2015. június 29., hétfő

Város, Pride, Tolerancia

Amerikában törvénybe iktatták a melegek házasságának lehetőségét. Az esemény kétségtelenül egy hosszú út jelentős mérföldköve. Egyesek szerint a mennybe, míg mások szerint a pokolba vezető úton. Valójában alighanem egyik sem igaz. Ha a célt kellene megjelölni, akkor leginkább a humánum felé vezető úton. Azon az úton, amin az ember talán egy kicsit farkasa a másiknak, és talán egy kicsit jobban elviseli a másikat.

S a kulcs azt hiszem az utóbbi. Az elfogadva elviselés. Még akkor is, ha sokak szemléletében az „elviselés” valami pejoratív tartalommal bír. Nekik azt üzenem, hogy a saját gondolataikért ők maguk a felelősek. Ha nekik az elviselés szó pejoratív tartalommal bír, akkor talán nem ártana egy igen komoly önvizsgálattal kísért tükörbe nézés. Nem az a szó tehet róla, mely ugyanakkor az egyik legfontosabb közösségi normát is képviselhetné. Az „élni, és élni hagyni” elve környékén keresve a megfeleltetést. Alapvetően a kölcsönös tolerancia mezején szétnézve. Ez most azért jutott eszembe, mert belekeveredtem egy vitába a hamarosan zászlót bontó idei Budapest Pride kapcsán.  Nem először, és szinte biztosan nem utoljára. A szinte már szokásos módon. Hangot adva abbéli véleményemnek, ami korántsem új, hiszen korábban is megírtam. Annak, hogy a város azoké is, akik nem értenek egyet a szivárványszínű felvonulással. Márpedig tetszik, nem tetszik, a város tényleg azoké is. Pontosan úgy, ahogy a szolgalmi út nyomvonalában elhelyezkedő telek sem „idegenítődik el” a tulajdonosától. Amely példa lehet, hogy sarkítottnak tűnik, pedig talán nem is annyira az. A telek megmarad azé, akié. Az áthaladó pedig használja a szolgalmi utat. Egyik jog sem hatalmazza fel egyik felet sem az erőszakos fellépésre. Még akkor sem, ha különben nincsenek nagy véleménnyel egymásról, az úthasználatról, és millió egyéb dologról. Tolerálni kell a használati jogból fakadó esetet. Nem szeretni.

 A Pride kapcsán a helyzet annyiból hasonló, hogy van, aki egyet ért a politikai üzenetével, és van, aki nem. Van, aki magáénak tudja, és van, aki nem. A vízválasztó ebben az esetben korántsem ott keresendő, hogy feltétlen híve-e valaki, vagy az ördög bérence. Valójában a feltétlen hívének lenni, és mindenki másra rásütni bélyeget, miszerint homofób, intoleráns barom valójában maga az intolerancia. A kirekesztés ugyanis nem csak az, amikor a melegeket rekesztik ki, hanem az is, amikor megtagadják a közömbösség jogát bárkitől. Holott a valójában a tényleges és semleges közömbösség a tolerancia. A tolerancia jegyében kivonulni és szó szerint, vagy a verbális agresszió eszköztárával élve leszólni mindenki mást pontosan ugyanolyan kirekesztés. Még akkor is, ha valójában egy politikai állásfoglalás húzódik meg a háttérben. Mert amikor a hatalom ilyen-olyan képviselői nyílt verbális vagy képi agresszióval reagálnak egy hírre, jelen esetben az amerikai döntésre, akkor a melegek melletti kiállás átpolitizálódik. S nem azon a területen, ahol az „normális lenne”, hanem a napi politika területén. Ami szerintem azért baromság, mert a szexuális beállítottság aligha a pártirodákban dől el. Egyébként ezért tűnik ostobaságnak, amikor alapvetően általános, humanitárius és emberjogi kérdéseket bármelyik párt igyekszik kisajátítani. De ez talán már egy másik gondolati pocsolya hullámveréséhez tartozik.

Időzzünk még el egy kicsit az előzőeknél. Feltéve azt a látszólag egyszerű kérdést, hogy egy felvonulás szervezői jogosultnak érezhetik-e egy város utcáinak kisajátítását? Tetszőleges felvonulás, tetszőleges város utcáin. Nyilvánvalóan nem. A lezárások időtartamától és a felvonulás céljától függetlenül sem. Akkor sem, ha egy órára és akkor sem, ha egy napra tervezik a megmozdulást. Ebből pedig az következik, hogy a terület többi használójától nem várható el a Marsra költözés, az elvándorlás. Lesznek olyanok is, akik nem értenek egyet a megmozdulással, a felvonulással, az azon részt vevőkkel. Ha a tetszőleges  felvonuláson részt vevők, vagy a velük szimpatizálók a többiek kirekesztésével, a véleményükhöz való joguk akár informális megtagadásával reagálnak, addig pont az nem következhet be, ami a legfontosabb lenne. A kölcsönös tisztelet, a kölcsönös tolerancia.

Mely utóbbinak sokkal inkább kedvez annak tudomásul vétele, hogy egy rendezvényt nem fog mindenki okvetlen szeretni. Ahhoz képest mindenképpen, mint amikor tolerancia intoleráns diktatúrája jegyében szólal meg, illetve fel valaki egy rendezvény, jelesül a Pride kapcsán. Így, noha kis pont ez a blog-szerzemény ahhoz, hogy világrengető hatást várnék tőle, előállnék egy a javaslattal. Annak érdekében, hogy mégis csak meg kellene próbálni a vélemények különbözőségét tudomásul venni. Kiátkozások, kigolyózások nélkül. „Csak úgy”. Mintha a másik is emberből lenne. Egy kicsit. Mintha a világ nem kölcsönös ellenségkeresésekből, ökölrázásokból állhatna csak.

Andrew_s

Comments on Facebook

2015. június 27., szombat

Kérdőjeles grácia-avatás

Hogy a végén kezdjem: valóban könnyű Belgiumból ugrálni. Akkor is, ha valaki fagylaltárus, és akkor is ha valaki történetesen pszichológus. Az utóbbinak annyival is könnyebb, hogy jobban ki tudja számítani a cselekedete hatását. Euz aztán persze egyéb kérdéseket is felvet.

S akkor most kanyarodjunk az elejére. Egy Kende Judit nevű pszichológust nem avattak doktorrá. Nem orvosdoktorrá, hanem a phd-avatástól tekintettek el. Vagy ő tekintett el tőle. Alkalmasint a belga ugróiskolát is ő emlegette a Facebook-on. Ahol angolul és magyarul is ismertette az eseményt. A nem-avatás oka különben az, hogy nem kívánt felesküdni az alaptörvényre. Azaz nem volt hajlandó elmondani az erre hivatkozó doktori eskü szövegét. Abból az indíttatásból, hogy az alaptörvénynek nevezett kipingált leirat olyan kitételeket tartalmaz, amelyekkel nem ért egyet. Erre olcsó poén lenne ellőni azt, hogy a játékszabályokkal akkor is tisztában lehetett, amikor belevágott a doktori cselekménybe. De a novemberi nyilvános vita alkalmából már mindenképpen. Legalább olyan olcsó poén, mint kikiáltani a „karakán-csaj” díszdiploma nyertesének. Különben mindenki szíve joga, hogy a populista megközelítések melyikét választja. Némi igazság mindkét irányból megtalálható lesz.

