2014. május 31., szombat

Mi mind lusták vagyunk

Kertészeti Egyetem - Arborétum
Forrás: 11.kerulet.ittlakunk.hu
Évfolyam-találkozni jó dolog! Különösen akkor, amikor már az egykori erővonalak igencsak megkoptak. Márpedig harminc év alatt megkopnak. Harminc év után már az ember tényleg csak azt tudja tisztelni a volt társak közül, aki érdemes rá, és a régi haragok tüze is rég kilobbant.

Amikor az ember elindul egy ilyen találkozóra, akkor azért csak leltárt készít. Nyilván a többiekhez fűződő emlékekből, és az alma materhez fűződő saját élményekből. Néhányaknak nyilván az eredő úgy alakul, hogy inkább otthon maradnak. Sajnálkozni, és magukat sajnáltatni nem akarván. Míg mások talán pont azért vágnak bele a találkozási projektbe. Hátha valaki meghallgatja a problémáikat, és talán még a közös bölcsesség is szerepet kaphat. Az évtizedek alatt befutott életpályák ugyanis egyvalamiben biztosan egyediek. A felhalmozott személyes hálózatban és a tapasztalatokban. Még akkor is, ha látszólag párhuzamos életfonalak alakultak ki. De ez teljesen egyértelműen függ ezer dologtól. Az évfolyam-találkozó többek között ezek összehasonlítására is alkalmas. Szinte biztos, hogy van, aki elhagyta az eredeti szakmát. Akár több másikba is belekóstolt. Netán valamelyik kormányhivatalban szerzett „nyugdíjas” beosztást.

Furcsa módon az utóbbi kategóriába sorolható egyik volt iskolatárs szerezte az egyik legnagyobb meglepetést. Nem az, aki egy munkaügyi központban dolgozik, hiszen ő nyilvánvalóan benne van az élet „sűrejében”. Annyi egyéni tragédiát látott talán, hogy már szinte nem érik meglepetések. Amellett annyiféle munkanélkülivel, álláskeresővel hozhatja össze az élet, hogy valószínűleg már régen tudja: nincsenek egyszerű kategóriák. S nincsenek egyszerű életek. Ahogy nincsenek egyszerű válaszok sem. Ahhoz, hogy valaki a leegyszerűsített világkép bajnoknője legyen, ilyen helyen nem szabad dolgoznia. Neki egy más jellegű kormányhivatal kell. Szürke, egyhangú, politikai lojalitástól független, de a mindenkori vezetőhöz a lokális „hatalomhoz” mindig lojális világszemlélettel. Annyira belefásulva a tökéletes szervilizmus álcájába, hogy már a sajátja. Már fel sem tűnik, hogy a kötelező vélemény sarkos, minősítgető, és sértő. Nem csak egy évfolyam-találkozó, hanem mindenhol.

Az utóbbin persze talán súlyosbítva. Mert azon a terepasztalon éppen azért jelennek meg a szereplők, hogy felfrissítsék ismereteiket egymásról. Komolyan agymosott prekoncepció kell tehát ahhoz, hogy évtizedes kihagyások után, félmondatok alapján alkosson valaki véleményt. A hatalom hivatalainak egy része úgy tűnik kiváló agymosoda. Ezt abból gondolom, hogy ugyebár ismert az a vezérbirkai szemlélet, hogy mindenki dolgozhat, aki akar dolgozni. Minősített folyományaként egyben annyit is ér mindenki, amit ezzel kaparni tud. Ki milliókat érő fácán-terítéket, ki a fácán tollát, vagy annak árnyékát sem. De ennek a szemléletnek egy másik folyománya az is, hogy a Vezér megmondja: aki nem dolgozik, az lusta rabszolga. Mert azért a közhivatalok falain kívül, a szürkeségből kilépve, azért inkább közmunkásokat lehet nagy számban látni a statisztikajavítók közül. A találkozóra visszatérve tehát óhatatlanul ez köszön vissza abban a sommás véleményben: lusta vagy.

Ez annak az életútnak a minősítéseként buggyant elő az évtizedek óta nem látott kartársnőből, amiben több szakma fordul elő. A hozzájuk tartozó diplomákkal. S amely akkori állomása mégis a regisztrált munkanélküli kevésbé büszke titulusával bírt. Rögtön a magyarázat is elhangzott: azért lusta az illető, mert ennyi szakmával és végzettséggel igazán nem nehéz állás találni. A kormányhivatalnok-nő szerint. Nem a munkaügyi központos hölgy, hanem a mittudomnmilyenhivatal tizenkilencedik senkije szerint. Amikor tehát az ember azt hallja, hogy ötven felett több diplomával „túlképzett” valaki, és különben is miért nem szűnt meg önként létezni, az kamu. Amikor szemközt röhög a fejvadász, az vicc. Amikor megalázási rutingyakorlatot folytatnak a pályázó munkanélkülivel, az csak bohém tréfa.

Úgyhogy évfolyamtalálkozni jó dolog! Immár tudom, hogy az, aki negyvenöt felett több diplomás közmunkás, az lusta. Ötven felett minősített lusta. Ha tartja még benne magát az önérzet, akkor minősítetten lusta hülye. S mégsem irigylem az említett volt iskolatársnőt a túl védett életéért. Még irigykedni is lusta vagyok. Meg talán nincs is mit irigyelni a saját vélemény nélküli szürke íróasztalhoz rajzszegezett nyelven.

Andrew_s

2014. május 30., péntek

Queen-t hallgatva

A Magyarok Világszövetségének (MVSZ) dalfesztiválos kirohanása után némi lelkiismeret-furdalással vegyes daccal hallgattam meg egy koncertfelvételt. Egy olyan réges-régi felvételt, amin Freddie Mercury énekelt a Queen együttes frontembereként. S azt hiszem a mindennapok csődje, amikor már egy lassan harminc éves felvételről is a napi politika, a napi közélet juthat az ember eszébe. Még akkor is, ha ebben egyértelműen a személyes attitűdök is szerepet játszanak.

Azért a jelen köznapi helyzet ismeretében mégsem könnyű elhessenteni a gondolatot, hogy az ország vajon hány tehetséget veszít el a hangulatkeltő előítéletek miatt. Amit az sem ment, hogy ebből a szempontból a kulturális fejlődés története a tehetségelvesztegetés története is. Nem véletlen talán az sem, hogy a nagy felfedezések, a feltalálók „dömpingje” általában nem a dogmákba ragadt történelmi korszakokkal esik egybe. Még a középkorban is jótékony hatású volt, ha egy-egy uralkodó egyfajta „ösztöndírendszert”, a szegényebbeknek kitalált támogatási rendszert vezetett be. Amikor az ideológiai vagy nemzeti előítéletek, és az ezek talaján kialakult idiotizmusok váltak uralkodóvá, akkor általában pangani kezdtek az iskolák. Akár szó szerint, akár csak szellemileg. Sokkal több figyelmet fordítva a szellemiség látszatára, és a különböző kimutatások pontos vezetésére, mint magára a szellemiségre. Ahogy azt a „Holt költők társasága” című film is bemutatja. No meg a hazai történelem a múlt század első felében. Mert azért jellemző, hogy azok verik a mellüket a magyarok tehetségességével, a megszerzett Nobel-díjakkal kapcsolatban, akiknek szellemi jogelődjei a legtehetségesebbeket kiutálták az országból.

