi kormány ki akarja esetleg sajátítani magának, az ezt az érdemet nem kisebbíti. Legfeljebb a próbálkozást teszi szánalmassá. Különösen az elmúlt évszázad történései, és annak mai magyar visszhangjai miatt.

Az ugyanis kétségtelen, hogy az amerikai "atomcsapat" nem véletlenül állt fel számos magyart is kooptálva. Nyilván a személyes tehetségük is okot adott erre, de származásuk is. Nem az, hogy magyarok voltak, hanem az, hogy menekülni kényszerültek a horthyzmus elől. Az elől a horthyzmus elől, amelynek újjáéledő jegyében például idegenrendészeti eljárássá fehérítik a zsidó-származásúak lemészárlását. S amely átminősítés ellen a jelen kormányzatnak egy hangja sincs. Sőt! Bevetik a Horthy Miklós hamvait hazahozató Antall-kormány egykori emberét is, hogy mossa már kicsit tisztára a történelmi főkukázó Szakály Sándort. Miközben zajlik természetesen a nagy szemforgatóparti. Azok a jobbikos agitátorok, akik a csikósostoros csendőrnosztalgia jegyében a kiválasztott magyarságról ugatnak, elfeledkeznek arról, hogy például a tudományos hírnévért sok olyan magyar tett sokat, akit az ő szellemi elődjeik űztek el. Nem feledve, hogy a szalon-antiszemitizmus szólamait többször szájára vevő miniszterelnök is pontosan ugyanezen demagóg ökörségekkel él. A közhely-pufogtatások szüneteiben.

A fenti kitérőre azért volt érdemes pár gondolatot szánni, mert Orbán Viktor, az árvízi jelenésére várva, és az őszödi beszéd felett is talán elmerengve, a Magyar Tudományos Akadémián (MTA) szólalt fel. Nem elmerengetőt, bár az elme helyének kutatása kapcsán. A Nemzeti Agykutatási Program együttműködési megállapodásának aláírási ünnepségén. Emlegetve olyasmit, hogy aznap éppen az agykutatásban látta meg a zászlóshajó árbocának a csúcsát. Amivel sajnos mindjárt ki is ütötte a hazai agykutatás valóban magas pozíciója alól az egyik támaszt. A politikától független elismerés lehetőségét. Mert a kormányfő eddigi szólam-útjának ez az egyik hordaléka. Aminek csak a közelébe engedik, ott vége a mértéktartó megítélésnek. Akkor is, ha annak különben helye lenne. Mert például a hazai agykutatásban hely lenne. De nem azért, mert a gátőrök polihisztor gyöngye azt üzente. Sokkal inkább azért, mert eddig távol tartotta magát tőle.

Miközben az idősebbek még emlékezhetnek Dr. Szentágothai Jánosra, és arra a munkára, amit a tudományos tevékenység mellett az agykutatás népszerűsítéséért tett a közel húsz éve elhunyt professzor. Mert a hazai agykutatásnak tényleg komoly múltja és jelene van. A jövőjét a napi politika odatévelygése veszélyeztetheti leginkább. No meg az, ha a legújabb értelmiségi exodus a fiatal szakemberek sorait, az utánpótlást tizedeli meg. Ez ellen pedig nem szólamokkal, és kivont Túrórudival lehet eredményesen felvenni a kesztyűt. Márpedig az olyan kijelentések, melyek alapján, Orbán Viktor szerint Európa az agykutatás évei elé néz, inkább a megszokott közhelyek sorait gyarapítja. Még akkor is, ha a részigazságok igazak. Mint az, hogy az általános orvoslás és a gyógyszeripar egyaránt profitálhat az idegrendszeri alapkutatásokból.

De ezt eddig sem vitatta senki. Ahogy azt sem, hogy a klinikai sebészet is komoly eredményeket mutathat fel. Még akkor is, ha a miniszterelnök által említett búcsúszavak: „jó utazást kívánok a koponyák körül” - kicsit másra utaltak eredetileg. Karinthy Frigyes műve alapvetően egy betegség megélésének, belső tüneteinek a leírása, és az író műtétjére sem hazánkban került sor. De ez a miniszterelnöki olvasatlanság legyen a legnagyobb probléma a hazai kutatás és egyetemi oktatás átpolitizálódásának közvetlen, illetve közvetett jelei közepette.

Andrew_s

Comments on Facebook

2014. február 25., kedd

Hatalmi mécseshitel

Amennyiben asszociációs játékot kezdenénk, a kommunizmusról akár számos különböző képzet is felbukkanhatna a kollektív tudatalattiból. Jézustól Sztálinig ívelve át a történelmi korokat, és ideológiai képzeteket. Ennek megfelelően a kommunizmus áldozatainak a köre sem biztos, hogy mindenkinél azonos. Talán ez is indíthatta 2013-ban Áder Jánost, hogy egy hivatalos lista készítését kezdeményezze az áldozatokról. Talán ez is segíthette volna annak a tisztázását, hogy amikor idén mécsest gyújtott, akkor ki előtt is tisztelget.

Mert idén, a kommunizmus áldozatainak emléknapján Áder János mécsest gyújtott. A Terror házánál. Ahol az ÁVH-nak valóban sok áldozata sínylődött. Ahogy korábban is. Az a bizonyos épület a II. világháború alatt is a rendőrterror, az önkény helye volt. Mert az épületeknek is története van. Ahogy az egyes embereknek is. S ahogy az egyes eszméknek is. Talán ezért is hat furcsán, amikor a kommunizmus eszméit zászlójára tűző egykori állampártban, illetve annak ifjúsági szervezetében viselt tagságot, netán vezető szerepet látszanak feledni egyes emberek. Például parlamenti házmesterek. Kövér bajusszal. Miközben bőszen komcsiznak. Vagy miniszterelnökök, amikor mások gatyáját próbálják minősítgetni.

Orbán Viktor egy éve ugyanis még a narancsszínűre cserélt vörös alsógatyákról értekezett az áldozatokra is megemlékezve. Talán ez idén már azért sem lehetne téma, mert Paks kapcsán a saját, narancsosra fakult, alsója is ismét vörösben pompázik. Esetleg még komoly ideológiai törést sem szenvedve el eközben. Nem a gatya, hanem Orbán Viktor. A rendszerváltó szerepében tetszelgő vezér, aki saját szájával ismerte el, hogy a Kádár-rendszer ellen ő aztán egy gyufaszálat sem igazán tett keresztbe. Ami természetesen nem jelenti azt, hogy az újkori kommunizmust hirdető rendszerek által be-, és feldarált emberek emléke előtt ne kellene éppen úgy tisztelettel adózni, mint bármely más önkény ártatlan áldozatai előtt. S még az sem lenne természetesen gond, hogy a magyar államiság nevében a hon közjogi méltóságai hajtanak fejet az áldozatokra emlékezve.