Miközben az utóbbi minősítésen azért rág némi moly-likat az a kis mellékkörülmény, hogy az angol nyelvű Facebook-szövegben található egy igencsak politikai töltetű hivatkozás a hazai emberi jogi helyzetet illetően. Ami azt sugallja, hogy a jelek szerint angolul karakánabb tud lenni, mint magyarul. Esetleg a magyar nyelvű olvasókba kár bele a hivatkozás, Mielőtt azonban bárki nekiállna Kende Juditot szalonpolitizáló diszkó-tündérnek tekinteni, álljon itt az is, hogy 2011-ben egyike volt azoknak, akik a gyöngyöspatai gárdamegmozdulások elleni tiltakozást kezdeményezték. Ez különben helyére illeszti a doktori avatás körüli politikai megnyilatkozást is. Valószínűbb, hogy szó nincs hirtelen felindulásról, és sokkal inkább egy jól kiszámított személyes akció húzódhat meg a háttérben. Azt is mondhatnánk, hogy csapnivaló pszichológusnak kellene tartanunk, ha nem így lenne. Ebből a szemszögből nézve sokkal valószínűbb, hogy pont azért csinálta végig a doktori cselekmény mindengrádicsát, hogy a végén egy jól irányzottnak szánt oldalvágással nemet mondjon az eskütételre.

Ha innen nézzük, akkor a tiltakozás ténye még persze tiltakozás marad, és korántsem menti fel a zsírgránitba karcolgatott mondatok mögött meghúzódó tartalmakat. De a helyzetet, a „kiállást” azért a szemet kiverő manipulatív szándék képes lehet árnyalni egy kissé. Mert olyan kérdések kezdenek előóvakodni, hogy:
  • Ha az USA bírósága éppen most nem hoz döntést a meleg-házasságokkal kapcsolatban, akkor a Facebook-ra kikerült szöveg is más lenne-e?
  • Ha nem lenne Belgiumban nyilvánvaló kilátásban egy másik diploma, akkor is lángolna-e az öntudat?
  • S akkor, ha a magyarországi állása, megélhetése függne a magyar egyetemen kiadott papírtól?

Az eddigi munkáját ugyanis lehet, hogy senki nem veheti el, de ha itt kell fizetni az itteni munkából a villanyszámlát, a gyerek taníttatását, a szülő gyógykezelését, akkor az ugyebár egy kicsit más helyzet. A helyzet demonstratív voltát, a hölgy politikai ambícióit, de még a véleményéhez való jogát sem vitatom. Vitám legfeljebb a jelenség interpretálóival van. Mert érdemes talán kicsit kevésbé sietni szentté avatásával. S ott kezelni a jelenséget, ahol érdemes. Politikai tiltakozóakciónak egy olyan jelölt részéről, akinek alig van valós vesztenivalója.

Andrew_s
Comments on Facebook

L'art pour l'art politika

A napi hírekbe, és a háttértörténetekbe bele lehet fáradni. S bele is lehet unni. Méghozzá nagyon. Méghozzá előre megfontolt szándékkal. Mert aligha vitatható az a kommunikációs szándék, ami mindennek a túltárgyalására irányul. Mert mindenki vágyik a véleményének a kifejtésére. Erre aztán jól rá is lehet játszani.

Ahogy rá is játszanak mindazok, akik a közfigyelem hivatásos koldusaiként tengetik mindennapjaikat. S itt nem a média szereplőire gondolok, és nem is a bloggerekre. Nem azért, mert haragban vagyok a tükörrel, hanem azért, mert a média, a sajtó mindig is reflektív műfaj volt. Bármennyire is szeretné néhány médiaceleb azt hinni, hogy személyesen rángatja a passzát-szelet. Ez csak akkor következhet be, ha kilép a korábbi kereteiből és nyílt politikai szerepet vállal. Volt már ilyen a világtörténelemben. Lesz is. Nem is baj. Azonban ott vannak a politikusok, akik a zászlóra legtöbbször azt írják ki, hogy csak a tömegekért, csak nekünk, csak értünk. Agitálnak, hazudnak, megvezetnek, próbálkoznak, és vitatkoznak, felszólalnak, virágot szórnak. Közben pedig alapjában véve hülyének néznek. A különbség legfeljebb a pofátlanság mértékében, az asztalról lehulló morzsák terítési szisztémáiban van. Az utóbbi során akár szélesebb rétegek is jól járhatnak. Míg a másik oldalon ott vannak azok, akik szívük szerint az asztal alá hullott morzsákat is felnyalnák. Ha nem félnének a nyelvükbe menő szálkáktól. Melyek virtuális megfelelőit oly boldogan keresik mindenki más szemében.

Addig is persze kell azt a nyelvet használni valamire. A hatalmi piramis alján például arra, hogy a tulajdonos előtt sorakozó fenekeket tisztára lehet vele nyalni. Később arra, hogy ki lehet nyújtani lefele. Annak jeleként, hogy „én itt vagyok, ti ott vagytok, megszívtátok apócák”. A kettő közt pedig lehet harcolni a fenekek számának csökkentése, a kézben tartott morzsák számának növelése érdekében. Ennek egyik eszköze a közvélemény fárasztása. Akarva vagy akaratlanul. Akarva, amikor a gumicsont-raktárból előkapnak valamit, amire aztán szép hosszú pofázási körök láncát lehet felfűzni. S akaratlanul, amikor az említett láncszemek után kapdosnak, mint éhező a manna után. Ezzel a jelenségkupaccal aztán élhet a hatalom kedvére. Nem is kell különben hihetetlen média-koncentráció ehhez. Habár a jelen magyar nemzeti csúcsnak ez is megadatott. A hatékonyságot ebben az esetben is a média-suzélesség és blikkfang-érték szorzata. Ha nagyot lehet durrantani, akkor nem kell sok helyen „eladni”. Terjedni fog magától is. Mert megkommentelik, aztán a kommenteket megvitatják, és a vitatkozókat is le kell hülyézni valahol. Ahogy a minap, nem egyedi jelenségként a falállítók nagy barátja közölte a falat ellenzővel, hogy „ne beszélj hülyeséget”. Mert ez az az érv, ami mindent visz. Nem kell gondolkodni, nem kell megérteni a másikat. Azt sem, amit mond. Érvelni sem kell. Alkalmasint kár lenne azt hinni, hogy ez a jelenség nem oldalsemleges. Próbálja meg valaki kétségbe vonni valamely csoport városlezárási jogát, és máris megtapasztalhatja, hogy nem kell a szélsőjobbra elmenni egy kis kioktatásért. Simán megkapja, hogy a város mindenkié, mindenki ott vonul, ahol akar. Az éppen aktuális zászlótól függetlenül.

Aztán eljön az a pont, amikor már látszólag mindenki elmondott már mindent. Mindenki elmondta a másikat mindennek, és mindenkinek elege van mindenből. Ekkor lehet meghúzni a nagy dobásokat. Ekkor már milliárdokat vagy akár trilliárdokat lehet a szerteteríteni, mert már mindenkinek tele van a hócipője. Ahogy jól lemérhető a netes kommentek alapján, hogy határzár-ügyben is közeledünk ehhez a ponthoz. Mert az istenadta nép elsősorban azt szereti, ha békén hagyják. Ha frusztrálják, belefásul. A hatalmi frusztrációkba is. Az ellenzékiekbe is. A hatalmi szövegekre legyint. Az ellenzéki megmozdulásokat pedig otthon-maradással bünteti. Látjuk? Naná. Lassan akár nyilvános kerékbetöréseket is szervezhetnének, és valószínűleg az ellen is tízen mennének el tiltakozni. Amely „tömegből” azonnal három tábor hasadna ki. Az egyik ellenezné a kerékbe törés, míg a másik kettő egyike ellenezné az ellenzőket. A harmadik pedig fórumot tartana arról, hogy melyik csontnál kezdjék a bunkózást. A határzárra lefordítva, jelezze valaki, hogy látott százezres ellenzői tüntetést. Az emberek belefáradtak. Különösen a zseniális hangulati előkészítést követően lehetett ezt az eredményt viszonylag gyorsan elérni. Elég visszalapozni akár fél évre a híreket. Az embercsempészekről rendszeresen jelent meg híradás. A hazai menekült-kezelés viszonyairól meg szinte soha. Az iszlamisták rémtetteiről gyakran, míg az iszlám kultúráról, mint olyanról alig. Mire belengették a nemzeti rasszizmus részletes kérdőívét, addigra a köztudta meg lett kérem dolgozva.

