2015. január 31., szombat

Nagykoalícióban érdekelt kis keleti kudarc?

A keleti nyitás úgy tűnik erősen alávetett a kormányzat szelekciós nyomásának. Egyfajta, nyelvhosszra zajló nemesítésként. Kerül, amibe kerül. Ezt jelezheti a VS minapi híre, amely most éppen közel húszmilliárd kihajításáról tudósít. Nagyon úgy fest ugyanis, hogy a festői Vietnámban elbukott beruházás ezzel az úri gesztussal ér fel.

Január 22.-én úgy járt le a magyar-vietnámi megállapodás határideje egy onkológiai beruházással kapcsolatban, hogy az Eximbank nem adhatott ehhez hitelt. Mielőtt ennek kapcsán megint a gonosz bankokat kezdené bárki csepülni, a VS.hu arra is felhívja a figyelmet, hogy ez nem a bank hibája. A magyar kormány két éve halasztgatja az aláírását annak a dokumentumnak, ami lehetővé tenné egy hatvan millió eurót kóstáló keret mozgósítását. S ez lett volna az alapja annak, hogy magyar beruházó és beszállítói érvényesülhessenek a távoli országban. Még akkor is, ha ez az összeg nem pluszban jelentkezett volna, hanem az EU-s tagsági díjat csökkentő tényezőként. A gazdaságot azért nem csak a megtakarítás támogatta volna. Lévén, hogy a keretnek legalább a felét hazai vásárlásra kellett volna fordítani. Megépítvén Can Tho városában az 500 ágyas kórházat. Annak alapján, hogy még 2012-ben nyert erre pályázatot a KÉSZ-csoport, valamint konzorciumi partnereként, a Novotrading Medical Kft.

A pályázat vesztese a VMD Kórházi Technológiai Zrt. volt, melynek van némi kötődése a VS.hu szerint a politikához, illetve a regnáló hatalomhoz is. Lehet, hogy a novemberben Vietnamban tárgyaló Áder János államfő valójában az ottaniak „jobb belátásra” bírásában is utazott? Alighanem ez egyike azoknak a kérdéseknek, amelyekre nem igazán fogunk egyhamar választ kapni, Ahogy arra is bajos lehet a politikai erőviszonyoktól, és az ezek mögött épülő gesztusrendszerektől mentes választ kapni, hogy mi értelme volt egyszerre bukni egy jó referenciát tartogató beruházást, és az ebből származó hasznot. Pénzben és munkahelyben egyaránt. Még akkor is, ha tudjuk: a kormányzat szerint se szeri, se száma a munkahelyeknek, és a szegénység csak lexikonból ismert fogalom. A Sándor-palotában és a felcsúti hizlalda környékén. Másoknak a napi túléléshez kapcsolódik.

Ahogy a VS.hu jelzi, nem csak a Fidesz-hez köthető politikusi grémium lehet érdekelt az említett pályázati vesztes cégben. Maróth Gáspár egy MSZP-hez köthető politikus, Weisz Imre neve is felbukkan a tudósításban. Így aztán valahogy úgy alakulhatott, hogy miközben a vietnámiak ragaszkodtak az eredeti pályázatot eredetileg megnyerő beruházóhoz, a politikai lobbi inkább veszni hagyott mindent, ami nem a jól fésült, és általa szabályozott, befolyásolt körbe tartozó cégeknek kedvez. Aminek van egy nagyon kellemetlen mellékzöngéje. Nem csak azt illetően, hogy aki nem paríroz, annak coki. Ezt nagyjából eddig is mindenki sejthette. Az azonban egy felettébb zavaró momentum, hogy akár nyílt veszteséget is képesek az egész országnak okozni egy-egy cég kedvéért. Na jó, ezt is sejthettük azért. De ha igaz az említett érdekeltségi rendszer, akkor bizony valami sokkal sötétebb, egyfajta gazdasági nagykoalíciói is mutyizódhat a háttérben.

Úgy lehetünk ezzel, mint az egyszeri parasztbácsi a műrepüléssel. Sejtjük, hogy nem szentek a politikusok, sejtjük, hogy vannak gazdasági lobbi-érdekek, bízunk benne, hogy van gond az ellenzékiséggel. De azért azt nem szívesen látjuk, amikor az egész egy csomóba büdösödve a nyakunkba hullik.

Andrew_s

2015. január 29., csütörtök

Demagógisztáni napló: Rasi-fun-cirkusz és kenyér-éhség

Pár napja robbant a hír, hogy Orbán Ráhel az Operaház királyi páholyában pezsgőzött. Miután olyan jól összemelegedett a svájci ismerősökkel, hogy úgy érezte: ez a minimum. Azt követően, hogy meglátogatták a kedves papa dolgozóját és a koronát. A hírekben foglalt rongyrázás kontrasztját csak növeli, hogy közben kőkemény kommunikációs kupeckedés folyik a szegénység kimaszkolása érdekében

A szociális ügyekért felelős államtitkári zseb tulajdonosa ugyanis azt nyilatkozta, hogy jelentősen csökkent a szegénység. Czibere Károly ezt a kormányzati munka méltatása gyanánt gondolta megosztani azokkal, akik a közpénzből finanszírozott kormányzati híradót még nézik. S alighanem a magyar kormányzatra, és a magyarországi szegénység csökkenésére gondolhatott eközben. Illetve. Azt nem tudjuk, hogy mire gondolt eközben, de valami ilyesmit emlegetett. Holott nem kizárt, hogy olyasmit gondolt: felmondom a leckét ezeknek a hülyéknek, aztán beülők egy jót zabálni valahova. Neki ugyanis alighanem nincsenek kenyérgondjai. Ezért talán eszébe sem jut, hogy amennyiben állítólag itt éppen elvetették a hó alá a kolbászkerítés magvait, akkor Rogán Antalnak mi a fészkes fenéért kell a pékszövetséghez követségbe mennie a kenyér árának kérdésében.

Márpedig a Fidesz frakcióvezetője, két ingatlanbiznisz között éppen ezt tette. Megpróbált közben járni annak érdekében, hogy vigyék mán lejjebb a kenyér árát, mert az egyre kevésbé szegények egyre kevésbé tudják megfizetni. Holott már lejjebb ment a gázolaj ára is. Talán azért, mert a vezér közel-keleti útja alkalmából az olaj már magától feljött a főldből. Majd miután meglátta az ő kipocakosodott zakója tövébe tűzött zsebrevaló kezeit, mindjárt meg is finomodott. A kőolaj. A vezér maradt, amilyen volt. Rogán Antal tehát erre hivatkozva, mármint a gázoljara és nem a vezéri zsebekre hivatkozva megpróbálta. A pékszövetség meg beintett. Mert azok meg nem értik, hogy most csak szépszerével ment a kérés. Legközelebb a NAV érkezik esetleg. Finom előre jelzésként „Rogán Antal arról is beszélt, hogy vizsgálatot kezdeményez az albán pékségek közteherfizetésével kapcsolatban”. Az ingatlanügynökségekről nem esett szó állítólag. Pedig az egyre szegényebb emberek elég sokáig elvegetálnának közmunkán annyiból, amiből egy-egy prominens demokrata miniszter, nopláne államtitkár egy-egy hónapban kénytelen nyomorogni.

Még ekkor is, ha az utóbbiak nem pezsgőznek az Operagáz királyi páholyába. Ahova a protokoll szerint különben be sem léphetnének. Ellentétben a koronát megcsodáló svájci ifjakkal, akikkel Orbán Ráhel a hírek szerint igen jó ismeretségbe keveredett. Mely ismeretség különben tényleg rá, és legfeljebb a férjére tartozik. De nyilván van annyi apósi apanázs, amennyiért a férj nem féltékeny. Volt idő, amikor vadászkastély dukált. Most legfeljebb kikötő meg ilyesmi. Tehát a férj kipipálva. Rasinak jöhet egy pezsgő, hukk. Ott a páholyban. S most aztán mindenki azon csámcsog. A Czibere-leves felett. A kenyér helyett.