De természetesen nem áltatom magam azzal, hogy a ma rasszistái, antiszemitái meg mernék kockáztatni azt, hogy ilyen gondolatok akár csak a közelükbe férkőzzenek. Elvégre akkor lételemük egyik fontos bástyája veszne el. Az a melldöngető Turul-tollas szemlélet, amire az egész ideológiájuk épül. Amiben nem attól lesz valaki kiváló, tehetséges és a nemzetet előrébb vivő szellemű, hogy a képességei erre predesztinálják, hanem azért, mert fekete ingben és karszalaggal, képes lerugdosni a lépcsőn a nála jobbakat. Természetesen ez is egyfajta képesség. Rendre le is rohasztotta az országot a pöcegödörbe a történelem során. Mert már a dzsentriallűrök is legfeljebb a Hídavatásra adtak elegendő szellemi muníciót. Nem vitatva, hogy jobb körülmények között a szerény képességből is több valósul meg. Látszólagos képességtöbbletet előre vetítve. Míg rosszabb körülmények között a legtehetségesebbek is csak kapálás-optimalizálásban mutathatják ki képességeiket. Talán nem is véletlen, hogy az előítéletes rasszizmus éppen a szerény szellemi és szociális képességű táptalajon nő nagyobbra. Azok körében, akik csak akkor érezhetik magukat valakinek, ha még mélyebbre tudnak taposni náluk jobbakat. Azok körében, akik önerőből egy csatornát sem tudnának akkurátusan kipucolni. Nem beszélve arról, hogy az utóbbi esetben nem csak szájtépve vonulni, hanem dolgozni is kellene. Fúj!

S hogy ennek semmi köze Farrokh Bulsara-hoz? Dehogynem. Ha a jelen magyar közviszonyok közt látja meg a napvilágot, akkor talán pont olyan tehetséggel születik, mint a születésekor hazánknál alig fejlettebb Zanzibárban. Azonban párszi indiai szülők gyermekeként kisgyermek korától megtapasztalhatta volna, hogy milyen az igazi, a mindennapokat átitató, lappangó rasszizmus. Bár lehet, hogy mégis sokra viszi, ha a szülei, miként a Bulsara-család, elmenekülnek. Így alighanem két karrierlehetősége lett volna. Az egyik, hogy itt marad és talán kocsma-énekesként lakodalmas rockot adhat elő a nemzetieskedő Turul-klub tagjainak. A másik, hogy ugyanúgy külföldön válik világhírűvé, ahogy Freddie Mercury is. Az utóbbi esetben szinte biztosan büszkén gondolna rá talán még az MVSZ is. Hacsak nem olvassák a fejére a kicsapongó életmódját, biszexualitását, és mindazt, amit kritikaként egyébként a valóságban is megkapott a világsztár. Azonban azért valószínűleg a sok hóhányó büszkén veregetné a magyarságtól duzzadó keblét azért, hogy micsoda tehetséget adtunk a világnak.

Azért, ismerve a hazai oktatási viszonyokat, a tehetséggondozás inkább egyfajta elgondozást jelent. Valószínűbb, hogy egy nyírségi fiatal elsüllyed, mintsem kihozhatná magából a maximumot. Ha ezen kívül még nem bizonyul Semjén szerint elég kereszténynek, Lázár szerint elég orbanistának, és Bayer szerint elég magyarnak, akkor végképpen el is áshatja magát. Szociális temetésen. Amikor a sírja mellett esetleg megszólalna Wittner Mária, és közölné: megérdemelte a sorsát.

Úgyhogy Farrokh Bulsara mégis jobb, hogy Zanzibárban született. Így sokat adhatott a világnak. Magyar honban születve pedig valószínűleg még az országnak sem.

Andrew_s

2014. május 28., szerda

Vélemény-exodus

Az alkotmánybírák ügyleti testülete, azaz az Alkotmánybíróság korszakos döntést hozott. Korszakosat, mivel újranyitja azt a korszakot, ami a publicisztikai öncenzúra egyik virágkora volt. No meg a falfirka-feljelentési felelősöké. Úgyhogy csak meggondolni eztán a megjegyzéseket.

Elvégre már akkor is számos jog sérülhet, ha valaki beírja egy internetes kommentbe: „Pityuka hüje”. Nyilvánvaló, hogy az összes Pityuka azonnal mehet feljelentést tenni, mivel megsértették a jó hírnevükhöz való jogukat. A nyelvi finomságok iránt elkötelezettek pedig azért, mert sérti a jó ízlésvilághoz való jogukat a pontos „j”-vel elkövetett hüjézés. A szellemileg sérült Pityukák pedig az egészségi adataik titkosságának megsértése miatt mehetnek bíróságra. Az AB legutóbbi döntése nyomán akár komoly zsebpénzt is leakasztva a tartalomszolgáltatóktól. Amennyiben azok hajlandóak engedélyezni a hozzászólásokat. A talányos testület ugyanis akként határozott, hogy a hozzászólásokat engedélyező akkor is felelős a megjelenő jogsértőnek talált beírásokért, ha az észlelését követően eltakarítja, moderálja.

Igazán remek megoldást nyújtva ezzel a troll-hadakat üzemeltetőknek. Elvégre nem kell mást tenni, mint teleírni sértő hozzászólásokkal egy oldalt, majd feljelenteni. Igazi demokratikus megoldásként kivédve az internetes vitákat. Amikkel különben is csak a baja van a hatalomnak. A szellemi abortusz bizottsága azonban immár megoldotta a vitákat generáló oldalak hazai kiiktatását. Lehet, hogy más rajtra készen is áll néhány gyülevész a visszaszámlálásra. Ha tehát ezt követően sorra zárnak majd be a vitafórumok, akkor nem kell csodálkozni. S megállapíthatjuk, hogy az Index, amikor átszervezésre hivatkozva megfojtotta a Polidilit, tulajdonképpen csak megelőzte a korát. Azon sem kell természetesen csodálkozni, hogy erősödni fog az öncenzúra. Míg néhányakban a korábban emlegetett feljelentgetési hajlam. Ami, a történelem szerint legalább olyan szép magyar hagyomány, mint a hátrafele nyilazással tarkított falnak rohanás.

Természetesen lehet ennek a zseniálisan antidemokratikus alaptörvény-polírozó döntésnek még egy következménye. Az, hogy a hazai blogrendszerek hipp-hopp kihalnak. Aki Pityukát vagy Vityukát le akarja hülyézni, majd bolond lesz egy hazai szerveren elhelyezett portálon megtenni. Azok úgyis hamarosan bezárhatják a kaput. Ellenben egy jó messzire bejegyzett portál még messzebb üzemelő szerverén közzétett írásra megjelenő kommenteknek kicsit nehezebben szegődhet a nyomába a lelkesen taláros gittegylet. Ahogy a Békemenet-megrendeléseket rendre teljesítő CÖF is elmehet zabot hegyezni, ha mondjuk a Fülöp-szigeteken szidják őket. Mert azért aligha a falfirka-szintű megjegyzések indították meg a hatalomnak gesztust tevő szíveket ott az AB-ben. Valószínűbb, hogy a hatalomnak igencsak csípte a szemét, hogy az a sok kommentelő szemét nem hagyja mindig közhelyekkel kiszúrni szemét. Rendre megsértve a hatalmi tényezők hülyeséghez való jogát, és rámutatva a közveszélyesen súlyos hazugságokra is.

Természetesen a feljelentések nyomán ezt követően is meg fogják állapítani az ejnye-bejnyézési koefficiensét a hozzászólásoknak. Csak az említett okok miatt esetleg kicsit nehéz lesz az elhallgattatás. Az orbanisztáni alaptörvény alapján immár kőbe vésett véleménycenzúra-jog ugyanis aligha lesz érvényesíthető ott, ahol az említett jogszabályoknak igen csekély a hatálya. A gazdasági nyomásra fizikailag kivándorlók nyomán tehát elindulhat a vélemények kinyilvánítását, ütköztetését lehetővé tevő portálok kivándorlása is. S persze a vélemények kivándorlása is. Az internetes sufnituningban gondolkodó, de a világháló természetéről halvány fogalmakkal sem rendelkező pszichojanicsár-pasák meg tényleg elmehetnek zabot hegyezni.