Sokan készséggel elhiszik, hogy mindenki csak a magyarok munkájáért és az itten tejjel feltöltött Duna, és mézzel csobogó Tisza ügyében érkeznek az emberek. Egyik kezükben gépfegyverrel, a másikban pedig atombombával. Minimum. Aki pedig ellenzi „mindenkit egy masszába mosunk” szemléletét, az nemzetellenes, hazaáruló, és olykor talán embert is eszik. Az ezzel kapcsolatos, „mindenki nyilatkozza a magáét” mozgalom kibontakozása pedig elvezetett oda, hogy tulajdonképpen mindenki legyint már mindenre. A régi szocreál reflexek mentén a személyes túléléssel foglalkozik. Ez van. Ezt akkor is célszerű tudomásul venni, ha nem kötelező szeretni. A jelenlegi kormányzat, ahogy a nagy elődök közül számos, nagyban játszik. Mára akkor is legyintenének a százezrek, ha nem egy ideiglenesnek blablázott  drótfonatról lenne szó, hanem méregfecskendőket célba-lövő android-hadseregről a határon. A sok kicsi tüntetéskével pedig az utóbbi ellen sem lehetne pár száz embernél többet mozgósítani. Úgy meg különösen nem, hogy egy-egy párt vezetése leül, jól megnézik egymás köldökét, majd nyilatkoznak és hazamennek.

A jelenlegi ellenzék, és a jelenlegi ország nyugodtan leülhet. Egyes. A kommunikációt, az idegek csatáját az Orbán-kormány nyerte. A jelenleg lefutóban levő menetet mindenképpen. Kiütéssel. Alkalmasint azok a tömegek, akiknek ez egyre jobban nem fog tetszeni, akik esetleg nem vándorolnak ki, és akik majd egyszer megtartják a kormányváltó utcai népszavazást nyugodtan benyújthatják a jelenlegi ellenzéknek is a számlát. Őfelsége ellenzéke gyakorlatilag 2012. októbere óta viselkedik úgy, mintha megtörtént volna a háttéralkú. A választások elvesztésére is. Mert a parlamenti fizetés akkor is jó buli, ha szava nincs valakinek. Mert a hatalom felé vezető úton a második vonalnak is több csurran-cseppen, mint egy nyírségi munkanélkülinek. Mert nyilatkozni jó dolog. Főleg, ha előre tudható, hogy a ködösítésen kívül nincs jelentősége. Holott az igazság valahol ott a ködben van. Ahol semmi sem csak fehér vagy fekete.

Andrew_s
Comments on Facebook

2015. június 24., szerda

Tapsoncvilág, tapsoncvalóság

A menekültüggyel kapcsolatban legtöbbször Orbán Viktor neve merül fel. Közjogilag okkal, hiszen az egész kormányzati vándorcirkusz igazgatójaként egyszemélyi felelős. Ugyanakkor érdemes talán egy kicsit jobban is a sorok mögé kukkantani. Szigorúan egy gondolatkísérlet erejéig. Ahogy mondani szokták: a valósággal való minden egyezés a véletlen műve.

Induljunk ki abból az alaptézisből, hogy Pannónia bölcse nem tévedhet. Most szakítsunk kicsit a minap írtakkal, hogy a személyiség akkor kezdi önmagát tévedhetetlen mítoszba csomagolni, amikor már minden más viszonylatban nagyon szakadt rongyokkal bír csupán. Tehát a mitológiai alaptézis legyen az, hogy egy igazi vezér nem tévedhet. Részben önmaga előtt bevallva sem, de főleg a hasonlóan egységsugarú gondolkodással bíró vakhitűek szemében. Ha végigkísérjük az eddigi nagy ötleteket, majd azok parlamenti utóéletét, akkor jól követhető egy felelősségpánikos személyiség egyre erőteljesebb utóvédharca. A nagy lózungokat mindig a miniszterelnök dobta be, de a legritkább esetben ő terjesztette be törvényjavaslatként, és még ritkábban fordult elő, hogy egyáltalán megnyomott volna bármilyen gombot is a valóban sarkos ügyek zárószavazásánál. Ha a gondolatkísérletet elvisszük odáig, hogy akár a déli falról, akár a körkörös védelemről törvényjavaslat születik, akkor a végszavazáson szinte biztos, hogy halaszthatatlan miniszterelnöki tevékenység merül fel. Akkor is, ha az nem más, mint a kerti muslinca-helyzet személyes ellenőrzési igénye.

Egyébként már a déli kerítés kapcsán is kirajzolódik a szokásos taktika. A miniszterelnök hirtelen, a brókerbotrány, a gazdasági exodus keltette foglalkoztatási anomáliák, a közmunkaválság kellős közepén először a halálbüntetés, majd az idegenrendészet emlegetésével bedobta a köveket a tóba. Bízva abban, és joggal, hogy ezek kicsit odábbra kavarják a figyelmet a botrányokról. Alkalmasint szavazókat is toborozhat a szélsőjobbról, de ez talán nem is annyira lényeges pillanatnyilag. Aztán jöttek a kommunikációs hóhérmunka talpasai. Akár egymásnak is ellentmondó nyilatkozatokkal tovább osztani a figyelmet, és a zavart. Lehetőleg azt is elérve, hogy a még egyáltalán előforduló ellenzék kommunikációját is felültessék erre a körhintára. Alkalmasint sikerrel véve ezt az akadályt. Ráadásul kiválóan ördögi időzítéssel. Mert mire a halálbüntetés kapcsán már inkább magyarázkodni kellett, addigra jött a nemzeti gyűlöletkeltés programjának újabb fordulója.

Egyébként már a halálbüntetés kapcsán látni lehetett az ismert forgatókönyv felmelegítését. Orbán úgymond „kimondta azt, amiről sokan beszélnek”. Különben egy frászt. Bedobta a köztudatba, de tényleg sosem mondta, hogy vissza akarja állítani a halálbüntetést. Így aztán nyugodtan megüzenhette utána, hogy ő csak gondolkodni gondolt róla. Őt, a szegény vidéki gyereket mindenki csak félreérti és érdemtelenül bántja. Sőt: báncscsa! Ez a „kimondta...” kezdetű mantra az idegengyűlölet kapcsán ismét megfigyelhető. Azzal a retorikai kiegészítéssel, hogy a miniszterelnök csak az itt lakók védelmében, csak nekünk, csak a saját kérésünkre herdáltatja majd a pénzt. Az aprómunka elvégzését, a kulimunkát ismét másokra hagyva. Pintér dobja be a ismét, a sorok közt, a közmunkatáborok ötletét. A külügyi apparátussal mondatja ki a kerítés építését délen, illetve akár körkörösen is. Akár a büntetés-végrehajtók bevonásával. Gulag felé félúton. Trócsányi beszél hülyeséget az ideiglenességről.

A zavarkeltésre pedig ott a jól bevált módszer, amit most a Dublin III. felmondása/felfüggesztése kapcsán vetnek be. A Kovács Zoltán-Szijjártó Péter-Kósa Lajos mesterhármas igazán remekül szerepel. Gyors egymásutánban beszélve az egyezmény felfüggesztéséről, és arról, hogy az ország minden uniós egyezményt betart. De azért joga van nem betartani. Igazán hihetően előadva azt, mintha hármuknak együtt nem lenne elég eszük egy banán meghámozásához. Illetve siker esetén ahhoz, hogy ne a héját egyék meg. Eközben érdemes figyelni, hogy miközben kavarognak az események, ki nem jelenik meg érdemben a színen. Azok tippeltek jól, akik Orbánra gondoltak. A semmibe vezető lózungokat leszámítva egy kijelentést sem ő tesz, ami valós felelősséggel valósan számon kérhető lenne.

A valószínűtlen siker, az Európában gombamód szaporodó vasfüggönyök esetén minden hívő szemében ő mondta meg a világnak az igazat. Bukás esetére pedig fenntartva magának azt a menekülési lehetőséget, hogy
  1. Nem ő mondta;
  2. Mondott hasonlót, de félreértették;
  3. Nem egészen volt félreérthető, de félremagyarázta az (a) ellenzék, (b) az Unió, (c) a Gyurcsán vezette ellenzék felbujtó hatására az Unió;

Nem feledve, hogy az igazi hívőknek az utolsó listaelem „c” pontja automatikusan mindent visz. Még gondolkodniuk sem kell. Bár lehet, hogy gondjuk is lenne, ha rákényszerülnének.

