2016. december 29., csütörtök

Soltész: egyházi gyermekeszterga kell

Kép a Gattaca című filmből
Soltész Miklós, a kormány egyik csúsztatásügyi megbízottja elmondta az ő védőbeszédét az egyházi oktatás mellett. Valószínűleg azért is érezte ennek égető szükségét, hogy az Emmi részéről is támogatásáról biztosítsa Lázárnak az oktatási kereszténységet favorizáló kijelentését. Ami már önmagában is lehet jelzésértékű.

Lázárt ugyanis időről időre úgy emlegetik, mint Orbán egyik lehetséges váltóemberét. S ennek nem mond ellent az, hogy egy másik potenciális kihívót, Rogánt, mesterien hagynak leamortizálódni a különböző gazdagodási ügyekben. A kremlinológia szabályai szerint ugyanis könnyedén lehet, hogy a lázári ötletelés melletti erőteljes kiállás egyfajta előzetes helyezkedésnek is tekinthető. Az oktatási ügyek kapcsán is egyre jobban arcát vesztő Balog Zoltán helyére ugyanis miniszter is kellhet majd egy új kabinetben. De Soltész nyilatkozata azért a Fidesz, illetve Orbán frissen megtalált vallásos konzervativizmusába is beleillik. Amire Orbánnak már csak azért is szüksége van, mert szüksége van a hazai egyházak támogatására. Még akkor is, ha ez nem totális. De nem engedheti meg magának azt, hogy a menekültkérdésben mellette hitet tevő, és ezzel még a pápával is szembe menni hajlandó Erdő Péternek, vagy a neohorthysta körökkel is kapcsolatot tartó reformátusoknak elengedje a kezét. Ehhez pedig gesztusokra van szükség. Leginkább forintra váltható gesztusokra. De azért az ideológiai sem semmi. Az oktatási intézmények pedig mindkettőt lehetővé teszik.

Soltész azért persze nem csak a kremlinológiai összefüggések alapján értékelhető kijelentéseket tett, hanem olyan adatokat is közölt, ami mellett nem érdemes szó nélkül elsiklani. Szerinte „az emberek több mint fele hívőnek tartja magát”. Ami akár igaz is lehet. Különösen olyan politikai környezetben, amely egy felmérés esetén ezt várja el. Ugye még emlékszünk az egyetemek egykori versenyére a KISZ-tagsággal kapcsolatban. Amikor az egyetemi ifjúság több mint kétharmada volt ezek szerint kommunista. A választásokat meg rendre magas támogatottsággal nyerte az állampárt által is támogatott jelölt. Már csak azért is, mert más nem igazán vált jelöltté. Akkortájt talán ugyanazok vallották magukat bősz ateistának, akik később el nem mulasztották volna a vasárnapi jelenlét-demonstrációt a templomban. Az elvárt válaszok ismeretében az ilyen önbevallások pont annyit érnek most, mint negyven éve. Még akkor is, ha mindenkor alkothatják egy hatalmi döntés hivatkozási alapját. Különösen, ha nem részletezzük, hogy miben hisz az, aki hívőnek tekinti magát.

