2016. április 30., szombat

Orbániai Balog Zoltán esete a kereszténységgel

Az emberi laposelemekért felelős minisztert már megint mikrofon közelbe engedték. Az ilyen alkalmakra pedig mindig érdemes figyelni. Mert egyike azoknak a kormányban, akik akaratlanul is lebuktatják a hatalmi törekvéseket, illetve a titkos szándékokat. Így ma megtudhattuk, hogy új vallás van kialakulóban.

Természetesen azok, akik Orbánia belügyei iránt érdeklődnek, eddig is sejthettek valami hasonlót. Az a vallási áhítat, amellyel Pannónia géniuszának minden rezdülését követik számosan, aligha kerülhette el a figyelmet. Még akkor sem, ha egyelőre a szent kólásdoboznak még nem építettek külön kápolnát. Ám ami késik, nem biztos, hogy nem jön el. Szinte már látom, amint stadiont formázó, és kisvasúttal futtatott ereklyetartóba helyezik a kólásdobozt, melyet az Ő ajka érintett. Az ajak, amely egyszerre fúj hideget, és meleget. Miközben napraforgómagnak is köpi az ő héját kifele. Esetleg A VIP-páholyból. Mely szotyola-héjak gúláját mintázza az ereklyetartó talpa. S helyeztetik az magasra a szentségtartók között. Hogy lássa azt mindenki, ki a doboz templomába tér.

Ez talán még várat kicsit magára, de a vallásalapítás azért még itt toporoghat a küszöbön. Előfutáraként még 2006-ban nyilatkozta azt nemzetünk Tompikája, hogy a legszemélyesebb közügynek tekinti a vallást. Mely kijelentés akkor még tartalom nélküli váznak tűnt. Ruha nélküli guminőnek. Töltetlen kolbászhéjnak. Üres fogalomnak. Ám az elmúlt évtizedben keményen dolgoztak a kolbász megtöltésén, a bazár vázra húzásán, és a guminő öltöztetésén. Mert akinek nem inge, arra ráadják. A guminőt. Elvégre valami neki is kijár. Mígnem célegyenesbe fordult időközben a nagy reform. Nem az oktatásé. azzal Balog Zoltán nem ér rá foglalkozni. A vallásé. Amelynek alapjaként talán a judaista alapokon nyugvó vallások egy elfeledet ága, a kereszténység szolgálhatott. Amelyet már csak a hívők kis csoportja gyakorol. Félve a lebukástól. Mert ki tudja, milyen következménye lenne annak, ha a Fidesz, illetve a KDNP egyik besúgója lebuktatná az illetőt. A végén még a Bibliát is elkoboznák tőle. Elvégre ők sem olvassák.

Mert tegyük fel, hogy elolvassák a Bibliát, és a kereszténységben jelentős súlyt kapó Újszövetséget. Az említett politikusoknak ezt a büntetést nem kívánhatjuk. Ebben az esetben képzeljük el, hogy milyen fokú lelki törést okozna az, hogy Orbán Viktor nevű apostol nincs abban megemlítve. De még próféta sem. Ráadásul egy fia stadion sem szerepel a szent helyek közt. Amiből rögtön látszik, hogy Orbánia már csak ezért is új vallásért kiált. Amely valóban egyfajta hitvilági alap lehet. Amellett közügy. Annyiban, hogy amennyiben az, aki nem tapsol elég egyszerre, az semmit sem kap estére. Enni. Esetleg inni sem. De napidíjat semmiképpen. Kivételes büntetésképpen Harrach-összes beszédeit kell hallgatnia a gyermekszegénység és –éhezés kapcsán. Melyekből azonnal megtudhatja, hogy a kereszténység csak valami elfeledett, titokban gyakorolt vallás lehet Orbániában. Az azt emlegető politikusok sem ismerik.

Ezzel különben el is lennének. Talán sokan még az ennek ellenkezőjét hirdető maszlagot is bevennék. De erre jön az Emberi Erőforrások Minisztériumát vezető miniszter, Balog Zoltán és Szombathelyen elszólja magát. A helyi református gyülekezet ünnepi hálaadó istentiszteletén. Orbán Viktor egészalakos mellszobrát ugyan nem szentelték fel, de a hallgatóság a hírek szerint nem füttykoncerttel fogadta azt a lelkészi kijelentést, amely szerint: „A vallás nem magánügy, a hit megvallása az egyik legszemélyesebb közösségi ügy”. Márpedig az alighanem egy új vallás egyik alaptézise lehet.

Az Újszövetségen, egy bizonyos Máté nevével jegyezve, ennek az ellenkezője áll:
5. És mikor imádkozol, ne légy olyan, mint a képmutatók, a kik a gyülekezetekben és az utczák szegeletein fenállva szeretnek imádkozni, hogy lássák őket az emberek. Bizony mondom néktek: elvették jutalmukat.
6. Te pedig a mikor imádkozol, menj be a te belső szobádba, és ajtódat bezárva, imádkozzál a te Atyádhoz, a ki titkon van; és a te Atyád, a ki titkon néz, megfizet néked nyilván.
(Mt, 6)

De attól, mert valaki lelkész, és miniszter, még persze nem kell okvetlenül mindent tudnia. Különösen egy olyan, a kormány által meghaladott vallás könyveit, mint a kereszténység.

Andrew_s

Hol a tüntetés mostanában?

Az Amerikai Népszava blogszerzője szerint a tanársztrájk visszafele sült el. Boda András, a Nol.hu-n, arról ír, hogy a kormány semmibe veszi a tanárokat. S mindkét írás origója az a fejlemény, amelynek alapján a kormányzat még szorosabbra fogja az oktatási gyeplőt. Azzal, hogy az oktatási intézmények államosításának új hullámát hirdették meg a hatalom részéről.