Álságossá legfeljebb az teszi ezt a megemlékezést, hogy ugyanezek az emberek egy percre sem néznek szembe önnön személyes történetükkel. Úgy téve, mintha igaz lenne, hogy amiről hallgatnak, az eltűnik. Amit éppen az a kiabáló gyávaság emel ki a csendből, amivel például Kövér László szokott komcsizni. Amikor a saját szellemiségének sötét szobájába marad egyedül. A saját, rendszerváltás előtti, emlékeivel. S ez a hatalomban kiépült közös decibel-platform az, ami élővé teszi a kérdést, hogy vajon valójában mire, illetve kire emlékeznek azok, akik a mából emlékeznek vissza az egykori MKP-, MSZMP-, és KISZ-tagokra. A rendszerre, amit szolgáltak. Valamint az áldozatokra, akiket a hatalom szolgálói kiszolgáltattak balsorsuknak. Nem feledve természetesen, hogy ebben az esetben sem igaz a kollektív bűnösség, mint tényállás. S éppen ezért lett volna szerény következménye annak, ha a jelenlegi hatalmat élvező vezetők kiállnak, és fellebbentik saját állampárti kapcsolataikról a feledés függönyét. Nem most, hanem még az első komcsizásaik, gatyavizsgálataik előtt.

Mert most már kicsit későnek tűnik. Mára odaszáradt a kérdés, hogy például Orbán Viktor milyen minőségben jelent meg, a saját önmeghatározása szerint, a megemlékezésen. Az újbudai Memento-nál. Mert még az is lehet, hogy a rendszerváltás és nem a kommunizmus áldozataként. A rendszerváltás áldozataként, mert ez az aktus kényszerű, és évtizedes vargabetűkre, alakoskodásokra kényszerítette a személyi kultuszos teljhatalom eléréséig. Mely teljhatalom, ha sikerül időben a KB-ba, majd az első titkári székbe agitálnia magát, szinte az ölébe hullhatott volna. A hatalom, és mindaz, ami azzal jár. Bár ahhoz, hogy választ kapjunk arra a bizonyos, a miniszterelnök belsőjébe temetett kérdésre, aligha számíthatunk. Ellentétben azzal, ami nyilvánvaló: lassan a külsőségekkel sem kell látszólag törődnie. Jól mutatja ezt egy, a Rákosi-rendszernél korábbi önkényuralom tisztára mosásának szándéka.

S mielőtt bárki a hajánál fogva előrángatott szempontnak gondolná ez utóbbit, elég a kommunizmus áldozatainak emlékére megemlékezők névsorán végignézni. Ott látjuk azt a polgármestert, Rogán Antalt, aki szerint az antiszemita Horthy fasiszta szövetségeseinek bevonulását éltető emlékműre égető szükség van. A tervrajzok elégetése helyett. S ott van a névsorban Szakály Sándor, aki szerint a gestapós segédlettel elkövetett tömeggyilkosság idegenrendészeti akció volt csupán. Felvetve azt a kérdést is, hogy vajon, ha esetleg Putyin azt kívánná, akkor hajlandó lenne-e Orbán kérésére a Gulag áldozatainak a sírját is megtiporni? Netán társas-kirándulásnak minősítve a malenkij robotra hurcoltak útját? Esetleg testkultúra-mozgalomnak aposztrofálni a recski rabok dolgoztatását? 

Mert a hiteltelenségnek is vannak fokozatai. Még akkor is, ha senki, akiért pro forma a mécsesek égnek, nem fogja kikérni magának a megemlékezőt. A lelkiismeret pedig lehet polgári, de bizonyos körökben nem politikai kategória. Talán erről is mesélhetnének a kommunizmus szellemeit magukban kergető hatalmi csavarkák.

Andrew_s
Comments on Facebook

2014. február 24., hétfő

Szalézi bohócforradalom

Tudom, hogy a bohócforradalom annak idején inkább ellenzéki rendezvény volt. Sejtem, hogy a CÖF plakátjain a bohóc valószínűleg nem erre utal. Sejtem, mert a célközönségről, talán puszta előítéletből, nem tételezem fel az ilyen árnyalt célzásokra való fogékonyságot. S mégis óhatatlanul, pusztán fogalomként, a „bohócforradalom” jutott az eszembe a szombathelyi bohóctörténet zöngéit olvasva.

Alternatívaként még az éjjeliben keletkezett tornádóra is lehetne asszociálni. Békeidőben mindenképpen. Ámde, kampány van, vagy mi a szösz! Az események krónikásaként a Nyugat.hu szegődött, amelynek munkatársai először megtalálni vélték a festett képek festett szereplőjét. Aki a lebukáshoz vezető utat azzal is egyengette, hogy személyesen jelent meg egy ellenzéki fórumon. Amely megjelenés pedagógiailag, ifjúság-lélektanilag alighanem teljesen érthető. Ráadásul tulajdonképpen sokkal gerincesebb viselkedésként is értékelhetjük, mint például a történészek, főpapok mögé bujkáló horthysta egyházfi megnyilvánulását. De hagyjuk most ebből ki ifjabb Lórit. Szombathely többet érdemel. Meg különben is. Most más bohócról szólnak a szavak. A CÖF-féle piros-orrúról. Akinek, mint kiderült lebuktatója is akadt. Aki, később megszólalva, azt nyilatkozta, hogy kiközösítették.

Nem az artistaképzőből, hanem a szaléziak a szombathelyi Don Bosco Oratórium rendezvényeiről. S nem csak az arcát, nevét vállaló Horváth Bencét, hanem a barátját is. S mint a nyilatkozat sejtette, nem kis politikai összefonódás állhat a kitiltás mögött. A bohóc lebuktatását árulásnak ítélték, és akként is büntették. Mondhatni statáriálisan. Az első hírek szerint az a Csány Péter plébános és igazgató, akinek papi jelmondata ennek fényében igencsak szemforgató lenne: „A népet az üdvösség örömével megajándékozni a bűnök bocsánata által”. S akit a Nyugat.hu csak késve tudott elérni, és legalább írásban reagálásra bírni. Mely választ, megfelelve a médiától elvárható tisztességnek szintén köz-elérhetővé tettek. Ebből kiderül, hogy a Csány Péter szerint a bohóc a magánidejében olyan politikai szerepet vállal, amilyet akar. A lebuktatóját pedig csak egy rendezvényről való távolmaradásra kérte meg. Mert „mert a történtek fényében jelenléte némileg beárnyékolná a gyerekek és segítők eseményét”. Tehát világos: CÖF-bohócnak lenni magánügy. Lebuktatni, már árnyékot vető közeset. Bár a távolmaradásra kérést az is indokolta volna, hogy Bencének ott „kijelölt feladata nem volt és ez most nem a fiatalok és felnőttek, hanem a gyerekek ünnepe volt”. Kicsit rejtői ez a túl-indoklás, és óhatatlanul azt sugallja, hogy valami még sem kerek abban az erdőben, ahova plébános úr indult.

