2017. augusztus 30., szerda

Oktatáspolitikai Csipike

A tanév közeledtével ismét felcsillantak a szemek a politika színpadán: lehet beszélni az oktatáspolitikáról. Mert legalább most, ahogy sokan hiszik, majd jól odafigyelnek az oktatással kapcsolatos mondandókra. Ez lehet, hogy így van. Talán nem is ártana. Már csak azért sem, mert jól meg kellene jegyezni az ígéreteket. Csak számolni kell tudni elfelejteni.

Az ugyanis nagyon szép dolognak látszhat, hogy a hazai oktatásért felelős miniszter most milliárdos nagyságrendű ígéreteket tesz. A kommunikációs zuhatagból csak olyan „apróságok” hiányoznak, hogy a jövőidőbe tett ígéretek legalább nagyságrendileg hogyan viszonyulnak a stadionokra már elköltött valósághoz. A jövőidőre vonatkozóan a nemzeti atomhulladék-gyártási programhoz. De ezeknek az adatoknak a hiánya legalább kapaszkodót nyújthatna az ellenzéknek. Alkalmasint számon kérve Balog Zoltánon, hogy miből ígérget, és miért csak a választások eljövetelének előszezonjában. Mert az, hogy eddig korántsem volt fontos az oktatás, azt tudjuk, látjuk, tapasztaljuk. Azon a zuhanórepülésen, amibe a korábbi csendes ereszkedés váltott Orbániában.

Amely ereszkedés korántsem 2010-ben indult. Az oktatáspolitika korábban sem pártok közti nagykoalíciós és érdemi jövőképpel rendelkező „iparág” volt. A tanárképzésben évtizedes a maradványelvűség. Annak minden szakmai, illetve emberi és morális következményével együtt. Így aztán az MTI-re támaszkodó híradást látva arról, Botka szerint mit csinálna az MSZP, nem tudom, hogy sírjak, vagy sírva kacagjak. Azt mondja ugyanis az MSZP ős-demokratája, hogy „orbáni oktatáspolitika” hatására romlott a diákok tudása. Amin úgy szeretne változtatni, hogy megduplázná az ágazatra szánt állami forrásokat. Mely utóbbi ugyebár azt jelenti, hogy az erősen lecsökkent támogatást egy kicsit kevésbé lecsökkentetté szeretnék tenni. Ha nem is teljesen világos a közleményből, hogy ezt a miből szeretné megfinanszírozni. Nem mintha nem férne el az oktatásban a jelenleginél sokkal több anyagi forrás.

Amivel kapcsolatban az ördög a múlt soraiban, és a jelen mozgalmárjainak semmibe menetelésében kaparászik. Vihogva. A mozgalmárokkal kapcsolatban „szép” példája a nagy igyekezettel, illetve még nagyobb várakozással indult tanári megmozdulás-sorozat. Amiről sajnos az elején látható volt, hogy az ominózus és elég üres tucatnyi pont ismételgetésével a vezetők zöme teljesen elégedett. Az alternatív oktatáspolitikai program nemhogy a tüntetésekre, de azokat követve sem igazán készült el. De legalább Pukli pártot tudott alapítani. Kis eredmény, de a tanár-vezetők szerint nyilván teljesen rendben levő. Igaz, hogy közben a mozgalom kifulladt, és a szülőket nem is nagyon akarták megszólítani, de ez marginális probléma a jelek szerint. Nekik. Azoknak, akik azóta sem tudtak a szülők felé közérthetően kommunikálható programot letenni, és a „szakmaiság” kimerült abban, hogy kikeltek mindenki ellen, aki ezt a programot számon kérte. Ez ott kapcsolódik a mostani hírekhez, hogy Botka szólamai mögé odaképzelem azt a tanári kart, illetve azt a „szakmai” vezetést, tanári érdekképviseletet, amelynek hangadói szóba jöhetnek egy szakmai egyeztetésen. Aztán a „kétség” szó egy eufemisztikus megközelítése annak, amit gondolok az esetleges tárgyalásokon részt vevők kompetenciáiról.

Különösen úgy, hogy jobbára most azok szövegelnek a 2010-es év előtti rendszerre való visszatérésről, akik 2010 előtt az ellen keltek ki. Hozzájárulva Orbán győzelméhez. Miközben az akkori ellenérzések sem voltak alaptalanok. 2008-ban például joggal lehetett megemlékezni az iskolai kontraszelekcióról. Pontosabban az igencsak erős kontraszelekciós nyomásról. Amely már önmagában is egy folyamat része volt. Amely folyamatot egy kicsit illusztrál az is, hogy 2009-ben minisztériumi tájékoztató igazolta, hogy a fel nem fedezett, illetve felmentvénnyel nem könnyített diszlexia, diszgráfia, vagy diszkalkulia nem volt akadálya az érettséginek, illetve a felsőfokú képzés felvételijének. Az említett folyamat aktív résztvevői jelenleg is a tanári pályát tarkítják. Cseppet sem nagyobb szakmai alkalmassággal, és korántsem jelentősebb szakmai felkészültséggel. Márpedig 2008-ban egy MSZP-delegálta kormány leledzett az országban. Lehet Gyurcsányozni, míg Botka, és hívei is belerekednek. De a valóság az, hogy a miniszterelnököt nem az emberek választják, hanem egy párt delegálja. Gyurcsány Ferenc, majd Bajnai Gordon az MSZP nevű párt miniszterelnökei voltak. Ennyi.

