2015. augusztus 31., hétfő

Augusztus végi Jobbik-Fidesz licitnap

Ez nem sunyi, csak fekete
Forrás: Flickr.com / Chris Bainbridge
A menekültügy kapcsán eredményes licitnapot zárt a Jobbik is és a kormányzat is. Egymásra licitáltak az aljasság, a szemétség, és az ostobaság tekintetében. S itt nem Kovács Zoltán Orbán-kormány-szóvivő épületesen aljas, áldozathibáztató baromságára gondolok. Az kérem már a múlt.

A mai nap licitje azzal indult, hogy a Jobbik gondolt egy nagyot, és az egyik regionális okostojása úgy döntött: blokád alá helyezik a leendő központi tranzit-területet. A Verseny utcában. A vezető Stummer János, a Jobbik regionális igazgatója volt. Érdemes lehet megjegyezni a nevét. Egyrészt azért, hogy véletlenül se merüljön feledésbe az a figura, akinek alighanem jelentős szerepet szántak a jövőben. Kár lenne meglepetésként nyugtázni, ha úgy adódna: Stummer János lesz az, aki a budapesti tisztogatásokért lesz majd a felelős akkor, amikor a Fidesz a kellő előkészületek után átadja majd a hatalmat a szélsőjobbnak és a rendőrség a jelenlegi paramilitáns kápó-utánpótlással erősíti meg a sorait. Talán a háttéralkukat sejteti Tarlós azonnali zárkózása. Az ugyanis nyilvánvaló, és már a korábban is nyilvánvaló volt, hogy a háborús zónákból érkezők szívesebben távoznának, mint maradnának. A mai magyar hatalmi centrumban ülő döntéshozók, az ellenzéknek aligha nem nevezhető politikai salak hathatós támogatásával gyakorlatilag csapdába ejtik a menekülteket.

Alapvetően egy kiterjedt dehumanizálási, és bűnbakképzési akció keretében. Pontosan arra számítva, ami különben bekövetkezett. A magyarok évtizedes, ha nem évszázados alávetettségében edződött, szervilista, a hatalmi hierarchia megfélemlítésének behódoló, kultúráját nem ismerő, és alig tisztelő, de emberségében megalázott menekültek besokaltak. Mert tényleg nem tisztelik azt a kultúrát, ami az emberek megtiprásán, a gerinc megtörésén keresztül akarja érvényre juttatni a saját kisebbrendűségi komplexusából kisarjadó agyatlan hatalomvágyat. Nem vitatva, és emberileg akár meg is értve, hogy az, akit a családja és az egész életútja a második vonalba szorított, talán sosem kedvelték igazán, és szeretni is csak érdekből tudták, az kész örömmel „veszi a lapot”, ha másokon vehet elégtételt. Már július elején, a kerítésötlet kivirágoztatásánál világos volt a hatalom által elkövetett  provokáció. Az, hogy „egy bizonyos ponton ugyanis már nem kell semmit tenni, mint várni”. Mert „az idő, a tömeg, a frusztráltság, az ebből fakadó bizalmatlanság megteszi azt az aknamunkát, amihez különben súlyos pénzekkel, vaskos zsarolásokkal megvásárolt téglák kellenének”. Bedobva a kerítés ötletét, „majd sunyi pókként, a fekete sarokba ülve, kivárni, amíg a hatása nyomán a keretszámokból keretlegények lehetnek esetleg”. S 2015. augusztusának végére, a tusványosi beszédeket követő folyamat aktuális állomásaként a Jobbik megvedlett. A hatalom egyik fekete pókja előmászott és beszőtte a verseny utcát.

Nem fukarkodva a hazafiasnak látszó lózungokkal. Nagyjából ugyanazt a retorikai mintát követve, mint a szellemi szemétbe egyre mélyebbre süllyedő szóvivő. Azt a képet próbálva megrajzolni, hogy a háború elől menekültek tulajdonképpen az önszórakoztató kalandturizmus egy sajátos formájának hódolva tesznek meg ezer kilométereket. Elvégre, ha ott maradnának lefejezett áldozatként, esetleg szex-rabszolgának, akkor mennyivel egyszerűbb lenne. Nem mindenkinek persze. Például, azoknak a politikai szemeteknek, akiknek akár mesterségesen itt marasztalt menekültek kellenek bűnbakként, és céltáblaként kifejezetten, nehezebb lenne. Bár, ismerve a báyerzsótik leleményét és a goebbelsi hagyatékra szellemileg rászívódott Fidesz-Jobbik tengelyt, csak kitalálnának valamit. Zsidók, cigányok, ellenzékiek, baloldaliak, vagy aki éppen csúnyán néz arra, aki megkívánta felebarátja házát, marháját, lányát vagy asszonyát. Azért persze lehet, hogy a menekültekről is hamarosan leakadnak. Az EU ugyanis a jelek szerint egyre kevésbé kér abból, hogy az Orbán-kormány és segédcsapatai megvédjék. Főleg nem a védelem kihirdetési árfolyamán. Jól látszik ez, többek között, a német külpolitika üzenetein. Is.

Amely üzenetek fényében a magyar külügyér, a forintot 2010-ben, társszerzőként, bedöntő Szijjártó Péter külgazdasági és külügyminiszter, nyilatkozata igazi telitalálat. Miközben az EU a migránsok befogadása mellett tette le a voksát, és Magyarországról lassan szó szerint menekítik a kormányzati csapdában ragadtakat, Szijjártó szerint „az unión kívül kell törekedni a drámai helyzetet előidéző modernkori népvándorlás megfékezésére”. Ami szép szólam, de semmi más. Annak a problémáját, akinek az életét, netán rokonnal együtt, szétverték, aligha oldja meg egy teremfocibajnok hangzatos felszólalása. Arra pedig nap-nap után olvashatók a példák, ahogy a hatalom sakkozni próbál mások életével. Ugyanakkor azért elhullajtotta z igazság kis morzsáját is. Ugyanis: „a magyar miniszter kitért arra: egyes EU-tagországok olyan felelőtlen nyilatkozatokat tesznek, amelyeket az embercsempészek biztatásként értelmeznek, és amelyek agresszívabbá teszik a bevándorlókat”. Magyarország ugyanis EU-tagország. S a vezetők lépten nyomon tesznek lépéseket, amelyek erősítik az embercsempészek üzletmenetét. Miközben valóban egyre agresszívebbé teszik azokat, akiknek elegük van a magyar hivatali kultúrából.

Andrew_s

2015. augusztus 30., vasárnap

Kedves menekült: Magyarország marasztal

Ez még csak a Doom 3
A kormányzati fellépéseket látva az egyszerű emberek alighanem azt hiszik, hogy a kormányzat nem szereti a menekülteket. Ez a látszat köszönt vissza népgyűlöleti konzultáció, és a „mi mindenkit utálunk” mottójú plakátkampánnyal. S látszólag erről beszél megannyi fideszes politikus. Ez azonban valószínűleg hazugság. A kormányzat valójában ragaszkodik a menekültekhez.

Erre egyre több bizonyíték van. Kezdve a kerítésállítással. Igen kérem,! A kerítésállítással. Mi tagadás, magam is felültem a kormányzat politikájának, hogy ez egyfajta vasfüggöny, és a kirekesztő fasizálódás szimbóluma. Azonban a megvalósításon látszik, hogy ez nem igaz. Ezt a kerítést valószínűleg őzcsapdának, vagy vadászati segédletnek képzelték el. Átjárható, és a sínek mentén jókora résekkel ellátott. A menekülteket láthatóan nem igazán állítja meg. Már csak azért sem, mert aki mögött felégtek, lebombázottak a hidak, annak nincs hova mennie. De a kerítés megvalósítása, ha tetszik, a fasisztoid vasfüggöny implementációja igazi magyar mutyitermék: selejtes. Mint a kormányzati politikusok szociológiai provokációt megvalósító gondolkodásmódja.