Andrew_s


2014. május 27., kedd

Demagógisztáni napló: Parlamenti gyökérlét

Az EP választások visszhangjai alig akarnak elülni. Vagy talán nem is akarnak. Már csak azért sem mert vannak akik inkább kongatják a kinti parlamentarizmus harangjait, mintsem engednék a figyelmet a hazai felé fordulni. De legalább a kormányzati gyökér közös mindkét parlament, hazai vonatkozásban figyelemre méltó történései esetében.

A mottó ezekhez az lehetne, hogy bár a parlamentarizmus gyökerei mélyek, a parlamenti gyökerek sekélyesek. Legyen az akár frakcióvezető, akár miniszterelnök-helyettes. Akikben az olyan fogalmak, hogy demokrácia, meg játékszabályok, meg gerinc, meg morál, meg etika üresen konganak. Majd elülnek. Ami azért akkor is figyelemre méltó, ha már a választási törvények átszabásakor sem sokat foglalkoztak ilyen csacskaságokkal. Mondjuk azzal, hogy a maguknak kedvezés gyanúját is elhárítva a hatalom ne magára szabva alakítsa a törvényeket, hanem legalább egy választásnyival elhalasztva léptesse életbe. De tudjuk, a Fideszt és klerikális platformját az ilyesmi nem zavarta. Hoztak törvényt maguknak, őértük, maguk hasznára és zsebére. Ahogy most az éppen aktuális parlamenti szabályokat gondolták meghekkelni. Mert nehogy véletlenül előfordulhasson, hogy I. Feltsúthy Orbán Viktor pártjának ne legyen kétharmada.

Elvégre! Ami jár, az jár. Nem azért szabták-varrták a körzeteket, törvénykeztek kemény munkával, és puha gerinccel, hogy ilyen csúnyaság történhessen meg velük. Rogán Antal tehát be is terjesztette nagy hirtelen a minden eddigi szokást felrúgó törvényjavaslatot. Arra nézve, hogy immár házelnök is szavazhasson. Nem mintha az egykori MSZMP-ből komcsizásig nemesedett Kövér Lászlót eddig bárki is gyanúsítgathatta volna a pártatlanság látszatával, de legalább a forma adott volt. Most már az sem. Bár tulajdonképpen tekinthetjük ezt a kezdeményezést egy bátor kiállásnak is. Rohgán Antal bebizonyította, hogy nem a látszatok embere. A pártatlanság említett látszatára is tesz nagy ívben. S ezt bátran felvállalja. A házőrséggel vigyázott Országgyűlésben, kényelmes többséggel, és a Vezér támogatásával a háta mögött. Bátran, mint a parittyák ellen felvonuló kartácságyús gyarmatosítók.

Alkalmasint gyarmatosítás ügyben is komolyan érdekes, hogy az EU ellen felszabadító harcot folytató Fidesz milyen erőteljesen kepesztett a szavazatokért. Akárcsak a Jobbik. Mert ugyebár van az az EU-képviselői fizetés, amiért még Morvai Kriszta is elfelejti a széltében-hosszában fejtegetett elveket. Bár van azért némi bája annak, ha igazak a pletykák, és iráni pénzből, orosz intenciókra hirdetnek Turul-tollas eszméket. Csak össze ne keverjék a lófarkat a medveprémmel, amikor izzadva tollászkodnak Gábriel pallosának árnyékában magyarázkodva. Habár szinte biztos lesz annyi hangerősítő, hogy bírják szusszal. S annyi gárdista, hogy bírják erővel. Abban az esetben, ha Gábriel, illetve az angyalok kara méla undorral fordulna el. Ahogy Alighanem Semjén Zsolttól máris elfordultak. Aminek egyik biztos jele, hogy az őrangyala figyelmetlensége nyomán piszok messzire gurulhatott el a gyógyszere.

Annyira, hogy a hírTV-s megszólalásig meg sem találta. Így aztán az önkontroll jele sem mutatkozott meg rajta, amikor ostobaságokat kezdett mantrázni bele az éterbe. Orbán Viktor első helyettese arra reagált, hogy a Német Szociáldemokrata Párt elnöke szerint az Európai Néppártban meg kellene gondolni, hogy kivel paroláznak és bútoroznak össze. Sigmar Gabriel (ez a Gabriel nem az a Gábriel) szerint például a szélsőjobbal kokettáló és antidemokratikus fidesszel nem kellene. Semjén Zsolt ennek apropóján a német szociáldemokrata elnököt az 1944-es német megszállás után, Hitler által a Harmadik Birodalom teljhatalmú magyarországi megbízottjaként kinevezett Edmund Veesenmayerhez hasonlította, Demokratához méltó, párbeszédet kezdeményező gesztussal. A parlamentarizmus hazai apostolaként. A keresztényi türelem példamutató megnyilatkozásaként. Mely megnyilatkozás külpolitikai bravúrjához is csak gratulálni lehet.

Rögtön azt követően, hogy kihevertük Semjén Zsolt nyilatkozatának részleteit. Köztük azt, hogy kiindulópontként leszögezte: „Először is: mi köze hozzá?” Lehet persze, hogy semmi. De az már az óvodai nagycsoportban is elvárható lenne, hogy a megszólított ugassa el a választ először. A jelen esetben illett volna megvárni az Európai Néppárt vezetésének reagálását. A bolha ráért volna utána köhögni. Még akkor is, ha legalább az érvekkel nem kell sokat fáradni. A farok kutyacsóválási próbálkozását például sikerült demonstrálnia a jobb sorsra érdemes énekesmadarak kilövőjének. De az is nyilvánvaló, hogy ahol van először, ott van másodszor is.

Semjén megszólalásában is volt: „Másodszor: nem egy német pártnak a vezetője fogja megmondani, hogy a magyar nép által megválasztott képviselők az Európai Néppártban hova üljenek vagy hova ne üljenek az Európai Parlamentben”. Amely miniszterelnök-helyettesi kijelentésből következik, hogy a nevezettnek pár dologról fogalma sincs. Az egyik, hogy egy pártcsalád vezetőségének adott esetben jó esélyei vannak megmondani, hogy kivel ül egy frakcióban. Ha Sigmar Gabriel tanácsát megfogadják az Európai Néppártban, akkor a Fidesz repül onnan, mint a jobbikosok által elhajított zászló. A másik, amiről Semjén Zsoltnak láthatóan képzavara van, az maga a választás. A magyar nép ugyanis nem képviselőkre, hanem pártokra szavazott. Ez közjogilag akkor is igaz, ha egyesek Istentől való örökös hűbérbirtoknak hiszik a mandátumot.

Andrew_s

2014. május 26., hétfő

Jó reggelt, meghozták az EP-t

Lezajlottak az EU-parlamenti választások, melyekkel kapcsolatban megint elkezdődhet a kormányzati melldöngetés, és az ellenzéki sebnyalogatás. Az előbbire nézve Orbán Viktor már a választások előtt sem hagyott kétséget. Az utóbbi pedig lassan rutinszerűvé válik. Már csak azért is, mert sokkal kényelmesebb fanyalogni utólag, mint szembenézni a tendenciákkal előre. Holott jó párról ezek közül magam is megemlékeztem.

De szó nincs arról, hogy a bölcsek köve kellene ehhez. Tulajdonképpen akkor, ha hivatásszerűen ezzel foglalkozó ellenzéki elemzők csak egy kicsit ki mertek volna nézni az elefántcsont-torony ablakain, és nem ülnek fel a saját kommunikációjuknak, akkor önerőből is elég messze el lehetett volna jutni. De nem mertek. Sokkal egyszerűbb a kortárs filozófusok kezét lesni. Nem azért, mintha abból győzelem, vagy pénz áradna, hanem azért, mert lehet látni, hogy simogatásra emelkedik-e. Már az egykori, az összefogást szentesítő értelmiségi levél kapcsán megírtam, hogy ez kérem: marhaság. Marhaság azt hinni, hogy az értelmiségi elitizmusra az értelmiségi eliten kívül bárki is fogékony. S még nagyobb marhaság azt hinni, hogy ez túl sok embert érdekel. Orbán Viktor „tisztelet...” kampánya kapcsán jóleső érzéssel nyafogtak azon, hogy a tiszteletet adni, illetve kiérdemelni lehet. Sajnos odáig már nem terjedt el ez a szemlélet, hogy a feltétel nélküli tekintélytisztelet nem vezet sehova.