S ahova másokat is be akart vinni. Holott a történetnek valóban lehetett volna ott vége, hogy két fiatal egyéni kakaskodása. Az egyik bevállal egy szerepet egy plakáton, majd kivagyiságból elkezd haknizni is a szerepben. A másiknak ez nem tetszik, és ezért, vagy más korábbi nézeteltérés miatt, feldobja. Ez a motívum különben előfordul Csány Péter válaszában is, tehát tényleg lehetetett volna ott a történet és a válasz vége. Ugyanúgy kár volt ezen a ponton túlsplizáni, mint egyrészt közölni, hogy „keresztényi erény a megbocsátás”, míg a másikon kihangsúlyozni, hogy „személyesen nagyobb fokú ellenérzés nincs bennem Bencével kapcsolatosan”. Kisebb tehát van. Holott a keresztényi megbocsátásról kevés helyen lehet azt olvasni, hogy milyen mércével mérendő. De ez legyen az igazgató úr lelkiismereti belügye. A vihar nem is ezért csap át az említett edény peremén. S még csak nem is feltétlenül Csány Péter tehet róla. Nem ismerve a gyülekezet viszonyait, lehet, hogy ő is áldozat.

Áldozata azoknak a körülményeknek, amelyek nem kis részben az egyházak politikai szerepvállalásának hatására is alakultak olyanná, amilyennek ma látjuk a köznapi politikát. Nem feledve természetesen a klerikális lobbipárt áldástalan tevékenységét sem. Például a hitélet beerőltetését az iskolai tantervbe. Valamint asszisztenciáját a hatalmi rendszer építgetésében. Ami eljuttathatta oda a közhangulatot, hogy akár az alaptalan kizárási hírektől sem lepődünk meg. Olyan előzmények után, hogy áhitat-mértékügyi felmondás is született már egyházi iskolában, semmiképp. Mert akkor, amikor az egyház egyes tagjai agitálnak, míg mások a lelki ostort pattogtatják, sajnos szétrobban a racionalitás közösségi konszenzuson alapuló keret-megállapodása. Amikor elképzelhetővé válik, hogy valakit kirakjanak a nézetei miatt valahonnan. S sokakban még ez is csak fásult legyintést indukál.

Lehet, hogy ráférne az országra egy valós bohócok menetelésével zajló cirkusz-forradalom. Mielőtt csak a cirkusz és csak a menetelés marad.

Andrew_s

Comments on Facebook

2014. február 23., vasárnap

Kormánycsodák lépten-nyomva

A választási kampány közvetlen történései, illetve az ukrajnai események árnyékában a látszólagos surranó pályákon is zajlanak az események. Az egészségügyben és az iskolák környékén is. Helyenként szinte csodaszámba menő történések sorozatával. Majdnem akkora csodákkal, mint amilyen fideszes támogatottság százhúszszázalékos tervtúlteljesítése lenne.

Selmeczi Gabriella például az egészségügyben látott csodát az elmúlt éveket összegezve. Amiben egyébként teljesen igaza van. A személyes és családi okokból elkövetett szembesülések során magam is sokszor tapasztaltam az egészségügy csodáját. Amennyiben csoda, hogy még működik. Nem ott, ahol esetleg a Fidesz-szóvivő jár egy olyan VIP-eljárás keretében, melyben alighanem a kozmetikai kezelés is benne foglaltatik. Ott, ahova az átlag közrabszolga és állampolgár fordulhat meg a bajával, baleseti sérülésével. Ott ahol sokszor maga Hippokratész tevékenykedik. Szellemiségében, és elkötelezettségében. Ahol a napi csodák történnek. Az elherdált nyugdíjvagyonért felelős szóvivő pártjának korfa-lefejező törekvéseinek ellenére. Csodák márpedig tényleg vannak. Függetlenül attól, hogy a napokban már az ország egyik fő-csodatevője is elment lepedőellenőrzésre. Nem a hitvesi hálószobák egyikébe, hanem a magyar-ukrán határ egészségügyi helyeire. De minden nem lehet tökéletes. Még akkor sem, ha már két éve megmondta Kerényi Imre fővajákos, hogy Orbán Viktor egyfajta utazó főcsakrája az országnak. Aki nélkül még az árvíz sem lenne az igazi. A géz aztán végképpen nem. Az oktatásügyről nem is beszélve.

Márpedig, de! Beszélve! Balog Zoltán, aki nem fővajákos, csak rabszolgaügyi miniszter és titkos egyházfi, igenis beszélt az iskolákról. Mégpedig a kivételes őszinteség hangján. Kijelentve, hogy az „iskolák lehetőséget teremtenek az egyházak számára, hogy szolgálják a társadalmat, a nemzetet”. Amiből a mellékmondat kicsit érdekesen értendő annak a fényében, hogy Balog Zoltán egy lelkésztársa bőszen kirekesztő szólamok közepette avatott Horthy-bálványt egy templomban. Alighanem a befogadást hirdető Jézus nagyobb megcsúfolására. Ellenben a kijelentés eleje valóban nagy igazságot rejthet. A hittan tanrendbe-szuszakolása például kétségtelenül jelzi, hogy az iskolák valóban nagy lehetőségeket teremtettek az egyházaknak. Illusztrálva a kijelentés illusztris helyével, a hódmezővásárhelyi Református Ótemplommal. Egyébként azt eszembe sincs kétségbe vonni, hogy az egyházi oktatásnak nagy hagyományai vannak. Ahogy azt sem, hogy történelmileg jelentős oktatási eredményeket mutathatnak fel az egyházi iskolák. Annyira, hogy volt idő, amikor a számottevő iskolák mind papi fennhatóság alatt álltak, és volt idő, amikor a skolasztika maga volt az oktatási reform. Anno az 1200-as években.