De mit is beszélek, illetve írok! Nem kérem, nem. A kerítés éppen az említett provokációs hatás miatt alapvetően a minél több menekült beáramlását segíti. Tehát a kerítés tényleg azt a szerepet kapta, hogy a látszat mögött alapvetően a minél több menekült ideérkezését szolgálja. Azon menekültekét, akik talán nem is maradnának sokáig. Jól mutatja ezt az a tranzit-zavargás, ami a Keleti pályaudvarnál tört ki. Megelégelvén a hivatali packázást. Ha magukra lennének hagyva, akkor a többségük úgy elhúzna, hogy csak úgy porzik. Az embercsempészek ugyan éhen halnának. De egy kicsit kevésbé sajnálnám az ő képletes éhen veszésüket, mint azokat, akik a hathatós, az SS-t idéző, módszereik nyomán halnak meg. Korántsem képletesen. Ám mit tesz az idegeneket tulajdonképpen szerető, és marasztalni kívánó kormányzat? A határátlépőket minél nagyobb számban kívánja kriminalizálni. Ezzel is biztosítva azt, hogy az eredeti szándékuknál több időt töltsenek hazánkban.

Aztán ott vannak a hivatalok. A honpolgárok számára sem ismeretlen hivatalnoki portás-effektus, a komplexusos kisember kezébe helyezett alig kontrolálható hatalom megteszi a hatását. Az ügyintézés hiányos, mert a menekültek anyanyelvén, a jelek szerint csak korlátozott, hosszadalmas és éppen ezért vendégmarasztaló. A froclizott, de önérzetében még nem teljesen megtört idegen korántsem a kádárizmuson szocializálódott. Olykor tehát morog. Ha morog, akkor fel lehet lépni ellene. Kriminalizálni lehet. S ezzel a hatalom visszavezette a hivatali packázást a korábban említett problémára. A menekülteket lényegesen tovább marasztalják, mint magától maradna.

Alkalmasint felhajtva az embercsempészek iránti keresletet, és az embercsempészet árfolyamát. A kormányzat menekültmarasztaló politikája tehát közvetve nagyon is hozzájárult a hűtőkamionban meghaltak tragédiájához. Lehet félárbocra engedni a zászlót, és lehet ártatlan arccal hazudozni az embercsempészet elleni fellépésről, a valóság az ellenkezőjét sugallja. A hatalom szügyig sáros az ügyben. S csak remélni lehet, hogy hiányzik az a cinizmus, ami esetleg egyes hatalmi szereplők közvetlen, konspiratív, illetve korrupciós érdekeltségébe gyökereztetnék bele a menekültek kényszertartózkodásának meghosszítását. Próbáljunk optimisták lenni, és a maffiahatáron mozgó összefonódások helyett pusztán az ostobaságot, a szociológiai ismeretek teljes hiányát, illetve valami más motivációt feltételezni.

Például, lehetne egyfajta motiváció a menekültek kriminalizálásában és kényszeres marasztalásában megnyilvánuló munkaerő-gazdálkodási szempont. Ha egyszerűsített eljárásban lecsukhatók, és munkára vezényelhetők, akkor például legalább azok egy részét pótolni képesek, akik magyar állampolgárként távoztak, és tizedezrelékes arányukat leszámítva korántsem kívánnak hazajönni. Igaz, a munkára fogott menekült fokozott felügyeletet igényel. De a furgonban fulladtak halála felett örömködők közül szinte biztosan sikerülne keretlegényeket verbuválni. Legfeljebb kicsit óvatosabban kellene a fegyvernemük nevét megválogatni, mint a határvadászoknál. De ez a forgatókönyv, a menekültek marasztalásának okaként, legalább annyira végletesnek tűnik, mint a korábbi.

Marad a középút, ahol az anyagi érdekeltség, és a politikai haszonszerzés ugyanúgy előfordulhat. Ha feltételezzük, hogy a menekültek „vendégéjszakáiért” be lehet valamiféle számlát nyújtani az uniós pénztárba, akkor a marasztaltak után fel lehet venni a fejpénzt. Ráadásul úgy, hogy a minimális megtűrésen túli munka oroszlán-részét a civil segítők végzik. Felvetve ugyan azt a kérdést, hogy ebben az esetben vajon, ha jönnek, hol landolnak az uniós pénzek. De a kormány csupa fedhetetlen úriemberből, illetve úrinő áll. Úriemberekkel és úrinőkkel körülvéve. Ilyen kérdést tehát nem teszünk fel. Marad a politikai haszonszerzés. A menekültek, akik között diplomások, és a rájuk acsarkodóknál akár emberségesebb emberek is vannak, nagyon kiváló bűnbakok lehetnek.

Azoknak felmutatva a több száz kilométer megtétele után nyilvánvalóan lerongyolódott, frusztrált, és részlegesen dehumanizálódott tömeget kriminális, utálható masszának, akikből nyugodtan lehetne keretlegényeket is válogatni. Azoknak, akiknek már csak azért is kell a folyamatos ellenségkép, mert különben kénytelenek lennének a tükörbe nézni. S esetleg elhánynák magukat attól, amit ott látnak. Már akkor, ha tényleg azt látnák, ami a valóság.

Andrew_s

2015. augusztus 29., szombat

Muzsikás, nóta, elhúzás, súgás, besúgás

A Muzsikás együttest évtizedek óta ismerem. Ez, mint megannyi más hasonló, életkori adottsághoz kapcsolódó tény, nem érdemet, hanem helyzetet, állapotot jelent. Míg más tényeket ma már jobbára történelemkönyvekből ismerek. Ez is egy állapot. A zsinagógabeli koncert lemondása, lemondatása kapcsán pedig úgy érzem, hogy ezek az állapotterek látszódnak összemosódni.

Az együttes honlapján ennyi olvasható az esemény kapcsán: „Sajnálattal közöljük, hogy az alábbi hangversenyt a Muzsikás együttes kénytelen volt lemondani”. A kénytelenség nyilvánvalóan nem önkéntes. Az ok valószínűleg az, hogy jobbára igaztalan állításokkal, mintegy „megfúrták” a fellépést. Azaz a MAZSIHISZ lemondta. A helyzetet Radnóti Zoltán (Zolirabbi) a legtöbb szempontot említve és részletesen körbejárva elemezte. Az írása éppen olyan gondolatébresztő, mint amennyire a hallgatóságra figyelve tudott beszélni évekkel korábban is a zsidó vallás néhány alapvető kérdéséről. Rabbiként, ugyanakkor, ezerszer jobban ismeri azokat a nézőpontokat, amelyek a zsidóságon, a zsidó valláson alapulva teszik lehetővé a kialakult helyzet áttekintését. Amelyben a szervezők megvezetése éppen úgy benne van, mint az LMP emblematikus emberének Schiffer Andrásnak a melldöngető kiállása ebben az ügyben az ifj. Hegedős Loránt képviselte nézetek mellett. Amely legfeljebb azokat lepheti meg, aki Fidesz-vezérrel közös csoportból kiemelkedett Vona Gábor vezette pártot vagy a sokszor a Fidesz balszárnyaként viselkedő LMP-t túl messze helyezte el egymástól, illetve a Fidesztől a politika hazai koordinátatengelyei közt.

S persze a MAZSIHISZ. A maga kiegyezéseivel, vezetőinek gazsulációival, ki nem állásával, és hasonlókkal. Mint például azzal, hogy teret engedtek Orbán antiszemita megnyilatkozásának egy zsidó temetőben, és utólag is hallgattak. Most azonban példás gyorsasággal reagáltak egy, a Népszavában megjelent olvasói levél levélre, amely Petrás Mária szélsőjobbos kötődéseit elemezte. S amelyek egy részéről kiderült: nem egészen igazak. Miközben a vitákban előkerült a Muzsikás együttes énekesnőjének szinte minden fellépése, és „természetesen” annak a férfinek a szélsőséges kötődése is, akivel együtt él. Erőteljes vitákat generálva több internetes fórumon, hogy akkor most ki is az ostoba, ki lépett helyesen, és ki helytelenül. Jórészt névtelenül, nick-nevek mögül lövöldözve. Felállítva az unalomig ismert, és a többséget legfeljebb a közöny egyre mélyebb mocsarába taszító szekértáborokat.