Azért minden esetre mutathat az is valamit, amit Soltész rémesborzasztócsúfság gyanánt tett hozzá a hívők arányához. Miszerint „csak a gyerekek 12-13 százaléka részesül egyházi nevelésben”. Ami a családoknak azt a döntését is takarhatja, ami a hitélet megvallása mellett a hierarchikusan kontraszelektált egyház felügyelte iskolákat elutasítja. Mert a hit Istenben (bármelyikben) korántsem azonos az egyházba (bármelyikbe) vetett bizalommal. Különösen akkor nem, amikor egyik másik egyház egyértelműen a hatalom vitorláit, illetve szólamait fújja. Ezt támasztja alá az is, hogy Soltész szerint a jelenlegi Orbán-kormány uralma alatt „a gyermekvédelem területén négyszeresére, a nevelőszülői ellátásban pedig körülbelül nyolcszorosára nőtt a katolikus és protestáns felekezetek szerepvállalása”. Jelezve, hogy akkor, amikor a család befolyása csökken, illetve megszűnik a gyermek iskoláztatásában, akkor a megjelenik az egyházi túlsúly. Érthetően. Mert az a gyermek, akit a hierarchia feltétlen tiszteletére és az ideológiai alávetettségre szocializálnak, az aligha fog kételkedni a hatalom mindenhatóságába, a kinevezés és nem érdem útján elvárt tekintélybe. Különösen akkor lehet ez hatékony, ha a családnak esélye sincs ezt valamilyen módon kompenzálni, korrigálni. Ezért ebben az esetben, az állami gondoskodásban felnövő gyermekek esetében Soltész hivatkozása arra, hogy a szülőknek joguk van a meggyőződésük szerinti iskola választására nem más, mint a szokásos csúsztatások egyike.

Ahogy az is, hogy szerinte nincs világnézeti semlegesség. Ami egy adott emberre nyilvánvalóan igaz. Ám egy ország oktatási rendszerére nem lehet igaz. Csak abban az esetben, ha az egész oktatási rendszer egy adott ideológia, világnézet megtámogatására, most a keresztényi gyermektípus kialakítására, szervezett agymosoda.

Andrew_s
Comments on Facebook

2016. december 28., szerda

Kiszelly és az elvtársi politológia

Van pár fogalom, ami a valóságostól eltérő jelentéstartalommal telik meg az idők változása során. Az egyik ilyen kétségtelenül az „elvtárs”, melyet sokan egyértelműen a bolsevik hagyományokhoz társítanak. A másik egy olyan fogalom, illetve foglalkozás, ami alapállapotban is egy fából faragott vaskarikának tűnik. Ez a „politológus”.

Az elvtárs valójában egy adott elvhez, annak képviselőihez társuló, nekik hűséget fogadó emberkét jelent. Ebből a szempontból oldal-, és elv-független. A fogalom. Ellentétben azzal, ahogy oldalfüggőek azok, akikre alkalmazni lehet. Míg a politika nagy játszóterén azok az emberkék sem ritkák, akikre joggal nem lehetne még véletlenül sem alkalmazni. Tekintettel arra, hogy maguk inkább elvtelennek, oldalsemleges nyaloncoknak, gerinctelen szervilistáknak tűnhetnek, mintsem egy elv mellett következetesen kitartó embernek. Ha csak nem tekintjük önálló ideológiának a harács-elvű önszolgálatot. Harpagon után akár harpagonizmusnak is nevezve az oligarchák körében kialakult szindrómát. Amely nem ismer barátot, és valójában ellenséget sem. A harpagonizmusban szenvedők valószínűleg joggal kérik ki maguknak az „elvtárs” jelzőt. Mert ők ugyan nem. Senkinek. Semminek.

Ugyanakkor a tudományok terén elvárható lenne az objektivitás. Még akkor is, ha a tudomány tárgya a politika. Tekintettel arra, hogy a politika, mint olyan egy elég széles jelentéstartalommal telt fel az évezredek során. Valójában sokkal inkább tekinthető önmagában is egyfajta tudománynak, mint a városvezetés gyakorlatának. De éppen azért, mert a politika mindenütt ott hemzseg körülöttünk, és a legkülönbözőbb ideológiák mentén is előfordul, nyilván nem lehet egyszerű egy olyan tudományt folytatni, ami ezzel foglalkozik. Márpedig a politológia ezzel kéne, hogy foglalkozzon. Olyan képet sugallva, hogy a politológus ül a fakuló fóliánsok között, és az évezredek politikai áramlatait elemzi, méricskéli, modellezi. Akár, legyünk engedékenyek, ülhet az internet előtt és méricskélhet, modellezheti a jelenkor különböző politikai áramlatait is. Ebben az esetben viszont nem lehet valójában egyik „oldali” sem. A valamilyen oldali politológus ugyanis lehet az adott oldal elvtársa, de az amúgy is kóklerségnek, a tömegmanipuláció fedőtevékenységének tűnő tevékenysége még a látszatát is elveszti az objektivitásnak.