Az utóbbi írás szépen leltárba veszi, hogy a szakszervezeteknek nem tetszik a hatalmi gesztus, és az önkormányzatok sem repesnek az örömtől. Az utóbbi érthető, hiszen az iskolai maradék államosítása azt jelenti, hogy a lakosságot képviselő önkormányzatok szava jelentéktelenné válik. Alkalmasint ezzel nem a tanárokat veszi a kormányzat semmibe, hanem a lakosságot. Amely különben szintén mérsékelt szolidaritással kezelte a tanárok megmozdulásait. Nem véletlenül. Annyiban semmiképpen sem véletlenül, hogy a megmozdulások szervezői kemény, mondhatni verítékes munkával érték el, hogy a pedagógusok felhorgadásának társadalmi támogatottsága ne legyen túl széleskörű. S ebben a „munkában” a szakszervezetek sem kímélték magukat. Elég, ha a PSZ állandó, a tiltakozásokat kifárasztó, a megmozdulások hitelességét kikezdő sztrájk-halogatására, vagy a PDSZ vezetőinek sztrájkot sztrájkalap nélkül meghirdető, máséval a csalánt verő taktikájára gondolunk. A közelmúltból.

S bár ez látszólag a tanárok belügye, mégsem az. Akkor semmiképpen nem, ha fellépések, és a fellépéseket koordináló vezetők hitelessége kell, hogy „eladja” a társadalomnak a pedagógusok bárminemű megmozdulását. Márpedig ez a hitelességi deficit már az első tüntetések környékén is inkább szavatolta a ráfázást, mint az eredményeket. Ahogy az sem sokat segített a társadalmi támogatottság megszerzésében, hogy a szerveződések során alapvető kérdésekre nem született válasz. Gyakorlatilag eleve lemondva arról, hogy a pedagógusok bárminemű mozgalma mély társadalmi beágyazottságban gyökerezve, és széles körű támogatottsággal bírjon. Túllépve azon a szűk mozgalmi körön, amely képtelen volt szembenézni azzal az egyszerű ténnyel: a tanár sem több, mint a társadalmi szolgáltatók egyike. Nem egy különleges, alanyi jogon rátermett, és mindenki felett álló entitás. Arról, hogy ezzel a tulajdonképpen egyszerű tükörbe nézéssel is adósak maradtak a pedagógusok. Az állítólag csak a gyermekek és csak a társdalom érdekeit szolgáló mozgalom szólamaiból teljesen kirekesztve mindent, ami a tanárok alkalmasságát, a pedagógus valós társadalmi szerepét, és az annak ellátására való felkészítést, felkészültséget feszegette volna. Holott a gyermek, és a gyermek szülei nem a „PEDAGÓGUSsal” találkoznak, hanem X tanító-nénivel, aki képtelen az oktatásra, illetve Y –al, aki szemet huny igazgatóként Z gyermek-abuzáló viselkedése felett. Meg persze M-mel, aki egy tündér, de egyedüli jó tanára az iskolának. S nem feledhetjük el, hogy a szubjektív benyomások torzíthatnak. De akkor, ha egy mozgalom alanyi jogon vár el támogatást X Y és Z számára, akkor az a mozgalom halálra van ítélve. Társadalmilag. Akkor is, ha a mozgalom vezetői még sokat megtehetnek a hatalom erősítése érdekében.

Akár a személyes hatalmuk érdekében is, ha önnön támogatásukra találnak egy talajvízként feljövő politikai erőt. Ahogy a tanár-mozgalmárok valahogy elfeledkeztek elhatárolódni a Jobbiktól. Annak ellenére, hogy a diszkriminatív viselkedés eleve idegen kellene, hogy legyen a pedagógiától. De nem csak a személyes, hanem a kormányzati hatalom erősítése is szóba jöhet. Az időbeli elhúzódás nyilvánvalóan a kormányzatot erősíti, mert kifárasztja a mozgalmat. Az időbeli elhúzásban pedig az szakszervezetek is megtették a magukét, és a CKP is átveheti az elismerő oklevelet. Azzal, hogy a szorgos műhelymunka ígéretével, de eredményének széleskörű publikálása nélkül még a tanárokat is várakozásra, helyben toporgásra késztette. A társadalmat, a szülőket pedig végképp megszólítatlanul hagyta.

De tudom, hasonlókat már többször leírtam. Amolyan szélmalomharc jelleggel. A különböző internetes vitákban jött is hideg, meg meleg. Olyan véleményekkel is tarkítva, melyekben több volt az indulat, mint a ráció. Ez van, és sok szempontból rendben is van. Egy alapvetően mozgalmi esemény résztvevőinek sokszor lehet meddő azt mondani: állj meg picit, és vegyük számba a helyzetet. Ez természetes. Valószínűleg azt is botorság lenne elvárni, hogy bárki megkövessen a kígyót-békát mondók közül.

