2015. június 24., szerda

Ki fejjel száll a falnak..., az nem feltétlenül bátor

Fotó: EISimay
A menekültüggyel kapcsolatban Orbán alighanem ismét elméretezte azt távolságot, ami a zsákutca végén levő fal, és az ország feje között van. Az utóbbi időben láthatóan egyre több esetben. Most éppen a menekültekre vonatkozó visszafogadási egyezmény kapcsán.

Ez ugyebár arról szól, hogy amennyiben illegálisan érkezik egy bevándorló valahonnan valahova, akkor oda visszapaterolhatják. Így a Magyarországról tovább-tiplizőket hazánkba küldték vissza, ha lebuktak. Márpedig általában lebuktak. Ez azonban annyira nem jelent azonnali, feltétlen, és mindenki feletti hatalmaskodást, hogy évi saccperkb ezer emberről lehet szó. Mármint azokról, akiket aztán tartósan kellene itt elhelyezni. Nyilván azokban a kacsalábon forgó wellness-paradicsomokban, amelyeket az Orbán-kormány, s persze elődei is üzemeltettek a szívesen látott külhoniaknak. Tegyük fel, hogy ez a szám egy ezres. Plusz-mínusz ötszáz. Pesszimistán másfél ezer. Ahhoz képest, hogy a gazdasági exodus kormányának áldástalan ténykedése hatására ennek a létszámnak nagyjából ötszázszorosa hagyta el az országot, mint külföldön dolgozó ténylegesen gazdasági menekült, nem egészen érthető, hogy a miniszterelnök és csahos bandája mire veri a nyálát. Habzó szájjal utálva mindenkit. S harcolva mindenki ellen.

Az a másfélezer tehát önmagában nem is akkora nagy tömeg az országból kimartak számához képest. Vissza nem fogadásuk azonban igen komolyan kiverte a biztosítékot az unióban. Már csak azért is érthető módon, mert a morált jelzi. Pontosabban annak a morálnak a hiányát, mely morál egy megkötött egyezmény betartását tekintené becsületbeli ügynek. Igaz, ehhez becsület is kellene. Azt meg ugyebár ne keressük ott, ahol nincs. Tehát ne keressük a hatalom környékén. Vagy csak erős fenntartásokkal. Feltartott lámpással, hogy el ne szalajtsuk, ha véletlenül szembe jön. Feltartott kezekkel. Fegyveres kísértettel. Ja igen. Biztosítékok. Amelyek kiégtek.

Azt már tudjuk, hogy az osztrák külügyi apparátus mozgásba lendült, és első körön bekérették a magyar nagykövetet. Tekintettel arra, hogy a magyar áruk nyugatra szállításának útvonalába baromira beleesik Ausztria. Erről valószínűleg ugyanúgy elfeledkezett a Fidesz stadionőrültje, mint arról, hogy a gazdasági, munkavállalási céllal hazánkba érkezők zöme a határon túli magyarság útra kelőiből jön össze. De mintha az is kiesett volna a tikkelési fókuszból, hogy Az úgynevezett dublini rendelet (Dublin III.) az EU egyik menekültügyi jogszabálya. Mely unióról azért a nagy szabadságharcok közepette sem árt annyit fejben tartani, hogy elég sok pénzzel támogatták eddig is azokat a fejlesztéseket, amelyek kapcsán Orbán Viktor olyan nagyra van magával és kormányával. Amiből persze az is következik, hogy a pénzek alapadása igen kellemetlen szalagátvágás-hiánytüneteket idézne elő. Súlyosbítva a Fidesz-vezér helyzetét annyiban, hogy kedvenc oligarcháit nem lenne mivel megvásárolni.

Az pedig egyenesen politikai és gazdasági katasztrófahelyzetet teremtene, ha a kint dolgozók a pénzük helyett, egyszer csak, önmagukat utalnák vissza. Bár ez utóbbi veszély aligha fenyegeti Orbán Viktort és kormányát. Aki kint a hazai kecskepornó-színvonal fölé tudta küzdeni magát, az egyhamar nem jön vissza ebbe a politikai kuplerájba. Amelyről maga a miniszterelnök állította, hogy olyan, mint a pornó. Amibe a szkeptikusokkal ellentétben igazat kell neki adnunk. Mert mi más lehetne egy ország, ahol egyre szélesebb rétegek érezhetik baszogatva magukat, és ahol azt, aki nem nyal megszopatják, ám a végén a többség szív mint a torkos-borz. S abban is igazat kell adnunk a kormányfőnek, hogy ezt tényleg nem kell naponta mondani, hiszen a többség a saját bőrén érzi. Nem véletlenül kell a hatalomnak az uniós szelep, mint egy falat kenyér. Az indulatok jó részét elviszik magukkal a gazdasági exodus áldozatai. S nem véletlenül szántak annyi energiát az ellenzékiség megosztására. Egyre újabb gumicsontok arénába hajigálásával, és töréspontok generálásával. Ha ugyanis a közel félmillió, kvalifikált, ám elégedetlen kivándorolt itt lenne, és mögöttük egy egységesen fellépni képes és hajlandó erő állna egy államférfinek tekinthető vezetővel, akkor Orbán Viktornak nem csak a lánya tanulna Svájcban, hanem a lánya papája is húzna ezerrel. Mert már rég megtartották volna azt a bizonyos népszavazást, ahol flaszterkövekkel adják le a voksukat az utcára vonult százezrek.

Ez eddig elmaradt, ám közvetve az uniós szabadságharc „megnyerése” az az közösségi források elapadása, az elszigetelődés, az utazási szabadság ismét bekövetkező korlátozása nyomán még bekövetkezhet. A nagy taktikai csatában Orbánnak megint sikerült a jelek szerint nem csak elmenni a falig, de ott le is fejelnie azt. Márpedig az a fal az egész országnak adja a másikat. S nem azt a falat, amit a Berlinben annak idején épültnél is magasabbra gondolnak építeni. Hanem annak a falnak a kapcsán is egy akkora maflást, amibe beleszaladva sokan beleszédülhetnek. A nyomában keletkező politikai vákuumba és forráshiányba.

Andrew_s

Nincsenek megjegyzések:

Megjegyzés küldése