Ez egyébként, noha mindenféle „oldali” politológus esetében igaz lehet, most legutóbb Kiszelly Zoltánnak, az ételosztással kapcsolatos megnyilatkozásakor jutott az eszembe. Mondván, már az ő blogján is a címben: „Blaha Lujza téri liberális beetetés”. Majd ezzel a felütéssel indítva abból a szempontból elemzi az ételosztást, hogy a kígyózó sorokról készült képek manipulatívan terjednek a világhálón. Miközben Orbán hal helyett hálót adott a népnek. Amiből persze az is következik, hogy Kiszelly szerint nincs valós szegénység. elvégre az egyre csökkenő népességű halászközösség országa vagyunk. Az ételért állók tehát unatkoznak, é puszta passziból állnak ott. Mert különben otthon nem győzik félre rugdalni az aranyrögöket. Bocsánat, a halakat. Aztán persze rögvest áttér a migránsokra, és azokról készült manipulatív képekre. Talán azért, mert másként nagyon bele kellene mélyednie az olyan ellentmondásokba, amelyek a hazai jövedelmi tagozódást jellemzik. Ez meg ciki lenne Orbán Kiszelly vezetéknevű elvtársának.

Az ugyanis valós állapot, hogy a segélynél jobb a közmunka, és közmunkánál jobb lenne a piaci munkahely, és vele a stabil egzisztenciát megalapozni képes munkabér. Ezt kár is lenne elvitatni Kiszellytől. A baj csak az, hogy a segélynél alig jobb a közmunka. a hatékonysága köztudottan csapnivaló, és a hazai viszonyok között valójában az elszegényedési spirált hajtja. Éppen amiatt az unortodox workfare-szemlélet miatt, amit Orbán annak idején meghirdetett. Lehet, hogy némelyek szerint ez jelenti a hálót, de ez a háló valójában egy nagy fekete lyukból van. A „politológus” elvtárs például megpróbálhatna közmunkásként megélni egy zsákfalúban. Úgy, hogy semmi más pénzkereseti lehetősége nincs. De azért gyanítom azt is, hogy nincs az a trükkös kameraállás, ami a nem létező sorokból több saroknyira elnyúló tömeget varázsol. Erre még Orbán kedvenc fényképeszei sem lennének képesek. Ahogy a lábukkal szavazó és gazdasági menekültté vált százezrek is maradnának itthon a halkerítés tövében. Vagy legalább is elég sokan.

Mert lehet a sorokat akár manipulatív céllal lefényképezni, de ettől a sorok még ott vannak. Az emberek ott állnak. S jobbára azért állnak ott, mert éhesek. Viszonylag kevés merciből kiszálló nercbundás ember ácsorog az ételosztásokon. Ha tehát a politológus úgy gondolja, hogy halból van a kerítés, akkor valószínűleg téved. Még akkor is, ha nyilván keringenek manipulatív képek a nagyvilágban. A kommunikációs manipuláció azonban, vele ellentétben oldalfüggetlennek tekinthető.

Mert a blogon, joggal emlegeti negatívumként a menekültekkel kapcsolatban készült, kétségtelenül manipulatív képeket. De valamiért csak azokat, amelyek a menekülteket „fényezik”, illetve „sajnáltatják”. Elfeledkezik megemlékezni azonban a horgosi esettel kapcsolatos hírhamisítási gyanúról, illetve a körmendi hírhamisításról. S pont ez a féloldalas tálalás teszi kevésbé tudományossá a „politológust”.