Amikor tehát az MSZP jelenlegi, igencsak fékezett habzású, miniszterelnök-jelöltje az oktatásról beszél, akkor egy kicsit hitelesebb lenne, ha a történetet nem egyfajta „elmú’tnyocévezéssel” vezetné fel. Ellenben a sok hangzatos kijelentés mellé egy kicsit beszélhetne arról is, hogy „miként”, „miből” és szakmailag „kivel”, politikailag pedig „kikkel” szeretné újjászervezni az oktatást. Mert jó lenne tudomásul venni, hogy az oktatás folyamat nem egy választási ciklust, hanem egy emberöltőt határoz meg egy ország életében. Valamint az sem mindegy, hogy a fedezete állandó legyen. Az anyagi és a szakmai is. Nekem a 2008-ban is miniszter Hiller István egy kicsit vékonyka ajánlat. De az iskolarendszer, illetve az érdekvédelem kontraszelektált, és több rendszert is kiszolgáló túlélőmestereivel együtt sem lesz ütősebb.

Andrew_s

2017. augusztus 28., hétfő

Társadalmi gépház-közöny - újra

A hatalmi viszonyokat feszegetve sokszor felmerülő kérdés, hogy a diktatúrákat, az autoriter rendszereket mi stabilizálja. Nem egyszer olyan eredményre jutva, hogy a belső félelem igazgatja, illetve tartja féken a társadalom többségét. Ezt a jelenséget nem is becsülném le. Ugyanakkor jól látható az is, hogy nem egy esetben erre szinte semmi szükség nincs. Ezt vizsgálva született 2015-ben egy írás, amelyet alig átdolgozva bocsátok ismét a tisztelt olvasók szeme elé.

Az alapkérdés alapja az az írás, amely az ellenzéki kudarcszéria okát is vizsgálta. Kimutatva, hogy az autoriter vezetőnek, a hatalom stabilizálását követően már nincs szüksége kommunikációs legitimitásra. Addigra ugyanis a társadalom absztrakt alfa-szereplője kiválasztásra került, egyfajta pót-apjaként is funkcionálva sokaknak. Így elmondható, hogy amennyiben: „egyszer pozícióba került, akkor a „tagság” alfa-szereplő utáni vágya már ott tartja. Legitimációja a szerepéből fakad. A szerep pedig állandó. A szereplőtől szinte függetlenül.

Ezen, különben az egykori hordalétet emlegető, és a humánetológiai szempontot kiemelő szálon továbbhaladva juthatunk el oda, hogy az alfa-szerep valós betöltője valóban indifferenssé válhat. Mármint akkor, ha elég messziről nézzük. A távolságot ebben az esetben hierarchikus távolságként képzelve el. Márpedig egy társadalmat, mégpedig egy hierarchikus társadalmat szemlélve, a csúcson levő szerepkő igencsak messze van ebből a szempontból. Azoktól, akik a „horda” hétköznapi tagjai. Azoktól, akik az alfa-szereplő iránti horda-lojalitás tüneteként mutatják a társadalmi pót-apakeresés tüneteit. Ugyanakkor az evolúciósan beégetett hierarchia-keresés nem csak a társadalmi, hanem ideológiai pótpapák iránt is lojális tömegek megjelenését ugyancsak szolgálja, és szolgálta a történelem során. Absztrakt alfa-szereplőként ugyanis megjelenhetnek a különböző istenségek is. Az absztrakt alfa elemelkedése mindennapoktól azt eredményezi, hogy a vallási motivációtól hajtott horda-lojalitás felülírhatja a napi tapasztalatokat, a földi világ alfa-szereplői iránti „hűséget”.