Ami elvárható lenne, az nem is ennyire személyes. Illetve nem számomra személyes. Mert az elvárható lenne, hogy mindazok a vezetők, akik falnak vitték a pedagógusokat visszavonuljanak. Azok, akiknek a tevékenysége nyomán a kormányzat tudta: immár kockázat és jelentős tiltakozások nélkül államosíthat. Mert Pukli, Pilz, Sándor Mária, a CKP, a szakszervezetek már eljátszották a nekik szánt szerepet. A tanárok fásultan, kifáradva, a mozgalom a gőzt leeresztve várja az úthenger eljövetelét. De gyanítom, nem lesznek itt nagy lemondások és visszavonulások. Még azt sem tartom kizártnak, hogy a tanármozgalom végleges kifulladás esetén számosan fogják kifejteni: ők megmondták előre. Azok közül is számosan, akik eleddig a gondolatától is irtóztak a mérlegelésnek. Míg a végén már annyian lesznek, akik szóltak előre, hogy azt sem fogjuk érteni: kik voltak akkor tüntetni?

Andrew_s

2016. április 25., hétfő

Parlamenti Micimackó-ünnep

A Parlament épületében megemlékeztek arról, hogy az országnak ötödik éve nincs Alkotmánya. Van viszont alaptörvénye. Nem annyira jó, mint amit Charles Lorre egyik művében alkalmaz Kamu-király, de nem is beszél legalább, mint Rejtő esetében az Alapszabály. Habár, lassan az Elátkozott part világa lesz általános.

Nem azért, mert olyan meleg van, hanem mert a nagy állami beruházások, például a Várkert bazár, kapcsán méltán juthat eszünkbe egy Potemkin nevű orosz herceg, aki a látszatkeltés, és a homlokzati építészet nagymestere volt. Márpedig az Elátkozott parton egy egész bennszülött főváros mása épült fel. A megszemélyesült Alapszabály, azaz Lord Peevbrock nagyzási hóbortjával kapcsolatban. Amit a nagyra törő bűnözők kihasználtak. Mondjuk, a nagy magyar stadionkultúrára tekintettel akár a nagyzási hóbort is az eszünkbe juthat, de lordunk még nincs. Bár még lehet. Kamu nevű királyunk sincs (A vigyorgó légionista). Legfeljebb királyi kamuk sorozata. Amilyen az Alkotmánypótló, gránitfoglalatú zsírkőbe karcolt paragrafusgyűjtemény nyomán akár törvényesíthető is. Ellentétben a Micimackóval. Ami legalább szórakoztató. Ha már nem tartalmaz paragrafusokat. Csak verslábakat. A magyar alaptörvény lapjai közül kilógó lólábak helyett.

Mely alaptörvény beiktatását nagy garral megünnepelte a hatalom. Ami már önmagában is árulkodó. Milne művét ugyanis nem Milne családja, és baráti köre ünnepelte meg sok-sok ezer, vagy inkább sok százezer-számra. Ellentétben a hazai alaptörvénnyel, amit a jelek szerint leginkább a Fidesz, és a kormánypárt klerikális lobbi-tagozata volt képes megünnepelni. Elvégre a képviselői napidíjba még ez is belefér. Valamint az olyan dicsérő szók, mint az országos indigó-bajnokság győzteséé. Aki szerint az Alkotmányt leváltó izétől lett morálisabb az ország. Schmitt Pál csak tudja. Elvégre, mint aláíró morális iránytű pontosan mutatja azt a moralitást a plágiumbotrányával, amit a jelen kormányzat szavatolni akar, illetve szavatolni képes. Voltaképpen nem is Schmitt megszólalása furcsa. Inkább az, hogy utána a tudósítások nem azzal folytatódnak, hogy: a képviselők vastapssal és ütemes lábdobogással ünnepelték meg a volt orbanisztáni elnök szavait. Sőt! Még Orbán Viktor megszólalása után is hiányzott ez a közjáték. A nagyzási hóbort erkély-díjas fenoménjének pedig, lássuk be, igazán kijárt volna.

Elvégre egyik kezében az ország, a másikban Európa, a vállán a világ sorsa, fején ott billeg Felcsút, és még így is van ereje, képessége belerúgni mindenbe, ami elé kerül. Egy ekkora mutatványos igazán megérdemelt volna egy kis vastapsot meg lábdobogást. Legalább a Parlamentben. Ha már az alaptörvény beiktatási báljára suttyomban kellett belopakodnia. Az Operába. Mert akkor még nem lehetett előre tudni, hogy egy igazán kezes ellenzéki igazán kezes megmozdulása az, amelyik tiltakozik a demokrácia egyik alap-pillérének a konszenzusos Alkotmánynak az elsöprése miatt. Nem véletlenül pánikolt az amúgy is gyáva vezér, annak idején, az Operánál egybegyűltek miatt. Bukott már meg király is olyan szavazástól, ahol a szavazócédula flaszterből készült. Aztán persze kiderült már akkor is, amikor kis híján elnézést kértek a szervezők a zavarásért, és csendben hazakullogtatták a tiltakozókat. Nyitányaként az azóta oly sokszor megismételt eseménynek. Nagy füst, alig semmi tiltakozással.

Joggal érezhette tehát valamelyik kormánypárti slapaj úgy, hogy élcelődhet az ellenzék kárára. Azt emlegetve, hogy a Fidesz alkotmányozó többséget kapott, míg az ellenzék nem. Azonban a kormányzat pár dolgot permanensen szeret elfelejteni. Az egyik kétségtelenül az, hogy bár megkapták a parlamenti székek kétharmadát, a programjuk igen vérszegényen emlegette az Alkotmány és a Köztársaság megszüntetését. Amellett azt is el szokták felejteni, hogy az erővel való visszaélés lehetősége nem azonos az abszolút igazság birtoklásával. Jól látható ez azon királyok esetében, akiknek ugyan volt hatalmuk, de legfeljebb a főtt szőlőgyökér szellemi képességeivel rendelkeztek. A Horn-kormány önmérsékletét már nem is emlegetem, mert rég volt. Horn Gyula is halott. Valamint az az MSZP is a múlté. A jelenlegitől meg tényleg alig van tartani valója Potemkin nagyherceg poliphitű utódainak.