Andrew_s
Comments on Facebook

2016. december 27., kedd

Boross: éljenek az amnéziás helikopterek

Forrás: Iiwallpapers
S igen! Megjelent a színen Boross Péter! Aki véletlenül nem találná ki, hogy kiről áradozott a karácsonyi írásában, annak elárulhatjuk a nagy titkot. „Természetesen” Horthy Miklósról. Még a szenteste napján. Ami alapján vagy gond van a kartárssal, vagy gond van. Mármint Boross Péter kartárssal.

Azt ugyanis magától Horthytól tudhatjuk, hogy ő meggyőződéses antiszemita volt. Országlása alatt olyan törvények születtek, amelyek alapján alanyi jogon szorították ki a megélhetési perifériára azokat, akik nem tudták igazolni: őseik karikalábon nyilaztak hátrafele. Esetleg nyugatról települtek be, vagy a római birodalom zsoldosaként maradtak vissza. Ezt követően a zsidó vallást megreformálni szándékozó, és a zsidó vallás tanításai alapján tanító Jézus ünnepén Horthyt éltetni egy elég sajátos szellemi bakugrás lehet a valamikor talán jobb napokat látott politikustól. Ha ezeket a jobb napokat talán nem is egyformán tekinthetjük a nevezettel. Még akkor sem, ha tudjuk: Boross Péter esetében a magában újra megtalált horthysta nem egy új szindróma része. Már korábban is az erkölcs magas fokának gondolta a rasszista államfő eszmeiségét. Akitől a sok áradozás közepette sem tudta idézni azt a parancsot, amely a megszálló német csapatokkal szembeni ellenállásra szólít fel. Márpedig nehéz lenne elképzelni, hogy az 1945-ben még harcoló lakulatban szolgáló Boross Péter ne tudott volna ilyen parancsról. Ha létezik.

A baj csak az, hogy Boross már a saját önéletrajzát sem nagyon ismeri talán. Holott az, a Parlament honlapján, publikus. Még. Többek között azt is onnan lehet tudni, hogy az említett felvidéken harcoló alakulathoz azt követően csatlakozott, hogy a Zrínyi Miklós Honvéd Gyalogsági Hadapródiskolát Németországba telepítették. Nyilván a németek jelenlétének teljes elutasítását demonstrálva. De az említett 1945. januári időpont azért is érdekes, mert a Szálasi-kormány 1944. október 16-án került hatalomra és csak 1945. március 28-án oszlatták fel hivatalosan. Boros Péter tehát egy hungarofasiszta kormány harcoló alakulatához csatlakozott, és nincs információ a hivatalos önéletrajzban az erre alkalmazott kényszerről. Egy olyan történelmi pillanatban, amikor legfeljebb a katonai antitalentumok és a fanatikusok hihették, hogy a szövetségesek haderejével szemben katonailag nyerhető a háború. Az Antall-kormány egykori politikusa tehát vagy fanatikus volt, vagy kocsmázott a tanulás helyett abban a bizonyos hadapród-iskolában.

De legalább a háború után tanulni kezdett. S ez is valami. Különösen azért, mert a Rákosi-rendszer igen szelektíven kezelte a háború során exponálódott figurákat. Akik letették a hűségesküt, azok még verőlegények is lehettek az ÁVH-ban. Míg igen sokan mentek a levesbe. Akkor, amikor Boross Péter 1951-ben jogi diplomát szerzett. Az is kétségtelenül olvasható, hogy ügyvéd nem lehetett azért belőle, hanem tanácsi előadó, majd főelőadó lett. Olyan időben, amikor az iskolai végzettségtől függetlenül gyári udvartakarító lehetettek csak sokan. Magam is dolgoztam olyan, több nyelvet beszélve, egy grófi családból származott el, és ezt a karriert futotta be a doktorátusával. Olvasom aztán, hogy Borosst 1956 után először internálták, de annak ellenére sikerült protekciót szereznie a 1960-as évek elejére, hogy 1959-ben még rendőri felügyelet alatt állt. A protekció pedig igen hatásos lehetett, mert elindította azon az úton, amelyen „1965-ben a Dél-pesti Vendéglátó-ipari Vállalat igazgatóhelyettesévé, majd 1971-ben igazgatójává nevezték ki”. Amikor talán nem kellett az MSZMP tagjának lenni a vezető beosztáshoz, de az üzemi sokszög iránti lojalitás bizonyítása mindenképpen szükségeltetett. Gyakorlatilag már középvezetőtől felfele.