Nos! A „sehova” felé vezető út egyik állomása volt az EP-választás. Amit a Jobbikkal kapcsolatos, különben okkal megtartott, nyafogások sora vezetett fel. Valamint egy olyan ellenzéki vita, ami szintén a felesleges időtöltések sorát bővítette. A szembenézést a helyzettel nem szolgálta. Ez már a vita alatt, és közvetlen utána is jól látszott. Amitől természetesen lehet majd megint rácsodálkozni kerek szemekkel arra, hogy a demokráciaképében legfeljebb az 1930-as Németország modelljét elfogadni képes Jobbik szép számú szavazatott szerzett. Miközben már közel egy éve is teljesen világos volt, hogy vagy képes az ellenzék a jobbikos féligazságokra emberi választ találni, vagy marad a gazság. Akár Orbán Viktor tudtával, és beleegyezésével, akár anélkül. Egy idő után ugyanis ez a folyamat önjáróvá képes válni. Amit legfeljebb egy markáns ellenzék lenne képes megállítani. Markáns, és nem ez.

Antall József elhíresült mondata, a „tetszettek volna forradalmat csinálni” ugyanis alighanem a hazai politika, pontosabban a politikai erők, és -múlt ismeretéről árulkodik. Még akkor is, ha nyilván a saját csapatára is értette, és akkor is, ha alapvetően ő maga sem volt más, mint a saját kora által kitermelt politikai kóklerek egyike. A Kádár-korszak egzisztenciálisan és akár hatalmilag megfélemlített suttogó „ellenzéke” ugyanis gyakorlatilag alkalmatlan volt forradalmat csinálni. Nem véletlen, hogy a Fidesz gyakorlatilag pontosan ugyanabból a kottából játssza a politikát, a közmunkásokkal, a koncepciósba hajló eljárásokkal, mint amiből Kádár János korában, és azt megelőzően is gyakorlatozott a hatalom. Az eredmény? „Tessenek forradalmat csinálni, de nélkülem”. Láthatóan érvényesen az ellenzékre is érvényesen. Márpedig az nem forradalom, hogy a kocsmában morognak a népek, majd kiheverednek az árokpartra. Aki csinálni akar valamit, az tenni is akar valamit. Azt a „bocsika, hogy itt voltunk” jellegű ellenzékiség nem szólítja meg. Ez elég nyilvánvaló volt már az elhíresült „Operabál”, a kormányzat alaptörvényi önvállveregetése kapcsán is.

A Jobbik a maga radikalizmusával ebben kifejezetten jobban teljesít. Nem azért támogatják a fiatalok, mert a fiatalság nemzetiszocializmussal jár. Sokkal inkább azért, mert az, aki nem veszi fel az egzisztenciális nyúlcipőt, az tenni akar valamit. Nem Bajnai Gordon kellemesen álmosító gazdasági zsongására, vagy Mesterházy Attila hebegésére fogékony. Ez a diáktüntetéseken is látszott. Ahol nem a politikai befolyás elutasítása volt talán a legkizáróbb szempont az ellenzék felé. Sokkal inkább az, hogy ez az ellenzék őfelsége ellenzéke, illetve a fasizálódást a fiatalok nagy része is elutasítja. Csak éppen nincs hova állnia a belgáknak. Tehát vagy otthon maradnak a szavazáson, vagy a Jobbikra szavaznak. Miközben az ellenzéki oldalon a DK maradt egyedül, ahol legalább beszélni mernek valamiről, ami kihallatszik az elitista mormogás alapzajából. Ez akkor is igaz, ha lehet vitát nyitni személyes hitelességről, annak deficitjéről, a megkülönböztethetőségről, és hasonlókról. Egyébként az utóbbi, a megkülönböztethetőség is fontos szempont lehet.

Ha valaki pár percnél többet figyelte a szavazókat, akkor nem csak a fiatalok jelentős mértékű távolmaradása maradhatott meg szubjektív emlékként. Többek közt az is, hogy az idősebbek viszont nem követik a napi eseményeket olyan szinten, hogy most éppen ki kivel fog össze, meg vissza, meg keresztbe. Az országgyűlési választásokra nagy nehezen megszokták, hogy a Fidesz ellenzékeként van valami összefogócska. Most azok pártjai külön indultak. Ha ezt összehasonlítom azzal a hegemonizmussal, ami a Fidesz kapcsán látható, akkor nem nehéz elképzelni, hogy az utóbbi szavazóbázisa stabilabb. Nem kell gondolkodni, a név ugyanaz, mint amikor még fiatal demokraták voltak, és nem változott attól, hogy akikkel összefognak, az vagy nincs is, mint a KDNP, vagy megszűnik, mint az MDF. A szavazóiknak nem kell töprengeni, gyököt vonni, köböt számolni. Azzal, hogy a szavazólapon nem 3-4 név szerepelt, az ellenzék tehát automatikusan bukott. Elvesztve az értelmezésileg kevésbé rejtvényfejtő hajlandóságú szavazókat. Az ellenzék tehát hatalmasat bénázott. Az MSZP vezetésével az élen. Ilyenkor különben nem ajánlgatni szokták lemondást, hanem lemondnak. De az MSZP csak egy részhalmaz.

Egy nevében változó, angolnaként megfoghatatlan, és a kocsmai morgások radikalizmusával működő ellenzéktől szerintem az EP-eredmény egyáltalán nem lebecsülendő. Valójában talán még erre sem futotta volna. Azért persze lehet, hogy lassan, ha még nem túl későn, de el kellene kezdeni ellenzékként működnie az ellenzéknek. Amíg még van miről, és van kinek beszélni. Mármint egymáson, az egymást félszavakból megérteni képes ivócimbiken kívül.

Andrew_s


2014. május 24., szombat

Vita és EP-választások

Az, hogy valaki szereti-e az ATV-t, legyen mindenkinek a legteljesebb magánügye. Az azonban biztos, hogy mindazok, akik az ellenzéknek szurkolnak az EU-s választásokon, és általában számos haladó kezdeményezést láthattak a csatornán. Ami nem jelenti azt, hogy nagy balfogásokat ne láthattak volna.

A választások előtt megcincáltatni egymással az ellenzéket kétségtelenül az egyike lehet ezen balfogásoknak. Szinte teljesen függetlenül attól, hogy a Jobbikkal szabad-e leülni vitatkozni, vagy sem. Ez végül is lehet akár egyéni morális döntés is. De tegyük fel, hogy a Jobbik nem szélsőséges, nincsenek gárdás, ultrás, és ki tudja milyen Turul-klubos kapcsolatai. Még ebben az esetben is szinte biztos, hogy egy, az ellenzéki érveket egymásnak feszítő műsor alapvetően a bulvár műfaja. A szavazás előtti pillanatokban mindenképpen. Egyfajta vitatkozó show, ami nem vezet sehova, de látszatindulatokkal, vagy azokkal sem, de remek időtöltés azoknak, akik fogékonyak az ilyen jellegű műsorokra. S egyáltalán nem hibáztatom a csatorna műsorát igazgatókat. Nekik a nézettség adott esetben számít. A választás meg igazándiból nem sokat.