Ugyanakkor az operaházi kalandról, országházi gyerekfogadásról szóló hírek két adattal adósak, Az egyik az, hogy a Rasi-fun-club tiszteletére Orbán Viktor felpróbálta-e a koronát? A másik ennél kicsit földhözragadtabb. Vajon tudják-e Orbán Ráhel és baráti köre, hogy milyen előadást láttak? Illetve az is érdekes lenne, hogy mire emlékeznek a Diótörőből? Mert az talán még a királyi páholyban tett látogatásnál is égőbb lenne, ha kiderülne: az Operába nem a kultúra miatt mentek. Hanem mondjuk azért, mert ott hangzatosabban lehet böfögni. Hangzatosabban, mint az Orbán-papa földije által üzemeltetett hizlalda bentlakói. Ha nem is sokkal éhesebben a kultúrára.

Andrew_s

2015. január 28., szerda

Az RTL-tárgyalás diszkrét árnya

Az RTL kapcsán most megy a találgatás, hogy vajon megegyezik-e a kormánnyal vagy mégsem? Kiszavazós telefonvonalak még nincsenek, de már röpködnek a hírtöredékek. A vezér kimentette a családját. Nem Orbán, akinek a lánya már külföldön tanul, hanem az RTL vezére. Vagy csak szabira küldte.

Az Origo szerint voltak tárgyalások a kormány és az RTL-csoport vezetői között. Márpedig, miért is ne hinnénk pont az Origónak? Ha valakiknek lehet szimatuk az ilyesmihez, akkor nyilván ők. Mintha valami kormány-nyomást emlegettek volna egy ottani vezetőváltás kapcsán. Hiába! A rutin, az kérem rutin. Szóval! Higgyük el, hogy akkorát tárgyaltak, hogy böffentettek is hozzá. S akkor mi van? A kormányt nyilvánvalóan sem megbuktatni, sem megmenteni nem tudná az RTL, Nem anyagilag, hanem technikailag. Ha ugyanis, a reklámadótól felbirizgált hátszőrrel, az RTL-csoport teljes magyar dolgozói hada kivonul az utcára, az sem jelentene milliós tüntetést. Sem Orbán Viktor ellen, sem mellette nem jelentene különösebb lobbi-erőt. A vezérigazgatók jövése menése pedig legfeljebb annyira érinti meg a valóság-show iránt mélységesen elkötelezett TV-néző tömeget, mintha a kvantumfizikáról tartanának felolvasóestet. Amivel egyáltalán nem kívánom leszólni az átlag TV-hallgatókat, akiknek szinte teljesen mindegy, hogy mit sustorognak a vacsora mellé, Ne legyen csönd, és ne érezze a csönd miatt egyedül magát. Gyanítom, hogy az átlagosan fásult buszozót, úgy reggel hat körül nyugodtan megkutathatnák. Az a kisebbség, aki nem hajtja el a kérdezőt, készségesen hunyorítva sem tudná felidézni az RTL-csoport magyar vezérkarának névsorát.

Na nagyjából ezt az ingerküszöböt lehet megpróbálni felcsigázni. Ami nem jelenti azt, hogy a napi közélet iránt különösen fogékony hírmagyarázók akár hosszasan elemezgethetik a helyzetet. Nagyon helyesen. Annak idején a kremlinológia is fontos politológiai résztudomány volt. Igazán rutinos művelői egész jól megsaccolhatták a vezéri csoportképről legközelebb kimaszkolt személyt. Akit aztán nagy ívben el is kerültek. Elvégre a szibériai favágás és vasútépítés olyan elfoglaltság, amiben igazán nem akarták volna jelenlétükkel zavarni az arra „érdemessé” válót. Az tehát szintén lehet fontos ismeret, hogy zajlik-e tárgyalás, avagy nem zajlik. Egy bizonyos szinten, vagy egy bizonyos szint felett. Akár üzleti szint felett. Mert azért az RTL-csoport alapvetően üzleti vállalkozás. Ez, félreértések elkerülése végett, nem pejoratív besorolás. Az. Nem karitatív széplelkek pasziánszozgató tea-klubja. Van egy olyan érzésem, hogy tévedés lenne a kormány elleni kirohanásokat valami antiszabadságharcos romantikával magyarázni.

Ebből a kiindulópontból nézve akár azt is megkísérelhetjük, hogy a haszonmaximálást, mint szempontot ugyancsak felvesszük a helyzetértékelés koordináták közé. Így a reklámadó és a kormányzati sarcológia egyéb leleményeivel szemben nyilván lehet a kompenzálást, vagy ahogy egy fórumon, mással kapcsolatban emlegették, a veszteségcsökkentést célkitűzésé tenni. Erre a kormányzati erős emberek megfingatása igen hasznos megoldás lehet. Az egyik irányban kétségtelenül lehet a nézettséget növelni, és kitörni az ingyom-bingyom műsor-ketrecből. A nézettség növelése alkalmasint a reklámidő árának növekedését is jelenti. Nem vitatva a tartalmasabb műsorok belefektetett munkát sem. A másik irányban a kormányzattal szemben egyfajta védettséget is jelent. Mert azért egy nemzetközi kommunikációs vállalkozás mégis élvez egy kis védelmet a koncepciós eljárásokkal szemben. Márpedig minden azzá válik, ha a leleplező műsor informátorát, riporterét kezdik vekzálni.

Amellett egy későbbi alkupozíciót is javíthat a leleplezős műsorhullám. Még egy kormányváltás esetén is. Az RTL ugyanis a kormányoktól függetlenül üzleti vállalkozás lesz. A hatásbemutató gyakorlat tehát hosszú távon szinte biztosan megtérülő befektetés. Amíg nem viszik túlzásba. Mert a nagyon sarokba szorított patkány felmászik a seprűnyélen és harap. Válogatás és mérlegelés nélkül. Ezért aztán talán a kisebb meglepetések közé tartozna, ha mostanság kőkeményen menne a logikázás azon, hogy meddig érdemes, meddig nem érdemes elmenni a kormányzattal szemben. Különösen egy olyan közegben, amit az ismerten gyenge ellenzékiség és a lecsengő tüntetési hullámok fémjeleznek. Az esetleges fékezéshez az RTL-nél tehát nem kellenek feltétlenül tárgyalások. Csak mérlegelése a lehetőségeknek az üzlet függvényében.

Miközben a tárgyalások tényének gyanúját is érdemes lehet felröppenteni. Az ugyanis képes lehet kétséget ébreszteni a hírműsorokkal kapcsolatban. Ez érdeke lehet a kormányzatnak is, de a csatornának is. A csatornának azért, mert a felröppenő hírek kereszttüzében ellátogatni Felcsútra egy „naugyehogyugye” effektussal nézettségnövelő lehet.

Andrew_s

2015. január 26., hétfő

Orbán megemlékezik, de miről

Egy számmal nagyobb kölcsön? kalapban
MTI Fotó: Koszticsák Szilárd
Orbán Viktor, a kellő dokumentátori kísérettel, megjelent a Kozma utcai temetőben és beszédet celebrált az I. világháborús zsidó hősök sírjánál. Az elhangzottakat lehet hadovának minősíteni (akár érvekkel is alátámasztva). Azonban a alighanem sokkal nagyobb probléma az a szemforgató gesztus, amit gyakorolt. S amihez Heisler András, ő tudja miért, asszisztenciát biztosított.