Miközben az ember személyes történelme fentebb említett állapotterek összessége. A személyes és a történelemkönyvekből, családi hagyományokból ismert mozzanatok mozaikja. Ennek egyik kockája jelenleg az az olvasói levél, majd a szinte anonim megjegyzések hulláma, amik megtöltötték az étert. Mintha elfeledkeznénk arról, hogy a különböző eseményeket önként lekáderezők a történelem nem egy korszakában igencsak önként váltottak színt, és csak a szemlélet maradt. A pillanatnyi hatalom, vagy a pillanatnyi személyes indíttatás okán megmondani valakiről valamit. Szinte mindegy, hogy mit. VALAMIT. Csupa nagybetűvel. A Muzsikás-ügyben óhatatlanul felmerül, hogy megjelentek a káderezők, a feljelentők, a feljelentőket lekáderező megfigyelők és az őket megfigyelő feljelentők. Igazi nemzeti hagyományként. Bár, most, az olvasói levelet nem anonim szerző, hanem egy „Lovas Tamás Budapest” szignó jegyzi. Azért, bárkit is takar a „Lovas Tamás Budapest” aláírás erősen gondolkodóba esnék, ha futnom, ha bújnom kellene. Reá, például, egész biztosan nem bíznám magam.

Neki azonban még lehet biztos karrierje az eljövendőkben. Egy országban, ahol épül a nagy testvér hálózata, ahol önkéntes határvadász mámik nyomdokában halad a hatalom, ahol már évekkel korábban rúgtak ki tanárokat azért, mert az őket megfigyelő nem találta elég ájtatosnak az arcukat, kellenek a káderezők, mint egy falat kenyér. Mert ki más szólna egy rendezvény szervezőinek? Még ha kicsit meg is vezetve, hangulatot keltve. A szervezőktől meg miért várnánk el, azt hogy a műsor összeállításánál mérlegeljenek, egy kapott plusz információt pedig ellenőrizzenek? Az olyan időt rabló és izés lenne. Meg miért pont ők? Vagy miért pont egy szerkesztőség? Elvégre, amikor a horgosi kamut vették át a portálok, akkor sem burjánzott túl a szerkesztői felelősségtudat.

Úgyhogy még tiszta szerencse, hogy vannak, akik kötelességüknek érzik, hogy látcsővel kémleljék a határokat, olvasói leveleket írjanak, és figyeljék az ablakukból az éjszakai utcát. Igaz, ők akkor is leveleket írtak, és az ablakból figyelték az utcát, amikor azokon embereket hajtottak, mint barmokat a vágóhídra, a Duna-partra. De mennyivel egyszerűbb levelet írni, mintsem aktív bojkottot hirdetni. Megszervezve, hogy ne menjen senki el egy koncertre, aki nem ért egyet a fellépőkkel, a szervezőkkel. De szólni VALAKINEK, és aztán csendben figyelni a gesztenye kikapirgálását nyilván sokkal kényelmesebb, mint odamenni, és tenni VALAMIT.

Éljenek tehát a káderezők, a feljelentők, a feljelentőket lekáderező megfigyelők és az őket megfigyelő feljelentők. Közönyösen, Gyáván. Sunnyogva.

Andrew_s

2015. augusztus 27., csütörtök

Re-migrációs siker: 0,0042%

Kórház Cambridge szélén:Addenbrooke's Hospital
Forrás: Wikipedia
Miközben tovább zajlik a társadalom, évek óta tapasztalható, szociális abortuszprogramja, nem olyan régen még arról a sikerszámról olvashattunk, hogy már majdnem egy tucatnyi fiatal jött haza külföldről. Abból a több százezerből, akik a gazdasági exodus során kimentek.

A legutóbbi adat már tízzel több, 21 fiatalról szólnak, akik itthon álltak munkába. Ahogy arról a „Gyere haza fiatal!” -programot lebonyolító Országos Foglalkoztatási Közhasznú Nonprofit Kft. (OFA) ügyvezető igazgatója Pákozdi Szabolcs beszélt az MTI híre szerint. Nagy sikerként emlegetve azt, hogy már csaknem 2400-an regisztráltak a programra. Ami eleve kudarcra ítélt kísérletnek tűnik. Nem a számháborúk adatai, hanem a kialakult helyzet miatt. A számháborúnak ugyanis jelenleg semmi értelme. Ha teljes, 2400-as „tömeg” a hazaköltözés mellett döntene, akkor ez kevesebb mint 5% -os arányt jelent a kiköltözöttek számához képest. A hazatértek valós aránya, félmillió eltávozottat véve alapul 0,0042%. Ez gyakorlatilag igazi antimatematikai arány: Se nem oszt, se nem szoroz.

De azt is tudhatjuk, hogy a valós számok, és a valóság általában a demagógiában utazók ellenségei. Ez a pár ezrelékes valósága a hazatérőknek ugyanúgy nem zökkenti ki a harsogókat a szerepükből, ahogy az „idegenek” elleni kirohanásokat rendezőket sem. Akiknek, tekintve, hogy alsó hangon a 40. generáció leszármazottai, a honfoglalás óta legalább 2^39, azaz 549.755.813.888 biológiai őséről kellene tudni egészen biztosan, hogy a belovagolt ősmagyarok leszármazottja. Miközben valószínűleg a dédnagymama nagypapájának sem tudná az anyukáját megnevezni. Belenyugodva, hogy benne alighanem az egész Kárpát-medence, és még egy kicsi képviselve van. Így a hazatérésre regisztráltak, és a valóban hazatértek számának fetisizálása sem igazán meglepő.

Nem feledve persze azt, hogy a politikának úgy kellenének a tömegesen hazatérők, mint üvegesnek a hanyatt esés. A 10. emeletről. Elég ha azt vesszük számba, amiről a napi hírek szólnak. Nevezetesen azt, hogy az egyetlen valóban tömeges foglalkoztatás-bővülés csak a közpénz terhére, a közrabszolgaságra alapozva tervezhető. Ha erre rárakódna egy erőteljes re-migráció (hazatelepülés), akkor tank alá került, kifújt tojáshéjként roppanna össze a politika látszatstabilitása. Ma már valószínűleg kormány-függetlenül. Szélsőjobbtól szélsőbalig. A jelenlegi helyzetben, ha bármelyik ellenzéki párt lenne hatalmon, pontosan ugyanúgy nem tudna mit kezdeni a hazaérkező százezrekkel, mint a gazdasági exodus regnáló kormánya. Nem feledve persze, hogy a hazatérők aligha szavaznának a jobboldalon kialakult informális Fidesz-KDNP+Jobbik koalícióra. Az Orbán-kormánynak tehát, függetlenül, a szövegektől, plakátoktól, a rémálmai közt lenne a re-migráció tömegessé válása. Ahogy arról már egy éve is szóltam: akár kiszámított kormányprogram is lehet a gazdasági exodus fenntartása.

Ám, valójában nem kell tartani a tömeges visszatéréstől. Az, aki ugyanazért a szakmunkáért a hazánkban elérhető jövedelem háromszorosát képes megkapni, bejelentve és nem alamizsnaként, az akkor is a kint maradásban érdekelt, ha az a fizetés, ott, egy helyi szaki jövedelmének csak kétharmada esetleg. Az, aki kint szerez barátokat, társat a mindennapokban, az egy idő után az emberi motivációinak nagy részét is elveszti. Ugyanakkor az is nyilvánvaló, hogy a másikat emberként kevésre tartó, munka helyett melldöngető figurák fognak kevésbé gyökeret ereszteni külföldön. Mert egy nyelvet meg lehet tanulni, de a szocializációs hiányosságok befoltozásának ritkán van terepe a szakfoglalkoztatásban. Az utóbbival küzdők számára kevés babér terem. Ugyanakkor könnyen belátható, hogy a hazai politika szélsőségek felé indulása inkább elriaszt sokakat a hazatéréstől, mintsem arra serkentené tömegesen az embereket.