A Fidesz prominensei tehát nyugodtan dönthettek úgy, hogy nem mennek el a vitára. A maguk szempontjából egy igen racionális döntést hozva ezzel. A kormányzatnak egyszerűen nincs, de valójában nem is lehet mondanivalója egy ilyen vitában. Miközben tehát az ellenzéki vitatkozók kötött időkeretben húzták egymás idegeit, a kormányzat TV elé sorsolt megfigyelői nyugodtan maguk mellé készíthették a ropi-kóla kombót, és hátradőlhettek a kanapén. Röhögve azon, hogy őfelsége aktuális ellenzéke milyen ügyesen szeleteli fel önmaga érvkészletét. Abban a biztos tudatban, hogy szinte annak sincs jelentősége, hogy a Fidesznek hány képviselője kerül majd be az EP-be. Mármint technikai, gazdasági és politikai jelentősége nem sok van. Hiúsági, önelégültségi, demonstrációs értelme természetesen van. De az unióban a kormányzatot képviselő pártoknak gyakorlatilag alanyi jogon van szava. Akkor is, ha egyetlen képviselője ül ott. A többieknek is jól fizető állás és parkoló pálya, de az egy más kérdés. A hazai hatalom képviselői a gazdasági törvénykezéssel, a külpolitika irányításával minden parlamenti csitt-csatt nélkül is hatékonyan tud sakkozni az európai kapcsolatokkal.

Végső soron a nagy szabadságharcosnak talán jobb is, ha kevesebb széltolója ül odakint. Ki tudja. A végén még a saját pártcsoportjába delegált saját talpnyalói buktatják meg. Akkor, amikor a gyeplő túl hosszúra nyúlik. Ki tudja, hány navracsics-osztályú talpnyalója van, akik talán még sok-sok kilométernyire is képesek a nyelvüket kinyújtani. S ki tudja, hogy Navracsics megmarad-e a szervilista gerinctelenség példakövének, ha egyszer lazul a kontroll. A Vezér tehát lehet, hogy már pánikol a választások eredményétől. A harsány euzástól függetlenül. Abban a biztos tudatban, hogy a pénzeket le fogja tudni hívatni a szem előtt lebzselő csinovnyikokkal a képviselők nélkül is. Egyszerűen a miniszterelnöki pozícióból fakadóan. A Fidesz képviselőinek alighanem sokkal inkább más feladatot szánnak a EP-ben.

Az orbáni politikához a nagy hon-képviselettel ellentétben sokkal jobban illene egy olyan szereposztás, hogy elsősorban a szemmel-tartás jut osztályrészéül a fideszes képviselőknek. Erőteljesen szemmel tartva egymást, és így vigyázva arra, nehogy esetleg egy anti-Orbán „összeesküvés” alakulhasson ki. De legalább is ne egyhamar alakulhasson ki. Másrészt természetesen egységes erővel szemmel tartani mindenki mást, de elsősorban a hazai ellenzék küldöttjeit. Az ott gyűjtött fülesekkel, elkapott félmondatokkal szolgálva a Vezér kommunikációs stábját a hazai lövészárkokban megvívott patkánycsaták során. Biztosítva a muníciót a hazai bajnaigyurcsányozós mantrát vegyítő nemzetellenességről szóló ki-, és beszólások megszövegezéséhez. Miközben a szalagátvágó átadási önünneplésekhez szükséges pénzekre amúgy is állami szinten mennek a pályázatok. A sikerpropaganda tehát a valós EU-képviseltségtől független lehet.

Szóval. Miért is kellett volna elmenni arra a vitára? Nem egyszerűbb hátradőlve röhögni azon, ahogy az ellenzék az egyik utolsó kommunikációs végvár studiójában játszik körbe-hátsón-rugós bajnokságot? Naugye! Ehhez az ellenzékhez továbbra sem feltétlenül kell kormányzati intervenció. Kis koncepciós eljárásokkal szépen lehet irányítani a globális hangulatot. Miközben az ellenzék a részletekben kivégzi önmagát.

Andrew_s

2014. május 22., csütörtök

Hominem te memento!

Forrás: Fidesz
Orbán Viktor újabb üzenetet intézett az ő népéhez. Ezúttal Balmazújvárosban nyilatkozott. Amitől már kezdett viszketni is az egér, hogy vajon ott milyen folyam akart kiönteni, hogy a miniszterelnök arra fele vette az irányt. Aztán eszembe jutott két dolog. Az egyik, hogy az árhullám manapság nem napi téma hazánkban. A másik pedig az, hogy a nemzeti gátőr szerepe a tavalyi hó alá temetve pihen.

Most a félvállazás korszakát éli a kormányfő. Útban a kancellári szék felé. Az idei személyes jelszava tehát, hogy az uniós választást sem szabad félvállról venni. Ellentétben a megjelentekkel. Bár őket sem félvállról, hanem félkézről vette inkább a nemzeti nagyúr. A képek tanúsága szerint ugyanis nem mondott le az immár lassan védjegyévé vált hétköznapi bunkóságról. Arról, amit annak idején kisgyerekként belevertek az utolsó kanász legkisebb kölkének is a fejébe: zsebre, vagy hátra tett kézzel nem fogunk kezet. Mert megtiszteljük a másikat azzal, hogy őszintének látszunk. Amihez hozzátartozik annak a demonstrálása is, hogy a másik kezünkben sincs sem disznóláb, sem bugylibicska. Valamint annak kinyilvánítása, hogy nem kell a zsebünkben bátorítani magunkat az emberek közé keveredéshez. Különösen akkor nem, ha egybenyakú kísérőnk is akad ehhez a hatalmas feladathoz. De ez persze csak külsőség. Fontos, a másikról alkotott véleményt leleplező külsőség, de mégis csak külsőség.

A tudósítás részletei legalább ennyi figyelmet érdemelnek. Orbán Viktor szerint azért nem szabad félvállról venniük a szavazást, mert: „nem adhatunk az ellenfeleinknek még egy esélyt”. Ezen természetesen lehetne abból a szempontból rugózni, hogy a demokrata éppen a másiknak adott egyenlő esélyről ismerszik meg. De Orbánia demokrácia-felfogása annyira ismerten közelít a Magyar Népköztársaságban uralkodóhoz, hogy már szinte nem is az. Minden egyes újabb megnyilvánulását elemezni lassan tényleg értelmetlen. Ahogy a tükörfényes padlóra pottyantott első papírfecnit, a frissiben pucolt ablakra tapadó első porszemet még érdemes figyelni, de egy szemétdombra néző mocskos ablak minden újabb koszrétegét már nem is lehet beleltárazni. Rezignáltan megállapíthatjuk tehát, hogy a kormányfő újabb orbáni kultúr-réteget rittyentett a demokrácia alapjait beborító trágyakupacra. Oszt jónapot.

A tudósításnak egy másik szólama az, ami talán még ennél is figyelemre méltóbb. Az, hogy a helyszínre köz-, vagy öndelegált „utca embereinek”. Nem lévén véletlenül bekapcsolt mikrofon, és a szervezőkben kihagyó önfegyelem, talán sosem fogjuk megtudni a delegáltság műfaját. Hallgatóságnak minden esetre megfeleltek. Miközben Orbán ezeket mondta: „A közfelfogás szerint a miniszterelnök nem ember, csak egy gép, aki vasból van, de mindannyian tudjuk, hogy ő is csak emberből van,” Rákosi Mátyás elvtárs Isten bizony könnyezik a meghatottságtól. Ilyen módon talán még ő sem vezette volna fel a választási győzelemért mondott köszönetet. Miközben legalább világosan kirajzolódhat a gyanú, hogy a kormányfő egy moszkvai út során titkon belopódzhatott egy még korábbi államvezető levéltárába. Arrafele volt divat a vasat folyamatosan megedzeni. Meg vasöklöket emlegetni. Acélos kitartással. Annyira vasakaratú alapon, hogy maga az állam vezetője is Acél Józsiként ismertebb. Egy pillanatig sem vonva kétségbe, hogy a Sztálin sokkal acélosabban is hangzik, mint a Dzsugasvili. Mely utóbbi olyan kispapos is ráadásul.

