2016. január 24., vasárnap

Az elszigeteltség meleg ketrecében?

A képviselői család. Hullan Zsuzsa, Mihályfi Balázs, Csobot Adél
Fotó: Átrium Film-Színház / Mészáros Csaba
A közepénél kezdve: az „Őrült nők ketrece” egy igazán jó, és a másság kérdését okkal feszegető színdarab. Nem véletlen az, hogy hazánkban is színpadra tűzték. Legutóbb Alföldi Róbert rendezésében láthatta a nagyérdemű az Átrium Film-Színházban (az egykori Május 1. moziban) 2016. január 23.-án. Főszereplők: Stohl András és Hevér Gábor.

Aki a darabot véletlenül nem ismeri, annak érdemes talán tudnia, hogy korántsem napjaink kulturális terméke. A Jean Poiret által írt színdarabot 1973-ban mutatták be. Nem sokkal később francia és olasz koprodukcióban filmvígjáték készült belőle.A zenés darab Jerry Herman és Harvey Fierstein keze munkája. A filmet, egyszer régen, hazánkban is bemutatták. Méltán sikerrel. Már csak azért is, mert a hazai bemutatásakor a homoszexualitás egyfajta köz-kommunikációs tabu volt a nyolcvanas évek elején. Legtöbbször kriminális esetek tudódtak ki, amikor a saját frusztrációjuknak megfelelő ellenségképüket a melegekben látták meg a „kopaszok”, és „buziveréseket” tartottak. Az pedig a Pride szélsőséges visszhangjaiból látható, hogy egybiteséknél ma sem nagyon léptek odébb. Még akkor sem, ha a szociálisan retartáld népség egyes tagjai diplomát szereznek, és esetleg a parlamentben találtak munkahelyet. Amiért erről érdemes szólni az az, hogy a darab megírása, majd műsorra tűzése korántsem olyan körülmények között történt, ami kedvezett volna a baráti megítélésének. Az akkori Franciaországban. S ahhoz is komoly vakság kellene, ha nem vennénk észre, hogy a ma Magyarországa, sok szempontból, semmivel sem jobb, mint az akkori. Jó, ha nem rosszabb. Csak a világ változott közben. Talán.

Ugyanakkor, mind a színdarab eredetije, mind az abból készült film, képes úgy szembesíteni a nézőt akár a saját előítéleteivel is, hogy nem veri velük pofán. Kinevetteti a szögletes agyú képviselőt. S az, aki a filmből emlékszik, hogy a nagy honvédő pártfőnöke miként halt mag, az tudja: szembesülést jelent a mű a szemforgatással, a kétszínűséggel is. Kinevettetve az egész, alapvetően a gondolkodást, az emberséget megtagadó, illetve szellemi és életviteli esztergát jelentő, valamint a csak tiltásokat ismerő erkölcsi honvédelmet. Pofán-verésileg éppen azért jelentős a korábbi kiemelés, mert tudjuk máshonnan: az erőszakosság kontraproduktív. Miközben a finom, mondhatni lappangó humor, a félmondatok formájában megragadó mondanivalók hálózata sokkal hatásosabb. Az utalások sokszor jobban szolgálják a megértést, mint az, ha a képébe üvöltik valakinek: „hát nem érted, b+?”.

Az, akinek a film tetszett, vagy netán a film világát, és szemléletét, a nevettetve nevelés hirdető megoldást osztja, az nem biztos, hogy jól jár a különben évek óta teltházas Átrium-előadással. Alföldi nyilvánvalóan azoknak rendezte a darabot, akiknek a dramaturgiai szereppel, ott és akkor, aligha bíró obszcén kiszólások humorosak, és akik jól mulatnak azon, ha napi magyar politikai állapotokra való nyílt kiszólások tarkítják az előadást. Amiben azért, lássuk be, Hofi Géza, annak idején, klasszisokkal volt jobb. Talán azért mert Hofi is tudta: a csattanó alapjait kell letennie, és hagyni, hogy a néző maga jusson el a csúcsra. A közvetlen kiszólások ezzel szemben nem irányítják, hanem megszabni akarják a gondolkodást. Akár pont az ellenkező hatást is kiváltva. Ráadásul feleslegesen akkor, ha a darab szempontjából, mondanivalójából kilóg, vagy inkább kipotyog. Ahogy teljesen felesleges a talpig kokárdában előadott transzvesztita táncszám a darab első felvonásában. Felkínálva a teljes gondolatiság „rohadt magyargyülölő” kezdetű elutasításának sablonját azoknak is, akik különben talán elgondolkodnának a valós mondanivalóján az eredeti darabnak. Az pedig rossz válasz, hogy „úgyis azok mennek el, akik...”. Mert ezzel éppen az árkok hallgatólagos elismerését, és persze mélyítését szolgálja a rendezés. Valószínűleg „nagyobbat szólt” volna, ha a magyar politikának szóló üzenet ugyanúgy csak egy, de az ugandai diák felgyújtásához, vagy az orosz viszonyok jelzéséhez hasonlóan „ütős” pont kerül a darabba. Melynek rendezése a záró-színsorok környékén, képviselő buzizós kirohanásakor, még adta is volna magát. De addigra már csak ezen is sokan mosolyogtak. Holott akár sírhattak is volna. Ha felismerik: a szélsőjobbon pont ez, a hitleri idéző szemlélet látható, és hallható.

Ugyanakkor az, aki a színészi teljesítményre illetve a darab valós erejére kíváncsi, mégis inkább nézze meg. Annak ellenére, hogy a börtön-célzás pillanatát talán nélkülözni tudtuk volna, Stohl András teljesítménye tényleg hatalmas. Kihozva a szerepből azt, ami kihozható. Vagy akár kicsit többet is. Magasra feltéve a lécet mindenki másnak is, aki a színpadra lép mellette. Mert vagy megugorják, vagy kiszürkülnek a darabból. S nyugodtan mondhatjuk: megugorták. Nem csak Hevér Gábor, hanem mindenki. Bármilyen fából vaskarikának tűnik, de nagyon úgy néz ki, hogy a darab, és a darab generálta színészi teljesítmény legyőzte a rendezőt.

Andrew_s

Nincsenek megjegyzések:

Megjegyzés küldése