Pray for Paris' dead now!

Párizs. Terrortámadások. Halottak. Sérültek.

Sajnos nem egy film részletei, hanem a jelen valósága. A hírek kezdetben is száznál több halottról szóltak. Hajnalra a szám már sajnos több másfél száznál. Számos sebesülttel. Köztük több olyannal, akiknél nem esélytelen a statisztikai kategóriaváltás. Cinikusan hangzik? Az. A statisztika mindig is cinikus lesz ott, ahol életeket tartanak nyilván. Egy strigula itt, egy radírozása másutt. A fátylon túl pedig örök vendégségben marad valaki.

A támadások, okkal, beindították a világ hírügynökségeit, kormányzati reagálóit. A kommunikációs reakciók hullámát éppen úgy elindítva, mint a közösségek, államok hivatalos immunrendszereit. Az egyikben sietve hírül adva, hogy minden részvét a párizsi áldozatokért. S legalább ilyen sietve hírül adva azt is, hogy az utóbbi glédában áll, mindenki nyugodjon le. Menjen haza, vagy jobb, ha otthon is marad. Nincs, kérem semmi látnivaló. Majd szólunk, ha lesz. S hamarosan be fognak indulni mindazok a kommunikációk, minden oldalon, és minden oldalról, amelyek alapján majd meg lesz a hivatalos elkövető-csoport, aztán az, aki magára vállalja, aztán jönnek azok, akiket utálni kell miatta. Ahogy ez már lenni szokott. S akkor, talán pár nap múlva, magam is elkezdem a sorok közti turkálást, az újragondolást, a hézagok feszegetését.

De addigra már csak a statisztika marad. Meg a protokoll. Amelynek követelménye szerint majd mindenki nyilatkozik, megerősít, cáfol, gesztikulál és részt vesz. A saját személyes véleményétől is függetlenül. Mert úgy illik, úgy várják el.

De most még lehet. Most még az áldozatokról szólnak a hírek. Azokról, akik közül a legtöbben ártatlanok. Egyetlen „bűnük”, hogy rosszkor voltak rossz helyen. Márpedig minden ártatlan életért kár. Függetlenül attól, hogy kinek az érdekét szolgálta a haláluk.

Most értük szóljon a szó, az ima, a kérés, a hallgatás

Andrew_s