Ennek alapján aztán lehet szemezgetni a gondolatok között. Mármint akkor, ha összevetjük Boross Péter mai álláspontjaival azt, amit a világ tudhat róla. Ha 1945 után valóban egy szellemi züllés következett be, akkor ennek ő, a jelek szerint aktív, 1971-ben már igazgatói játékosa volt. Ha elfogadjuk, hogy a kádárizmus körülményei között első volt a rendszer iránti lojalitás, és csak ezt követte a tehetség, akkor az az igazgatói beosztás, de más a korábbi beosztások is igen fejlett lojalitásról árulkodhatnak. Alternatívaként az a történet nem igaz, hogy Kádár rendszerében elnyomták a tehetségeket, és csak a politika iránt elkötelezettek lehettek kontraszelektált vezetők. A kettő egyszerre, tekintettel arra, hogy egymásnak ellentmondó ítéletalkotást feltételeznek, nem igazán lehet igaz. Egyébként még az 1980-as évek elején is igaz volt, hogy számított a KISZ-, illetve MSZMP-tagság, valamint a szülők munkássága az egyetemi felvételin. Csak már nem volt egyértelműen elutasítási ok.

Ennek kapcsán különben maga Boross Péter írja, bár a történészekkel kapcsolatban: „a valódi szakembereket pedig elüldözték, hallgatásra ítélték, eltüntették”. A fentiek alapján tehát ő azt a kategóriát képviselte, akit nem üldöztek el, és el sem tüntették. Hanem kineveztek igazgatónak. Puszta elnyomásból és mellőzöttségből. A kádárista korszak sínylődőjeként. Hacsak nem az a problémája az öregfiúnak, hogy nem sikerült hadapródnak maradnia. S akkor még akár deportálásügyi főminiszter is lehetett volna. Jézus meg forogjon nyugodtan. Karácsonykor.

Andrew_s
Comments on Facebook

2016. december 26., hétfő

Fejér megyei casus belli?

Forrás: Nyugat.hu
Bejárta a médiát, illetve annak egyik-másik zegét és zugát, hogy milyen alaposan csinált a Fejér Megyei Hírlap viccet a miniszterelnöki interjúból. Abból, ami nyomtatásban megjelent. Mintegy kiegészítve, de végső soron eltorzítva azt, amit Orbán Viktor valóban mondott. Ezt követően felbukkant természetesen a kiadó közleményben tudatta a hírhamisítás tényét a nagyvilággal.

A Pannon Lapok Társasága Kiadó Kft. ebben az esetben, a legtöbb szempont szerint korrekt módon járt el. Olyasmit ne akarjunk számon kérni a mai digitális világban, hogy egy lapot az úgynevezett „kefelenyomat” alakjában még egyszer elolvassanak. Azt már kevésbé érthető a nyomtatott lap esetében, hogy a kiszállítás előtt senki nem lapozza végig az újságot. Esetleg az első nyomtatott példányokat még azon melegében. Mielőtt a nagy sorozatú papírfogyasztás beindul. A lapkészítés felelőssége, a várható kommunikációs hatások, illetve tévedés esetén a szintén várható hatalmi, jobb esetben bírósági, retorziók mindenképpen indokolnák az említett lépéseket. De ezek a lépések valamiért kimaradtak. Érdemben akkor is ki kellett, hogy maradjanak, ha formálisan talán megtörténtek. Ellenkező esetben ugyanis ki kellett volna szúrni a szövegbeli eltéréseket. Azt, hogy a kormányfő mondandójának kinyomtatásakor „olyan mondatok kerültek a beszélgetés szövegébe, amelyeket a kormányfő nem mondott”. A másik lehetőség természetesen az, hogy nem egyéni akcióról volt szó, hanem olyasmiről, amibe a lapkészítésnek nem csak egy szereplője vétett.