Andrew_s
Comments on Facebook

Ki fejjel száll a falnak..., az nem feltétlenül bátor

Fotó: EISimay
A menekültüggyel kapcsolatban Orbán alighanem ismét elméretezte azt távolságot, ami a zsákutca végén levő fal, és az ország feje között van. Az utóbbi időben láthatóan egyre több esetben. Most éppen a menekültekre vonatkozó visszafogadási egyezmény kapcsán.

Ez ugyebár arról szól, hogy amennyiben illegálisan érkezik egy bevándorló valahonnan valahova, akkor oda visszapaterolhatják. Így a Magyarországról tovább-tiplizőket hazánkba küldték vissza, ha lebuktak. Márpedig általában lebuktak. Ez azonban annyira nem jelent azonnali, feltétlen, és mindenki feletti hatalmaskodást, hogy évi saccperkb ezer emberről lehet szó. Mármint azokról, akiket aztán tartósan kellene itt elhelyezni. Nyilván azokban a kacsalábon forgó wellness-paradicsomokban, amelyeket az Orbán-kormány, s persze elődei is üzemeltettek a szívesen látott külhoniaknak. Tegyük fel, hogy ez a szám egy ezres. Plusz-mínusz ötszáz. Pesszimistán másfél ezer. Ahhoz képest, hogy a gazdasági exodus kormányának áldástalan ténykedése hatására ennek a létszámnak nagyjából ötszázszorosa hagyta el az országot, mint külföldön dolgozó ténylegesen gazdasági menekült, nem egészen érthető, hogy a miniszterelnök és csahos bandája mire veri a nyálát. Habzó szájjal utálva mindenkit. S harcolva mindenki ellen.

Az a másfélezer tehát önmagában nem is akkora nagy tömeg az országból kimartak számához képest. Vissza nem fogadásuk azonban igen komolyan kiverte a biztosítékot az unióban. Már csak azért is érthető módon, mert a morált jelzi. Pontosabban annak a morálnak a hiányát, mely morál egy megkötött egyezmény betartását tekintené becsületbeli ügynek. Igaz, ehhez becsület is kellene. Azt meg ugyebár ne keressük ott, ahol nincs. Tehát ne keressük a hatalom környékén. Vagy csak erős fenntartásokkal. Feltartott lámpással, hogy el ne szalajtsuk, ha véletlenül szembe jön. Feltartott kezekkel. Fegyveres kísértettel. Ja igen. Biztosítékok. Amelyek kiégtek.

Azt már tudjuk, hogy az osztrák külügyi apparátus mozgásba lendült, és első körön bekérették a magyar nagykövetet. Tekintettel arra, hogy a magyar áruk nyugatra szállításának útvonalába baromira beleesik Ausztria. Erről valószínűleg ugyanúgy elfeledkezett a Fidesz stadionőrültje, mint arról, hogy a gazdasági, munkavállalási céllal hazánkba érkezők zöme a határon túli magyarság útra kelőiből jön össze. De mintha az is kiesett volna a tikkelési fókuszból, hogy Az úgynevezett dublini rendelet (Dublin III.) az EU egyik menekültügyi jogszabálya. Mely unióról azért a nagy szabadságharcok közepette sem árt annyit fejben tartani, hogy elég sok pénzzel támogatták eddig is azokat a fejlesztéseket, amelyek kapcsán Orbán Viktor olyan nagyra van magával és kormányával. Amiből persze az is következik, hogy a pénzek alapadása igen kellemetlen szalagátvágás-hiánytüneteket idézne elő. Súlyosbítva a Fidesz-vezér helyzetét annyiban, hogy kedvenc oligarcháit nem lenne mivel megvásárolni.

Az pedig egyenesen politikai és gazdasági katasztrófahelyzetet teremtene, ha a kint dolgozók a pénzük helyett, egyszer csak, önmagukat utalnák vissza. Bár ez utóbbi veszély aligha fenyegeti Orbán Viktort és kormányát. Aki kint a hazai kecskepornó-színvonal fölé tudta küzdeni magát, az egyhamar nem jön vissza ebbe a politikai kuplerájba. Amelyről maga a miniszterelnök állította, hogy olyan, mint a pornó. Amibe a szkeptikusokkal ellentétben igazat kell neki adnunk. Mert mi más lehetne egy ország, ahol egyre szélesebb rétegek érezhetik baszogatva magukat, és ahol azt, aki nem nyal megszopatják, ám a végén a többség szív mint a torkos-borz. S abban is igazat kell adnunk a kormányfőnek, hogy ezt tényleg nem kell naponta mondani, hiszen a többség a saját bőrén érzi. Nem véletlenül kell a hatalomnak az uniós szelep, mint egy falat kenyér. Az indulatok jó részét elviszik magukkal a gazdasági exodus áldozatai. S nem véletlenül szántak annyi energiát az ellenzékiség megosztására. Egyre újabb gumicsontok arénába hajigálásával, és töréspontok generálásával. Ha ugyanis a közel félmillió, kvalifikált, ám elégedetlen kivándorolt itt lenne, és mögöttük egy egységesen fellépni képes és hajlandó erő állna egy államférfinek tekinthető vezetővel, akkor Orbán Viktornak nem csak a lánya tanulna Svájcban, hanem a lánya papája is húzna ezerrel. Mert már rég megtartották volna azt a bizonyos népszavazást, ahol flaszterkövekkel adják le a voksukat az utcára vonult százezrek.

Ez eddig elmaradt, ám közvetve az uniós szabadságharc „megnyerése” az az közösségi források elapadása, az elszigetelődés, az utazási szabadság ismét bekövetkező korlátozása nyomán még bekövetkezhet. A nagy taktikai csatában Orbánnak megint sikerült a jelek szerint nem csak elmenni a falig, de ott le is fejelnie azt. Márpedig az a fal az egész országnak adja a másikat. S nem azt a falat, amit a Berlinben annak idején épültnél is magasabbra gondolnak építeni. Hanem annak a falnak a kapcsán is egy akkora maflást, amibe beleszaladva sokan beleszédülhetnek. A nyomában keletkező politikai vákuumba és forráshiányba.

Andrew_s
Comments on Facebook

2015. június 22., hétfő

Napi kormány-mese: Ideiglenes lesz a kerítés

Forrás: Gulaghistory.org
A kormányzat ma, a sorok között, bejelentette, hogy a szerb határra szánt kerítés a terveik szerint évtizedekig fog állni. Ha egyszer megépül. A hírekben természetesen nem ez szerepel, de ez nem sokat jelent. A kerítésről szóló mendemondák közti réseken át felsejlik a korábbi felvetés.

A kerítés kapcsán annyi már kiszivárgott, hogy alighanem a belügyi és hadászati egységek kulcsszerepet kapnak a buliban. Azt még nem tudjuk, hogy zsebileg pontosan kinek a bulija, de ezt úgyis ötszáz évre titkosítani fogja a kormányzat. Addig meg szabadon lehet tippelni, hogy ki fogja a következő százmilliós ingatlant megvenni valamelyik rokon nevében, valamelyik rokon nevére. Az is valószínűnek tűnt a napokban, hogy a kerítésépítési projektnek szánja hatalom azt a zúzóorr-szerepet, mellyel akár végzetes éket lehet ütni a demokrácián. Ha ugyanis egyszer megvalósul a közmunkások táboroztató munkára-vezénylése, akkor ne legyenek senkinek illúziói: évtizedes projekt marad. Legfeljebb a közmunkásokat felváltják a politikai elítéltek, vagy azok, akiket formailag közmunkássá tesznek ugyan, de valójában politikai, származási okokból kapják meg az ide vezető felmondólevelet. Esetleg egy füst alatt idegent is kreálnak belőlük. Nehogy Szakály intézete munka nélkül maradjon. Az út ismert. Túlságosan is jól ismert Hazánkban Recsk felé vezetett annak idején. S nem pár hónapig volt rajta forgalom.