Az mindenesetre kissé visszatetsző, hogy „olyan adattár létrehozását” emlegette, amely „megőrzi az elesett katonáink nevét”. Ami az adott helyen, és a később történtek ismeretében nem hadova, hanem pofátlanság. Az adott helyen emlegetve azért, mert ez nyilvánvalóan azt is jelenti, hogy az elesett katona nevén kívül származását is nyilván kívánják tartani. Ez felér egyfajta post humus népszámlálással, ami a zsidóság körében, a vallási kötelmektől függetlenül is, enyhén szólva, rossz emlékű. Utálnám adott esetben azt a megközelítést, hogy lesznek hősi halottak, és még hősebb halottak. Azt pedig a történelem igazolta, hogy még komoly informatikai világcégnek is volna miért bocsánatot kérni a II. világháborús népesség-nyilvántartási rendszer rendeltetése miatt. Orbán Viktor tehát egy zsidó temetőben ne emlegessen adattárakat. Ez olyan minimális tapintat lenne, ami még egy zsebhoki-bajnoktól is elvárható lenne. Ha már miniszterelnökké választotta a Parlament. Mert a nép nem.

Nem kevésbé furcsa, legyünk csak eufémisztikusak, annak emlegetése, hogy a zsidóság áldozata Orbán Viktor beszédében, olyan tényező, ami nélkül „nemzetünkből nem veszik ki az életerő”. Miért furcsa? Az áldozat legnagyobbika, ha a valaki az életét áldozza. Akár önként, akár kényszer, gyilkosság hatására. A nemzeti életerő, a nemzeti élettér fogalomkörét legtöbbször olyan erők, olyan összefüggésekben szokták emlegetni, amely sokkal inkább a zsidóság kiirtásával, a zsidók ezen folyamatban való feláldozásával kapcsolatosak. S miközben a miniszterelnök szinte természetesen tapaszt némi szépségflastromot a második világégés áldozatainak sosemvolt kitlijére (nem egyszer csupaszon lőtték gödörbe az áldozatokat), egy zsidó temetőben emlegetni nemzeti életerőt, igencsak visszás, és inkább antiszemita megnyilatkozás.

Különösen azért, mert ismertek azok a gesztusok, amiket a kormányfő tett, illetve nem tett.
  • Horthy kultusza és a neohorthyzmus ellen sosem emelte fel a szavát. Holott a templomi Horthy-fétisek avatásánál annak a felekezetnek a tagja is asszisztált, amelynek Orbán Viktor is részese állítólag.
  • Orbán Viktor „elfelejtett” részt venni a Gyöngyösi Márton antiszemita megnyilatkozása után szervezett antifasiszta nagygyűlésen, de másnap egy igencsak antiszemita felhangoktól sem mentes beszédet mondott a Parlamentben;
  • Nem igazán publikus az elhatárolódása Szakály Sándor értékelésétől, mely szerint „csak” egyszerű idegenrendészeti kérdést oldottak meg a Gestapo szaktanácsai alapján a zsidókat a halálba deportálók;
  • Alkalmasint nem hogy nem határolódott el a Szakályt megvédő Boross Pétertől, hanem a mostani beszédén biodíszletként megjelent az említett politikus is;
  • Nem igazán publikus Orbán Viktor elhatárolódása Novák Előd legutóbbi rasszista megnyilatkozásától, de a Jobbik korábbi antiszemita megnyilatkozásaitól sem;
  • Nem tudunk arról, hogy valaha is elítélte volna a belügyi erők biztosító jelenlétét a gárda utódszervezeteinek avatásán;
  • Orbán Viktor nem lesz jelen kedden az auschwitz-birkenaui tábor felszabadulásának 70. évfordulója alkalmából, Lengyelországban rendezett megemlékezésen. Holott kiváló alkalom lenne arra, hogy kormányfői szinten határolódjon el a magyarországi antiszemitizmustól;

S ezek csak kiragadott példák. A legutolsóhoz hozzá tartozik az is, hogy január 27.-e 2005 óta a Holocaust áldozatainak emléknapja. Az ENSZ döntése alapján. Miközben, sajnos, elég sok, szinte túl sok jel mutat arra, hogy a zsidóságra a miniszterelnök, mint bármikor előrántható céltáblára gondol. Orbán Viktor maga mondta egyszer, hogy a tetteit és ne a pofázását figyeljék. A tettei és gesztusai továbbra is a weimari szakácskönyvet idézik. Így a szavai visszásak, és üresen konganak a múlt áldozatainak halott szemgödreibe nézve. Ezer év minden áldozatával szemben méltatlanul.

És ön, senor, együtt védené ezt a földet olyan emberekkel, akiknek szintén mindennél fontosabb az Államok szabadsága. Egy zászló alatt véreznének, meghalnának, és maga szerint ők gringók, ami egy csúfnév. A zászlók alatt csak egyfajta vér folyik ki: ez pedig piros, és semmi más.
(Rejtő Jenő: A Néma Revolverek Városa)

Andrew_s

2015. január 25., vasárnap

DEKA-nk lett. De jó!

Mit is akartunk? Hmmm...
Fotó: Gépnarancs / Pepita Ofélia

 Megalakult a Demokratikus Kerekasztal (DEKA). Rendben, kipippantva. Lett még egy ellenzéki-szerű formáció. Nem voltam ott, csak olvastam a tudósításokat, híreket. Lehet azt mondani, hogy kívülről könnyű kritizálni. Rendben, kipippantva. Miután ezeken a tiszteletkörökön túlestünk, akár el is gondolkodhatunk azon, hogy mi várható el a DEKA-tól.

Előre bocsátva azt is, hogy számos elemző fogja még megmagyarázni a tudnivalókat éppen úgy, mint a gondolnivalókat a létrejött szerveződéssel kapcsolatban. Amiről az első tudósítások egyike azt mondja: „Nem párt, nem egylet, nem szövetség és nem klub – a kiművelt emberfők olyan gyülekezete, amelyben közös dolgainkról lesz szó”. A DEKA Facebook-oldalán eközben ezt olvashatjuk az alakulásról: „Demokratikus Kerekasztal (DEKA) elnevezéssel társadalmi, szakpolitikai párbeszéden alapuló fórumot hoztak létre ismert baloldali közéleti szereplők vasárnap Budapesten”. A lényeg nem különbözik. S igen, ismerem a tüntetések kapcsán is elhangzott érveket. Amelyek szerint előbb megalkotják a keretet, és aztán azt megtöltik, és majd akkor kiöntik a népek elé. Mert ők kidolgozzák, ők tudják, ők sejtik, és papírra vetik. A megfogalmazott céljuk? Nos: „Céljuk, hogy más hasonló, nemzeti minimumokat kidolgozó kerekasztalokkal együtt közös jövőképet alakítsanak ki Magyarországról”. Ez nagyjából a „majd megmondjuk, ha majd mi is rájövünk” kategóriája,

Egészen pesszimista olvasatban tehát azt sem tudjuk mi jött létre, és egészen pontosan mi végre jött létre, de azért jól hangzik. Kevésbé pesszimista, de némileg cinikus olvasatban azt mondhatnánk: kösz, de ilyet már ettünk. Ha másutt nem, akkor Balatonszárszón. Ott, a választások előtti évben, 2013-ban igazán kiművelt emberfők gyülekeztek. Magánrendezvényre meghíva, és egy nyilvánvalóan elitista névsor alapján. A választási eredményről Farkasházy Tivadar nyilván nem, de az ellenzék értelmiségileg beltenyésztett szekértábora, a hétköznapok hőseit megszólítani képtelen, vagy talán nem is akaró kommunikációja okvetlenül tehetett. Beillesztve a „kiművelt emberfők” akkori összejövetelét abba az ívbe, ami szinte triviálisan vezetett a 2014-es ellenzéki buktához. Ami nem jelenti persze azt, hogy az értelmiség alanyi jogon csak hülye lehet. Ámde! A zembereket a teoretikus okosságokon kívül sokkal jobban érdekli a holnapi kenyerük.