Mert az teljesen világos, hogy a hír, az interjú szövegének meghamisításakor vétett az elkövető. Akkor is hitelét rontotta a miniszterelnöknek, ha különben sokak szerint amúgy is hiteltelen az, amit mond. Ha tetszik rontotta a pillanatnyi, aktuálisan érvényes hivatalos igazságról alkotott képet. Sajtóetikailag is vétett. Alkalmasint mindenki, aki nem olvasta el, nem ellenőrizte a már kész sajtóterméket. Lehetővé téve azt, hogy hamisított szöveg kerüljön terjesztésre. Ez a minőségbiztosítási, sajtóetikai vétség szintén független attól, hogy mennyi a változtatott szöveg viszonya a ténylegesen ismert valósághoz. Ha a kettő között rést érezne bárki, akkor nyilvánvalóan az a megoldás, hogy Orbán mondatait külön publicisztikaként kellene összevetni a valóság ismert adataival. Az persze egy megint más kérdés, hogy egy ilyen összevetésnek mennyi a megjelenési esélye a kormányhoz közeli médiában. Mondjuk úgy: nem becsülném túl sokra.

De ez utóbbiban tévedhetek. Ahogy abban is, ha megpróbálnék végigmenni a társas beavatottságot említő gondolati szálon. Ebben az esetben tevőlegesen, illetve hallgatólagosan, vagy akár csak a trehánysága okán, de többeken „átment” a módosított szöveg. Ők mind érintettek lehetnek az ügyben. Ahogy lehet a véletlenek sajátosan különleges összejátszása is. Olyan, ami a magányos, szinte már mondabeli betűharcos kezére játszottak. Mint amikor a szegény parasztgyerek a mesében csak olyanokkal találkozik útközben, akik a segítségére siethetnek a királylányi párválasztási teszt végrehajtásában. Ha ettől a véletlentől eltekintünk, akkor marad egy sajtóetikailag lejárt szavatosságú csapata azoknak, akik kezén átment a lap. Ha ettől is eltekintünk, akkor marad a kérdés: „cui prodest?”.

Kinek az érdeke? A kiadónak valószínűleg nem. A szövegbe belepiszkálónak sem, mert az első vihogások után kenyérkérdéssé válhat a probléma kezelése. Elvben a kiadónak sem, mert a lapokat kiadóknak sem használ, ha ilyesmiről híresülnek el. Van azonban egy társadalmi kör, amelyiknek ugyanakkor vaskos érdekes is fűződhet egy ilyen akcióhoz. Ez azoknak a köre, akik a totális sajtó-cenzúrát szeretnék megvalósítani. Akkor is, ha ennek eszköze a kiépülő öncenzúra. A sajtót korlátozni akaróknak egy-egy ilyen akció hájjal kenegeti a máját. Tálcán kínálva azt a precedenst, ami Orbán megszólalásainak lemondását éppen úgy indokolni képes, mint a központilag kiosztott „spontán kérdéseket” és az azokra adott még spontánabbul felolvasott válaszokat. Ha pedig a korlátozás megtörténik, akkor már a kutyát sem fogja érdekelni a precedens valóságtartalma. Mert pont annyira fog számítani, amennyire a Don-kanyar hidegét befolyásolta az, hogy Kassát tulajdonképpen ki bombázta.

Andrew_s
Comments on Facebook