Aztán ott van maga a kerítés. Egy ilyen létesítményt ki kell építeni. Sokba is kerül, és a lélektani hatása is csak akkor érvényesül, ha nyilvánvalóan masszív és időtálló. A Berlinben épült falat sem hónapokra építették. Érthetően. Stabil építmény kell ahhoz, ami végletesen elszigeteli a különben jobb sorsra érdemes szomszéd népeket. Néha az ideológiai szakadék várárka is elég, de az ennek építésére szánt energiát az Orbán-kormány már elhasználta. A társadalom végletes megosztására, a baráti közösségek szétrombolására és a belső szolidarítás felmorzsolására. Amely utóbbinak az utolsó kegyelemdöféseket azok a lecsengő gyülekezések adták, melyek civilsége is nem egy esetben volt kétséges, de a szervezők felelőtlenségét azért sikerült maximalizálni. Nem véletlenül maradt a fizikai kerítés a lakosság szellemi, illetve fizikai bezárásának jelképeként. A kétségtelenül meglevő migrációs nyomás lehet indok, de aligha a valós ok. A goebbelsi kísérő-szöveg meg végképpen álságos. A magyar gazdaság pangásáért, a jelentős számban kizárólag közmunkát felmutatni képes munkaerőpiacért aligha a kurdok, szírek, afgánok, szerbek, örmények, vagy Mars-lakók a felelősök. Ahogy a vasárnapi boltbezárás következtében utcára került ezrekért is a Fidesz klerikális platfomját terheli a felelősség. A falra, és az általa képviselt fasisztoid ellenségkép-képzésre tehát mindaddig szükség lesz, amíg az ország gazdaság vagy szárnyalni nem kezd, vagy lesz még olyan, aki kétségbe vonja a hivatalosan hirdetett szárnyalást, Ezek egyike sem azt sejteti, hogy a falra csak hetekig lesz szüksége a hatalomnak.

S akkor jön a mi kedves igazságügy-miniszterünk és látszólag fura dolgokat kezd mondani. Kifejtve azt a véleményét, hogy „most néhány hónapról van szó, amit meg kell oldani”. Látszólag, mert az is a fura gombák szerelmese lehet, akinek nem veri ki a szemét az, hogy csak „most” van szó néhány hónapról. Kiegészítve azzal a kitétellel, miszerint: „Ha nincs rá indok, akkor értelmetlen fenntartani”. Csakhogy az indokok rendszerére leginkább a kormányzat belső hatalmi viszonyai gyakorolnak hatást. A látszólag objektív plakátkampány és társai hazugságait az interneten kivirágzott mémek már atomjaira szedték. Valós, számon kérhető indokrendszer nem szól a kerítés mellett. Tehát marad az, hogy „addig marad, amíg akarjuk”. Addig viszont ideiglenesen. Mint annak idején az ideiglenesen itt tartózkodó haderő öröklakást vásárló tisztjei. Amellett, hogy a fentiek értelmében aligha valószínű, hogy az egyszer megépült kerítést, az építés ürügyén kialakított infrastruktúrát egy-két hónapra tervezzék.

S ha már az egykori ideiglenesen itt tartózkodókról esett szó, van valami pikantériája annak, hogy esetleg, az Index szerint, oroszok is érdekeltekké válhatnak a kerítésépítésben. Márpedig arrafele ismerten komoly tapasztalatok vannak arra nézve, hogy miként kell ideiglenesen berendezkedni néhány évtizedre. S A. I. Szolzsenyicintől tudjuk, hogy a táboroztatásban is van rutin arrafele.  

Andrew_s
Comments on Facebook

Czunyiné: Ostobán, de boldog mosollyal

Czunyiné Bertalan Juditról alighanem fogunk még hallani. Elvégre oktatásügyi főhülyének lenni nagy kihívás, és a címet sok-sok munkával, nyilatkozattal kell megtartani. Még csak a hét hülyéje címet érdemelte ki a Magyar Narancstól, de Hoffmann Rózsa példája mutatja: van hova fejlődni.

A címet különben azzal érdemelte ki, hogy elárulta a személyes boldogságának titkát. Igen-igen! Ezzel el lehet érni a kívánt címet. Azt fejtegette ugyanis, hogy ő azért olyan nagyon boldog, mert sík hülye a természettudományokhoz. S mondotta ezt olyan példát felhozva, miszerint egy savat és lúgot sem bírna ép ésszel, és előre kiszámítottan összeönteni. Amiből az például egyenesen következik, hogy simán éhen pusztulna, ha neki előre eltervezetten kellene a saját emésztését végrehajtani. Termézsetesen tudom, hogy ezzel százezrek lennének így. Ellenben közoktatási államtitkár csak egy van. Szerencsére. Mert képzeljük el, hogy véletlen maghasadás hatására osztódásba kezdene, mint az amőba. Rémes lenne. Bár lehet, hogy már fogalmazzák az ellennyilatkozatot, hogy mindez nem igaz. A világ attól sokkal boldogabb lenne. A nyilatkozat végén pedig ott fityegne a kérdés: mi a franc az amőba.

Elvégre a közoktatás felelősének a kémián kívül nyilvánvalóan a biológiával sem kell foglalkoznia. De lehet, hogy olvasott a vérhasról, és akkor talán az amőbák egyikéről is van valami halvány fogalma. Talán még mikroszkópot is fogott a kezébe. Igaz ugyan, hogy esetleg csak diótörésre használta, de még attól is lehet nagyon boldog. A boldogság záloga nyilvánvalóan nem is az, ha valaki az oxálecetsav képletével ébred, és a Szent-Györgyi–Krebs-ciklus reakcióegyenleteivel alszik. De azért, ha már a tanításukért is felelős, büszkének sem kell okvetlenül lenni arra, ha lövése nincs a reáltudományokról Czunyiné Bertalan Juditnak. Aki különben talán pont ilyesmi miatt menekülhetett annak idején a sajtó kérdései elől. Biztos arra gondolt, hogy valami galád riporter még megkérdezi a hidrogén égésének egyenletét, és akkor neki kimarja a tüdejét az a sok dihidrogén-monoxid. Amiről tudjuk, hogy nagy mennyiségben belélegezve halálos szövődményeket okozhat. Czunyiné talán már tervezi is azt a törvényt, amivel be kellene tiltani a használatát.

A kartársnő megnyilatkozásai mögött különben nyilván komoly szakértői testület állhat. Önerőből ilyen hülyének lenni ugyanis túl nagy kihívás lehet. Meg azért is vélelmezhető a szakértő gárda, mert ekkora felkészültséggel aligha ítélhette meg a tankönyvek tartalmát. Már akkor, ha a képek megtekintésén túlterjeszkedő elvárásokkal élnénk. Ám annak idején atombiztosra kijelentette, hogy a tankönyvek nagyon jók, csak a hecckampány rossz. Amit a média folytat. A tankönyvekről. Ő maga ugyanis érinthetetlen. Az, aki már 2012-ben, a családon belüli erőszak kapcsán, is jelentetett a vezérnek, igen értékes lehet a párton belül. Az akkori elhíresült történések nyomán kifejtett feltétlen hűség aligha feledhető. A Párt valószínűleg azért a teljesítményért, és az időközben kifejtett igen kielégítő tevékenysége nyomán emelte jelenlegi pozíciójába.

Azért, ha már ilyen bután-boldog, érdemes tudni róla, hogy a természettudományokhoz tényleg nem sok köze volt az életben. Életrajza szerint egykoron történelem szakon végzett, és családjogi szakjogász. Ez idáig rendben van. Nem is lehet mindenki vegyész. Kell néhány történész is. De kellene egy külön államtitkár is a balneológiától zsíroldásig vezető szellemi kihívások kezelésére is. Hátha van egy hűséges tapsoló a természettudományokról szóló könyvespolc előtt életében egyszer elsétált pártkatonák között.