Amikor itthon a decibel-magyarok fontoskodnak és hazaárulóznak, akkor a kint élőknek azzal kellhet számolni, hogy még egy családlátogatás alatt is megvetésben, lehúzásban, és kiátkozásban lehet részük. Azért meg minek jöjjenek. Inkább a szülőknek szereznek kint helyet. Amikor itthon a köznapi megfélemlítés, a hatalmi packázás, a „simulj, vagy dögölj” szemlélete felé indul a politika, akkor minek jöjjön haza az, aki megszokta: a munkáért félelemtől mentes megélhetés dukál. Amikor a munkáért dukál megélhetés, és abból tud megélni, amit tanult, akkor kit és mi vonzana a közmunkarendszerben, a kialakuló munkatábor-szemléletben, a munkában, vezetésben gyatra, de pártvonalon és utcán-üvöltésben nyomuló kádereket preferáló személyzeti rendszerben?

S ugyanezért érthető, hogy egyre szélesebb tömegek jövőképében jelenik meg a külföldi munkavállalástól, az emigrációig terjedő víziók sora. Mindazok, akik feje fölé politikai komisszárt ültetnek, akiket a halkabb taps miatt kirúgnak, vagy ezzel megfenyegetnek, akik egzisztenciális nyugalmat, és legalább nagyjából kiszámítható életvitelt szeretnének, előbb-utóbb gondolkodóba esnek. Itt hagyva az országot az egymásra acsarkodóknak, a szomszéd köldökszöszében is démont keresőknek. Lassan már valószínűleg kormány-függetlenül. Szélsőjobbtól szélsőbalig.

Andrew_s

2015. augusztus 23., vasárnap

A horthysta rinocérosz szerepében: Lezsák Sándor

Horthy jelentést tesz a főnöknek?
Forrás: AFP / Roger-Viollet
Az Európát is feldúló két világháború az erőszak rengeteg áldozatával járt. Még akkor is, ha az elsőt sokkal inkább nyerte meg egy vírus, mint a fegyveresek. Talán érthető, hogy sokszor inkább egy tartósabb tűzszünetnek tekintve a két háború közti időszakot, inkább egyfajta folytatásként kezelik a második világégést. A „békeévek” történelmi értékelése, a mindennapok feldolgozása nyilván megérheti a belefektetett energiát. De, azt hiszem, nem egészen úgy, hogy az értékelés felér egy történelemhamisítással.

Akár már a szervező erő okán, mert amikor egy látszólag ártatlan „Konferencia a két világháború közötti magyar kultúráról és társadalomról” címmel szerveznek rendezvényt, de a Horthy Miklós alapítvány részéről, akkor lehet okunk hümmögésre. Mert gyanítható, hogy alapvetően nem a történelemről, hanem az egykori kormányzóról, a folyamatosan nagyobb autoritást, magasabb feneket kereső katonáról, felelősségpánikos, gyáva vezérről fog szólni. Ha nem is egészen ezeket a szempontokat kifejtve, hanem a mennybe menesztve és a valós felelősségét relativizálva, tompítva, és a végén felmentve szinte minden alól Hitler azon kiszolgálóját, aki a saját emlékiratai szerint is meggyőződéses antiszemita volt. S mielőtt bárki valami távoli spekulációt emlegetne, a konferenciáról a nemzeti hírcsatorna, az MTI is publikus beszámolókat közölt. Bennük kiemelve Lezsák Sándornak, az Országgyűlés alelnökének felszólalását, aki a rendezvény Nemzeti Kulturális Alap (NKA) általi támogatását is jelképezte. Legalább kétséget sem hagyva afelől, hogy a neohorthyzmus, és vele mindaz, amit a Horthy-korszak képviselt, a kormányzat maximális támogatottságát élvezi. A Fidesz 5.-ös számú párttagkönyvét birtokló humanoid rasszizmusától, Orbán alig rejtett antiszemitizmusán át Boross Péter legutóbb kifejtett eugenikájáig. Háttérben a gárdaszerű paramilitáns hordákból rendőri segédlettel szerveződő „tornaklubokig”.

Lezsák különben olyasmiket is emlegetett az MTI szerint, hogy az „aki úgy mond ítéletet cselekvő, döntéshozó történelmi személyiségekről, hogy figyelmen kívül hagyja a körülményeket, annak reménye sem lehet arra, hogy reális vagy legalább méltányos ítéletet alkosson”. Ami, ha eltekintünk attól az rendezvénytől, amelynek keretében megszólalt, nagyon szépen hangzik. Ha nem tekintünk el a rendezvénytől, akkor is nagyon szépen hangzik. De csak szépen hangzik. Mert nem szól semmiről. Kivéve arról, amit a kocsmaszociológia úgy fordítana le: „ne azt nézd, amit mond, hanem azt, hogy ki mondja”. Lezsák minden ezen túlmutató szóvirága nem több, mint a valós szándék leplezésére tett kísérlet. Azonban a benne rejlő hazugság is nyilvánvaló. Ami ugyanis egy kocsmában a késelés megelőzését szolgáló csitítás lehet, az egy történelmi konferencián a felelősség hárítását, a valóság relatív, egyeseket tetszés szerint felmentő szemléletét szolgálhatja.

Az országgyűlési főfigurák egyike ugyanis Horthy Miklós megítélése kapcsán említette az elhangzottakat. Alig leplezve azt a szándékot, hogy történelmi felmentést adjon a zsidótörvényekre, az országon áthullámzó gyűlöletkampányokra, a szegedi út mentén megöltekre, a Szakály által mosdatni kívánt idegenrendészeti tömeggyilkosságokra, a halálba küldött százezrekre. Abban a háborúban és annak a háborúnak az előjátékában, amelyben egy világégető diktátor csatlósaként nyert szerepet a tenger nélküli tengernagy. Egy olyan háborúban, amelyben leginkább a Szovjetunióval állt hadban az ország. Azzal a Szovjetunióval, amelynek vezetője szintén nem a demokrácia iránti elkötelezettségéről volt híres. De vajon Lezsák hajlandó-e rájuk, Hitlerre és Sztálinra is alkalmazni a saját szóvirágait?

Mert ebben az esetben Sztálint simán fel lehet menteni. Elvégre miért ne tekinthetnénk úgy, hogy abban a helyzetben, amikor a szinte tényleg a teljes világ a vesztét akarta az országának, csak vaskézzel, és a gyeplőt marokra fogva lehetett megszervezni egy földrésznyi ország irányítását? Hogy közben tízezreket vertek agyon, ítéltek éhhalálra, küldtek táborokba? Kérem, kérem! Ne finomkodjunk. Ahol diktátorok fűrészelnek, ott fűrészpor is keletkezik. Nem igaz? Lezsák úr. Vagy Lezsák elvtárs? No meg persze szegény Hitler sem tehet az egészről. Neki sanyarú gyerekkora volt, és sosem hagyták eleget játszani az ólomkatonákkal és a szomszéd babáival. Úgyhogy sose bánjuk, amiért egy vélhetően pedofil, komplexusos idióta terepasztalnak nézte a világot. Meg különben is! A bakui olajmezők egyszerűen kellettek. Tehát tiszta sor, hogy embert és energiát nem kímélve próbálta megszerezni. Miközben Európát is védte. A kommunizmustól. Úgyhogy Hitler sem tehetett mást, mint amit tett. Igazán semmi felelősség nem terheli. Ahogy Sztálint sem. Nem igaz? Lezsák úr. Vagy Lezsák elvtárs? Elvégre, ha mindent relatívan kell megítélni, akkor a világ összes diktátorát, véreskezű népvezérét fel lehet menteni. Az olyan pokolfűtőket és gyáva töltényadogatókat is, mint amilyen az Antant kegyelméből kormányzóvá lépett lovas-tengernagy volt.