Ez utóbbi jelenség két ponton is jól tetten érhető a történelmi folyamatokban. Az egyik, hogy számos uralkodót hánytak már kardélre az istenek nevében. Nem egy esetben a világi hatalomért versengő vallási vezetők utasítására. A másik, hogy ugyanennek az elkerülésére a földi hierarchia csúcsain levők nem egyszer hivatkoznak egyfajta istentől eredeztethető leszármazásra, uralkodási jogra. Akár „csak” olyan formában is, hogy gesztusokat tesznek egy-egy egyháznak. Cserébe az ideológiai védelemért. Így aligha meglepő, ha a szekularizált állami környezetben személyes alfa-szerepre törő diktátor egyházi szimbólumokra, vallási jelképekre és isteni szózatokra kezd hivatkozni. Megpróbálva, többnyire sikerrel, az egész társadalmat áttolni az ideológiai vezető tiszteletének küszöbén. Ha sikerrel jár, hosszú távon nyert ügye lehet. Ha önmagát sikerül az említett kettős felhatalmazás által kijelölt vezetőnek feltüntetni, akkor különösen nagy sikerre számíthat. Nem véletlen tehát, hogy több diktátor is igyekezett a hierarchia csúcsán egyfajta vallási vezetőként is feltűnni. Függetlenül attól, hogy a hit tárgyára biggyesztett címkén a „kereszténység” vagy a „szocializmus” felirat ékeskedett.

Ugyanakkor a bevezetésként említett gondolat egy másik pólusán megjelenik az a jelenség is, hogy tényleg mindegy az alfa-szereplő „személye”. Ez egy istenben hívő világkép egyetlen istenében pontszerűen megjelenő ideológiai absztrakció éppen úgy lehet, mint egy társadalmi absztrakció. Ha belegondolunk, akkor legdemokratikusabb választások alkalmából felálló kormányzati hatalom pontosan ugyanúgy szerepelhet absztrakt alfa-szereplőként a társadalom többsége számára, mintha egyetlen személy töltené be a csúcsvezetést. Elég az olyan köznapi vélemények-indokokra utalni, hogy a „kormány tudja”. Holott a kormány a legritkább esetben egy személy. Ha ezen gondolat mentén elfogadjuk, hogy akár egy demokratikus választás eredményeként felálló irányító-testület is lehet alfa-szereplő, akkor ebből más is következhet. Azt, hogy alulról nézve tényleg tök mindegy a szerep betöltőjének kiléte, illetve miben léte. Különösen azért, mert a napi problémák sodrából felpislantva egy homályos pontnak látszik a király is, meg a parlament is. Onnan nézve a falusi elöljáró, a kerületi hangadó van közel. Különösen, ha mögötte érezhető az össznépi alfa, például a kormányfő, támogatása. Akinek a tényleges személye ebből a szempontból részletkérdés. Ha a helyi vezető el tudja érni, hogy ne lopják el a biciklit a kocsma elől, akkor az összes magasztos eszme elmehet a búsba. Az esedékes államformával, parlamenttel, királlyal és diktátorral együtt. A személyes érintettség közvetlen megtapasztalását leszámítva ugyanis tényleg mindegy az onnan már szinte minden esetben pontszerűnek látszó, társadalmi vezér-szerepet betöltő, személy vagy testület személye, illetve összetétele.

Ezért az a fajta ellenzékiség, ami a magasztos eszmék iránti fogékonyságot tételezi fel, eleve bukásra ítélt. Jól látszott ez jelenség hazánkban már a 2014-es választások előtt is. Amikor a szélsőségesek meg is lovagolták a maguk féligazságaival. Miközben a másik oldalon még a választási véghajrában is legfeljebb az önbecsapást szolgáló levél-fétiseket lobogtatták. Olyanok aláírásával, akik nyugodtan lehetnek akár önjelölt zsenik, illetve egy szűk kör közjelölt zsenijei. A maguk körein kívül szinte senkit nem szólítanak meg. A társadalmi hierarchia „alján” pedig már a puszta létezésük is részletkérdés. 2014-ben az ellenzék jó része egyszerűen nem ismerte fel azt a tényt, hogy létük nem több a társadalmi alfa-szerepért vívott, a világtól elrugaszkodott csata porfelhőjénél. Hozzátéve, hogy ameddig nem a sógort lövik tarkón, a szélsőjobb sem látszik többnek. Ennek a jelenségnek a Jobbik kifejezetten haszonélvezője tudott, és tud lenni a mai napig. Néhány csápot lebocsátva a hierarchia aljára képes meghúzni a hierarchia iránti lojalitás szálait. Kihasználva különben azt is, hogy az országos szintű társadalmi alfa-szereplő személye iránt kifejezetten közömbös az, aki számára csak sok áttételen keresztül jut el a fenékbe rúgás.

Ott „lent” dolgozni kell és adót kell fizetni. Akárki lesz a király. S akkor is, ha a királyt parlamentnek hívják. Ott lent a gépházban teljesen mindegy, hogy ki kiabál lefele, mert lapátolni kell a szenet, és tocsog az olaj. Onnan lentről, amíg csak a hangszórón szűrődik le a „csatazaj”, addig úri huncutság az alfa-szerepekért, a szócső felső végének birtoklásáért, vívott száj-karate.