Andrew_s

Comments on Facebook

2015. június 21., vasárnap

Ferenc pápa, a renitens

Fotó: Osservatore Romano
Valami baj lehet a szellemi elemek rendszerével. Talán valami spirituális fronthatás érvényesül. Azt lehet ugyanis olvasni, hogy Ferenc pápa mindenféle renitens dolgot cselekszik. Csupa olyasmit ami okkal töltheti el értetlenkedéssel a hazai hivatalos média fogyasztóit.

Legutóbb is, mit volt képes tenni ez a vatikáni? Elment meglátogatni az annyi vitát kiváltott Torinói Leplet. Eddig rendben is van. Ezen még Semjén Zsolt vezéri és keresztényi fővadász sem akadhat fenn. De ami ezzel a programpontjával árukapcsoltan megesett! Az írták ugyanis a programjáról, hogy: „Az egyházfő a fiatalkorúak torinói börtönének rabjaival, bevándorlókkal, hajléktalanokkal és egy cigány családdal ebédel”. A fiatalkorúak börtöne még csak érthető. Pláne most, hogy nálunk Pintér Sándor már a 14-18 évesekből is polgárőrt akar faragni. A pápa nyilván elmondta a torinói fiatalkorúaknak, hogy jól viselkedjenek, mert ellenkező esetben rendel néhány polgárőrkiképzést kapott vamzert a nagy magyar belügyértől. S akkor két héten belül olyan rend lesz, hogy a büfizéshez is engedélyt kérnek. Magyarul természetesen. Mert az import-vamzer nem biztos, hogy tud olaszul. Legfeljebb egy táblát hoz magával. Mindegy. Azért a börtönlátogatás még elmegy.

De aztán nem átallott hajléktalanokkal is vegyülni. Holott a pápa nyilvánvalóan magas poszton ülő valaki. A hajléktalan meg éppen ilyen nyilvánvalóan nem kapart eleget. Ellenkező esetben lenne szép nagy ingatlanja. Akár több is. Így viszont, mint azt a magyar politikusok főkaparnokától rudjuk, nem ér semmit. Márpedig micsoda dolog, hogy a pápa ilyen senkikkel szóba áll. Esetleg olyan nyilvánvaló ostobaságokat mondogatva közben, hogy a hajléktalan is ember. Amikor nem is tudhatja, hogy kire szavazott. Volna. Magyarországon. Ahol nyilvánvalóan csak az ember, aki Orbánra szavaz. A torinói hajléktalan, aki aligha tartozik ebbe a körbe, nyilvánvalóan nem ember. Félrebeszél ez a pápa, vagy ilyen meleg van Itáliában.

S akkor még ott vannak a bevándorlók is. Ráadásul Ferenc pápa még olyanokat is mond, hogy az ő családja is bevándorló. Még ilyet! Ilyet mondani. Itt! Szinte egy dakota-köpésnyire Magyarországtól. Amelyről a vak is láthatja, hogy vért és verítéket nem kímélve védi a zsidó-keresztény-mór-római-germán-főniciai-görög-stb. alapú monokulturális földrészt a bevándorlóktól. Ha máshonnan nem láthatja, hát itt vannak a táblák. Magyarul, amit ugyebár mindenki ért, aki Orbánra szavazott. Tehát az emberek értik. A torinói bevándorlók pedig legfeljebb akkor, ha Magyarországról vándoroltak oda. Az orbániai társadalom szociális abortuszának következtében. De ők lehetnek a kisebbség. S akkor a pápa csak úgy odamegy, és beszél velük, eszik velük. Holott már a nagy Semjén is megmondta, hogy szüksége a migránsokat diszkriminálni. Márpedig ő, mint Isten magyar politikai helytartópártjának elnöke ezt nyilván első kézből tudhatja. Odafentről. A vezértől.

Akitől egy ilyen renitens pápai programsorozat kapcsán igazán elvárható lenne az érdemi reakció. Legfőbb ideje lenne, hogy Orbán Viktor a helyére tegye a dolgokat, és megmondja Ferenc pápának, hogy hol a helye. Az Istentől Orbán Viktoron át, hozzá vezető hierarchia mentén. Megüzenhetnék már neki Felcsútról, hogy ne ugráljon, mert már készül a gránitkőbe vésett új leirata Isten és Orbán dolgainak. Amivel leváltják a jelenleg ismert Bibliát. Alapkönyv címen.

Andrew_s
Comments on Facebook

Barakk-árnyak a kerítésdomb alatt

Ezt a filmet Sidney Lumet rendzte.
A domb (The Hill) - 1965
A szerb határra építendő, korántsem olcsó kerítés kapcsán teljesen relevánsnak tekinthető kérdés, amit a DK feszegetett: ki építi majd? Az elmúlt napokban több válasz, több hírmorzsa is kikerült a különböző média-bugyrokból. Az előzmények, és ezek alapján elmondhatjuk, hogy a kígyó körbeért. A gyűrűn belül pedig munkatáborok falai vetnek árnyékot.

Az előzmények tárházából érdemes arra a korántsem előzmények nélküli hírre emlékezni, amely a közmunkát érinti. Arra a javaslatra, amely mentén a belügyi apparátus a közmunkások szabad kiutalásának rendszerét valósíthatja meg. Bár akkor a mezőgazdasági munka állt a Pintér-rabszolgák munkájának homlokterében, már akkor felmerült az, hogy nem csak erről lehet szó. Részben éppen annak a vasfüggöny-nosztalgiának a keretében, mely vasfüggönyt annak idején Horn Gyula és az általa akkor képviselt magyar politika segített letakarítani Európa térképéről. Annak a földrésznek a térképéről, melynek politikai térképe a jelenlegi vezetés számára nem tetszik. S akkor is a „nem tetszik” kategóriába tartozik, ha az ország uniós csatlakozásáról a tárgyalásokat Orbán Viktor első kormányzása alatt indították. Csak ugyebár sokkal csúnyább a menyasszony, ha kiderül: a nászéjszakának vannak következményei, és annak felelősség-tartalma. A felelősség-menyasszony pedig különösen ronda lehet annak a szemében, aki még a saját ötlete nyomán születő parlamenti szavazásokon sem mer részt venni.

De menjünk csak vissza ahhoz a bizonyos falhoz, amely valakinek nyilván rohadt jó üzlet. Ahogy a plakátokat sem nyomtatják ingyen. Az üzleti részhez pedig hozzá tartozik az a munkaerő is, amely szükséges a megvalósításhoz. A vállalkozó haszna pedig nem kis részben attól is függ, hogy milyen olcsón jut hozzá az építőkhöz. Ebből a szempontból a legjobb az ingyen-munka lenne. De most nehéz lenne kommunista szombatokat szervezni. Ezen a néven mindenképpen. Talán majd meghirdetik a nemzeti szombatokat. Nehogy retorikai akadálya legyen a fasizmusig hülyített rasszisták munkára vezénylődésének. Aminek különben meg lenne az az előnye, hogy a kerítés ötletének tapsolóknak nem csak a neten ugatva kellene tennie valamit az ötlet megvalósulásáért. Az is lehet, hogy életükben először megtapasztalnák, hogy egy Samu pont olyan nehéz, amit még éppen meg tud emelni. Aztán verhetné azzal a cölöpöket naphosszat. A nemzeti műszak brigádtagjaitól aztán az éves rendes szabadságuk ilyetén eltöltése után érdeklődnék a kerítésépítés szépségeiről.