Ma azonban visszás az, amikor az elvileg szekularizált állam iskolarendszerében a túlhatalom látszatával bír bármelyik egyház, vagy bármelyik ideológiai irányzat. Az összehasonlító vallástörténet, és a hittan ugyanis nem ugyanaz. Miközben az egyházaknak a centralizált irányításban szintén nagy hagyományai vannak. Így egy diktatúrában szinte adódhat az egyházakban kipróbált, és a rendszert karcolgató véleményeket el sem tűrő hierarchikus oktatási rendszer bevezetése. Az, amiben az egyházaktól függetlenül is teljes a szakmai és egzisztenciális kiszolgáltatottság. S persze a megteremtett kiszolgáltatottsággal való totális visszaélés. Például a portfolió-beszolgáltatási kötelezettséggel. Ami nem más, mint a tanár totális államosítása. A tapasztalatán nyugvó munkájának ellenszolgáltatás nélküli lenyúlásával. Olyan módon, hogy fel sem merül a szellemi termék lenyúlásának bárminemű ellentételezése a tárca részéről. Holott Balog Zoltán miniszterúrnak talán ezzel sem ártana foglalkoznia. Bár megértem. A tárcájában felhalmozott totális hozzá nem értést és tudáshiányt valamivel pótolni kell. Jelen esetben tanárok ezreinek munkáját felhasználva.

S jajj lehet annak, akinek kritikus véleménye van. Mert vannak helyek, ahol a felmondás réme egyben az árokszélre jutás szellemét is huhogtathatja. Az, hogy az emberekért felelős miniszter vezetésével élnek ezzel vissza, az akkor is szégyen lenne, ha nem az emberekre kellene felesküdt közszolgának lennie. De Balog Zoltán gerincét nem feszegetjük. Úgy sincs neki. Különben már rég kivizsgáltatta volna akár csak a gyanúját is annak, hogy egy tanárt a véleménye miatt üldöznek. Például azt a középiskolai tanárt, akit a jelek szerint a KLIK az ellenzéki véleménye miatt nem tart alkalmas magyartanárnak. Mindannyiszor utánanyúlva. Holott éppen az egyházak környékén tudhatnák sokan, hogy milyen veszélyt jelentett a B-listázás egykoron. Bár lehet, hogy éppen azt túlkompenzálva törlesztenek a hatalomhoz törleszkedve jelenleg sokan.

Úgyhogy, jöhet még a szavazások sztahanovista túlteljesítése is. Esetleg párthatározatban szögezve le, hogy az I. Feltsuthy Orbán Viktor pártjára leadott szavazatok kettőt érnek. Csoda lenne?

Andrew_s

Comments on Facebook

2014. február 22., szombat

Erőtengely-kórság

Eskű a vezér előtt
Fotó: Hegedűs Márta / Magyar Nemzet
Ukrajnából gyakorlatilag folyamatosan érkeznek az aktuális hírek. Ezekkel a versenyre kelés gyakorlatilag a folyamatos utánlövés borítékolását jelentené. Miközben néha mégis meglepődhetünk azon a rezignáltságon, amivel az emberek általában reagálnak a kijevi történésekre. Habár az olvasók természetesen kivételek.

Az utca emberét már kevésbé érintik meg a történések. Tudomásul veszik, hogy lőnek, hogy az államelnök felvette a nyúlcipőt, és ennyi. Holott hazánk határos Ukrajnával. Amit minden elvarázsoltsága mellett azért Orbán Viktor is tudomásul vett. Amikor inkább határlátogatásra ment, mintsem a belpolitika napi kérdéseiben lépett volna túl az udvariatlan levélváltások szintjén. Egyébként az is jellemző, hogy az utcai erőszak, a célzott lövések elleni tiltakozás helyett a gézkötegek megszakértése volt a miniszterelnökkel kapcsolatos hírek fókuszában. A Társaság a Szabadságjogokért (TASZ) levélben kérte számon a minap, hogy hol is van az orbáni tiltakozás? Holott valójában aligha várható erőteljes hazai fellépés mindaddig, amíg ennek egyrészt nem lesz komoly kampány-hozadéka, másrészt az orosz álláspont meg nem változik.

Az utóbbi kapcsán teljesen világos, hogy a Paks-Moszkva tengelyen jelenleg önjáró tehetetlenséggel sodródik Orbán Viktor. Önjárón, mert még hatáskörébe vág ellátogatni a magyar-ukrán határig. De tehetetlen, mivel az ország energetikailag kiszolgáltatott. Alkalmasint ez a legutóbbi atom-mutyi nélkül is igaz, és az igazsághoz tartozik, hogy Orbántól függetlenül is igaz. Azonban az már nem független a miniszterelnöktől, hogy a befele diktáló, de kifele gazsuláló politika olyan szintjére jutott, amikor a saját kontrollkeresése, uram bocsá’ gyávasága az egyetlen tényező, amit tudomásul képes venni. Márpedig nem lehet eredményes vezető az, aki állandóan rajta kívül álló okokért kiált, és helyeslésért könyörög. Ha pedig nem kapja meg, akkor megpróbálja legalább az utóbbit kikövetelni. A baj ugyanis az ebben az esetben, hogy gyakorlatilag csak olyan területen fog, de ott erőszakosan döntéseket hozni, ahol teljhatalmát sejti. S azonnal lebénul, amikor erőt sejt egy politikai tényező mögött. Miközben ugyanakkor keresi a nagyobb erők központokat. Mert az ő elismerésük az, ami számít. Orbán Viktor ezen személyiségi reakciói jól lemérhetők azon, ahogy elfordult az általa gyengének ítélt EU-tól, és dörgölődzni kezdett az erősebbnek vélt hatalmakhoz.

Amelyek egyike nyilvánvalóan kiállt a most éppen talányos helyen leledző Viktor Janukovics mellett. Akit nem annyira in effigie, de azért távollétében leváltottak tisztségéből. A korábbi vélt, vagy valós támogatottsága Putyin részéről elegendő volt ahhoz, hogy a magyar kormányfő cselekvőképessége megszűnjön, és döntési bénultság vegyen rajta erőt. Már csak azért is, mert belpolitikai kényszert nem érzett a döntésre. S persze azért sem, mert korántsem volt annyira vélt az a támogatottság. Amit jelez például az, hogy Valentyina Matvijenko, az orosz parlament felsőházának vezetője tegnap a legitim hatalom megdöntésére irányuló erőszakos kísérletként, azaz puccsként, jellemezte az ukrajnai eseményeket. Az orosz kapcsolatokat pedig erősíti, hogy ugyanez a minősítés köszön vissza Janukovics mai nyilatkozatában is. Közölve egyben, hogy eszébe sincs lemondani. Ilyen körülmények között, és Orbán Viktor eddigi pályafutását ismerve, a TASZ tiszteletre méltó naivitására vall az említett levelük.