Ahhoz azért minden esetre pofa kell, hogy egy neohorthysta konferenciát kulturális eseményként adjanak el. De persze tudjuk, a névmágia nem sokat jelent. Hiszen a Sturmabteilung (SA) is „Torna és Sportrészleg” fedőnévvel indult. Úgyhogy tulajdonképpen ezt a szervezetet is fel lehet menteni. Ami annál is inkább időszerű lesz a kormányzat részéről, mert ellenkező esetben nagyon ki fog lógni a lóláb, amikor a paramilitáns tornaklubokat be akarják majd vetni a hatalom szolgálatában. Mint amikor Kocsis Mátét védte bátran a nőverő pofonosztó.

De amiért különösen pofa kellett az említett rendezvényhez, az az, amit az időzítése képviselt. Érdemes emlékezni arra, hogy augusztus 23-án tartják a totalitárius diktatúrák áldozatainak európai emléknapját. Az 1939. évi Molotov-Ribbentrop-paktum aláírásának évfordulóján. Egy diktátorra emlékező alapítvány által, kormányzati támogatással azt ezt megelőző napra szervezni egy neohorthysta konferenciát, és azon előadni a lezsáki felmentést tényleg pofa kell. A rinocérosz hátát meghazudtoló bőrvastagsággal. De Lezsák Sándornak bőrből láthatóan nincs leltárhiánya.

Andrew_s

2015. augusztus 22., szombat

A hivatal és a pofozkodás

Fotó: Hír24
A Józsefvárosi Önkormányzat közleményt adott ki az augusztus 20-án történt pofozkodással kapcsolatban. Ez legalább azt jelzi, hogy Kocsis Máté hivatala szükségét érezte a „semmiről sem tudunk, mi ott sem voltunk” típusú megszólalásokon túl mutató reagálásnak, Ami a Fidesz székházánál 2013-ban történtekre hajazva túl ismerős reakcióbaj tűnt elsőre. Másodikra is az.

Már csak azért is, mert az alapesetre, valamint az ellenzékinek öndefiniált pártok egy részének kérdéseire adott reakciók mintha nem lennének túl konzisztensek. Inkább arra hasonlító képet nyújtva, hogy az önkormányzat részéről mondják, ami eszükbe jut. Aztán majd csak kitalálják az összekötő összeesküvés-elméleteket. Amelyekkel az ellentmondások szinte egy csapásra feloldhatók lesznek. Ha elég türelmesen várjuk, talán hamarosan megtudhatjuk, hogy a Gyurcsány Ferenc által felbujtott Bajnai-gárda tehet az egészről. Kiegészülve az izraeli pénzből amerikai közvetítéssel szervezett esőfelhőkkel. Utóbbit csak és kizárólag a MIÉP és a Jobbik szimpatizánsai kedvéért. A Boross Péter eszméivel és a nyilas világgal szimpatizálók számára esetleg néhány menekült is tehet majd még dologról. Bár az utóbbiakat, valószínűleg, nem az önkormányzat fogja közleményben közzétenni, hanem majd lassan fogják elcsepegtetni a kommunikáció mérgezése érdekében. De ez még a potenciális jövő csupán.

A jelen tudásbázisban jelenleg olyan információmorzsákat lehet összesöprögetni, amelyek egyike már a rendezvény napja óta szikkadozik. Ez arról emlékezik meg, hogy a „rendezvényen résztvevő kopaszok semmilyen felkérést vagy utasítást nem kaptak az önkormányzattól”. Ami önmagában is ostobaság, mert első olvasatra akár azt is hihetnénk, hogy az önkormányzat a kevéshajúakkal szemben diszkriminatív. De egy önkormányzaton dolgozó kommunikációs beosztottat talán nem az okszerű nyelvhasználatban mutatott készségei alapján válogatnak. Illetve. Még ez is lehet. De az „ok” ebben az esetben inkább az elöljáró ősszájával folytatott belsőséges kommunikáció. Persze, tudjuk. Nem a hajhullással küzdőkre gondoltak, hanem a Kocsis Máté által köztérre szervezett zártkörű ünnepségen hívatlanul, és anális nyelvgyakorlatokban nem bizonyító csoportok ellen fellépőkre. Akik éppen úgy hölgyek pofozásában tudnak érdemet felmutatni, mint Balogh József. S legalább olyan bátrak, mint a diáklánnyal szemben igen bátran fellépő Sz. Ferenc a Fidesz-székháznál. De a lényeg a lényeg, az önkormányzat megbízott szócsöve szerint nekik közük sem az egészhez.

Ehhez képest a mostani közlemény arról emlékezik meg, hogy „mai napon [2015. augusztus 21.] Kocsis Máté polgármester több szervezetre kiterjedő, belső vizsgálatot indított és szabálytalansági eljárást kezdeményezett a kerületi önkormányzat augusztus 20-i rendezvényén történtek miatt”. Ami annyiban nem egészen világos, hogy amennyiben a tér biztosítását nem az önkormányzat tudtával és beleegyezésével oldották meg, akkor miért kell az ügyben belső vizsgálat. Bőven elegendő lett volna a cikornyás közlemény helyett egyetlen dokumentum fénymásolatát közzé tenni. Azét, amelyben kérik a szervezés nevében illetéktelenül fellépők azonnali eltávolítását a térről. Nyilvánvalóan nem az önkormányzaton belül valakitől, hanem az önkormányzat nevében a rendőrségtől. S még a rendezvény alatt. Azonnal sokkal hitelesebb lenne az elhatárolódás is az önkéntesnek nevezett verőlegényektől. Ha ugyanis Kocsis Máté hivatalának semmi köze a jelenlétükhöz, akkor a megjelentekkel közös érdekük a nevükben illetéktelenül eljáró garázda alakok eltávolítása. De még utólag is sokkal inkább a rendőrségi feljelentés, mint egy belső vizsgálat tűnne, laikusként, indokoltabbnak. Már akkor, ha a Józsefvárosi Önkormányzat, illetve a polgármester valóban patyolat tiszta az ügyben.

Ráadásul a feljelentés bemutatásánál csattanósabb válasz nem is lehetett volna az ellenzékies megnyilatkozásokra sem. Ahelyett, hogy ismét csak azt bizonygatják, miszerint: „a Józsefvárosi Önkormányzat augusztus 20-i ünnepségére az önkormányzattól senki nem hívott úgynevezett kidobókat, azokkal sem az önkormányzat, sem Kocsis Máté polgármester semmilyen kapcsolatban nem áll”. Kiegészítve azzal, hogy „tegnapi atrocitás is éppen azzal kezdődött, hogy az ünnepségen provokátorok jelentek meg”. S akkor elképzelem, amint a kigyúrt izomagyú figura az inzultált hölgyet annak kifejezett kérésére üti meg. De a tudományos-fantasztikus művek ellenére sem igazán tudom életszerű rendezésnek elképzelni az említett jelenetet. Ugyanakkor némi elszólást mégis csak tartalmazhat az önkormányzati közleménycsokor.

Azt mindenképpen, hogy a Józsefvárosi Önkormányzat berkeiben valószínűleg pontosan tudják, hogy kik voltak azok, akik önkéntes rendvédelmi erőként felléptek mindenki ellen, aki nem Kocsis Mátét éljenezni érkezett. Ha ugyanis nem tudnák egészen pontosan, hogy kicsodák, akkor honnan tudnók ilyen biztosan, hogy senki semmilyen kapcsolatban nem áll velük? A következő önkormányzati közleményben esetleg közzé teszik a névsort is? Vagy a rendőrségnek adják át?