De mindez csak vízió. Ráadásul sokkal délibábosabb vízió, mint az, ami pár napja rezgett elő. Eszerint az utóbbi ötlet szerint a kerítés-építés munkálatainak első soraiba közmunkásokat vetnének be. Ezt lehetne ugyan akár sima bulvárkacsának minősíteni, ha nem tudnánk: a kormányhoz közel hápogó bulvárkacsák előbb utóbb komolyan kitollasodnak. Ahogy a Schmitt-botrány is bulvárkacsaként kezdte, és a megtollasodottan bukott köztársasági elnökben ért végett. Aki jelenleg is közel negyven közmunkás béréből tengődik. Így, különösen a Pintér Sándor részéről fel-fellobbanó közmunkatáboros ötletek nyomán, egyáltalán nem túlzott az a feltételezés, hogy közmunkásokat vezényel(tet)nek kerítést építeni. Amely építést felügyelni kell. No meg persze a közmunkásokat is. Mert még lazsálni mernek azok a piszkok. A felügyeletre pedig ki más lehetne hivatottabb, mint a fegyveres testületek valamelyike?

A Napi Gazdaságra hivatkozó hír szerint ez a belügyben is eszébe juthatott valakinek. Mert bár a szalagcím arról szól, hogy „Rendőrök és katonák építik majd a kerítést”, a részletek másról is szólnak. Például arról, hogy Pintér Sándor kormányzati házi feladata lett kidolgozni a „kerítés építésének szervezési és technikai részleteit”. A jövő szerdai kormányülésre.  Mely szervezési és technikai részletekbe akár a közmunkások helyszínre szállításának kérdései is bele tartozhatnak. Elvégre nem néhány tíz ember fog kilométer-hosszan bóklászva kavicsokat rugdosni egy sorba a kerítéshez. Oda elég sok ember szállítását, étkeztetését és akár elszállásolását is meg kell oldani. Mely utóbbihoz a szintén hathatós segedelmet adhatnak a katonai műszakisok. Sorozott kiskatonák híján ez ugyan szintén megdobhatja a költségeket, de van az a pénz, ami nem számít.

S nagyjából itt ér körbe a történet. Pintér Sándor beterjeszti a közmunkás-kiutaló törvényjavaslatát. A kormányzat felkéri a kerítés-építés szervezési feladatira. A belügy és hadügy műszakis és emberőrző alakulatai mozgósítása paranccsal megoldható. Ezek a katonák „felkészültek terepszakaszok lezárására, ellenőrző-áteresztő pontok létesítésére, objektumok védelmi feltételeinek javítására és a menekültek kezelésével kapcsolatos feladatok végrehajtásában való részvételre”. Tehát felkészültek barakk-városok építésére és őrzésére is. Mert akkor, ha a „menekültek kezelésében” járatosak, akkor ebbe a kezelésbe, valószínűleg, az ideiglenes szállás és annak őrizete is beletartozik. A következő lépés talán az lesz, hogy az országból munkaszolgálatra vezényelt közmunkások mellett a határon átkelő menekülteket is befogják a kerítésépítésbe.

Ha pedig a kerítés megvan, akkor lehet elkezdeni homokdombot építeni. Mert sivatagunk ugyan nincs, azért futóhomok talán van egy kevés az országban. Elvégre igazán kár lenne, ha a táborhoz törten összeszokott társaságot csak úgy szélnek eresztenék.

Andrew_s
Comments on Facebook

Egy kínai ecsettel...

Egy kínai ecsettel. Aki ismeri a kínai írást, valószínűleg éppen úgy nem lepődik meg ezen, mint ahogy a hagyományos festék, a tus alkalmazásán sem. A Magyar Nemzeti Galériában most még éppen látható kiállítás azonban mégis hozhat meglepetést a látogatóknak. Ha a Múzeumok Éjszakáján semmi mást nem nézett meg valaki, akkor is: már megérte.

A június 28-áig még látható, „A természet igézete” című kiállítás az immár múlt század sokak szerint legnagyobb és legnagyobb hatású kínai festő Qi Baishi (Csi Paj-si) műveiből mutatja meg, hogy milyen egyszerűen is lehet alkotni. Egyszerűen, mert olvasható ott a festő életútja is. A faragó asztalosként kezdett életút, melyből szervesen nőtt ki a hagyományos kínai művészet szeretete, a megélhetésért is folytatott pecsétfaragás, majd festés. Életében ott volt a kínai vidék ismerete, a japán megszállás, és annak túlélése is. A róla készült képek mégis egy végtelenül egyszerű, bölcs öregembert ábrázolnak. Olyat, akinek megadott a lehetőség, hogy megértsen valamennyit az élet és a természet nagy titkaiból. Leginkább talán azt, hogy a nagy természetben a legkisebb életnek is helye, szerepe van. Egy legyet tehát éppen úgy érdemes lerajzolni, mint egy tigrist.

S a kiállításon mindkettő látható, megannyi más festmény között. Virágokról, rákokról, rovarokról, és tájakról. Mely utóbbiak esetében nem is a táj a lényeg, hanem az, hogy nem kellenek szín-kavalkádba fulladt vásznak a festő hangulatának közvetítéséhez. Nem mintha Qi Baishi világa nélkülözné a színeket. Pusztán látható visszafogottsággal használja. A képeken látható feliratokban azt sem titkolva, hogy nem is mindig a legmegfelelőbbet. Például éppen az említett tigris esetében olvashatjuk ezt. Amiért még messziről látszik róla, hogy mely állat. Ahogy a lila akácról is messzire látszik, hogy mely növényről van szó. Nem kell megmagyarázni. Ahogy azt sem, hogy a művész ábrázolni és nem sulykolni szeretne a festményeivel. Arról pedig igazán nem tehet az 1957. szeptember 16.-án elhunyt művész, hogy a most kiállítást rendezők nem mindig álltak a helyzet magaslatán. Amikor a képen nyilvánvalóan látható köles, a magyar felirat az inkább gyűjtőnévként használt gabonaként tünteti fel, de az angol kiírásban már búza szerepel. De ez tényleg apróság.

Ahhoz képest mindenképpen, hogy a műveket végignézve átragadhat valami a látogatókra is abból, amit Qi Baishi megérezhetett talán. Egyfajta nyugalom, és egy kis megtorpanás a nagy rohanásban. Holott „csak” rovarokat, virágokat, kiscsibéket, mókusokat, rákokat és a többieket láthatta. Nem egyszer szinte csak pár vonallal, sokszor láthatóan „csak” egy ecsettel és tussal.

Andrew_s
Comments on Facebook

2015. június 19., péntek

In memoriam Horn Gyula

Most amikor a magyar kormánymédia az idegengyűlölettől hangos, és kerítésépítős közrabszolga-behívókról suttog a szél, talán érdemes arra is emlékezni, hogy legalább megpróbálta az ország. Bármilyen lejátszottnak is tűnt egykoron az a bizonyos rendszerváltás, és akárhova is sodorta az akkori decibel-ellenzéket a szél azóta.

Mert az akkori liberális fiatalokból idővel csak kibújt a pártállami diktatúrát visszasíró nosztalgia. S kibújt a diktátori pilács fényétől megrészegült éjjeli szender az egykori hernyóból. Mely két állapot között egy valami biztosan közös. A gerinc hiánya. Ahogy sok tapsoncukból, bér-, és megélhetési rasszistájukból is hiányzik. No meg persze azokból a mostani komcsizókból, akik annak idején nem győztek talán az első sorban tapsolni a hely párttitkárnak, és bőszen egyetérteni az előttük talpat nyalva felszólaló elvtárssal. Csak ugyebár, azóta is a Fideszben ejtőznek, komcsiznak és pofáznak. Lehetőleg a máséval verve a csalánt. Vagy csak utat engedve annak a gyűlöletnek, ami csak azért érthetetlen, mert haszonélvezői voltak a Kádár-korszaknak. S eközben az sem zavarja a díszes kormányzó pártot, hogy közös platformra kerülnek az egykori rendszerváltás színpadán díszletrendező Pozsgayval, vagy a talán önmagát is gyűlölő, a bunkóság pácában puhult agyú, Wittner Máriával.