Ugyanakkor, ahogy említettem, kár lenne figyelmen kívül hagyni azt a tényt, hogy hamarosan választások lesznek hazánkban. Ennek következtében a kampánykommunikáció „mindent visz”. Jól látszik ez az őszödi beszéd leporolásán is. De általában is egy befele fordulást eredményez. Amire már csak azért is rájátszik kormányzat, hogy a korábban említett kormányfői tehetetlenség ne legyen annyira feltűnő. Miközben Orbán ráér a béke apostolaként feltűnni a hívek előtt, ha már nincs vesztenivalója az ukrán eseményekkel kapcsolatos megszólalásával. De talán még ekkor sem. Ha ugyanis a választások egyik következményeként számol esetleg itthon is utcai eseményekben, akkor az utcai ellenállás leverése ellen kikelni öngóllá válhat. Azonban még akkor is ha nem így áll a helyzet, akkor is fontos tanulságokkal szolgálhat. Miközben az egyik oldalon gyáva kipuhatolni az orosz ellenzés határait, a másik oldalon Janukovicson tesztelheti a saját jövőjét. Azt, hogy meddig lehet elmenni anélkül, hogy a nemzetközi erők közbelépjenek. Márpedig ez a kalibrálás minden feltörekvő diktátor elemi érdeke.

Igaz ehhez azt kell feltételezni, hogy Orbán él azzal a hazai erők teljes kézbentartásának feltételezésével. Ez azonban még akkor is kérdés lehet, ha mai ünnepélyes eskütételen mondott beszédet a leendő rendőrök és tűzoltók előtt. Hacsak a Kocsis Máté által emlegetett erkölcsi megtisztulás mögött nincs esetleg egy lojalitási tisztogatás szándéka is. Amivel Orbánia szintén nem állna egyedül a világtörténelemben. Bár a vélt erőtengelyek alá álmodott hatalmi síneken futó kerekekben gyakran nyolcas is volt már. A fejekben zakatoló kerekek meg olykor vizes nyolcasokat írnak le.

Andrew_s

Comments on Facebook

2014. február 21., péntek

Ki írta az Orbán-leveleket?

Orbán Viktor érdekes leveleket írogat. Vagy inkább írogattat. Miközben személyesen a magyar-ukrán határt járja inkább. A helyzet ezenközben az azzal a bizonyos emlékművel és a zsidókhoz írt vezér-levéllel, hogy a kétségtelen időhúzáson kívül látszólag semmi értelmük. Esetleg még rosszabb, különösen a levél esetében, ha van.

Az teljesen világos, hogy a tárgyalások folytatását olyan időpontra helyezi, ami túlmutat a miniszterelnök jelenlegi mandátumán. Egyben a Szabadságtérre tervezett szoborpiszkozat megvalósítását is ebbe a jövőbe tolva. Aminek egyik olvasata az, hogy esze ágában sincs sem szobrot állítani, sem tárgyalni. S számolva egy esetleges kisebbségi léttel egyszerű manipulációról van szó. A szélsőségeseknek mondhatja, hogy ő megcsinálta volna, de vesztesként nem megy. A tárgyalásokról ugyanezt állíthatja a másik oldalnak. Erre persze lehet azt mondani, hogy gusztustalan és gerinctelen kommunikációs húzás lenne, de finnyás ember ne menjen diktátornak. Amely utóbbi persze felveti a másik olvasatot is. Orbán bármi áron hatalomban akar maradni. Talán ezért is szerényen sem nagyon csordogálóak az ukrajnai történésekkel kapcsolatos személyes nyilatkozatai a kormányfőnek.

Ugyanakkor az orbáni levelekkel nem csak ez a gond. Többek között azt írja ugyanis, hogy: „Azért hoztuk létre 1998 és 2002 között a Páva utcai Holokauszt Múzeumot”. Ezzel szemben a Páva utcai intézmény honlapján ez olvasható: „A Magyar Köztársaság Kormánya 1999-ben határozott megalapításáról, 2002-ben pedig arról, hogy a Páva utcában építik fel”. Az 1998-as dátum tehát sokkal inkább az I. Orbán-kabinetre utal, mint az említett intézményre. Amivel kapcsolatban csak a szándéknyilatkozatig jutottak. Ahogy a gyermekről való beszélgetés sem azonos a szüléssel. Magát a Holokauszt Emlékközpontot is később avatták fel. 2004. április 16-án, a Holocaust áldozatainak magyarországi emléknapján. Orbán kormánya tehát beszélt róla, de a megvalósítás már mások munkájának eredményeként vált lehetségessé. A levélbeli enyhe csúsztatás érthető lehet a kampány szempontjából, de tisztességtelen egy kormányfőtől. A mentsége legfeljebb annyi lehetne, hogy a levelet nem ő írta. De akkor vajon kinek a szándékát tükrözi akkor valójában az iromány?

Ez a kérdés különösen élesen merülhet fel egy másik passzus kapcsán. Ez azt javasolja, hogy „a párbeszédet a mindannyiunk számára megújulást hozó húsvéti ünnepek után folytassuk”. Mármint közte és a zsidó szervezetek között. Az nem derül ki, hogy a Jézust követők Húsvétja, vagy a zsidó Pészah lenne-e az, amire a levélíró gondolt? Az udvariasság az utóbbit sugallná. De a klerikális platformot is bedaráló Fidesz-nyilatkozatok szellemisége inkább az előbbit sejteti. Ezzel kapcsolatban azonban olvassuk csak, mit is mond a történelem! Például Kende Tamás tanulmányában: „A zsidóellenes vérvádesetek többsége a középkor óta a keresztény húsvét táján törtek ki”. Annyira, hogy: „Egyes helyeken a passiójátékok részeivé váltak a vérvádak a középkorban”. S talán még emlékszünk két másik, ennél azért frissebb keletű történésre. Az egyik Baráth Zsolt 2012-es felszólalása, mely a Jobbik kiállását jelentette az antiszemitizmus mellett. A másik Obán Viktor távolmaradása az antifasiszta nagygyűlésről, melyet egy másik jobbikos képviselő felszólalása inspirált. Miközben Vona Gábor fideszes ajánlása mintha csak tegnap lett volna. Márpedig ezek azok a nem is annyira mellékes körülmények, amelyek fényében árnyékba borulhat Orbán javaslata. Alig rejtett antiszemita üzenettel „gazdagodva”, és sajátos értelmezését adva annak az orbáni „megújulásnak”.

A pesszimistább olvasat az, hogy a levélíró részéről szándékosan került be egy antiszemita utalás a sorok közé. A kormányzati, a szélsőségek irányába tett, gesztusok ismeretében sajnos még ez az olvasat sem vethető el teljesen. Még nagyobb nyomatékot adva a kérdésnek, hogy valójában ki is az irományok szerzője? Miközben a kormányfőt az sem mentené, ha nem ő a szerző. Az ő nevében került elküldésre a posta. De adott lehet egy optimistább olvasat is. Ennek alapján a levél megfogalmazója „csak” ostoba és tudatlan. Illetve tapintatlan. Amennyiben maga a miniszterelnök a szerző, akkor ez csak még rosszabb. Viszont érthetővé teszi kicsit, hogy miért ment inkább határt látogatni a levelezést kiváltó személyes megszólalás helyett.