Andrew_s

2015. augusztus 21., péntek

Demagógisztáni napló: Új kenyér, régi-új szemetek

Forrás: Nyugat.hu
Az augusztus 20.-i ünnepnap akár arra is jó alkalom lenne, hogy ténylegesen megemlékezzenek a népek az államalapításról. Mármint a magyar államiságról és Szent Istvánról. A nemzet egységét szimbolizáló tényről, és az azt megalapozó királyról. Habár ez utóbbi kapcsán Boross Péter igazán ütős előjátékot adott elő.  Gyakorlatilag Szent István intelmeiből levezetve „Trianont” is. De a 2015. augusztus 20. nem csak erről lesz emlékezetes.

Nem nemzetileg, mert a Nemzeti Emlékezet, így nagybetűvel, úgyis azt fogja beleíratni a történelemkönyvekbe, amit jónak tart. Amitől a NER nagyobbnak és erősebbnek fog látszani. Amitől Orbánia, legalább a szólamok szintjén, jobban teljesít. Mert a történelemkönyveket nem a valós emlékezettel bírók írják. Legfeljebb egyfajta kettős emlékezet alakul ki. Ismert jelenség. A mai ötvenesek simán emlékezhetnek az „erről ne beszél az iskolában” mottóval bíró intelmekre. S arra, hogy ez általában a valóság és a szocreál szürreál közti szakadék feletti pallóra vezető kapu kulcsa volt. Egy nemzedék tudta egyszerre kezelni egyes közterek kettős nevezéktanát. Megtanulva, hogy ami a nagyinak „Oktogon”, a térképen „November 7. tér”. Aztán az utóbbi is elmúlt. Ahogy valószínűleg a NER is elmúlik, mert történelmileg ez a diktatúrák sorsa. Kezdetben akár a nagy társadalmi hatékonyság látszatával is bírhatnak. Néha birodalmakat is létrehoznak. Krízishelyzetekben akár a vágyott „rend” képviselőivé is válhatnak. Hosszú távon azonban bukásra vannak ítélve. Ez akkor is igaz, ha egy-egy nemzedék számára akár az örökkévalót is jelképezhetik. Nem feledve persze, hogy a diktatúrák vezető rétegeinek az egy-két nemzedékes uralom is bőven elég lehet a szabad rablás jegyében, és a tömeg manipulációjának égisze alatt. A diktatúrák áldozatainak pedig szintén édes mindegy. A diktátor felkoncolása sem adja vissza az elrabolt javakat, és kelti életre az elhaltakat.

Ja, hogy augusztus 20? Igen, onnan indultam. Boross Péter. Az egykori címzetes megbízatása nyomán milliósnál nagyobb jövedelmet húzó nemzeti féleszű. Hát igen. Akinek mindenről a nyalás jut az eszébe, annak kell az aktuális, most éppen nemzeti farpofa. Attól sem zavartatva magát, hogy Szent Istvánnak, az idegenekre vonatkozó intelmeiből aligha következett az I. világháború. Ahogy aligha következett a józsefvárosi pofozkodás sem. Mert a 2015. augusztus 20. arról is emlékezetes lesz. Arról, hogy egy csoportot, amelynek tagjai az említett intelmeket gondolták emlékezetbe idézni, kicsit elhajtani próbáltak a megemlékezésről. A Kocsis Máté vezette kerületben. Ott, ahol a játszótéren játszó idegen gyerek maga a felforgató terrorista. S ahol tényleg lelepleződött kicsit a rendszer arca. Mely lelepleződés egy folyamat láncszeme csupán. Mert a hatalom informális kapcsolata a felnövekvő közterroristákkal korábban sem volt újdonság. Már két éve is belefért az SA-t idéző formáció, igaz, csak hallgatólagos, hatalmi támogatása. Jelezve azt az utat, ami a tömegek informális megfélemlítésén keresztül vezethet a hatalom látszat-stabilizálásához. Amikor tehát Kocsis Máté, saját bevallása szerint nem tudja, hogy kivel védeti a saját fényezésére összerántott rendezvényt, akkor alkalmatlanná vált bármire, ami hatalom gyakorlással kapcsolatos egy demokráciában. Mert egy autoriter hatalomgyakorlás az más. Akkor egy idióta is lehet király. Egy demokráciában viszont, ha tényleg nem tudta a polgármester, hogy kik védik a szabad véleményektől a hallgatóságot, és akkor az ostobasága miatt alkalmatlan. Ha azonban pontosan tudta a véderő mibenlétét, csak később, a nyilvánosság számára, megtagadta, akkor azért alkalmatlan.

Egy demokráciában egy ököljogot hirdető tömeg nem kaphat(na) hatalmi szerepet. De, mint emlékezhetünk rá, a hasonló jelenségek korántsem újak a Fidesz háza táján. Szó szerint, mert annak idején a párt székházának a védelmében is felléptek érdekes elemek. Gyilkosságért elítélt kopasz, és savazó öreg egyaránt. Olyanok, akikről akkor is az volt a hivatalos kommunikáció: nem hívták őket, nem tudtak róluk. Kocsis Máté számára az egyfajta jelmezes főpróba is lehetett. 2013. márciusában ugyani a Fidesz kommunikációs igazgatójaként, és aligha nulla kapcsolatokkal a Fradiban tisztséget viselő Kubatovval aligha lehetett számára ismeretlen erőtér az, amit a sportegylet környékére verbuvált „biztonságiak” jelentettek. Még akkor is, ha Sz. Ferenc is igyekezett a „magányos verőember” képét erősíteni annak idején. Mégis, a recept visszaköszön. Senki által nem ismert, kigyúrt verőemberek jelennek meg, a rendőrség sem lép fel ellenük, és intézkednek. Baj, bukta esetén pedig olyanokká válnak, akiket senki sem hívott. 2013. március. 2015. augusztus. Érdemes talán a mérföldköveket jegyezni. Azon az úton, ahol a kocsismátékat viszik a hatalom felé gyaloghintón a hatalom izomagyú rabszolgái. Eltaposva mindenkit. Az ellenzéken, a menekülteken gyakorolva.

Alkalmasint a menekültek. Szent István az idegenek megbecsüléséről beszélt. Jézus tanításai között sem igazán található olyan, hogy „gyűlölködjetek az én emlékezetemre”. Az idei, csapadékkal beköszönő augusztus 20. a hivatalos humánum névjegyének körberajzolására is alkalmas. Látszólag mindenkinek megfelelő megoldásként tranzitzónákat alakítottak ki a pályaudvarokon. Szépen, ráccsal. A Nyugati pályaudvaron járva azt láttam, hogy a menekültek, érthető módon, a folyosókra húzódtak be. A rácsos terület egy része ugyanis jól láthatóan eső által áztatott járdafelületnek tűnt. Ha tényleg úgy jelölték ki ezeket a területeket, hogy nem jelentenek védelmet még az eső elől sem, akkor a kijelölőknek kellene demonstratív jelenlétükkel tüntetni a megfelelőségük mellett. Javasolni lehetne kiheveredésüket egy pokrócra. Addig, míg a pokróc meg nem szárad alattuk. Egyébként a kisebb-nagyobb csoportokban, az eső elől a fedett folyosókra húzódó emberek közelében nem láttam nyomát késelésnek, és nem hallottam a hangoskodásukat sem. Valamint a várost annyira féltő szellemi izompacsirták megénekelte szeméthegyeknek sem láttam a nyomát. Ellentétben a tűzijátékra népvándorló ünnepi hordák csapásaival. Miközben a metrón korántsem tűnt néhány csoport hallgatagnak, és pofozkodásról a hatalom is gondoskodik, az említett csapások mentén bőségesnek tűnt a hulladéktermés. Ezt a kulturális „fölényt” nem féltem menekültektől. Akik körül lényegesen kevesebb szemetet látni, mint a város számos pontján. A politikusok belső szeméthegyeiről nem is beszélve.