Akiről az utóbbi időben szerencsésen keveset hallani köznapi hírek között. De aki annak idején, két éve, örökre kiírta magát a kultúremberek klubjából. Akkor, amikor Horn Gyula halálhírére előadta az elemi gyűlöletből szőtt magánszámát. Amelytől, furcsa módon, az akkori Fidesz sem gondolta elhatárolni magát. Hallgatólagosan tehát csatlakoztak ahhoz a koncepcióhoz, ami csak ellenségképekben képes gondolkodni. Végképp szakítva azzal, hogy valaki lehet rendes ember akkor is, ha nem a feltétlen talpnyalásban élenjáró elvbarát. S persze lehet csirkefogó akkor is, ha a Fidesz párttagkönyvét szorongatja a zsebében. Abból merítve bátorságot ahhoz, hogy személyes döntést hozzon az emberség és állatság fokáról. Anélkül, hogy tükörbe nézve, meglássa önmagában a patkányt. S a drótfonatépítőt. Mely drótfonatokból annak idején Horn Gyula politikája nyomán vált legalább időlegesen csak emlék.

Ahogy emlék maradt mára az is, hogy az Antall József kormánya okozta gazdasági összeomlás után legalább megállítani sikerült azt a zuhanórepülést, amit az érzelmi gazdaságpolitika okozott. Amire a sok műkedvelő, sokadvonalbeli széltolótól tellett 1990 után. Igen, a kamikáze-gazdaság kormánya után a Horn-kormány legalább megpróbálta a gazdaságot valamennyire talpra állítani. Mely kísérlet eredményét jellemzi, hogy az első Orbán-kormánynak volt miből osztogatni. Megvetve talán annak az oligarchikus uralomnak is az alapját, amelynek végleges és végletes kiépítése jelenleg is gőzerővel zajlik. S lehet, hogy Kövér házelnök elvtárs szemlélete szerint Horn Gyula komcsi volt, de akkor olyan „komcsi”, aki nem csak a haverok, hanem az ország asztalára is tett le jó pár dolgot. Mert alkalmasint nemzetközileg elismert politikus is volt. Olyan, akivel a demokratikus közösség vezetői sem szégyelltek egy asztalhoz ülni. Olyan, aki nem érezte szükségét, hogy statisztákkal tapsoltasson magának egy ünnepi beszéde alkalmából sem.

A két éve elhunyt államférfinek nyilván volt ezernyi tévedése, és számos hibája. Ahogy sokaknak. Mert csak egészen beszűkült idióta hiszi azt, hogy mindenhez ért és tévedhetetlen. S még emlékezhetünk arra is, hogy egykori „pufajkás” múltjából sem csinált titkot. Ami már önmagában a saját múltjukat megtagadó hipokrita barmok fölé emeli. Ugyanakkor valóban államférfi volt. Igen, tudom. A végtelenül objektív Nézőpont legutóbb Orbán Viktort hozta ki legjobb magyar miniszterelnöknek. De azt is tudom, hogy bukása előtt a román vezetőt is kihozták volna legjobbnak, és Hitler is megnyert volna bármilyen közvélemény-kutatást a fénykorában. Az éppen aktuális nézőponti elvárásoktól függetlenül, a személyes nemzetközi elismertséget, és az országnak kivívott presztízst tekintve Orbán Viktor napjában ötször imádkozna bármilyen istenhez, ha csak feleannyira lenne államférfi és politikus, mint a ma két éve halott egykori miniszterelnök. Bármit is mondanak a hangok a felcsúti vezérnek.

Andrew_s

Comments on Facebook

2015. június 18., csütörtök

Demagógisztáni napló: Vezérkerítést és falakat! Ezeret

Forrás: Varánusz
A demagógisztáni agyvízállás-jelentés igen komoly viharokat jósolhatott néhány jobb sorsra és komolyabb ellátásra érdemesült koponyában. Az eredményeként bejelentették, hogy Magyarországnak már csak egy kerítés hiányzik. Szerbia felé. Azon a határszakaszon.

Holott elég nyilvánvaló, hogy nem a szerb határszakasz a leghosszabb. Tulajdonképpen az egész országot körbe kellene keríteni. Legalább az így kialakított korlátoktól a döntéshozatalba szorult korlátolt elmék otthonosan éreznék magukat. A hidegháborús nosztalgia jegyében. Amikor műszaki zár feszült a magyarok és az idegenek között. Főleg a nyugati idegenek felé. Nehogy idejöjjenek, aztán még megfertőzik ezt a rebellis népet némi gondolkodással. Fúj! A jelek szerint néhányakat sikerült is megvédeni a gondolkodás ártalmaitól. Így nem gondolják végig, hogy a szerb határ lezárásától még vidáman idejön az, aki akar. De ez természetesen senkit nem zavar. Mert valószínűleg nem is ez a lényeg.

A lényeg alighanem az, hogy demonstratívan lehet kinyilvánítani azt a szándéknyilatkozatot, ami a szellemi senkiknek, a megfeneklett egzisztenciáknak, és a saját képességeik határával szembenézni nem tudóknak kínál felmentést. Márpedig felmentésre van kereslet. Mert irgalmatlanul pocsék érzés lehet egy orális szakasz alatt megrekedt személyiségnek szembenézni a saját korlátaival. Annyira pocsék, hogy még a személyes boldogság-érzését is képes ezen az oltáron feláldozni. Mert az, aki nagyon jó szobafestő, de középszerű művész boldog és jól megfizetett iparos is lehetne. Hacsak be nem beszéli magának, hogy ő alapjában véve egy mai Leonardo, akit azért nem ünnepelnek a Vinciből származóval azonosan, mert az éppen aktuális szemetek keresztbe fekszenek a nagyszerűségük elismerésének. Ebben a fázisban, aztán elég egy hordószónok, aki megnevezi az aktuális „szemeteket” és máris boldog. Mert íme, a Vezér, és még nem kancellár is világosan látja az ő problémáját. Onnan fentről is megmondja, hogy nem az önsors-rontás, a saját döntésekkel való szembenézési képtelenség a ludas, hanem „AZOK”. Mindig éppen az aktuálisak.

Jól mutatta ezt már az első békemenet szervezése is, amelynek központi gondolata az akkori éppen aktuális ellenség-felmutatás köré szerveződött. Felmentést adva a könnyelmű kölcsönfelvevőknek azzal, hogy kinevezte a nyilvánvalóan nem angyali bankokat egyenesen ördögnek. Előtte és azóta is se szeri se száma azoknak a csoportoknak, akiket már Orbán Viktor megnevezett. Mint olyanokat, akikkel szemben meg kell védeni az embereket. Ja, hogy azok is emberek, akik egy közműcégnél, pénzintézetnél dolgoznak, és elvesztik az állásukat? Az nem érdekes. Ahogy az sem, hogy a nem Orbánra szavazók is számosak valának az országban. Ők sem érdekesek. Egy olyan túlkompenzált komplexushalmaz számára, aki egyszerűen hívekre és nem-emberekre képes osztani a környezetét, senki nem számít embernek aki nem neki tapsol, nem az ő taknyát nyalja, és nem őt szolgálja.

A határzár és az „idegenek” elleni jelenlegi retorikában pontosan ugyanez a vezérmotívum érhető tetten. Aki menekült, az dögöljön éhen. Ha megpróbál annyit keresni, amennyitől életben marad, akkor gazdasági menekült. Feltéve, ha nem egy stadionban bazsevál, illetve futballozik. Az olyan bocsánatos bűnné teszi az ittlétét, mely a vezér (és még nem kancellár) szemében magában hordozza a bűn feloldozását. A fal ebben a játékban nem más, mint az idegenek megbélyegzésére tett szándéknyilatkozat végén fityegő komolysági záradék. Jelkép csupán. Mert a falak sokszor mindig jelképek. Nem egy esetben a belső korlátok kivetülései.

Miközben biztos vannak számosak olyanok, akik komolyan gondolják a falakat. Akár olyan formában is, hogy személyes falak gondolatával is eljátszanak a döntéshozókkal kapcsolatban. Az őket körbefogó falakkal. Födémmel, és beúsztatva egy BV-intézetbe. Annak jegyében, hogy azok számára, akik itt élnek, mindenkire érvényes ugyanaz a jogrend.

Andrew_s
Comments on Facebook