Andrew_s

Comments on Facebook

2014. február 20., csütörtök

Demagógisztáni napló: Magyar-ukrán kakukktojás

Három hír egymás mellett. Szinte bármelyik lehetne kakukktojás. Csak az nem teljesen egyértelmű, hogy melyik az. A három hír egyike arról szól, hogy Vona Gábort, Rogán látszattiltakozása mellett, immár a Fidesz egyik polgármestere is a Parlamentbe ajánlja. A másik, hogy Kijevben a tüntetőket lövik. A harmadik szintén a Fideszről és Ukrajnáról is szól. Az országos főgátőr ellátogatott a magyar-ukrán határra. Addig és nem tovább!

A Jobbik elnökének szóló fideszes támogatás végső soron azért lóghatna ki a sorból, hiszen látszólag helyi ügy, és nem köthető Ukrajnához. Vagy nagyon mélyre kellene ásni. Azokban a tömegsírokban akár, ahol az „idegenrendészeti eljárás” áldozatai nyugszanak. Ellenben azt azért tudjuk, hogy a magyar csendőrség részvételét sem nélkülöző tömeggyilkossági gépezet szűzies-fehérre mosdatása a Fidesztől nem oly messzire ültethető kukatörténésznek jutott feladatul. Annak a Szakályak, akinek egyik kedvencei a csendőrök. Mely csendőrökkel kapcsolatos, nem kevés népmesei elemeket is tartalmazó, nosztalgiázásra jócskán épít a Jobbik kampánydemagógiája. Pengetve jócskán a gárdás húrokat is ebből az alkalomból. S persze emlékezhetünk arra, hogy a gárda-esküvést a Pintér Sándor irányította belügy erői vigyázták. Alkalmasint Pintér Sándor is meglátogatta a keleti határt. De ez egy későbbi történet része. Jelenleg még csak Vona Gábor ajánlásánál tartunk, mely a fentiek alapján már nem is annyira lehet idegen elem a hírhármasból Sem az EU-pártiság motívumait is tartalmazó kijevi eseményektől. Sem a nemzetiségi ellentétektől, melyből Ukrajnának is kijutott. S persze a Fidesztől, de Orbán Viktortól sem. Talán már az sem meglepő, ha Varga Mihály egykori irodavezetője egy nyíltan szélsőséges párt képviselő-jelöltjeként bukkant ki a latrinából.

Forrás: Új Szó
Egyébként most megpróbáltam rákeresni a hírre, amiben Orbán Viktor, mondjuk az elmúlt napon, elítélte a kijevi tüntetőkkel szemben alkalmazott erőszakot. Nem mondhatnám, hogy túl sok találati eredménnyel jártam. Holott neki, aki a 2006-os hazai események egyik politikai haszonélvezője, szinte naponta kellene harsognia az elítélő nyilatkozatokat. A tüntetés halálos áldozatai aligha gumilövedék-találatba haltak bele. Esetleg Révész Máriusz is próbálkozhatna az „Így provokáld a karhatalmat” című zsebkönyvvel. Természetesen Kijevben. De, számolva a várható következményekkel, inkább mégsem. Mert Kijevben most lőnek, és ölnek. Az, hogy Orbán nem megy el Kijevig, aligha meglepő. Annak idején Prágáig sem sikerült elforradalmárkodnia magát.

Azért persze hozzátartozik az igazsághoz, hogy a V4-ekhez csatlakozva azért született külügyi nyilatkozat, és felkészülés a menekültekre. A V4-ek hivatalos aggódásához Orbán Viktor is csatlakozott. De érthető, hogy a Putyinnal kötött atom-biznisszel a nyakában nincs nagy ugrálási játéktere a kormányfőnek. Cinikusan azt is mondhatnánk, hogy kis országgal baltában, naggyal atomban utazva korlátozza a kormány önmagát. Illetve adja el gerincét. De ez nyilvánvalóan nem a kijeviekről szólna. Nem azokról, akik könnyen példát mutathatnak másoknak cselekvési mintából. Arról, hogy minden alaptörvény, minden diktatórikus kezdeményezés, minden kényszeres korlátozás felülírható. Csak ez az utcán sok áldozatot követel. A tüntetések esetleges leverése után pedig valóban számolni lehet a menekültekkel a környező országokban.

Ez mindenképpen indokolhatja a belügyi apparátus felkészülését, és az illetékes operatív vezetők határkörnyéki terepszemléjét. Orbán Viktor megjelenése az adott határszakaszon tehát azt sugallhatja, hogy ő az az első számú operatív vezető, aki itt a menekültek ura leszen. Bár lehet, hogy a kampányaláíró-íveket vitte csak. Amin az érkezők mindjárt támogatásukról is biztosíthatják. Ellenkező esetben még azt kellene feltételezni, hogy személyes közreműködése felér egy csodálatos géz-szaporítással. Ami azért nem csak a menekültek esetében férne rá az egészségügyre. De ezen lovagolni méltatlan lenne azokkal szemben, akik elesettségükben minden emberileg nyújtható támogatást megérdemelnének. Már akkor, ha Magyarország felé menekülnek. Bízva abban, hogy az atom-mutyi ellenére sem éri őket diszkrimináció. Egy országban, ahol a Fidesz és a Jobbik éppen a lokális koalíciókötések korát éli a látszatok alapján. Az egykori „idegenrendészek” vérfoltos múltját mosva a patakban. Miközben Ukrajnában friss vérrózsák fakadnak a flaszteron.

Ja, hogy adós maradtam a kakukktojás megjelölésével? Nos, azt a kedves olvasóra bízom.

Andrew_s

Comments on Facebook

2014. február 18., kedd

Asszony! Aláíratni!

A kampány az kampány! Teccik érteni? Az aláírás meg aláírás. Orbán Viktor meg Orbán Viktor. Ha eccer aszondja, hogy aláírást köll gyűjteni, akkor az asszony is csak kapkodja magát, oszt húzzon aláírást gyűjteni. Valami ilyen üzenete is lehet annak a kisfilmnek, ami kiraktak a miniszterelnök arckönyvébe.