Andrew_s

2017. augusztus 26., szombat

Scheltema megy, Szijjártó marad

Gajus Scheltema, Hollandia nagykövete négy éves szolgálat után elhagyta az országot. Búcsúüzenete meg kiverte a külügyi biztosítékokat. Holott a vele készült, a 168óra oldalán megjelent, interjú alapján akár korábban is észlelhettek némi furcsaságot. Csak ugyebár, ha kimondják... Akkor Szijjártó megpróbál kikapaszkodni a rövidgatyából, és letörölni a barna masszát a szája szegletéből.

Az a bizonyos felvezető szöveg különben olyasmit emleget, hogy a nagykövet négy év alatt egyszer sem találkozott Orbán Viktorral. Márpedig ez akkor is érdekes, ha Orbán nem fogadta, és akkor is, ha a holland nagykövet nem kereste a kormányfő társaságát. Mert a diplomáciában ez aligha magánügy. Aligha annak a kérdése, hogy Gajus Scheltema szereti-e a szotyolát. Az pedig aligha veszélyeztette, hogy Orbán Viktor megpróbál neki kezet csókolni. Noha, van olyan érzésem, hogy a több évtizedes külszolgálati tapasztalatszerzése alatt gusztustalanabb szokásokkal is találkozott már. De a biztosítékot nem is a nagy találkozás hiánya, vagy az ezt hiányoló szemrehányás verte ki.

A problémát az okozta, hogy a nagykövet nagyjából azt mondta: a holland állampolgároknak nem kötelessége tolvajokat finanszírozni. Ami kétségtelenül igaz. Akkor is, ha a szövege udvariasabb volt, és korrupciót emlegetett. Ráadásul elég általánosan látszott fogalmazni. A hazai külügyérek gyöngy mégis berágott. Amelynek hatására úgy döntött: Magyarország visszahívja nagykövetét Hollandiából. Feltételezem, hogy a hír hatására hollandok százezrei forgolódtak hideg verítékben hányódva az éjszaka. Miközben a hazai külügyminiszter döntését sokkal inkább a helyén lehet kezelni akkor, ha a kormányfőnek, illetve az ő kedvenc takonytörölgetőinek tulajdonítható korábbi kijelentések fényében próbáljuk értelmezni.

Ezek fényében a hazai külügy pillanatnyi akciója egyfajta jelmezes főpróbája lehet az ország kivezetésének az Európai Unióból. Vélhetőleg arra az időszakra időzítve, amikor az uniós pénzcsapok véglegesen elapadnak. Mert az aligha valószínű, hogy Orbánnak lehetősége lenne az oligarcha-különítménnyel való szakításra. Márpedig a hívek hívségének megtartása pénzbe kerül. Nagyon sok pénzbe. Ahogy az a fajta politikai expanzió is, amelyik a határon túl élő szavazók megfizetését szolgálja. Orbán tehát valószínűleg kivár a szakítással. De Szijjártó ettől még megtarthatta a maga kis főpróbáját. Valószínűleg a gazdája tudtával és beleegyezésével.

Ahogy nagyon valószínű, hogy az a dobása sem csak a saját borzas kútfejéből pattant elő, amelyikkel debütált a külügyi hatökrök pódiumán. Kósával karöltve. Amikor az egész hazai valutapiacot sikerült zuhanórepülésbe vinni. Amely akkor, 2010-ben megingatta hazánkban a banki devizabázisokat. Nem keveset hozzátéve ahhoz a helyzethez, hogy Orbán a devizahitelesek megmentőjének álságos posztján fényezze saját magát. Mely megmentésre talán nem is lenne szükség, ha annak idején nem próbálnak a saját valuta ellen akciózni. Ahogy valószínűleg akkor sem kerülne sor a nagy mentőakcióra, ha Orbánnak a saját pénzéből kellene finanszírozni az akciót. De az ilyen mentőakciókat az adófizetők egészségügyre, oktatásra is költhető pénzéből szokták megfinanszírozni. A közös farokkal verve az egyéni kockázatviselés kormányzati segédlettel előidézett növekedésének csalánosát.

Amiben legfeljebb az vigasztalhat bárkit, hogy az egészségügyre, oktatásra, és megannyi „sikerágazatra” amúgy sem költene többet a kormányzat. Mert szinte biztosan van olyan haveri zseb, amelyben elférne még pár száz milliárdocska. Mely zsebekre hivatkozott, közvetve talán, a most távozó holland nagykövet. Mély sértődést okozva. Mert a magyar politika vezetőt nem a korrupció zavarja, hanem az, ha valaki beszél róla. Ahogy Balogot sem az pocsék oktatás, illetve egészségügy zavarja. De álhírkeltőnek bélyegzi azt, aki ezt szóba meri hozni.

Andrew_s