Lehetne még azon is polemizálni, hogy érdekes kerekasztal az, ami hosszúkás, és mögötte négy töprengő alakítja vezérkart. S amelyhez odajárulnak a különböző felszólalók. Ismertek és kevésbé ismertek. Miközben az elnökség kétségtelenül ismert személyiségekből tevődött össze. Köztük foglalt helyett például Majtényi László is, akinek tudását igazán arcátlanság lenne megkérdőjelezni, miközben olyanokat mond, hogy „az ellenzék a Nemzeti Együttműködési rendszerben NEM NYERHET választást”. A diagnózist igazán elfogadhatjuk tőle. Ám mit ajánl? Ezt: „Nem a választások megnyeréséről kell fantáziálni, hanem szabad választásokat kell követelni!”. Rendben. Már csak az lehet érdekes, hogy kitől, hogyan, milyen alternatíva megjelölésével, és mikor? Az alternatíva megjelölésének hiányába már belebukott párszor az ellenzékiség. Pártként és tüntetőként egyaránt. Mikor? Majd egyszer. Kitől? Jó kérdés. Leginkább attól a hatalomtól, amelynek ez nem érdeke. Hogyan? Még jobb kérdés. Megpróbálom elképzelni Majtényi Lászlót, amint gyujtó hangú beszédet mond a tízezres tömegnek, amely nevét skandálva pajzsra emeli, és százezrekre duzzadva, elindul követelni. Bármit. Majtényi László vezényletével. Szóval! Megpróbálom elképzelni, de nem megy.

Nem azért nem megy, mert nem adok neki igazat, vagy lebecsülöm az ismereteit. Egyszerűen nem tartom olyan alkatnak, aki meg tudná ezt ugrani. Bármilyen nagy tudású elméleti szakember is legyen különben. Alkalmasint a 2015. január 14.-én kelt felhívás, most az elnöki asztalnál ülő, aláírói esetében sem sokkal sikeresebb ez a fantáziagyakorlás. Anno, még a választások előtt, ilyesfajta minimumelvárásként fogalmaztam meg:

  1. Világos, mindenki számára elfogadható, közös platformról támogatható politikai és gazdasági program;
  2. Az előbb említett program világos, az átlagemberek szintjén is mindenki számára érthető kommunikációja;
  3. Az emberek meggyőzése arról, hogy az Orbán kormányt nem csak technikailag lehet, de hosszú távon is érdemes leváltani;
  4. Az előző pont teljesülése esetén az emberek meggyőzése arról, hogy a megvalósításhoz el kell menniük szavazni;

A 4. pont értelemszerűen ma nem okvetlen a szavazás, hanem tüntetés, bármi ellenzéki megmozdulás lehetne. Mert nem vitatva az egyes összejövetelek szervezőinek jó szándékát, azért egyszerűbb lenne először tisztázni szűk körben, akár a nyilvánosság kizárásával, hogy mit akarnak. Talán akkor kimaradhatott volna az, hogy például, a nyilvánvalóan léket kapott kölcsönös bizalom jeleként, Nagy Navarro Balázs mintegy előre figyelmezteti a DEKA-t a mutyiktól való távolmaradásra. Aztán, miután meg van a „mihez”, akkor a feladathoz meg lehet alkotni valami programszerűséget, és aztán a feladathoz, és a programhoz keresni meg az alkalmas embereket. Az ügyes, okos emberek előzetes megtalálása, kiültetése szinte „csak úgy” az lehet ott helyben nagyon lelkesítő, mondhatnak nagyon okos és igaz dolgokat. De elsősorban egymásnak. A gombhoz vart kabát megoldása azonban már 2014 áprilisában sem jött be. Pusztán gondolatkísérletként meg kellene próbálni egyszer nem fordítva ülni az ellenzéki éjjelire. Hátha működik. S addig, amíg van éjjeli. Habár a lassú, ámde biztos önszalámizások után az ellenzéknek talán nem is ez a legfontosabb kérdése. Sokkal tolakodóbb az a kérdőjel, hogy van-e egyáltalán ellenzék, ellenzékiség? S amennyiben van, akkor az csak elitista klubfoglalkozásokra képes?

Andrew_s

Orbán a szaúdi listán túl

Fotó: Mohammed Mashhur/AFP/Getty Images
Abdallah bin Abdel-Aziz királyt csütörtökön éjjel érte utol a halál. Akinek az első hírek felröppenésekor nem ugrott volna be kapásból az illető személye, mostanra az is alighanem tudja: ő volt Szaud-Arábia iralkodója. S mert a királyságot másnap is ki kell nyitni, már az utóda is megneveztetett. A világ látszólag megy tovább, és a távoli királyság egy centivel sem került földrajzilag közelebb.

A hírek is kavarognak tovább. Már Abdallah-király halálhírével kapcsolatban sem teljesen jutottak a magyar hírcsatornák egységes álláspontra. Az MTI nyomán hírt közlők például az említett csütörtököt emlegetik. Miközben a magyar miniszterelnök közel-keleti utazását említő MNO azt közli, hogy „szombaton számos ország vezetője érkezik a sivatagi királyságba, hogy megemlékezzen a pénteken elhunyt Abdalláh bin Abdel-Azízról”. Azonban, ha az említett pénteki időpontra keres rá valaki, akkor azt találhatja, hogy szinte mindenütt az olvasható, ahol Havasi Bertalannak, a a Miniszterelnöki Sajtóiroda vezetőjének, különben szintén az MTI-n keresztül közzétett nyilatkozatára hivatkoznak. S bár talán kegyeletsértőnek tűnhet, de azért legalább valaki szólhatott volna az említett sajtóirodistának, hogy valami nem teljesen van rendben a napokkal. Ami zavar alighanem amiatt alakulhatott ki, hogy az éjszaka hosszú, és a hajnali órák már pénteknek számítanak. Az, hogy elsőre az MTI csütörtököt mondott, akár jóhiszemű tévedés is lehetett.

A király halálának bejelentésekor egyben azt is közölték, hogy az új uralkodó Szalman Al Abdul Aziz Al Szaúd lesz. Ezt a hazai hírek, és a külföldi lapok, például a The Guardian honlapján olvashatók alapján sincs másként. Mely utóbbi helyen különben azt a pletykát is emlegetik, hogy a koronahercegnek egészségügyi problémái lennének. Az elhunyt királyt pénteken, a helyi hagyományoknak megfelelően eltemették. S csak remélni lehet azt, hogy az óvatos reformernek tartott szunnita, és ezért a siita fundamentalistákkal mérsékelten jó viszonyt ápoló uralkodó szándékai ne kerüljenek ad acta. Még akkor is élhet ez a remény, ha az említett reformpolitikát az ottani „szövegkörnyezetben” kell értelmezni. Miközben az, innen nézve, és például a blogger-korbácsolás optikáján át szemlélve esetleg nem is tűnik sem humanistának, sem reformernek.