Azonban Rejtő és Lorre műveit mégis lapozgathatnák ott a Fidesz környékén. Mert akkor tudnák, hogy az ál-Tamaragdában és Kamu király kócerájában is megjelent néhány, a helyi viszonyokat mérsékelt önuralommal szemlélő figura, és az önhitt csirkefogókat kipofozta a nem megérdemelt pozíciókból.

Andrew_s

2016. április 24., vasárnap

Az emberség mozgalmi elárulása

Még mindig Sándor Mária, és még mindig Jobbik. No meg hitelesség. Alkalmasint a túloldalról. Azok után, hogy korábban szóltam arról a jelenségről, ami szinte törvényszerűen lökte a feketeruhás nővért a polceleb mérsékelten dicsteljes helyzetébe. Ami azonban nem zárja ki az egyéni ítéletalkotás lehetőségét. Amit nagyjából úgy szoktak megfogalmazni, hogy jog a barátok megválogatására.

Ez az a jog, amivel a legnagyobb jó szándék feltételezése mentén is elvárható, hogy éljen egy nagykorú, közszereplést vállaló felnőtt. Egy percig sem vitatva, hogy infúziót bekötni, és tüntetésen villogni nem feltétlenül átfedő készséghalmazt igényel. Miközben az utóbbi óhatatlanul belépő a politikai szerepvállaláshoz. Mely esetben már korántsem mindegy, hogy ki milyen politikai támogatást fogad el, és kitől. Még akkor sem, hogy egy szakszervezeti szerepet elvállaló közszereplőtől a legszimpatikusabb az lenne, ha mindegyik politikai pártnak fityiszt mutatna. Ebből a szempontból tehát mind a Jobbik, mind a DK köreiben fellépni hiba lenne. De az könnyen belátható, hogy ezt könnyebb mondani, mint adott esetben megcselekedni. Maradna tehát a mérlegelés elvárása.

Amely még rövidtávon is azt mondatná, hogy egy, a származáson, illetve anyagi helyzeten alapuló diszkriminációt pártoló politikai formáció támogatása nem elfogadható sem az egészségügy, sem az oktatás területén. Nem a névmágia okán, hanem azért, mert mindkettő emberek életével, emberek sorsával foglalkozik. Márpedig a Homo sapiens –hez tartozik származástól függetlenül mindenki. Ráadásul a tevékenységük generációs hatókörű, és családok sorsára hat ki. Ugyanakkor az egészségügy, illetve az oktatás társadalmi szerepe kiterjed a különböző okból hátrányt szenvedettek ellátására is. Az az orvos, nővér, vagy akár kórházi portás, aki szerint egy cigány, egy zsidó, egy piréz, vagy esetleg mozgásában, értelmi képességeiben korlátozott gyermek, felnőtt, illetve agg nem érdemli meg az emberi bánásmódot, az elérhető kezelések teljes spektrumát, az alkalmatlanná válik a feladatra. Még akkor is, ha a történelemből tudjuk: voltak orvosok, és voltak „egészségügyi” szakemberek, akik szerint akár a származás vagy állapot-alapú gyilkosság is megengedhető volt. Aki tehát a rasszista indíttatás, és az emberi élet általános védelmére felesküdött egészségügy összeegyeztethetősége mellett tör lándzsát, az egy kicsit dr. Jozef Mengele szellemét is rehabilitálja.

Azonban aligha ezt tekinthetjük normának. Márpedig az a párt, amelynek tagjai újszülöttek diszkriminációját, és az iskolások származásalapú, netán egzisztenciális státuszuk alapján való diszkriminációját hirdeti nincs messze az említett pontra vezető ösvénytől. Amikor pedig egy párt nem határolódik el az említett tagoktól, de akár csak közvetett kapcsolatot ápol a „cigányverésre” bármikor kapható, SA-t idéző, formációkkal, akkor erősen közelít ahhoz az ösvényhez. Vagy már rajta is áll. Pusztán tudja: a tömeges támogatottsága még hiányzik, és az ezt pótló hatalommal sem rendelkezik. Hát cukiskodik kicsit. Amikor tehát egy egészségüggyel, oktatással foglalkozó szakember elfogadja egy ilyen párt támogatását, akkor óhatatlanul elveszti a szakmai hitelességét. Az említettek miatt.

Amikor tehát Pukli István elfogadja a Jobbik támogatását, és maga is az illiberális rendpártiság szólamaihoz fordul, az pontosan olyan hatású, mint amikor Sándor Mária lép fel a Jobbik rendezvényén. Valójában nem az emberi, hanem a szakmai hitelességük az, ami első sorban csorbát szenved. Az a fajta hitelesség, ami az egyik pedagógiai, illetve a másik egészségügyi kompetenciájában vetett bizalmat ássa alá. S ami nem tévesztendő össze az emberi, politikai hitelességgel. Akkor ugyanis, ha Pukli maga egy illiberális akarnok, illetve Sándor Mária egy, az embereket származás alapon lenéző figura, akkor ezt teljesen hitelesen képviselhetik. Ahogy a maga körében a Gestapo vallató-tisztje is maximálisan hiteles személyiség lehetett. Aki tehát hitelességvesztést emleget, annak nem feltétlenül van igaza akkor, ha ezt általánosan, és nem a szakmaiság keretében fogalmazza meg.