Orbán Viktor legalább öndeklaráltan nem vasból, hanem emberből van. Valahol ott a zsebe mélyén. Habár az, hogy „Respice post te! Hominem te memento!” ugyebár mögüle és nem zsebileg hangzana fel suttogva.

Andrew_s

2014. május 21., szerda

Ritáknak türelemmel

A 14. és 15. század fordulójának közelében korántsem volt ritka a családon belüli erőszak. Ahogy az ismert járványok, hadjáratok és a kevésbé ismert martalócizmus nyomán a családon kívüli erőszakok is számosak voltak. A lakosságpusztulások következtében pedig gyanítható, hogy a vérfertőzés is gyakoribb lehetett, mint ahány esetben kiderült.

Szóval elég zűrzavaros korszak volt ahhoz, hogy igencsak kirívóan erőszakos, buta baromnak kellett lennie annak, akinek nyilvánosan megsajnálták a feleségét. Márpedig másként aligha történhetett volna meg az a csoda, hogy ház ura és jog szerinti parancsolója féken tartsa magát. Legalább otthon. Mert aztán valami perpatvarban csak utolérte valakinek a haragja. S eljőve érte a sátán, és vivé őt hátán. Meg ilyesmi. A neve annyira nem érdekes, hogy szinte mindenhol csak Margherita Lotti férjeként emlegetik. Akit azonban mégsem ezen a néven ismerünk általában. A Cascia-ban született hölgyet ugyanis Szent Ritaként tisztelik az emberek. Akit elsősorban a végtelen türelme, és szinte mindent elviselő jámborsága emelt ki az akkori környezetéből. A leírások alapján először megtérítette az említett vadbarmot, akinek gyermekként eladták, pontosabban, akihez a szülők hozzáadták.

Aztán özvegyként elérte, hogy mégis apáca lett. Majd türelemmel viselte a másfél évtizedes elkülönítettséget is. Ami a legenda szerint egy fejébe állt, majd elmérgesedett tövis miatt vált szükségessé. Amely történet azért elég sebből vérzik. Mert ugyebár vagy fából vala az a tüske, és akkor vagy bétokozódik, vagy begyullad. Az előbbi esetben nem túl feltűnő. Az utóbbiban, ismerve az akkori egészségügyi viszonyokat, nem tartott volna másfél évtizedig az agónia. De lehetett természetesen egy szobor alkatrésze is, amitől valóban áldozatává válhatott egy lassú nehézfém-mérgezésnek az áldozat. Talán esztétikailag sem lett volna megnyerő a hölgy. Fejében egy bronztüskével. Azonban a szepszishez hasonlóan, ebben az esetben sem a romlatlanság példájaként mutogatnák a holttestét. Márpedig Szent Ritának még holtában is tűrnie kell a mutogatást.

Talán az életében elszenvedettek után emiatt is a türelem, és a reménytelen ügyek védőszentjeként ismert. De még a kanonizálás kivárásához is türelem kellett. Az 1457. május 22.-én elhunyt csodatevőt csak 1900. májusában avatta szentté XIII. Leó. A hölgy addig is töretlenül fejlődő kultusza minden esetre azt jelzi, hogy a reménytelen ügyek folyamatosan jelen vannak az emberek életében. S némelyik megoldásához gyakran érzik az emberek, hogy csak a csoda segíthet. Különösen azt követően, ha már az orvosi kamara is csődöt mond. Már akkor, ha például egy betegség türelmes elviselése tölti már csak i valaki egész létét. Az egyéb jellegű problémáknak pedig aztán tényleg se szeri, se száma.

Mert hiába a mondás arról, hogy a remény hal meg utoljára, azért az emberek nem szeretnek megoldhatatlan ügyekbe belerokkanva távozni az árnyékvilágból. Amire az árnyékot vetni évszázados rutinnal képes az emberiség. Rendszerint a hatalommal arányos árnyékot. Kis hatalom személyes árnyékot. Nagy hatalom országos árnyékot. Még nagyobb hatalom, világszintű árnyékot. Szellemi sötétséggel párosulva már nem is annyira árnyékot, mint a mélysötétbe hajló zónát generálva. Amelyben tényleg nem árt legalább egy csodavárásnyi reménysugár.

Így nagy tisztelet Szent Ritának, akinek alighanem ma is púpozva tele van mind a két keze a gondjára bízott reménytelen ügyekkel. S csak reménykedni lehet benne, hogy nem az „Illetékes Elvtársnő” égi megfelelőjeként. Ha már itt lent egyre inkább az Illetékes Elvtárs fénykora látszik visszatérni. S nem a kabaréban, hanem az élet nagy cirkuszporondján.

Ahol legyen boldog a nap minden Ritának, és minden reménykedőnek.

Andrew_s

2014. május 20., kedd

Hoffmann Tamás kapanyele

Fotó: Facebook / Molnár Gyula
Egy ember és egy kapanyél kapcsolata nagyon sokrétű lehet. Lehet például a kemény fizikai munka egyik jele is ez a kapcsolat. Az újbudai polgármestert azonban eszembe sincs meggyanúsítani azzal, hogy ilyesmire vetemedett volna. Ahogy a neveltetésére sem szeretnék célozni.

Az előbbiről úgyis tud majd sajtófotókat közölni, ha szükségét érzi, míg az utóbbi sok, költséges és felesleges bírósági procedúra szelét lengeti a lágy estében. Amúgy is egészen máshonnan, az előző polgármester viselt dolgainál gondoltam kezdeni. Nem részletezném ezeket, mivel barátai és haragosai úgyis megteszik. Most, és az önkormányzati kampányhoz közeledve egyaránt. Egyvalamivel kapcsolatban, a hivatali visszaéléssel kapcsolatban azonban ma a Kúria is döntést hozott. Jogerősen felmentve Molnár Gyulát és Lakos Imrét a vád alól. Ezt követően egy hivatalban levő polgármester igazán akkor marad úriember, ha hallgat. Különösen akkor, ha a jelenlegi bársonyszékét talán éppen a jól időzítve elindított eljárások melegítették elő az előző kampány finisében. De akkor is hallgathat, ha úgy érzi: sokkal jobbat, többet tett az adott településrészért, mint az elődje. Korrektebben, és átláthatóbban. Ám hallgathat akkor is, ha pusztán jogkövető magyar állampolgárként szó nélkül tudomásul veszi a Kúria döntését. Fenyegetőznie és gúnyolódnia teljesen felesleges.

Különösen felesleges nyilvános közlemény formájában. Márpedig Hoffmann Tamás ez utóbbiaknak látta égető szükségét a felmentő hír hallatán. Az egyik irányban megjegyezve, hogy Molnár Gyula és Lakos Imre pusztán ügyesen papírozta le a dolgait. Míg a másik irányba további feljelentéseket, folyamatban levő ügyeket emlegetett. Az utóbbiak fenyegető volta aligha szorul indoklásra. Talán majd az önkormányzati választás környékén ismét hallhatunk, egész véletlenül éppen akkor, letartóztatási, illetve vizsgálati, netán vádemelési szakaszba jutott újabb ügyről. Ahogy azt Koncepcisztánban kell. A másik, a papírozásra vonatkozó megjegyzés a maga gúnyos üzenetén kívül is igen figyelemre méltó. Tegyük fel ugyanis, hogy a Kúria nem a felmentés mellett dönt. Akkor Hoffmann Tamás, miután kidoboltatta, hogy „Győzött az igazság!”, vajon mit mond? Azt esetleg, hogy: „lám, ezek már csak azért is alkalmatlanok, mert még lepapírozni is hülyék egy kis korrupciót”?