Azzal sincs különben semmi baj, hogy a magyar kormány részvétét nyilvánítsa, és delegálja magát a gyászesemény alkalmával. Azzal sincs ilyen esetben probléma, ha ez a miniszterelnök személyes odaröppenését jelenti. A temetés után egy nappal érkezni azonban aligha a gyászszertartáson való részvételt jelenti. Márpedig a Havasi-nyilatkozat szerint: „szombaton számos ország vezetője érkezik a sivatagi királyságba, hogy megemlékezzen a pénteken elhunyt Abdalláh bin Abdel-Azízról”. Ezzel szemben másutt ennél sokkal kevésbé szemforgató módon fogalmaznak. A Voice of America például kendőzetlenül közli: az új királlyal mennek találkozni azok, akik most Szaúd-Arábia felé igyekeznek. Közöl egy jelenléti ívet is azokról, akik megjelentek. Ebben a felsorolásban azonban Orbán Viktor neve hiányzó tétel. Így még az sem kizárt, hogy a magyar kormányfő tényleg egy követ ment elhelyezni az elhunyt király különben jeltelen sírján, miközben mások az új királlyal kezdték meg a tárgyalásokat a hogyan továbbról. Gyanítom azonban, hogy inkább arról lehet szó, hogy a magyar miniszterelnök egyszerűen nem számít.

Abban az értelemben nem, hogy megemlítsék a jelenlétét. Így elmondhatja, hogy igazi antimatematikussá vált: se nem oszt, se nem szoroz. Ezen sajnálkozni illene, de szinte megkönnyebbülhetünk is akár a dolgok ilyetén alakulásán. Mert elképzelem, hogy megjelenik, fogadják, nyilatkozik és interjút ad. Majd azt olvasom, látom: zsebre dugott kézzel jattol az új királlyal, és közben az iszlám területekről érkező menekültek rémességéről tart kiselőadást Rijádban. Esetleg a keresztes lovagok zászlaját is meglengetve. S akkor inkább legyen jelentéktelen pont a magyar miniszterelnök, mintsem az egész országot porig alázó, nevetségessé tevő gesztusoknak legyen a világ szem- és fültanúja.

Andrew_s

2015. január 24., szombat

Makovecz lesz a Melocco-i semmi

Olvasgatva a híreket, látom ám, hogy a Nemzet Művészének 2014-ben megválasztott (kinevezett?) szobrásznak eldurrant a nulla. Pontosabban, talán mert a pénze fogytán, arra gondolt, hogy kéne már valami igazi nagy magyarnak szobrot állítani. Így aztán városképi ötletelésbe kezdve, Melocco Miklós megszoborná Makovecz Imrét a Nulla helyibe.

Valamit mindenesetre tudhat a szobrász, ha már meg is tervezte az emlékművet. Netán valami fülest is kapott. Mondjuk eképpen: „Kedves Miklósunk, van pár felesleges milliónk. Nem akarnál dolgozni? Naaa...! Csak egy kicsit?”. S erre a Nemzet Művésez, miként az a nemzeti szobrászhoz illik, gipszet, vésőt, vonalzót és plajbászt ragadott. Kivonult a pusztába, ahol negyven napig böjtölt, és visszajött a sugallattal: „Makovecs emlékmű köll!” Mindjárt meg is tervezve hozta magával a pusztából, mert egy sugallatra a legjobb igazolás az, ha az eredményét bemutatják. Van, aki olyan intelmekkel lesz gazdagabb, hogy aszondja: „Ne csinálj magadnak faragott képet, és semmi hasonlót azokhoz, a melyek fenn az égben, vagy a melyek alant a földön, vagy a melyek a vizekben a föld alatt vannak” (2 Moz 20,4). A szobrász úr meg a Makovecz Imre-emlékmű tervével. Tanulság: keveset vándorolt Melocco Miklós a pusztában. Ellenben a nap azért csak megsüthette kissé.

Olyasmiket mondott állítólag, hogy „ha Kossuthnak járt a mauzóleum, Deáknak nagy emlékmű, Makovecz kortársunk ugyan, de volt akkora, mint ők, nem kaphat incifinci emlékművet”. S akkor most elkezdtem elképzelni, amint a kor-, és kevésbé kortársak köreiben elkezdődik a méricskélés. Mert nem tudom, hogy az említett Kossuth vagy Deák hány centiméter magas lehetett, de a nemzet szobrásza csak erre gondolhatott. Így aztán most a nem túl magas miniszterelnök el is szontyolodhat. Melocco Miklós akkor sem csinál neki, róla szobrot, ha megfeszül. S kihúzza magát. Bár a felelősség alól még sikerülhet. Miként Kossuth is több földrésszel odébbról gondolta megoldani az általa itten hagyott ország problémáit. Ezzel szemben Deák itt próbálta meg kihozni a lehetőségekből a maximumot. Miközben mindketten politikusok voltak. Makovecz Imre ezzel szemben építész volt, és nem politikus. Annyira nem, hogy ugyanazon az egyetemen tanult, nagyjából ugyanakkor, amikor iskolatársait az 1956-os eseményekben való részvételért kicsapták, meghurcolták, illetve halálra ítélték. Míg Makovecz a jelek szerint sikerrel kimaradt mindebből.

Amellett se háborúba nem sodorta, de fel sem emelte az országot. Amitől persze nyugodtan tegye ki Melocco Miklós a saját pénzén megfaragott kisplasztikát az ő kedvenc építészéről, ha kedve tartja. A saját előszobájába, vagy valamelyik naccságoséba. Az utóbbiba az ő pénzén. Közpénzen ne álmodozzon. Arra ott vannak a politikusok. A szobrász maradjon a vésőjénél. Az építész meg a tégláknál. Esetleg a fahasáboknál. Jut eszembe! Az építésznek nem állít elég emléket az az épület, amit megalkot, illetve megtervez? Nem mintha nagyon oda lennék Makovecz Imre építészeti stílusáért, de nyilván remekbe ívelt lehet, annyi helyen láthatók az épületkísérletei. Azok, mert tőle származik, 2002-ből az idézet: „Kezdettől azt az egy épületet szerettem volna megépíteni, amely az emberiség kezdete előtt már állt”. Kár, hogy a geológia-órákon hiányzott ezek szerint, mert akkor talán nem fából és téglából építkezett volna. Mert például a Vezúv garantáltan elég régi építménye Gaia-nak. Az azonban a személyes tetszésindextől függetlenül igaz, hogy az építészre vagy emlékeztetnek az épületei, vagy szobor-állítással is kár rá a pénzt költeni.

Függetlenül attól, hogy a nagy Nullát ettől még visszatehetik a Clark Ádám tér közepére. Ott legalább mindenki láthatja, hogy ím, e helyről számoljuk a távolságokat. Bár, most meg a nulláról jut eszembe valami. Lehet, hogy Melocco Miklós egyfajta kritikát fogalmazott meg a mostani emlékmű-tervvel. Azzal, hogy Makovecz Imre vegye át a Nulla helyét. A nulla ugyanis az egyik leglogikusbb szám. A körbe kerített semmi. De Makovecz ebben az esetben sem a legjobb választás. Kortárs politikusaink között sokkal jobb jelöltet is találhatna erre a szerepre. A semmi megszemélyesítésére.

Andrew_s

2015. január 22., csütörtök

Egyházperselyes vasárnap-lobbi?

A kedélyek nem nyugszanak a vasárnapi kötelező zárva-tartás körül. Az újabbnál újabb rendeletértelmezések közepette megjelent az adópolitikai érvrendszer is. Mert azért van abban is némi ráció, hogy újabb adók kivetésének lehet elébe nézni. Bár Varga Mihály jelenleg tagadásban van. Azt meg mindenki döntse el, hogy hisz-e a kormányzat bármelyik tisztviselőjének.