Andrew_s

2015. augusztus 19., szerda

Boross Péterrel nem az a baj, hogy megőszült

Tényleg nem. Az ugyanis éppen olyan biológiai állapot, mint megannyi más jele az életkor előre haladásának. Ráadásul fiatal korban is előfordul. Tehát nem sok megkülönböztető hatása van. Legfeljebb messziről látható valakinek, hogy fehér a haja. Ez azonban nem garancia semmire. A politikai józanságra és a hallgatni tudásra sem. Holott az egykor kormányfő talán saját magának használna néha a legtöbbet, ha hallgatna. Méghozzá mélyen.

A hallgatás ugyanis számos előnnyel jár. Az ő esetében például feledhetővé tenné, hogy egy huszadosztályú politikus. Aki egy nem sokkal jobb politikus után vette át a kormányzást, és semmit nem tett a rendszerváltásnak nevezett, vélhetően előre lezsírozott, politikai gesztus veszteséglistájának mérséklésére. Ellenben számos alkalommal kiállt irgalmatlan ostobaságok védelmezőjeként. Ahogy a fasiszta népirtás részaktusát idegenrendészeti akciónak minősítő Szakályt is bőszen védelmébe vette. Nyilván nem teljesen véletlenül, és aligha önzetlenül. Elvégre az is egy megszólalási lehetőség volt számára. Márpedig egy belsőleg beképzelt, de külsőleg szinte nulla-hatású politikai szereplő számára minden ilyen lehetőség kellhet, mint egy falat kenyér. Talán ez motiválta a legutóbbi interjút is, melyben szintén igen furcsa dolgokat mondott a Magyar Hírlap honlapján megjelentek szerint. Ezúttal a bevándorlás minősítése kapcsán. Amellyel kapcsolatban azért az államalapítóról és a történelemről is megemlékezett. A nyilvánvaló riporteri alákérdezés nyomán.

Szent István kapcsán szinte természetes, hogy az idegeneket megbecsülő intelmekről esik szó az interjúban. Melyben, biztos, ami biztos, gyorsan leszögezi, hogy a balliberálisok ebből semmit sem képesek felfogni. Az orbanizmusnak tett gesztusként „természetesen” az sem hiányozhat konklúzióként, hogy az ellenzék nemzetellenes. Mintegy felmondva a refrént Orbán tusványosi beszédére. Amely mintegy előkészítette a talajt ahhoz, hogy az ellenzék idegennek, és ezáltal táborba zárhatónak lehessen minősíthető. Boross Péter tehát gyorsan biztosította, a sajtón keresztül, Orbán Viktort, hogy tőle minden támogatást és nyelvének teljes hosszát megkapja. Ez persze az egykor talán jobb sorsra és nagyobb politikai súlyra érdemes politikust minősíti. Le. Valahova a bányászbéka feneke alá. Holott mindez csak az első nagy interjú-tiráda végén szerepel konklúzióként. Egy szép nagy gondolatív végén.

Azon ív végkifejleteként, amely mentén Boross Péter először kifejti, hogy az államalapító azért is volt nagy király, mert Szent István „ugyanis hódító királyunk volt”. Mely hódítások végén „Szent István a terjeszkedés során a meghódított népek vezéreit kívánta az udvarban tartani azért, hogy ne lázadjanak fel ellene”. Ámde, mint az öregúr tovább fejtegeti, „Magyarország számára a befogadási hajlandóság a 16. század, a török hódítás utáni néhány száz évben tragikus következményekkel járt, ez Trianonban csúcsosodott ki”. Tehát világos: az államalapító meghódította a környéket, humanistán magához költöztette a leigázottak vezéreit, hogy ne lázadjanak, fókuszba helyezi az integrációt, a befogadást, majd ebből szinte már-már következik is Trianon. Mintegy azoknak a hálátlan, leigázottan integrált népeknek köszönhetően. Ja, hogy közben mégis csak ott volt a török hódoltság? A tatárjárás? A járványok utáni betelepítések? A spontán vándorlások? Az nem számít. Ahogy Boross Péternél az sem játszik, hogy Trianon inkább köszönhető az I. Világháborúban betöltött szerepnek, a pökhendi külpolitikának, a Szent István integrációs politikájával való szakításnak.

Magyarország ugyanis valójában a megannyi történelmi népességmozgás ellenére képes volt megőrizni integritását, nyelvét, és önálló kulturális fejlődésének irányát. Amire nyilvánvalóan hatottak a nemzetközi körülmények. De aligha valószínű, hogy az amerikai tápláléknövények vagy a török fürdőkultúra térhódítása, az évszázados vegyes házasságok jelentették volna a lejtőt. Amikor tehát Boross Péter zavaros fejtegetése végén megállapítja, hogy az ellenzék különben is nemzetellenes, akkor majdnem olyan nagy retorikai tettet hajt végre, mint az a főiskolai tanár, aki szerint Trianon miatt vannak ma öngyilkosságok. Elvégre, ha el lehet jutni bárhonnan Trianonig, és onnan egy macskaugrással az ellenzék idegenségéhez, akkor már minden szép, nemzeti, és alanyi jogon tökéletes. Az, hogy a Magyarország szabadságharcát fémjelző Aradi 13 között is zömmel „idegenek” voltak, az egy másik idősíkon zajlik a volt kormányfő fejében. Azon az idősíkon, amelyen a világ csak nemzeti magyarok, és szemét idegenek halmazaira osztható. Függetlenül attól, hogy puszta véletlenként született ő maga is ide. Mert elsősorban a Homo sapiens egy példánya. S ebben semmivel nem különlegesebb, mint bárki más a földön. Így, tulajdonképpen ő is egy integrációs eredmény következtében beszél magyarul. Bármekkora zagyvaságot is ejt ki a száján. Ugyanis egy olyan embergyerek felnövekedésének az eredménye, akinek a puszta genetikai képlete is csak egy véletlen következménye, és aki megszületése után egyszer csak magyarul kezdett beszélni. Integrálódva szülei lakhelyének környezetébe.

Ahogy más országba születve lehet, hogy éppen az angol megszállást vezetné le az ezer évvel korábbi nagy elefánt-vándorlásokból. Igaz, akkor barna lenne a bőre, és valószínűleg szóba sem állna saját magával. Mert az említett interjúban azt is kifejti ez a szegény szerencsétlen vénember, hogy a bevándorlókkal alapvetően a bőrszínük, a genetikájuk miatt van baj. Mert szerinte: „Nagyon fontos, hogy nemcsak a kultúrájuk más, hanem az ösztönrendszerük, biológiai, genetikai adottságaik is”. Végső soron alig helyezkedve más bázispontra, mint báyerzsóti, a cigányokat olykor leállatozó orbanista publicista. Mert Boross Péter elvégre tudja. Neki megsúgták odafentről. Azt is, hogy normális, és cseppet sem rasszista. A hangok megsúghatták neki, de mire a száján kiviharzanak a szavak, már csak az eredetiben sem teljesen demokratikus galtonizmus marad. Némi fasisztoid beütéssel, és a humanizmus teljes hiányával.

De legalább ismét elmondhatja magáról: szót kapott és most ő megmondta. Merre van egyenesen előre. A szakadék mélye felé. Azért az ilyen elvek szószólóinak egy választ egészen biztosan lehet adni.

Kedves Boross Péter, volt miniszterelnök úr! Si tacuisses, philosophus mansisses! – oktat a latin mondás. A gyengébbek kedvéért: Ha hallgattál volna, bölcs maradtál volna!

Egyszerűbben:
Kedves Boross Péter volt miniszterelnök úr: fogja be a száját!

Ha így sem világos: Kuss!

Andrew_s

2015. augusztus 18., kedd

Az ismeretlen harmonikás

Amikor még kissrác voltam... No igen, Olyan is volt. Amikor a különböző családi csatornákon csörgedező fillérekkel az ember zsenge gyermeke betévedt közeli presszóba. Egy sütiért, S közben látta a letakart zongorát. Amit késő délután „lelepleztek”, és záróráig a „zenés felár” zenei oldalát szolgáltatták általa.