Alighanem azzal a céllal különben, hogy a kampány kezdetének tiszteletére demonstrálják a nagy lelkesültséget. Akkor aztán megjelenik az ember lelki szemei előtt a kép, amint a miniszterelnök felesége a hűvös éjszakában járja az utcákat. Aláírásokat lejmolva. S nem hisz a szemének. S alighanem jól teszi, mert ez a kép legfeljebb reklámfogásnak hiteles. Mint amikor a tengertelen tengernagy menye látogatta a sebesülteket. De arról legalább nem is akarták elhitetni az ellenkezőjét. meg aztán nem is késő este történt. Márpedig Orbán valami olyasmiket mond, hogy későn ért haza, és akkor látta az aláírásokért kuncsorgó asszonya hűlt helyét. Aki alighanem inkább szomszédolt, vagy szegény lányát vigasztalta. Teccik tudni: hatalmas bírság miatt. Ami a szabálysértés miatt vár rá a kíméletet és diszkriminációt nem ismerő hatóságtól kiróva. A miniszterelnök neje már csak azért is ilyen ügyekben járhatott, mert rendes asszonka nem mászkál egyedül késő este.

Jó! Sejtem, hogy a TEK biztos megvédené, de akkor is. Sötétedés után milyen dolog lenne becsöngetni az addig nyugodt családokhoz némi aláírás-alamizsnáért? Meg minek van akkor a számolatlan rezsigárda? Meg különben is. Miért nem a kormányfő megy gyűjtögetni? Az, hogy egyéni jelöltként nem meri megméretni magát, nem kifogás. Rendes férjnek késő este a nője mellett a helye. Ha akkora morális kolosszus valaki, mint Pannónia legújabb-kori sarokköve, akkor okvetlenül. Bár megértem, hogy eltekintett az aláírásgyűjtéstől. Mert már tolakszik is elő kép, amint bátran, a testőrök gyűrűjében, becsönget valaki idegenhez. Késő este. Kimerítve rögtön a zaklatás, és megfélemlítés kategóriáit. Márpedig zaklató módon nem szabad támogatókat szerezni. Még akkor sem, ha valaki ezen a téren is szappanoperásodni szeretne. Miközben pár dolog nagyon elveszhet a homályba.

Például az, hogy amennyiben annyi sok aktivista lesi a Vezér sóhaját, akkor Lévai Anikó miért ne ülhetne otthon? Ha pedig csak úgy elment pletyizni, az miért lenne szégyen? De leginkább, hogy mindezek után miért érzi úgy Orbán, hogy a nej távolléte miatt világraszóló magyarázkodásba kell kezdenie? Ha pedig már úgy érzi, akkor miért ilyen marhaságot ad a szájába a kultúrfelelős? Szinte biztos, hogy kevésbé gagyi reklámfogásra is telne a kreatívoktól. Már akkor, ha valóban kreatívak. Amúgy biztos kell a miniszterelnöki kampányhoz valami személyes üzenet. De azért van egy szint, ami már tényleg a szappanoperák szintje. Ez lehet, hogy egyesek szerint jól áll személyében Orbán Viktornak. De azért összességében szánalmas inkább egy miniszterelnöknek.

Andrew_s


Comments on Facebook

2014. február 17., hétfő

A diktatúra liberális elismerése

Fotó: EISimay
Miközben Gyurcsány Ferencbe a technika ördöge, ezúttal Klubrádiónak öltözve, igyekszik belefojtani szót, a szövetségeseivel sem feltétlenül van kisegítve. Anno az elhíresült berlini Bajnai-beszédre kerekedhetett el a szemünk. A kampány élesbe-fordulását a Magyar Liberális Párt (MLP) köszöntötte egy Orbán Viktor felé tett gesztussal. Habár aligha a miniszterelnök hatalmi érdemeinek elismerését kellene talán napirendre tűzni.

Történt ugyanis, hogy az MLP kiadott egy közleményt a Szabadság téri morálficammal kapcsolatban. Ebben szépen sorra veszik, hogy ki mindenki tett tiltakozó gesztusokat a kormányzat szalon-antiszemitizmusa ellen. Ez nyilván nagyon hasznos összefoglalás, de talán nem ártana mérlegelni azt sem, hogy nem-e egyfajta helyben-toporgást tükröz-e a párt részéről? Nem azért, mintha nem becsülném az igyekezetet. De alighanem jobban mutatná, az elkötelezettségen túl, az is az ellenzék hatását, ha százezres tüntetések követelnék a sassá fogant bronzturul Gábrielen tervezett tollászkodásának hanyagolását. Mert noha az erőszak, miként azt Salvor Hardintól tudjuk, valóban az inkompetensek végső menedéke, az erő megmutatása csak a B-közép szintjén azonos a metró-kocsik, illetve a TV-székház felgyújtásával. Jól mutatták ezt a diák-tüntetések is. Hatásukban is. Orbán csapata láthatóan jobban bepánikolt, mint száz politikai nyilatkozattól. Mert alighanem a falusi suttyók szintjén a falusi suttyók reakcióira számítottak az ifjúságtól. De ezt is már sok víz követte a Dunán.

Az MLP nyilatkozatában nem is a leltár az, ami furcsa. Legfeljebb felesleges. Aki követi az eseményeket, az úgyis ismeri a közleményükben felsoroltakat. Sokkal furcsább az, hogy „Orbán Viktor miniszterelnök azonnali döntését várja a Magyar Liberális Párt (MLP) a Szabadság téri német megszállási emlékmű ügyében”. Mármint az MTI közleménye alapján. Mely megfogalmazás talán megfelel a hatalmi struktúra jellegének, de mégsem az igazi. Egy demokratikus országban, a miniszterelnöknek lehet természetesen véleménye. S persze ennek hangot is adhat. Elvégre Orbán Viktor befolyási övezetében nőtőn szaporodnak szóvivők. A demokrácia játékszabályai alapján lehetne például állásfoglalást kérni az adott emlékmű kapcsán. Ami, tekintettel arra, hogy a kormányfő érdeke a hungaristák előtti szobor-lebegtetés, alighanem meddő próbálkozás lenne. De azért meg lehetne próbálni. Ahogy azt is, hogy akár magánvéleményként mondjon valamit. Még akkor is, ha erre egy „csak a focihoz értek, a történelmet nem ismerem” jellegű válaszra lehet valószínűleg számítani.