Azért persze megfontolandó ez a hit annak fényében, hogy a vasárnapi bevételkiesés után befizetett ÁFA sok esetben nettó kiesés. Aki ugyanis vasárnap este menne el a pláza-mozik egyikébe, az vasárnap menne el. Még akkor is, ha aznap délelőtt templomban járt. Ha számára az a pihenés, kikapcsolódás, akkor nyugodtan lehet az az úr, vagy úrhölgy, aki a hetedik napon, akként pihen meg, hogy moziba megyen. Az a fajta érv, hogy „majd megveszi szombaton”, az a legtöbb szolgáltatás esetében bukik. A szolgáltatások jó része opcionális és nem kötelező. De nem is túlélés záloga, mint az akár szikkadt zsemle. Aminek rágcsálásán szívesen tetten érhetnék a kormányzati politikusokat. Bár azok, akiknek telik saját kikötőre, nem biztos, hogy gumiszerű, vagy szikkadt másnapos zsemlére kell, hogy fanyalodjanak. Akár vasárnap sem. Mert nekik, de szinte csak nekik, működik a magyar gazdasági csoda és modell.

S miközben vannak némi kételyeim Varga Mihály azon kijelentése kapcsán, hogy nem lesznek új, vagy emelt adók a bevétel-kiesés pótlására, a szolgáltatások zárva tartása egyéb kérdéseket is felvet. Azon túlmenően, is, hogy egy választáson sosem mért, hétköznapi értelemben mérhetetlen, a vallásos érzelmekkel leginkább csak politikai előnyökért dobálódzó parlamenti halmaz milyen alapon ugat bele az üzletek nyitvatartási rendjébe. Egy elvileg szekularizált országban, ahol jelenleg, elvileg, még nem az egyház csóválja az országot. Nem feledve, hogy bigotték baromi egyszerűen megoldhatnák a lelki válságukat. Ne menjenek vasárnap bevásárolni, moziba, sehova. Üljenek otthon és morzsolgassák az perceiket, szemük sarkában az önmeghatottság könnyeit, vagy amit akarnak. De természetesen szigorúan otthon.

Mert szeretném, ha a vasárnap kötelező zárórát mindenféle szolgáltatásra kiterjesztenék. Ha már belekezdtek, ne ismerjenek megalkuvást. A legfőbb ideje lenne, ha a pszichológiai szolgáltatások széles spektrumára is kiterjesszék. Márpedig a vasárnap csúcsüzemben működő ilyen szolgáltató helyek, mondhatni szellemi plázák nem mások, mint a templomok. Micsoda szemét dolog az egyháztól, hogy a templomjárásra lelkileg kötelezettek beállítottságával visszaélve elszakítják az oda zarándoklókat a családi tűzhely melegétől. Felkelésre, felöltözésre és akár még utazásra is kényszerítve azokat, akik otthon heverhetnének ez alatt az idő alatt. A fiatalabbak talán még vétkezhetnének eközben a népszaporulat fellendítése érdekében. Vagy hamarosan a külön adók elöli menekülés érdekében. A megtakarított, és ezzel a családi zsemle-gumírozásra fordítható perselypénzről nem is beszélve.

S lehet, hogy itt a titok nyitja. Szó nincs itt CBA-ról meg semmi másról. Lehet, hogy pont az a nagy motivátor a kormánypárt klerikális platformja esetében, hogy növekedjék az egyházi bevétel. Ha tehát a templomok nyitva maradnak vasárnap, akkor az ékes bizonyítéka lehet a pénzéhségnek. Valamint annak, hogy az egész zárva tartósdit ez az egy tényező motiválta: minél több embert terelni be formális, vagy informális eszközökkel azon szolgáltatókhoz, ahol az egyház szedi a bevételt. Közvetlenül. Nem egy esetben mindenféle nyugta és számla nélkül. Ezért aztán az egyenlő elbírálás jegyében igazán elvárható lenne, hogy a templomok és egyházi intézmények vasárnap legyenek zárva. A hét többi napján pedig minden egyes persely mellé állítsanak oda valakit, aki a NAV-hoz közvetlenül bekötött masinálval képes erről nyugtát adni.

Ha pedig a nagyon záros jövőben nem kezd el a KDNP névvel ellátott klerikál-lobbista banda az ilyen irányú egyenlő elbírálás érdekében fellépni, akkor menjenek a fenébe. A kijárási tilalmukkal együtt. A pokolra nem kívánom őket. Egyrészt azért, mert Bosch Jeromos festményei alapján nem olyan hely ahova akár politikusokat kívánnám. Másrészt, ha hinni lehet a vallásos előrejelzések kritériumrendszerének, akkor amúgy is odakerülnek. Kevés cinikusabb, az érzelmekkel jobban visszaélő és diszkriminatív csürhét találni, mint az élet védelme jegyében díszmadarakra vadászó díszpinty bandája.

Andrew_s

2015. január 19., hétfő

Menekült-ügyi fasizmus üveggyönggyel

Orbán Viktornak a gazdasági bevándorlókkal kapcsolatos kijelentése ellen tüntettek. Egyébként érthetően. A miniszterelnök ugyanis kétségtelenül nem fogalmazott pontosan. Hol országosan, hol az EU szintjén húzta meg a határokat. Miközben pár pontot szintén kifelejtett rögzíteni az ő határtalan bölcsessége ellenére.

Ha ugyanis cseppben a papucs-álatka, akkor az uniós határokon belüli rugalmas értelmezhetőség mennyire értelmezhető rugalmasan regionálisan és az időben. Időben például bajon hányadik generációs állampolgár az, aki már nem számít gazdasági bevándorlónak? A történelem során meglehetősen sokan keveredtek ide ugyanis kifejezetten gazdasági menekültként. Különösen a háborúk és járványok után, amikor az elnéptelenedett területek kiváló egzisztenciális lehetőséget nyújtottak a felvirágoztatás időszakában. Amikor az újjá szerveződő faluközösségek bőven el tudtak tartani több patkolókovácsot, vályogvetőt, és a földek több földművelőt, mint a pusztítás időszakában. Ilyenkor igen komoly népmozgások játszódtak le. Úgyhogy igen hasznos lenne azt a generációs küszöböt lerögzíteni. Nehogy esetleg kiderüljön valamelyik Szakály-osztályú népesség-számvevő tekintetes nagyságosnak, hogy legfőbb ideje lenne idegenrendészetileg a Dunába továbbítani néhány ezer embert. Pusztán, mert a felszármazottai között volt egyszer valaki, aki egy éhínség elől menekült ide gazdaságilag.

Területileg pedig azért is jó lenne körülhatárolni a miniszterelnök guminő-öleléshez hasonlóan stabil fogalmi zavarait, mert esetleg még valakinek eszébe jutna az a bizonyos papucsállatka. S arról véve példát, akként találna dönteni, hogy az ő kicsi cseppjében nemhogy a tenger ne képviseltesse magát, de még egy kóbor vízmolekula se tévedjen be. A végén még felhatalmazva érezné magát, hogy az ő faluját, városát, megyéjét lezárja a „kívülről jöttek” elől. Nem mintha erre ne lennének már most is kezdeményezések. De most simán a „rasszista” és „fasiszta” jelzőkkel illetik az illetőket. Holott nyilvánvalóan csak megelőzték esetleg a korukat. Azt a korukat, amelyben Orbán Viktor által is nemzeti nagykorúvá és a Turul hites szablyahordozójává üttetnek. S nem korbáccsal. Ezért aztán a miniszterelnök igazán megtehetné, hogy hangolja, pontosítja a mondandóját.

Ha pedig már lendületben van, esetleg a gazdasági bevándorló fogalmát a mindennapok szempontjából is célszerű lehetne pontosítani. Azt ugyanis elég életszerűnek tekinthetjük, hogy az, akinek ellőtték az otthonát, ott keres menedéket, ahol tud. De egy olyan országban, ahol jelenleg a közrabszolgasággal is a keresletszűkített defláció felé dübörög a gazdaság, nem életszerű a gazdasági menedék-keresés. Az éhenhalás elől a nincstelenségbe menekülni ugyanis jelenthet árnyalatnyi különbséget, de nagy karriert nem igazán. Annak ellenére, hogy az ország legalább csodadoktorokban bővelkedhet. Ott ülnek mind a rokkantak rehabilitálásáért felelős bizottságokban, Ahol is egyetlen tollvonásukra lábak nőnek, és szemtengelyek egyenesednek kifele.