Mára a környék által, de talán hivatalosan is „Műegyetem” presszónak hívott vendéglátó-ipari egység mára csak emlék. Zongorástól, és süteményestől. Ahogy mára valószínűleg az ilyen helyek többsége csak emlék. A korosztályok kihalásával egyre inkább fakuló emlék. Miközben az egykor zenét szolgáltató emberek mégsem csak az emlékek részei. Sokan közülük köztünk, mellettünk fordulnak elő. Azok is, akik nem a koncerttermek irányába váltottak jegyet, amikor az egykori kis presszók, zenés éttermek, olcsó, a diákságnak is megfizethető bárocskák bezártak. Nem egyszerre, és talán nem is látványosan. Inkább csak, valahogy, kifakultak a valóságból. Legtöbbjüket el is feledtük. S azok is ritkán jutnak eszünkbe, amelyekre emlékszünk. Holott talán nem ártana, ha olykor megállnánk a nagy rohanásban. Talán nem ártana valahol leülni és a zongoristát, a harmonikást hallgatni.

Mi tagadás az utóbbiak egyike juttatta eszembe azt a bizonyos presszót is a zongorával. Ma a Déli pályaudvar környékén. Mint mostanában többször is. Mert, amíg szét nem bombázták, a „Moszkván” is zenélt. Csak úgy. Semmit sem kérve, de mindent elfogadva. Ételt, és pénzt egyaránt. Mintegy általános képviselőjeként azoknak, akik annak idején a vendéglátóiparban szórakoztatták a nagyérdeműt, de a szőnyeget az utolsó bojtig kihúzták alóluk. Mert mi máshoz is kezdjen az, aki évtizedekig a „kisközönségnek” zenélt? Ahhoz ért, azt tudja csinálni, és azt tudja jól csinálni. Kiül, és zenél. Akkor, amikor valami eseti alaklomra nem kérik fel, de a gyógyszert, villanyt, vagy akár csak a mécsest, de fizetni kell. Az, aki a harmonikával tudja szolgálni a járókelőket, azzal szolgálja. A szolgáltatási díj megállapítását pedig azokra bízza, akik hallgatják. Olykor pedig beszélgetve azokkal, akik bedobják a kihelyezett becsületkasszába az utcai, egyszemélyes koncert árát.

Becsület. Talán az ember azon dolgainak egyike, amit még meg tud őrizni. A tartással, az önérzettel. Akkor is, amikor más helyet szégyelli valaki, hogy ott ül az utcán egy harmonikával. Nem azt, hogy zenél. Hiszen ahhoz ért, azt csinálta mindig, és azt szereti csinálni. A helyzetért, hogy évtizedes közszórakoztatás után a karrier csúcsaként egy sámlin gubbaszt, és harmonikázik a villamosra, buszra váróknak. Élelemért, pénzért. Mert a gyógyszert, a villanyt, vagy akár csak a mécsest, meg kell fizetni. Vagy pénzzel, vagy gerinccel, tartással. Hiszen az ingyenes ellátás sem ingyenes. Kérni kell. S lehet azt mondani, hogy kérni nem szégyen. De vajon tényleg nem? Sohasem? De ha nem is. Dicsőségnek sosem dicsőség. Akkor pedig pláne nem, ha valaki tudja: végigdolgozta az évtizedeket. Mert csak ahhoz értett.

Köszönet nélkül is téve azt, amihez ért, értett, érted. Kis pénzért, s néha élelemért.

Az ismeretlen harmonikásnak ezen a helyen is köszönet.

Andrew_s

2015. augusztus 16., vasárnap

Migráns híradás a sajtó-mocsárból

Harcosan fegyveres, több százas migráns-csoport.
Aha...
Szerb rendőrök által terelt rendőrmentes csoport.
Köszike!
S ahonnan indult. Nem Horgos, nem fegyveresek,
és szó nincs rendőri kíséretről
A sajtó hitelessége olyan helyzetekben különösen élesen vetődik fel, amelyekben a mindennapok, akár valósan, akár vélten, de a penge élén billegnek. Ilyen helyzetet teremtet, nem kis részben a hatalmi kommunikációnak köszönhetően a menekültek kérdése. Így érthető, ha egy, szinte háborút sugalló hír különösen nagy érdeklődésre tarthat számot, és szinte kiált hitelesség, a sajtóetika iránt.

Márpedig az utóbbit erősen karcolgatja az, ha egy hírt a média több pontjára, és kritika nélkül emelnek át. Ilyen helyzet alakult ki akkor, amikor a horgosi támadásról kezdtek a hírek előkeveredni. Az eredeti szerb portál-hírt a Délhír az eredeti, nyilvánvalóan megtévesztő képekkel vette át. Ami szinte azonnal felvetette a kacsa, a hoax, a rosszindulatú műhír gyanúját. Az mindenesetre szívmelengetőnek tűnt, hogy a blog-szférát talán olyanok is olvassák, akikben még pislákol a hitelesség iránti igény. Így szép lassan azért csak elharapódzott a kétely a hír valódiságát illetően. Volt portál, amelyik hirtelen megvilágosodott, és olyan is, amelyik minden maszatolás nélkül eleve hoax-ként közölte az ezernyi vallási fanatikusról szóló híradást.

Ezt követően kicsit furcsának tűnhet, hogy a Délhír láthatóan elkezdett „futni a pénze után”. Kiemelt hírként közölte, hogy a vallási fanatikusokról szóló hír márpedig nem volt kamu. Megerősítésként egy Bacskulin István, Horgos vezetőjétől származó telefonértesülést, valamint egy meg nem nevezett másik szemtanúra hivatkozik. Furcsa lehet talán az, hogy az ezres tömeg szinte azonnal leolvadt néhány százra. Aztán az is kiderülhet, hogy valójában nem annyira vallási fanatikusok fegyveres rohamáról van szó, mint arról, hogy a migránsokból hasznot húzni kívánó bűnözők elleni önvédelemből próbált néhány migráns csoport fegyvernek látszó botokhoz jutni. Kis különbségnek tűnik, de valahogy a régi, az autók fosztogatását osztogatásnak interpretáló viccre kezd emlékeztetni a tudósítás keltette helyzet.

Különösen, ha Horgoson Allah Akbarozó migráns tömeget emlegető cím alatti képre pislantunk. Az ugyanis sokkal inkább emlékeztet egy kirándulócsoportra, mintsem kapákkal-botokkal felfegyverzett harcos tömegre. A szerkesztőségben tehát úgy látszik banánhéj-szerűen csúszó képekkel van tele a padlás. Ez a kép ugyanis 2015. júniusának végén még a Mandiner azon cikkét illusztrálta, mely a szerb rendőrök ténykedéséről számolt be. Amely cikk esetében a kép különben szintén kakukk-tojás. A képen ugyanis nem igazán szembetűnő a szerb rendőrök jelenléte. A Délmagyar, Mandíneren idézett, cikkének illusztrációi között jelenleg mintha az említett kép tüntetne a távolmaradásával. A képről alighanem azért is hiányoznak a kapák, és rendőrök, mert eredetileg, határ felé vonuló szír migránsok békés csoportjáról készült.

A képet eredetileg a DPA tette közzé, és a Spiegel portálján azt a cikket illusztrálja, mely a magyar kormányt méltatja. Annak alkalmából, hogy megszegte az EU-s megállapodásokat. Ennek a képnek a technikai fejlécét is érdemes megtekinteni. Egyrészt kiderül, hogy valóban a DPA a hunyó a kép ügyében. Valamint az is, hogy a képet „Edvard Molnar” készítette. 2015. június 19-én. Magyarkanizsán. Tehát nem Horgoson, nem augusztusban és nem háborús körülmények között. Mondhatnánk: a többi stimmel.

Miközben a horgosi polgármester, vagy egy szintén Horgoson élő névrokona, a Facebook-on a Délhír linkjét osztja meg. Mintha nem lenne saját élménye az ügyben. Miközben a sajtóetika szügyig áll már a mocsárban.

Andrew_s