Az persze a követők, az egyes vezetőket vállukra emelők felelőssége, hogy ennek ismeretében is követnek-e valakit? Sőt! Azt, aki személyes ostobasága, mérlegelést nélkülöző döntései nyomán kerül politikai patt-helyzetbe, akár sajnálni is lehet. De különböző fogalmakat takar a sajnálni, és követni, a sajnálni és egyetérteni, illetve a sajnálni és támogatni.

Andrew_s

Sándor Mária és a kontraszelekció

Az Index arról ír, hogy az orvosbárókra megy el a pénz. Ezt különösebb kimutatások nélkül is csak az nem sejtette, aki nem járt kórházak, és a kórházi infrastruktúrát piócaként kihasználó „magánrendelések” környékén. Aztán olvasom a reakciókat Sándor Mária, az orvos-korrupció ellen egykor harcot hirdető nővér jobbikos haknijáról. Sokak számára azzal a konklúzióval, hogy a feketeruhás nővér elvesztette a hitelességét.

Holott a valós kép, mint annyiszor, alighanem most sem a fekete vagy fehér, hanem a fekete és fehér választékából áll. Az egyik oldalon szinte biztosan ott van az a rétege az egészségügynek, akinek nem érdeke egy egészségügyi reform. Függetlenül a Kórházzövetség felhorgadásától.Azok, akik haszonélvezői a jelenlegi zsarolós-kontraszelekciós rendszernek. S akik nem most, hanem évtizedek óta remekül élnek abból, hogy életekbe kerülő aránytalanságok vannak az orvostársadalmon belül. Ez ellen fellépni, alulról megbontani, pont olyan szélmalomharc lehet, ahogy a hasonlóan felépült akadémiai rendszert nem lehet egy laboráns szintjéről megingatni. Holott az semmivel nem tűnik jobbnak. A kezdő kutatók, tanársegédek semmire is alig elég fizetésért dolgoznak olyan témákon, amelyekért olyan NEVEK zsebelik be a pénzt és pályázati támogatásokat, akiknek esetleg már a fényképe sem lát egy labort belülről. Sok más helyen különben szintén ez van, és ehhez elég megnézni az AIDS kutatásával is foglalkozó filmet. Szinte törvényszerűen, mert a hiperhierarchiák, ha elég hosszú ideig állnak fenn, kontraszelektálódnak. Akkor, ha nincs egy ez ellen ható erős kontroll-mechanizmus.

Ilyen kontroll-mechanizmust képviselhetnének a szakmai szervezetek, és az szakmai érdekvédelemmel foglalkozó szövetségek. Ez az, amiben Magyarország igen gyatrán teljesít. Nem abban, hogy formálisan ne lennének ilyenek, hanem abban, hogy a munkásságuk nem egy esetben a tagjaik vezető sorába emelkedettetek személyes hatalmának és érdekeinek védelmében merül ki. A szakmai szervezetek esetében azzal cizellálva, hogy nem egy esetben azok találhatók a vezetésben, akiket az elsők közt kellene messzire zavarni. Erről sok szempontból a hazai múlt tehet. Aki emlékszik a rendszerváltás környékére, az emlékezhet másra is. Nevezetesen arra, hogy szinte B-lista szerűen vadásztak az MSZMP egykori középkádereire, miközben egy üzemi, kutatóintézeti középvezető alkalmasságának felülvizsgálata szóba sem került. A profiltisztítás éppen olyan ideológiai volt, mint a kuláktalanítás. S alig esett szó a szakmai alkalmasságról. Az akkori középvezetők pedig ma osztály-, vagy tanszékvezetők, vezető orvosok, kutatóintézeti igazgatók, és hasonlók.

Amikor Sándor Mária, voltaképpen a kulimunkát végző orvosok helyett is, elindult a politikai celeb szerepe felé vezető úton, akkor a fent vázolt rendszert próbálta megkarcolni. Olyan szerepet vállalva magára, amellyel kapcsolatban maximálisan egyet érthetünk egy internetes véleménnyel. Azzal, hogy Sándor Mária alapvetően azt a szakszervezeti, illetve szakmai szervezeti munkát vállalta magára, amelyet az erre illetékes egyleteknek eszük ágában sem volt ellátni. Vagy csak az eszük valami rég elfeledett oldalágában volt. Az a könyv, amiben lábjegyzetként még emlegették, hogy valaki látott már szakszervezetet. A fekete ruhás nővér esetében tehát az alapvető probléma talán az a szerepkonfliktus, amibe keveredett, és amin, a jelek szerint nem nagyon tudott úrrá lenni. Az egyik oldalon alapvetően szakszervezeti törekvésekkel indult, miközben az erre illetékes szervezetek nem látták el ezt a feladatot. A másik oldalon ellenben nem szakszervezetek bizonyultak vevőnek a szereplésére, hanem politikai mozgalmak.

Az egyik oldalon tehát volt egy hatalmas tenni akarás, míg a másik oldalon erre csak olyanok kínáltak terepet, akik alaposan megkérték az árát a támogatásnak. Felhasználva a kialakult helyzetet a saját arculatuk fényezésére. Felhasználva a nővért arra, hogy arcot próbáljanak húzni a csontváz-koponya elé. Ugyanis akárhonnan nézzük, a pártok igencsak fanyalognak a gondolatára is annak, hogy kialakult hiperhierarchiákat bolygassák. A támogatóik, és szakértőik sorában ugyanis ott vannak az említett NEVEK közül sokan. Gyakorlatilag oldalfüggetlenül. Ezek a támogatók és szakértők pedig nem igazán fogják pártolni, hogy az általuk preferált párt lebontsa a nekik presztízsben vagy pénzben, esetleg mindkettőben jól tejelő állapotokat. Ebből a szempontból a látszólag radikális Jobbik sem hiszem, hogy kivétel. Miközben olyan képviselőkkel, politikai szereplőkkel is tömve van, akik szerint nem csak a pozíciót ellátókat kellene a szakmaiságtól elkanyarodó diszkriminációs szabályok mentén kiválogatni. Hanem, például az egészségügyben, akár az ellátottakat is. Elég, ha felidézzük azt, amikor N. E. egy újszülött kisfiú kapcsán gondolta kiemelni saját tenyészképességeit egy cigány gyermekkel szemben.