Midőn pedig már sikerül a gazdasági menekült fogalmát tisztázni, akkor jöhet a nagy kérdéskör a gazdasági ellenmenekültekkel kapcsolatban. Azokkal kapcsolatban, akik a kormányzatnak adakozásukért cserébe letelepedési engedélyt és ezzel az EU-n belül gyakorlatilag szabad mozgásteret nyernek. Ezek trójai faturulnak használhatják az országot. S talán nem véletlen a múlt évi rekordbevétel sem ezekből a kötvényekből. A számuktól függetlenül azért érdekes lenne a kormányzat viszonya ezekhez az ideérkezettekhez. S az is érdekes kérdés lehetne, hogy amennyiben az általuk kiperkált jelentékeny pénz a hatalmat szolgálja, akkor vajon a hatalom mennyiben számít gazdasági menekültnek? Amennyiben a pénzért cserébe esetleg állampolgárságot is kapnak, akkor a „haza mennyire eladó” Orbán Viktor szerint. S amennyiben ilyen formában eladó, akkor az a haza kiárusítása, vagy simán árulása a kormányzat szerint? Esetleg csak simán az EU-s tagsággal való csencselés? Ha már rézgyűrűkkel és üveggyöngyökkel snassz lenne a kiállnia a kormányfőnek a piac sarkára.

Andrew_s

2015. január 18., vasárnap

Orbánia pávai kettőse

A pávatánc nem egészen tudom, hogy milyen ritmusra táncolódik, és egyszerre hányan kellenek hozzá. Bár, mint azt a miniszterelnöktől tudjuk, ő ebben profi. Így igazán hagyatkozhatunk rá. Márpedig szerinte, és kedvenc Századvég-főnöke szerint láthatóan egy emberes tánc, de a tudathasadás elengedhetetlen kellék a profi műveléshez.

G. Fodor Gábor esetében ez viszonylag egyszerűen tetten érhető, hiszen saját blog-bejegyzésében hívja fel táncra az olvasókat. Itt először a „baloldali sajtómunkások” kedvéért összeszedi mindazokat a sajtó-értékeléseket külföldről, amelyek Orbán pillanatnyi szerencséjét méltatják. A devizahitelek forintosításának ugyanis nagyjából szerencse-faktornyi köze lehet a svájci nemzeti banknak abbéli döntéséhez, amivel a lovak közé dobták a gyeplőt. Egy esetet leszámítva. Azt, hogy Orbán Viktornak a múltkori családlátogatás alkalmával valaki megsúgta Svájcban, hogy nagyjából milyen gazdasági döntések várhatóak. De, bizonyítékok híján, ezt hagyjuk ki a számításból. Maradjunk a szerencsénél. Kevésbé látszik sikamlósnak, s G. Fodor bejegyzése szempontjából nincs is jelentősége. Pávatáncilag nincs. Azt ugyanis senki nem vitatja, hogy az ott említett Financial Times, Economist és a többiek valóban közölték azokat a gondolatokat, amelyek idézésre kerültek. Az azonban egy érdekes állapot lehet, közel a manifeszt skizofréniához, hogy a most idézett források jó részét simán lesöpörték az asztalról, amikor a magyar kormányzat orbitális baromságairól írtak. Ahogy az is kevés visszhangot kapott a magyar sajtóban, hogy annak idején a The New York Times is megemlékezett a Kósa-Szijjártó páros forintingatási akciójáról.

G. Fodor költői felszólítására, miszerint „Van kérdés?”, valójában ez irányban lehetne tudakozódni. A saját blogján az említett úriember például kifejtős esszét írhatna arról, hogy milyen érzés lehet egyedül kettőst táncolni? Ugyanott kitérve arra, hogy mennyit kell keresni, és abból mennyit kell félretenni ehhez a tánchoz? No meg ahhoz, hogy eközben valaki teljesen hülyét, hiteltelen szakmai nullát csináljon magából. Mert azt nem vitatom, hogy minden diktátornak szüksége van talpnyalókra, de diktátori talpnyalónak lenni nem nyugdíjas állás. A történelem tanúsága szerint nem. Mert a gerinctelen lojalitás értékes, de egy idő után kellemetlen is lehet. Még akkor is, ha a jelen napok pillanatiban maga Orbán Viktor erősítette meg: a pávatánca valóban egyszemélyi kettős tánc. S nem azzal, hogy szerinte most olyan szerénynek kellene lennie, mint az ibolya. Ez ugyanis egyértelmű szóvirág. Még akkor is, ha feltételezem: ismeri az ibolyát. Mint olyan kis, liláskék virág izét, amit jól nevelt férfiak olykor csokrétában adnak a hölgyeknek. Szóval: elhiszem, hogy Orbán Viktor látott már ibolyát. Legalább fényképen. De a „szerénység” az ő esetében csak leírt karakterek halmaza, amit a nyilatkozat kedvéért kimondani is megtanult.

Az azonban már egy sokkal érdekesebb tünetegyüttes egyik részhalmaza lehet, amikor olyanokat fejteget az Európai Unión belüli migrációval kapcsolatban, hogy: „egy, közös akarattal létrehozott gazdasági téren belül mozgunk”. Tehát szó nincs szerinte arról, hogy az EU-n belül „A” országból „B” országba menetelők kivándorlók lennének. Így aztán meg is nyugodhatunk abban, hogy bár nagy baromságot mondott a bevándorlókkal kapcsolatban, a későn mozduló ellenzék a kormányfő fenséges árnyékára vetődött. Ha azonban komolyan venné bárki azt, ami Orbán Viktor magyarázkodásából, a korábbi kijelentések élének tompításából következne, akkor nyilvánvalóan nem csak a Londonba és máshova irányuló magyar gazdasági exodus, de az ide érkezők sem számítanak bevándorlóknak. Az EU-n kívüli országokból érkezők esetében pedig majd a nagybecsű vezár kegye fogja eldönteni, hogy ki a gazdasági menekült, és ki az, aki az életéért futott. Elvégre, mivel a megélhetéséért munkát fog keresni, az utóbbiakra is pillanatok alatt rásüthető, hogy tulajdonképpen gazdasági menekült.

A másik oldalon pedig ott sorakoznak a miniszterelnök azon megnyilvánulásai, amelyekkel a szélsőjobb előtt rángatja az EU-szkeptikus madzagot. Az ugyanis nem rémlik, hogy Orbán Viktor elítélte volna az EU-s zászlók kitiltását a Parlamentből. Ahogy Kövér másik megnyilatkozása, a világháborús víziók miatt sem szóltak szalagcímek a kormányfői tiltakozásról. Nemkülönben Szaniszló Ferencnek a szintén világháborút, és az egész EU-tól való elszakadást idéző kijelentései miatt. Amivel kapcsolatban az sem kifogás, hogy az egy TV-műsorban hangzott el. Azt követően, hogy Orbán Viktor szerkesztőségi eligazítást tartott, semmiképpen sem kifogás.