S itt már vészesen közeledünk ahhoz a bizonyos kapanyélhez. Bár továbbra sem abból az aspektusból, hogy a kerület zöldterületén kerülne Hoffmann Tamás kezében bevetésre. Ellenben egy mondás szerint egy kapanyél is elsülhet olykor. Ha pedig elsül, akkor visszafele is elsülhet. Tegyük fel, de tényleg csak tegyük fel, hogy valami ördögi machináció folytán Hoffmann Tamás elveszti a választásokat. Ha ezt követően vizsgálat indul a kerület ügyeit illetően, akkor a vizsgálat vajon mit, illetve kit fog találni? Egy okos Hoffmann Tamást, aki mindent jól lepapírozott, vagy egy butát, aki erre sem volt képes? Rábukkan-e különböző sáros ügyek lábnyomaira a fiókok mélyén? Ha pedig a vizsgálatból a polgármester makulátlanul jön ki, mint a hipózott gólya, akkor vajon tényleg olyan becsületes volt? Vagy csak jól le tudott mindent papírozni? Mert az nyilvánvaló, hogy mindkét esetben alkalmatlan polgármesternek.

Az egyik esetben azért, mert csibész. A másik esetben azért, mert még papírozni is ostoba. Addig pedig azért, mert képtelen felmérni, hogy mikor lenne jobb inkább hallgatni. Akár egy kapanyélre támaszkodva. Ott, a körtéri Gomba mellett.

Andrew_s

2014. május 18., vasárnap

Az MVSZ kolbászos pinával álmodik

Nekünk magyaroknak annyira rendkívül jó dolgunk van, hogy nem is tudjuk magunkról. Ezért is kell olykor a Magyarok Világszövetsége (MVSZ). Azért, hogy ráébredjünk erre a nagyszerűségre. Itt kérem már a nemzetközi magyarságnak sincsenek komoly problémái. Jól látszik ez egy, a szakállas énekesnő kapcsán kiadott közleményen.

A hangvételből elsőre azt hittem különben, hogy Orbán Viktor szervez fogadást a dalfesztiválon díjazott énekesnőnek. Maradjunk ennél, mivel nyilvánvalóan itt találta meg a fellépő a nem identitását. Vagy egyszerűen, ahogy az MVSZ közleménye is felveti, tényleg provokált. Ám akkor sikeresen. De a közlemény alanyával kapcsolatos tárgy nem is ez, hanem az osztrák fogadtatás. Azt, hogy „május 18-án hivatalában fogadást ad részére Ausztria államelnöke, Werner Faymann, majd ezt követően, az elnöki hivatal előtti téren óriási, élőben közvetített koncerten dicsőítik”. Amiből azért látszik a fene jó dolgunk, mert az MVSZ ráér azzal foglalkozni, hogy vasárnaponként mit csinál a szomszédos ország államelnöke. Nyilván azért, mert ez sokkal jobban rontja az ország, és a magyarság hírnevét a világban, mint az, ha a rossz nyelvek szerint Interpolilag keresett Hernádi Zsoltot Orbán Viktor kormányfő baráti köréhez tartozónak tudhatja a világ. A szakállas nő tehát mindent visz az MVSZ biztosítékai környékén. Pedig érdekelne ugyanennek a társulatnak a véleménye, ha Ausztriában tiltakoznának az Orbán-Hernádi meccslátogatások ellen. Valószínűleg Budapesttől Győrig érne a buszok sora, amivel vinnék a szelíd és szolid Békemenet résztvevőit.

De a gondtalanságon, problémaszegénységen kívül is örülhetünk az MVSZ megnyilatkozásának. Kiderül belőle például, hogy legalább alapfokon képesek használni az internetes fordítóprogramokat. Így lehet az MVSZ közlemény címe „Kolbász Pina”. Ami kétségtelenül megfelel a szlengesített tükörfordításnak, és alighanem az ezt a nevet választó provokációs szándékának. Azért persze kínos lenne, ha a határon mindenkit visszafordítanának, akit a spanyol „conception” köznyelvesült változatával láttak el a szülei. A Wurst vezetéknevűek pedig, keresztnévtől függetlenül, eleve gyanúsak. Bár nem vonom kétségbe, hogy az MVSZ visszahozná azokat az időket, amikor a nagy magyar író, Verne Gyula műveit teszik kötelező olvasmánnyá. Az idők szavát meghallva eredetiben. Rovásírással. Bár ettől az MVSZ-től talán ez sem lenne meglepő. Amit aztán rögtön a rádióműsorok átvizsgálása követhetne. Csak olyanokat engedve sugározni, akikről már a hangjuk alapján is tudható: rendszeresen gyantázzák a lábukat. Esetleg a bajszukat is. Az MVSZ-nél, mivel más gondjuk már amúgy sincs, korlátlan kapacitás mutatkozik erre.

Nem szellemi, hanem időbeli. De ilyen kicsire nem adunk. A szellemi kapacitásra. Ami például nem képes felmérni, hogy mit írtak le a nagy tiltakozásban. A szakállas nő díjazásával kapcsolatban azt írják, hogy:
  1. Egy ilyen lényt egy európai megmérettetés győzteseként tálalni, az vélemény-terrorizmus.
  2. Ha egy állam egy ilyen lényt dicsőít, az állami szintű, obszcén vélemény-terrorizmus.

S most tekintsünk el a fel-felbukkanó „dicsőítés” értelmezésétől. Azt, hogy az MVSZ-ben fogalmi zavarok uralkodnak, az talán a hazától való hosszas távolmaradás, és a rovásírást kaparó, acél-sassá vedlett Turul toll-kaparásának korlátai okozzák. Az azonban tény, hogy amennyiben egy közleményben kívánják mintegy előírni, hogy egy más országban fellépőt, mások, másutt mivel díjazhatnak, illetve mivel nem, az tényleg véleményterrorizmus. A személyes vélemény kifejtésére ugyanis van egy sokkal egyszerűbb megoldás.

Ma már szinte minden TV-készülékhez vele adják. Úgy hívják: távirányító. Az MVSZ fordító robotjai számára: remote controller. Egy apró újmozdulat, és már nem is énekel nekik a szakállas nő. Hacsak az őket remóte kontrollálók nem bénítják le a kicsi kezüket. Például az EP-választások miatt.

Andrew_s

2014. május 17., szombat

Irány az európai zsákfalu

Valahol olvastam, vagy csak rémlik hogy olvastam: borzasztó az, ha az ostobaság küldetéstudattal párosul. Ennél talán csak az lehet rosszabb, ha a szó nincs szimpla ostobaságról, hanem a gerinctelen talpnyalás szolgáltatja a küldetéstudat látszatát. Olyan üzeneteket fogalmazva meg az ütemes vastaps szünetjeleibe, amitől már borult párszor posványba a történelem.

Olykor véres dagonya felett világító lángcsóvák árnyékában. Ennek igazolására alapvetően elegendő lenne egy történelemkönyvet a kezébe vennie néhány politikusnak. Ahogy annak az észrevételéhez is, hogy gazdasági, kereskedelmi, és sok szempontból Európa évszázadokon keresztül nem igazán a nemzetek kontinense volt. Nem azért, mert ne lettek volna határok. Azonban ezek nem egy esetben gazdasági, politikai, illetve ideológiai birodalmak határai voltak. Hol kisebbeké, hol nagyobbaké. Alkalmasint az egyik legnagyobb ideológiai birodalom éppen azon vezéreszme keretében épült fel, amihez most a konzervativizmust zászlóra tűzve nemzetállamosdit játszanak a kormánypárti mikrofonzsonglőrök. Elfeledve, hogy a kereszténység a maga feltűnésekor igencsak forradalmi ideológia volt. Majd gyakorlatilag egész Európát egyetlen ideológiai akolba, gyakorlatilag a királyoktól, hercegektől független, azok felett is ellenőrzést gyakorló „birodalomba”, terelte. A mostani harcos konzervatívok Néró korában talán cirkuszi karámfelügyelőként segédkeztek volna a változást szimbolizáló „halasok” kiiktatásához.