Andrew_s

2016. április 23., szombat

Demagógisztáni napló: Tanárszervezeti toronymagány

Egy hete arról szóltak a hírek, hogy volt egy tanársztrájk. Most is arról szólnak a hírek, hogy volt valami ilyesmi. Amelynek kapcsán a PDSZ egy kicsit beismerésbe került, hogy mesterségük címere nem kis részben a máséval való csalánverdesés. Míg olvasható olyan vélemény is, hogy szép-szép, de késő már, és kevés is.

Mely utóbbi véleményben van valami. Nem csak betűk halmaza, ha már leírták, hanem lényegileg is. Még akkor is, ha csak 2010 óta hiányolja a tanárok fellépését. Holott valójában, mint azt többször leírtam, a gondok lényegesen mélyebb gyökerekkel rendelkeznek. Még akkor is, ha a kétségtelen: Orbánia oktatáspolitikája az utóbbi évekbe fordult bukórepülésbe. Azzal az oligarchikus uralkodó-osztályt kiszolgáló, és ehhez a vallást köpönyegként forgató szellemi sorvasztással, amellyel ostoba, kiszolgáltatott, és szellemileg visszaszorított szolganépet akar biztosítatni az iskolákkal. Azonban ehhez érdemes számot vetni azzal, hogy ez nem jöhetett volna létre, ha az iskola világának kontraszelektált vezetői, gyakorlatilag pártfüggetlenül, és pusztán a saját ülepük alatti bársonyszékek védelme okán nem szolgálja ki a rendszert. Az a vélemény tehát, amelyik a tanárokat, mint egységes masszát kezelve, egyben szólja le, téves. Legalább is, szeretném remélni, hogy téves.

Miközben igen, a tüntetések létszáma, a jelenlevő sokaság dacára, azt sugallja, hogy a tanárok sem egységesen lépnek fel. Amelyben nem kis szerepe van azoknak a szervezőknek, akik java része ugyanabból a kontraszelektált körből érkezett, amelyik aligha véletlenül nem vette fel a tucatnyi kiáltványpont közé a tanárok alkalmasságának, a társadalmi kontrollnak, illetve a tanárképzésnek a kérdéseit. Ellenben kiváló terepet kapott arra, hogy a saját alkalmatlanságát, politikailag olykor elfogadhatatlan gesztusait érő minden kritikát a tanárok elleni fellépésnek állítson be. Az, amikor tehát olyan adatokkal találkozunk, hogy a tanárok szakszervezeti szervezettsége alig az ötödét érinti a pedagógusoknak, akkor azt érdemesebb árnyaltabban kezelni. Különösen olyan szakszervezetek esetében, amelyek olykor jobban védik a hatalom, mint a pedagógusok érdekeit. A cselekedetekkel. Mert szólamok szintjén éppen úgy tele van a padlás, mint a rendszerváltásokat követően a korábbi ellenállókkal.

Az említett árnyalatokban természetesen nem csak a szakszervezetek mosódnak bele. Ott van például az egykor többet emlegetett, de mára erősen fakuló CKP. Amelyik, minő csoda, nem egy évtizede, de még csak nem a februári tüntetés előtt alakult meg. Még nagyobb csodájára a világnak, azóta sem tett le a társadalom elé egy bárki számára érthető, az akadémiai világtól elrugaszkodó, és kommunikálható programot. Ellenben olykor felböffen valaki abból az irányból azzal: hogy várjatok, mert a szorgos szakik dolgoznak keményen. Kiválóan alkalmas módon arra, hogy a gőzt szép lassan kieressze. Megosztva a tanárokat aszerint, hogy ki hajlandó kivárásra játszani, és ki az, aki nem egereket szülő önérdek-érvényesítő bivalyok látványára vágyna csupán. Akik a CKP hitelességét sem az elvégzett munka, hanem a személyes ismeretség mérlegén képesek csak egyensúlyban levőnek érzékelni.

Márpedig az elvégzett munka, ha tetszik a pálya mellől nézve, igencsak szerény. A szülők százezreit megszólító kommunikáció hiányzik. Az ennek alapjául szolgáló, és valóban a gyermekek érdekeit szem előtt tartó alternatív oktatáspolitikai program hiányzik. Akkor is hiányzik, ha annak munkapéldánya egy szerver oldalfiókjában ott van. Azok számára, akik írták. Meg az ismerőseik számára. Ezzel a két ponttal különben pont az a két pillér hiányzik, amelyre támaszkodva nem elvárni lehetne a társadalmi szolidaritást, hanem kiérdemelni. S amelyek mentén talán nem az oktatási intézményekben dolgozók ötöde érezné magáénak azt. S amelynek közérthető kommunikációja talán nem ébresztene olyan érzéseket sokakban, hogy a tanárok valami külön ketrecben élő kaszt kiváltságos tagjainak tekintik magukat, hanem a köznapilag is a társadalom tagjai. Ha tetszik robotosai. A maguk társadalmi szerepében. Ahogy a kárpitos, az esztergályos, a zöldségkertész sem több. De nem is kevesebb.

