Tényleg csak most rossz az iskola?

Vekerdy Tamás megnyilatkozott a magyar oktatásról. Jól tette, mert tőle talán azokat a trivialitásokat is elfogadják, amelyekre egyébként szelektíven vakok és süketek sokan. Az iskolák környékén is. Ugyanakkor olvasom az internetre kikerült részleteit a mondandóknak, és sokszor az az érzésem, hogy csak a halmaz felét látja, esetleg láttatja a szakember a problémáknak.

Ilyen például az, hogy friss közhelyként emlegeti: „a vállalatok a kreativitást és a kritikai érzéket keresik a munkavállalóikban, ám épp ez a két dolog az, amit a magyar iskola nem tud elviselni, ezt a mai oktatási rendszer egyszerűen szemtelenségnek minősíti”. Amely állítás mindkét oldalon sántít. A vállalatok jórészt nem keresik a kreativitást. Hacsak nem tekintjük kreativitásnak, hogy csúcsteljesítményt várnak el olyan körülmények között, amelyek között az csak munkaerő jelentős önkizsákmányolásával, és valójában nem érdemben honorált önkizsákmányolásával teljesíthető. A kritikai érzéket meg nemhogy nem keresik, hanem elviselhetetlennek tartják elég sok helyen. Egyszerűen azért, mert az erősen hierarchizált multinacionális nagyvállalat alig mutat működési különbséget az évtizedekkel ezelőtti szocialista nagyvállalatokhoz képest. Ahol néhány pozícióban szintén elviselték a kritikát, és elvárták a kreativitást, de alapvetően végrehajtókat, csereszabatos csavarokat kerestek. S keresnek ma is.

Talán nem véletlen az, hogy az iskolarendszer már az 1960-as években is inkább beleverte a szürke átlagba az itt ott kiemelkedő fejeket. Ellenben kétségtelen az is, hogy a gyengébb képességű, rosszabb otthoni motivációt hozó gyermekeket is igyekezett felhozni erre a szintre. Ebből a szempontból az ötven évvel ezelőtti iskola valóban jobb volt, mint a mai, amely a leszakadókat a közrabszolgaság irányába tereli, a középmezőnyből pedig valóban igyekszik szolgaszemélyzetet nevelni. A kiemelkedő fejeket meg ugyanúgy belepofozza a szürke masszába. De ettől még azt a bizonyos régi iskolát sem tekinteném átütő példának. Volt szerencsétlenségem belülről „élvezni”.

Vekerdy másik példája, a társadalmi megegyezésen alapuló finn modell határozottan szimpatikusabb. A teljes oktatást három-négyévenként felforgató oktatáspolitikai ötletelésnél mindenképpen. A pszichológus szerint „ehhez megvannak a nagyszerű szakemberek”. Mármint a finn vagy dán modellhez is. S valahol biztos megvannak. Azonban érdekes lenne ezeknek a szakembereknek a véleményét ismerni a teljes, katedrán álló, és a katedrán állókat jó tanáccsal, illetve igazgatással ellátó társaság szakmai alkalmassági átvilágításáról. Beleértve a magukét is. Mert azért egy gyökeresen átalakított, a társadalom bizalmára, támogatására és szakmai tiszteletére igényt tartó iskolarendszerben olyan szakembergárdát tudnék elképzelni, amelyik alkalmas a bizalom kiérdemlésére, és van miért tisztelni. Nem alanyilag elvártan, hanem a munkájával kiérdemelten. Egy ilyen átvilágítás azonban a jelenlegi, erősen kontraszelektált akadémiai rendszert, illetve tanárképzést, tanári kart figyelembe véve könnyedén jelenthetne egy jelentős rostálási veszteséget.

Talán ez az, ami miatt évtizedek óta nem mer ehhez a kérdéshez hozzányúlni a pedagóguskonferenciák kiváló látogatógárdája sem. Ahogy, talán emiatt, az egy évvel ezelőtti pedagógus-megmozdulásokon is kerülték ezt a témát. Mert oktatáspolitikusnak és oktatási foglalkoztatottnak egyaránt kínos lenne egy, az érintetteknek akár az ötödét is érintő elbocsátással szembe nézni. Ami egyáltalán nem véletlen. A jelen pedagógusait ma már sokszor azok képzik, akik maguk is a kontraszelektált tanárképzés során szereztek végzettséget. Végrehajtók egy végrehajtókat képző, és a vak végrehajtást honoráló rendszerben. Sokan valószínűleg nem hüledezve nézik az őrültségeket, hanem alig megélt belső kritikával végrehajtják azokat. Mert ellenkező esetben már rég kivonultak volna az iskolákból. Mert kár elfeledkezni arról, hogy a Klikk, a szakiskola-tönkretételi központok, de valószínűleg az Emmi prominensei is elmehetnének zabot hegyezni, ha a leiratokat kidobnák, az utasításokra fütyülnének. Vagy éppen olyan kreatívan alkalmaznák, mint az 1960-as, 1970-es években még katedrán álló,”régi vágású” tanárok. Akik legjobbjai remekül megtanították a diákokat a kettős igazságok hálójában kihozni magukból a legjobbat.

Miközben a központi tanterveknek, tananyagoknak is meg van, meg lehet a maguk előnyei. Leginkább az, hogy a legkisebb faluban is azt a tudásszintet várja el, mint az elit-iskolákban. Legalább egy elvárásban kiegyenlítő lehetőséget teremtve a kiemelkedésre. Már akkor, ha ehhez szakmailag kompetens tanárok is tartoznak. Akikből kétségtelenül hiány van. Az inkompetens tanár pedig csak fokozza azt a rendszerabúzust, ami miatt, ahogy Vekerdy is említi, egyre inkább megbetegítő tényező az iskola.

Andrew_s