A köztéri szobor ügyében azonban a jelzett megfogalmazása az MLP elvárásának nyilvánvalóan túlmutat ezen. De facto elismeri Orbán Viktor egyszemélyi döntési kompetenciáját valamiben, amiben demokratikus keretek között nem lenne olyanja. S ez komoly kommunikációs hiba lehet. Mert azt az üzenetet hordozza, hogy az MLP tudomásul veszi a hazánkban kialakult, gyakorlatilag a személyi kultusszal rokonítható közállapotokat. Ezzel óhatatlanul csökkentve a saját tiltakozásuk erejét a kialakuló, vagy talán már gyakorlatilag ki is alakult diktatúra ellen. Kialakulása esetén pedig hozzájárul ezzel annak konszolidálódásához. Márpedig az ellenzéknek szinte biztosan nem erre lenne szüksége. S az országnak sem. Miközben még az sem mondható el, hogy színvallásra kényszerítené a kormányfőt. A tényleges miniszterelnöki válasz elüthető a jelzett kompetenciahiányra való hivatkozással.

A liberálisoknak tehát sikerült úgy gesztust gyakorolni a hatalom felé, hogy közben gyakorlatilag borítékolható a nyilatkozat elzúgása az űrbe. Úgy, hogy talán ezek a sorok lesznek a legkomolyabb visszhangjai. Márpedig ebben az esetben könnyen előfordulhat, hogy az MLP-re máris több energiát fordítottunk, mint amit megér. Márpedig a valós liberalizmus ennél többet érdemel.

Andrew_s


Comments on Facebook

2014. február 16., vasárnap

Kirekesztő Fidelitas-kegyelet

Forrás: http://www.wellsphere.com/
Bár az évértékelések is megemlítik a világháborús eseményeket, és Gyurcsány talán először említett nevesített elkövetőket a nagypolitika színpadán, ott mégsem ez a fő téma. A kisajátító tematizálást a Fideszben például rábízták a Fiatal (egykor)Demokraták még fiatalabbjaira. A Fidelitas-ra. Akik ki is adtak egy nyilatkozatot a megemlékezős terv-vállalásaikkal kapcsolatban.

Amely nyilatkozatban bőven elég lett volna természetesen annyi, hogy elítélik a világháborús magyar politikának, politikusoknak, és a magyar karhatalomnak a vérengzésekben betöltött szerepét. Valamint azt a közvetett szerepet is, mely kölcsönös gyilkolászásokhoz, sokszor máig feldolgozatlan traumákhoz vezetett. A Fidelitas ezzel szemben arról közleményezik elsősorban, hogy vállalást tesznek, miszerint február 15.-én megemlékeznek majd a szerb, a zsidó és a magyar áldozatokról. Annak kapcsán, hogy 1945-ben ezen a napon „kezdődött meg ugyanis egy magyar falu, Mozsor kitelepítése”. Az igazsághoz tartozik, hogy szerepel egy ilyen félmondat is a közleményben: „elismerjük a második világháború során a magyar hadsereg és közigazgatás által okozott sérelmeket”. Ami kicsit más tartalmú, mint az, amit fentebb említettem. A politikai felelősséget például szétkeni, és az említett dátum fényében olyan benyomást kelt, mintha 1945. februárja előtt semmi nem történt volna.

Ami a hazai kormánypárt neohorthyzmusának fényében a Fidelitas-nál sem meglepő. De attól még zavaró momentumnak tűnhet. Még akkor is, ha természetes az áldozatokról való megemlékezés. Csak a Fidesz kegyelméből igazgató Szakály Sándort tudnánk feledni eközben. S végső soron az ilyen, a hazai viszonyokból következő, mellékkörülmények azok, melyek miatt a Fidesz utánpótlás-szervezetének megnyilatkozásait nem lehet marginális eseményként kezelni. No meg az, hogy a nyilatkozat úgy került kiadásra, mint a „Fidelitas és a Kárpát-medencében élő magyar fiatalokat tömörítő ifjúsági szervezetek közös nyilatkozata”. Amiből az következne, hogy nem magyar fiatal az, aki más szervezetben tevékenykedik, mint a nyilatkozat aláírói. Ami de facto kirekesztő. Még a magyarországi, de nem Fidelitas-tag magyar fiatalokkal szemben is. Már akkor, ha elfogadjuk hazánk Kárpát-medencei elhelyezkedését. S azt, hogy nem csak egyetlen ifjúsági szervezet létezhet. Mondjuk a KISZ mintájára. Némi ifjúgárdás beütéssel. Azokkal a határon túliakkal szemben pedig végképpen kirekesztő, akik valamiért nem vesznek aktívan részt a Fidelitas-szal együttműködő, és a nyilatkozatott ismertető közleményben megnevezett tíz szervezetben.

Mely szervezetek többsége különben erdélyinek tűnik. Amiből a végén még az a látszat keletkezhetne, hogy a pletykák szerint arrafele lejtő orbáni támogatások az ifjúsági szervezetekben is politikai testet öltenek. Ami továbbra sem teszi nem kívánatossá a háború ártatlan áldozataira való kegyelet-, és felelősségteljes megemlékezést. S semmi gond nincs természetesen azzal sem, ha a vajdasági áldozatokkal az egész régió szolidáris. Inkább ez lenne természetes. Pusztán visszás az, amikor a szélsőjobb felé kacsingató, és azzal egyre jobban összemelegedő kormánypárt ifjúsági szervezete akarja mindegy közleménybe foglalni, hogy kivel, és mikor kell szolidárisnak lenni. Óhatatlanul meghatározva ezzel a kegyeletben részesítendők, ne adj’ Isten, a részesíthetők körét. Aszerint, ahogy a fővezér éppen belefordítja szellemi szélkakasát, a hatalom megtartását ígérő, taktikai áramlatok szeleibe. Mert ez vezethet oda, hogy a történelmi tények szerinti tömeggyilkosság idegenrendészeti eljárássá válik, ha Orbán a gestapóval együttműködő fasiszta gyilkosok mosdatásában látja a saját politikai hasznát. Míg a végén esetleg saját kérésre végrehajtott tömegesen asszisztált öngyilkossággá válik.

A Fidelitas közleménye természetesen erről éppen úgy nem szól, ahogy árulkodó lehet az alá nem írók köre is. Például a KDNP-hez köthető ifjak távolmaradása a klerikális platformnak már az utánpótlási vonalon is végrehajtott Fideszbe való bedarálását jelezheti. Az pedig olcsó politikai demagógia lenne, ha mindenki csak akkor érezhetne kegyeletet a háború áldozataival kapcsolatban, ha ezzel egyben csatlakozik az orbanizmushoz is. Beleértve az általuk preferált történelemértelmezés hallgatólagos elfogadását is. Sőt! Nem csak demagógia, hanem inkább zsarolás. Így már csak ezért is gond, ha a napi politika sajátít ki történelmi értelmezéseket. Az ehhez képest sokkal földhözragadtabb kérdés lenne, hogy a nyilatkozatban felsorolt szervezetek milyen Fidesz-, illetve kormánytámogatást élveznek esetleg?

Andrew_s


Comments on Facebook