Ott a pálya mentén, ahova ki se lát a sok, egymásnak kiosztott vállveregetéstől igen elégedett tanár-szervező. Akiket, a jelek szerint, szigorúan csak befele figyelő, a pálya mentén ácsorgóknak hátat fordító, és azokat legfeljebb ostoba kibicnek gondoló mozgalmi sokaság vesz körül. Holott ez utóbbiak dobják össze azt a pénzt, amiből a tanárt is fizetik, és akiknek a gyermekeit kellene oktatva nevelni, és akiket meg kellene tudni győzni, hogy a szolidaritás csokrait dobálják be a pályára. S akik közt nem egyszer ott vannak azok a tanárok is, akik nem annak az egy ötödnek a tagjai, akik üres kézzel tartják az üres lapokat, miközben üres szólamokat rögtönöznek egy társadalmilag egyre üresebb színpadon.

Andrew_s

2016. április 22., péntek

PDSZ: Sztrájkolók és sztrájkolóbbak

Az érdekvédelmi dream-team
A tanárok sztrájkoltak. Ezt megértem, hiszen a demokrácia egyik alapjoga a sztrájkhoz a tiltakozáshoz való jog. Ez akkor is igaz, ha személy szerint először egy valós érdekképviseletet kellene alakítani a jelenlegi helyett. Az azonban kicsit visszás, ha a babaruha visszaadása körül is vita indul a sztrájkkal kapcsolatban.

Történt ugyanis hogy a kormányzat részéről közölték: a sztrájk nem fizetett ünnepnap. Aki sztrájkol, oldja meg a tartalékaiból. Ez a szemlélet nem különösebb képvisel újdonságot a történelemben. Az is nyilvánvaló, hogy a sztrájknak éppen az adhat morális nyomatékot, ha kockáztat vele valamit a sztrájkoló. A jelen esetben például az aznapi fizetését. A szakszervezetnek pedig legyen sztrájkalapja erre az esetre. Ennek léte sem ritkaság. Legfeljebb tehát a PDSZ vezetői számára jelent különlegességet. Akik szerint a sztrájkalap nem is kell, és nekik az is elég, ha utat mutatnak a csalános felé. Amelyben mindenki önkiszolgálóan verheti azzal azt, ahol a legjobban csíp.

Ha ez iránt eddig bárkinek kétségei lettek volna, akkor a PDSZ teljesen világossá tette ezt azzal a reakcióval, amit a KLIK bérelvonásos körlevele nyomán mutatott. A KLIK ugyanis a sztrájkolók számára körlevelet küldött azzal, hogy tudomásul veszik: az aznapi bér ugrott. Ezt lehet az Orbán-kormány bosszújának tekinteni, de ettől még igaz a bevezetőben írt helyzet: a sztrájk nem fizetett munkaszüneti nap. Lehet természetesen azt is mondani, hogy a Fidesz évekig sztrájkolt a Parlamentben. De akkor nem igazán szerveztek tüntetést a munkára kényszerítésére. A PDSZ részéről Tóth Viktor azonban most azt mondja: nem járja hogy levonják az egész napos bért attól is akinek aznap csak pár órát kellett volna tanítani.

Ezzel azonban több egyéb dolgot is állít. Az egyik az, hogy elismeri: a napi két-három órás munkát nem tekinti teljes értékű munkanap-teljesítésnek. Ezzel valójában azokat erősíti a PDSZ, akik szerint a tanárok ne morogjanak azért, amiért heti 22 óránál többet kellene tartaniuk. Márpedig elég érdekes szakmai érdekképviselő az, amelyik az, amelyik a nagy nehezen kiizzadt, és jelenleg is egyedül felmutatott tucatnyi pontot gyengíti. Nem mintha hirtelen a megváltás csúcsának tartanám azokat a pontokat, csak hát azóta sem tudott a gőzerővel gőzleeresztő CKP felmutatni a társadalomnak.

Ugyanakkor az érdekképviselet részéről ezennel azt is kinyilvánították, hogy vannak sztrájkolók, akik csak pár órát buktak, és vannak még sztrájkolóbak. Akik az egész napot bukták adott esetben. Ami egy újabb töréspontot vihet be a tanárok közé. Ez nyilván kellett nagyon a tanároknak. Egy olyan szakszervezet részéről, amelynek különben nincs sztrájkalapja. Igazán kiváló egy érdekképviselet. Ha nem lenne, ki kellene találni. De még szerencse, hogy a szakszervezeti vezetők megkímélik a kitalálás fáradtságos munkájától a Fideszt. A tanárok megosztását, és követeléseik gyengítését megoldják ők saját hatáskörben. A mostani helyzetben a PDSZ részéről.

S akkor csodálkoznak, hogy a szakszervezetek hiteltelenek, és a tanárok alig ötöde tagja valamelyiknek? Az lenne csoda ha nem így lenne.

Andrew_s

2016. április 17., vasárnap

Sztrájkalaptalan hozsánna néked Csipike

Az érdekvédelmi dream-team
Április idusán volt egy pedagógussztrájk. Nem nagy, de legalább csendes. Annyira csendes, hogy sokkal inkább a közvetett üzenetei érdekesek, mint maga a sztrájk. Amelyet különben, a változatosság kedvéért, a Pedagógusok Demokratikus Szakszervezete kezdeményezett. A Tanitanék mozgalom rábólintásával. Meg persze a KLIK-kel való megegyezés után.