Nagyon úgy néz ki tehát, hogy a miniszterelnöknél is valami sajátos tudathasadás van. Amikor kritikát kap az EU-ból, akkor akár ultranacionalista, háborúhoz közeli retorikát is megenged magának, míg abban a pillanatban, amikor szájon csapják, akkor mindent másként kell nála érteni. Bátran megmagyarázva, hogy amit maga mondott, az sem úgy van: „Tecciktudni tanitónénik, bácsik, én nem úgy gondoltam, hogy mindenkinek ló..t hátulról, mert én csak lótenyésztés jelentőségére és az ahhoz szükségesekre akartam emlékeztetni”. Bátran kiállósan. Ahogy bátran bevállalja a kormányzati döntések következményét. Öt év kormányzás után is az elődjére mutogatva. Pávatáncosan. Egyedül is kettőst járva.

Andrew_s

2015. január 17., szombat

Andrassew Iván a fények között

Fotó: EISimay
2015. január 14.-én a világ humanizmusa szegényebb lett Andrassew Iván jelenlétével. 62 évesen, súlyos betegség után hagyta itt a földi létet. Egy utolsó, vagy talán nem is utolsó beszélgetésre jöhettek össze vele a barátok, rokonok, ismerősök és tisztelők. Budapesten. Fejtő Ferenc szobránál.

Gyújtani egy mécsest, és vinni messze a lángokat. A lángok emlékét. Egy beszélgetés után. Andrassew Iván szellemében, Andrassew Iván szellemével. „Hivatalosan” Németh Péter, a Népszava főszerkesztője és Iványi Gábor lelkész, a Magyar Evangéliumi Testvérközösség vezetője köszönt el tőle. Nem búcsúzva, mert Iván sem kért a hivatalos búcsúztatókból. S alighanem elégedett lehetett. Tényleg nem a búcsú, hanem inkább az emlékek uralták a gondolatokat.

S a lángok. Az emlékek képletes, és a megannyi gyertya, mécses valós lángjai. A fény lángjai. A fényé, mely körülvette. A fényé, melyet a képen keresztül lelke is befogadhatott. A fényé, mely világítson ott, ahol a barátság, a szeretet nélkül az örök sötétség honol. Az fény, mely befogadja az elköszönők lelkét, és amely útjára bocsát, ha ismét e sártekén van dolgod.
 
A fény lángjai
Fotó:EISimay

Andrassew Ivánért. Élt 62 évet.

Andrew_s

Orbáni Párt-eligazítás a médiának

Forrás: Varánusz
Csütörtök reggel óta, azaz alig másfél nap alatt nagy utat tett meg az a hír-áramlat, ami Orbán Viktor főszerkesztői értekezletét harangozta be, majd méltatta. Az első hír az volt, amikor a VS.hu több forrásra hivatkozva a jobboldali sajtót érintő pénzelvonásról írt. S eljutott oda, hogy Bencsik András nagyjából elmondta a lényeget.

Ugyanakkor az is jellemző, hogy maga a találkozó közel egy héttel korábban volt, mintsem a hírek szivárgása elérte volna a sajtót. Ami szép teljesítmény, ha azt vesszük, hogy a médiaiparban dolgozók vettek részt a megbeszélésen. Beleértve Orbán Viktort is, akinek legfeljebb a média-szereplései érdemelnek némi említést. A kormányzati teljesítménye alig. Tehát ültek a médiamágusok és hallgattak. Illetve dehogy hallgattak. Csupán hallgatási fogadalmat tettek. Másként nem fordulhat elő, hogy szinte konspiratív jelentést lehessen csak olvasni az eseményről. Alighanem most sajnálhatja csak igazán Orbán Viktor, hogy Áder Jánosból köztársasági aláírót fabrikált. Mert ő már rég kiszimatolta volna, hogy melyik vakondnak járt el a szája. De már mindegy. Eljárt, és szivárogtatott. Megszegve a hallgatási fogadalmat. Névsorral és azzal a fő mondanivalóval, hogy a kormányzati hirdetéseknek ezentúl lőttek. Ami nyilvánvalóan komoly segítség lehetett az érintetteknek, és garantált pénzkidobás a hirdetők egy részének. Kíváncsi lennék ugyanis, hogy a Szerencsejáték hirdetései nélkül vajon hányan mennek be a konkurens lottószervező cég fiókjaiba. Legfeljebb a határokon túl tehetik ezt meg.

De most Orbán azt mondta állítólag, hogy coki. Holott, mint tudjuk: az rendeli a zenét, aki fizeti. S azért a jobboldalon sem atombiztos az orbanista lojalitás, ha nincs mögötte néhány millió vagy milliárd. Ám ez legyen az ő problémájuk. A még ellenzékben valószínűleg megígért lelkesedési ellenérték-térítést most, hogy a közszolgálatinak nevezett Orbán-szócsőből hivatalos pszeudo-hirTV lesz, okafogyottnak tekinthette a kormányfő. Joggal. Még akkor is, ha ezt követően a fogaknak csikorgatása lesz esetleg. Az érintettek már olyan szinten kompromittálták magukat Orbán és rendszere mellett, hogy fújhatnak egy tonna tollat. Még akkor is ha nem is szeretika cihát. Így jártak. Hacsak... Hacsak nem valami más zajlott azon az értekezleten.

Márpedig Bencsik András a kormánytól híresen független véleményt megformáló Demokrata főszerkentyűje az MTI-nek azt nyilatkozta, hogy pénzelvonásról szó nem volt. A nyilatkozata alapján a kétórás találkozóra a Parlamentben került sor. Nyilván azért ott, mert kisebb kocsmát nem találtak, és ott mindjárt a koronára is esküt tehettek volna, ha az a kívánalom. Amellett megtudhatjuk azt is, hogy „műhelybeszélgetésről” vala szó ebben az esetben. Ez is teljesen „életszerű”. De tényleg. Mármint akkor, ha életszerűnek képzeljük, hogy az adott piacon akár egymásnak is konkurenciát jelentő cipészek leülnek műhelybeszélgetni, és meg hányják-vetik a műhelytitkokat. Majd megállapodnak az aktuális sarok-divatban és annak árazásában. Normálisan másnap nyakukon lenne a Versenyhivatal. Ám a sajtó az valami más. Ott elvileg holmi etikai minimumnak is hatnia kellene. Még etikai kódexről is lehet némi pusmogást hallani az újságírók körében. Bár egyre halkabban.

Azonban az említett MTI-nyilatkozatban nem is ez a műhelybeszélgetéses kitétel a legigazibb üzenet. Hanem az, hogy Bencsik András, pontosabban a táviratkézbesítő iroda üzenete szerint ezen: „Orbán Viktor értékelte az elmúlt évet, és megfogalmazta az idei kormányzati ciklus kihívásait is”. S akkor most felkérek mindenkit,hogy emlékezzen kicsit az „Új mechanizmus” korszakára. Fiatalabbak kérdezzék meg szüleiket, nagyszüleiket. Fél évszázaddal ezelőtt egy ilyen mondat így hangzott volna: „a pártbizottságra meghívták a megbízható újságíró-elvtársakat, ahol tájékoztatták őket a szocializmus töretlen győzelmének újabb állomásairól, és ahol az elvtársaknak elmondták, hogy milyen viselkedéssel segíthetik a pártot a következő nagy célok elérésében”. Hétköznapi fordításban: „Igazodtok az anyátokat, vagy a farkatokra lépünk”. A gyakorlatban tehát olyan véleménycsere zajlott, ahol bementek a hozott anyaggal, és kijöttek Orbán Viktor véleményével. Már akkor, ha Bencsik Andrásnak hinni lehet.

Természetesen az is elképzelhető, hogy tényleg szó nem volt pénzről. Egyszerűen nem lesz. Ezzel a jobboldali médiumok akár szelektíven megtörhetők, irányíthatók és tönkretehetők. A piac konszolidációja címén koncentrálható, majd egy mozdulattal államosítható a maradék. Bedugva a közszolgálatiak hóna alá. Ahol dezodor se kell. Legalább hamarabb megfulladnak.

Andrew_s