Alkalmasint, amikor a gumigerinchúr-díjas Navracsics Tibor ezeréves államról, és ennek nemzetmegtartó erejéről fecseg elfelejt egy „apróságot”. I. István a magyarságot az említett ideológiai birodalomhoz csatolta. Tűzzel-vassal keresztülhajtva a törzsi vallásosság felszámolását, és a templomépítési projektet. Okkal. Pontosan felmérve, hogy magyarság egy birodalom védernyője alatt megmaradhat, míg azon kívül elsodorja történelem szélvihara, illetve a német nehézlovasság. Fennmaradva viszont magába olvaszthatta az itt talált népeket, és megőrizve a nemzetet felhasználhatta mindazt, amit a birodalom nyújtott. Beleértve azt is, hogy a deákul tudás egyben a csereszabatos európai tudásbázishoz való hozzájutást is jelentette. Nem vitatva, hogy ennek ára volt. De volt honnan erőt meríteni a járványok után, és volt kikkel kereskedni. Igen, ha úgy tetszik: I. István küldetéstudatos volt. De nem volt ostoba.

Ahogy egyszer régebben írtam, a történelem kedvez a birodalmasodásnak. Egyszerűen azért, mert az erőforrások hatékony kihasználását ez teszi lehetővé. Lett légyen az természeti, vagy szellemi erőforrás. Ez van. A történelem ezt tudja nyújtani. Tapasztalatként. Az pedig már birodalmanként változott, hogy homogenizáló birodalommá vált vagy sem. Az egyenruhában egyen-gondolkodó rendszerek történelmi léptékben elég gyorsan kikoptak a rugalmatlanságuk miatt. A rugalmasabb, a lokális eltéréseket tolerálók pedig fennmaradtak. A Római Birodalom például évszázadokig. Amely évszázadok alatt voltak bölcsebb, és kevésbé bölcs vezetők. Nyilván olyanok is, akik azt hitték: ők minden titkok egyetlen tudói. Ahogy most Navracsics Tibor nyilatkozta azt, hogy nekik kérem küldtéstudatuk van. Mert a Fideszen és klerikális platformján kívül senki más nem lehet alkalmas arra, hogy Magyarország érdekeit képviseljék.

Amiből több dolog következik, és ezeknek csak egyike a küldetéstudattal párosuló önhitség, illetve történelem ismeretének szándékos figyelmen kívül hagyása. Egy politikailag sokkal silányabb következmény, hogy szerinte Magyarország érdeke a Fidesz érdeke. Ami baromság. Már csak azért is, mert Magyarország már akkor is létezett, amikor a Fidesz-t megalakítók még kéjesen kétes gondolatok sem voltak. S remélhetőleg valamilyen formában lesz magyar nemzet azt követően is, ha ez a beképzelt horda eltűnik egyszer a politika színpadáról. A navracsicsi lózung egy még silányabb következménye, hogy aki ezek szerint nem a Fidesz érdekeit képviseli, az hazaáruló. A következő dekrétum talán az lesz, hogy mivel a Vezér keze belelóg az éjjelibe, a Föld bili-alakú. S aki ezt nem hiszi, és nem tapsol toporzékolva, azt felnégyelik.

No igen. I. István bölcs volt, de legalább is reálpolitikus. Pontosan tudta, hogy lóról hátrafele nyilazni nagy ügyességet igénylő sport, de a nemzet fennmaradását az Európát akkor uraló ideológiai birodalomhoz való csatlakozás szolgálja. Azért, hogy ne egy világtól elzárt zsákfaluja legyen a világnak, amit egy patacsattintással töröl el bármilyen ellen. Az akkori navracsicsok alighanem a pajta sarkában jósoltak állatbélből, és hirdették a keresztény kultúrához való csatlakozás káros voltát. Majd elmentek templomot építeni a napi betevőért. Ahogy a ma Navracsicsának, Orbánjának, és társaiknak nem tetszik Európa. Csak a pénze.

Andrew_s

Közhűtőszekrény Budapesten? Á, dehogy!

Forrás: gulfnews.com
A világban érdekes emberek és kezdeményezések vannak. Van, ahol gombócevő versenyben vesznek részt az emberek, míg másutt egy gombóc árából kellene egy családnak élnie egész nap. A rászorultak népes légiója igazán nemzetközi. Mint az idegen légió. Csak inkább a Láthatatlan légió mítoszbeli megjelenésére hasonlítanak.

Ráadásul vannak, akikben az önérzet erősebb, mint a kéregetési kényszernek való engedés. Míg mások nem hivalkodni akarnak, csak adni. E két csoport közti közvetítésre talált ki egy szaudi úriember egy előremutató kezdeményezést. A háza oldalán kialakította a közösségi hűtőszekrény egyik prototípusát. Mondom egyiket, mert könnyen lehet, hogy nem egyedi az ötlet. Azért sűrűn nem hallani ilyenekről. Az említett hűtőszekrénybe beteheti az adományozó az ételmaradékot, amit más kivehet, és elfogyaszthat. Az adományozó és az adományozott is lehet nyugodtan önérzetes, szégyenlős. Nem egymás szemébe nézve kell hálálkodni, illetve a hálálkodáshoz kínos-jóképet vágni. Idáig teljesen rendben is van a történet, és örülhetünk, hogy vannak, akik mások önérzetével is foglalkoznak. Még akkor is, ha nem az ősturulkeresztényi hagyományok földjén látták is meg a napvilágot.

Ellenben az ember csak elkalandozik, hogy mi lenne, ha mindez hazánkban történik meg? Azt akit kiteszi a hűtőszekrényt, alighanem hamarosan utolérné egy hatósági végzés, amelyben a kihelyezési engedélyt, az építési hatóságok hozzájárulását, és az ÁNTSZ megfelelő igazolását kezdenék számon kérni. Hamarosan alighanem megjelenne az illetékes önkormányzat kormány-közeli politikusa, aki hosszan fejtegetné a rezsicsökkentés áldásos hatását, ami még az ilyen közhűtőszekrény kihelyezéséhez is megteremti az energetikai hátteret. Majd megjelenne néhány ellenzéki felszólalás is, ami a szegénység kétségtelen jelenlevő problémájára koncentrálva használná ki a helyzetet. Hosszas beszédeket tartva a kormányzat elnyomó rendszeréről, amire imhol a bizonyíték. Az EP-választásokhoz közel természetesen a közhűtőszekrény unió-konformitását is hosszan megvitatnák. A nagy politikai tülekedésben alighanem csak a kezdeményezés lényege sikkadna el.

Nem feledkezve meg természetesen a hazai közviszonyokról sem. Például a szelektív hulladékgyűjtők tapasztalatai alapján lehet, hogy hamarosan tele lenne penészes kenyérrel, és két gombóc közt a döglött, vagy még éppen hogy élő macska is helyet kapna benne. Hamarosan szintén kiüresítve a kezdeményezést. De táptalajt adva az újabb politikai szólamkufároknak. Követelve a környék megfigyelését, vagy éppen tiltakozva a kamerázás ellen. Nyilvánvalóan éppen az anonim segítségnyújtás lehetőségét véve el. De akkor, ha a fenti forgatókönyv nem jönne be, akkor is elég kérdéses lenne, hogy valóban a rászorultak jutnának hozzá az oda került segély-tálakhoz. Hazánkban a szolidaritási hajlam sokszor látható megnyilvánulásai közepette nem az éhesebb, hanem a hangosabb jutna közelebb a tálhoz. A többiek pedig szemlesütve kullognának odébb. A járókelők pedig ott sem lennének. De a hűtőszekrény hosszas túlélése kapcsán sem vagyok optimista.

Nem fogadnék nagy tétekkel arra, hogy napok, vagy hetek alatt tűnne el. Kajástól, polcostól. Tokkal és vonóval. Úgyhogy nem is bánom talán nagyon, hogy Budapesten nincs ilyen ötlete senkinek. Jobb helye van ennek ott, ahol a burnuszban is emberek vannak.

Andrew_s