Az utóbbi, az elégséges szolgáltatások biztosítása miatt, szükséges is volt. Az előbbi, a jelek szerint pedig elindult a légsúlyúvá válás kategóriájának ostromára. A Budapest Beacon megközvéleménykutatta a tanárokat sztrájkügyben, de lehet, hogy nem csak a tanárokat kellett volna megkérdezni. Lehet, hogy amennyiben az utcán baktató embereket kérdezik meg, akkor sokan talán a sztrájkról sem tudtak volna. A Tanítanék nevű mozgalomról meg lehet, hogy hasonló ismeretekkel rendelkezik az átlag népesség. Pontos adataim nekem sincsenek, de azt hallottam, amit nem halottam. A közlekedési járművek nem attól voltak hangosak, hogy az emberek lázas vitákat folytattak volna a tanárokról, és a sztrájkjukról. Ebből szubjektíven az a vélemény is leszűrhető, hogy a társadalom nagy részének az ingerküszöbe alá süllyedt a pedagógusok elaprózott, önmagukkal sem mindig konzisztensen szervezett, nem nagy, de ettől még legalább három alternatív centrummal büszkélkedő megmozdulása.

A mozgósító-erő lanyhulását már mutatta a Pukli-féle gigabejelentés nyomán kirobbant, az intézmények töredékében visszhangot keltő egy órás gigasztrájk. Amiről legfeljebb a mesebeli Csipike juthatna eszünkbe. Jellegében, de nem mondandójában. Az utóbbiból neki több jutott, mint a 12 pontnál görcsösen kátyúba-ragadt CKP-alá keveredett pedagógusoknak. Melyről viszont inkább a kalózkapitány vállán ülő papagáj juthatna inkább az eszünkbe. Bár a papagájnak nem volt egy tucat pontja. Így marad az a gramofon, amelyen elakadt a tű. Február óta beakadva azokba a pontokba, amelyek mentén még mindig hiányozni látszik az a bárki számára kommunikálható oktatáspolitikai alternatíva, ami mellett a társadalom szolidarizálhatna a pedagógusokkal. Februárban még inkább azt lehetett szóvá tenni, hogy a CKP miért nem a tüntetések előtt szerveződött, és a tanárok miért nem egy pozitív üzenet mentén szólítattak a tüntetésre. Mára világosan látszik, hogy az eltelt másfél hónap sem hozott komolyabb kommunikációs mondanivalót azoknál a pontoknál. Ezt akár pangásnak is nevezhetnénk.

Még akkor is, ha időközben a PSZ és a PDSZ is nekiállt a sztrájkszervezésnek. Teljesen időszerűvé téve a már említett kérdezősködést. S amelyből a BB híre alapján nagyjából az jön ki, hogy a tanárok akkor sztrájkolnának, ha a szakszervezet fizetné a kieső munkabért. Amiből egyrészt következik az, hogy a meg nem szólított, illetve csak szolidaritási elvárásokkal megszólított társadalomnak esze ágában sincs összedobni a pénzt. Ami, mint korábban leírtam, alternatív megoldása lehetne a szakszervezet nyújtotta áthidaló segélynek. Másrészt azonban azt is jelzi, hogy a szakszervezeteknek nincs sztrájkalapja. Amelynek kétségtelen szövődménye az, hogy akkor, amikor a szakszervezeti vezetők sztrájkról kezdenek beszélni, akkor tulajdonképpen mást küldenek be gatya nélkül a csalánosba. S ez akkor is igaz, ha tudom: a sztrájkalapot a tagságnak kellene összedobni, és a kis tagság, kevés tagdíjat jelent. A kevés tagdíj pedig kevés tartalékot.

Azonban talán érdemes figyelembe venni azt is, hogy sem a PSZ, sem a PDSZ nem a napokban alakult. Ha az évtizedeken átívelő verítékes munkával sem sikerült a tanárok ötödénél nagyobb számban megszólítani a pedagógusokat, akkor lehet, hogy baromira beleizzadtak a munkába, de gyakorlatilag az örökmozgó hatékonyságával dolgoztak a vezetők. De az szinte biztos, hogy a szakszervezetek nem mutattak fel olyan érdekvédelmi tevékenységet, ami tömegekben vonzotta volna be a tanárokat. Amely nulla-közeli hatékonyságon az sem sokat változtat, hogy Mendrey kiáll, és közli: nem hisz a sztrájkalapban. Mely hitetlenség aligha okoz problémát a PDSZ vezetésében. Tekintettel arra, hogy annak a szakszervezetnek nincs is olyanja a BB híre szerint. A PSZ részéről pedig már majdnem úgy döntöttek, hogy lesz. De inkább a februári tüntetésbe fektettek huszonötmilliót.

Úgyhogy a pedagógusoknak egy ernyőjük, amely nem vonzza a társadalmi szolidaritást, és egy beakadt a kommunikációs tűt tud leginkább felmutatni Valamint van két szakszervezetük, amelyek vezetői leginkább a csalános felé vezető utat tudják megmutatni. Lehet, hogy mégis megérte volna az önjelölt és a szakszervezeti vezetők cseréjével indítani februárban? Lehet, hogy mégsem ártott volna partnerként kezelni a társadalmat? Lehet, hogy mégis inkább egy pozitív alternatívát kellett volna a zászlóra tűzni? Lehet. S abban is biztos vagyok: utólag sokan azok közül is nagyon okosak lesznek, akik február óta csak az ördögöt látták mindazokban, akik nem hozsannáztak elég hangosan St. Puklinak és a szakszervezetek vergődésinek.

Andrew_s