Média, fórumok, hétköznapok: beárazott erőszak

A Marton-ügy kétségtelenül alkalmas számos tanulság levonására. Valószínűleg ez motiválhatta Feldmár Andrást is, hogy videoüzenetben fejtse ki véleményét, amelynek leiratát a Life.hu tette közzé. Ezen a helyen is köszönet, amiért egy ismerős elolvasásra ajánlotta. Pár ponttal nem értek egyet, de ettől eltekintve is több, általános tapasztalattal is gazdagabb lettem az ügy kapcsán.

A Feldmár-üzenet kapcsán csak megerősíteni tudom: érdemes elolvasni. Amivel nem értek egyet, az az, hogy véleménye szerint az áldozat szégyelli magát az abúzus kapcsán, illetve utána. Biztos van ilyen is. Valójában sokkal inkább működhet az a mechanizmus, ami az emberi tartás megtörése, a kiszolgáltatottság megélése nyomán, egyfajta kivetettség-érzést eredményez. Amikor a kivetettség érzése, a megismétlődéssel kapcsolatos félelmek felőrlik a személyiséget, az megnövelheti az öngyilkosság valószínűségét. Ahogy gyakran olvasni azt is, hogy az áldozat egyfajta személyiség-fásultságba menekülve szinte mindent elvisel. Ez általában igaz a folyamatosan abúzált emberekre. Számos elnyomó, frusztráló hatalmi „módszertan” pontosan ugyanerre a mechanizmusra épít. Hazánkban is. Ebből következően azzal is nehéz egyet érteni, hogy „Van egy ilyen szadista elem bennünk, hogy élvezzük azt, amikor valaki felett uralkodunk”. Mert az uralkodási vágyhoz valójában nem kell szadista elemet feltételezni. Amellett, tapasztalatom szerint, sokszor nem is élvezet kérdése, hanem egyfajta viselkedési kényszer. Még valahonnan a hordából.

Talán ugyanebből a korból származik az a vágy is, amellyel nem egy ember csak akkor érzi magát motiválva, ha a közösségben, amiben jól érzi magát segít kipécézni az aktuális pofozóbábut. Mármint akkor, ha a közösségben még legalább néhány emberhez csatlakozhat ezáltal. Ebben az esetben szinte mindegy a másik mondanivalója, a mondandók tényszerűsége, netán köze a hétköznapokhoz. A lényeg egészen más. A lényeg az, hogy a személyes frusztrációkat le lehet földelni. Ahogy pontosan ugyanezt a mechanizmust használja az orbáni hatalom is. Folyamatosan ellenségeket kínálva fel az esedékes hamis-ezüst tálcán. Amelyek megtalálják azokat, akik nem szeretnek egyedi esetek felett elgondolkodni, hanem globálisan előítéletek, vélelmek, ha tetszik közfelkiáltások alapján lehet elítélni valakit. Kicsit érthetővé téve a koncepciós perek lélektanát is.

Így válik áldozathibáztatóvá a Marton-ügyben mindenki, aki Sárosdi történetének gyenge pontjai iránt érdeklődik. Netán furcsálja, hogy miközben Martont minden hatalommal visszaélő csibésznek látják, illetve láttatják, addig Sárosdi férjénél teljesen természetesnek veszik, hogy ő nyilatkozik olyan ügyekben, amelyben valószínűleg kevésbé érintett. Ilyen az, amikor felülbírálva a neje döntését, mintegy elvonta Sárosditól a megbocsátás jogát. De már az ügy kezdeténél is ő nyilatkozott arról, hogy miért nevezte meg végül Sárosdi a zaklatót. Holott ez utóbbiban sem hiszem, hogy ne illette volna meg a szuverén döntés a zaklatottat. Miközben olyan kép kezd kialakulni, hogy Schilling Árpád rendező szintén egyfajta „hatalomgyakorló”. Amelyben a legkínosabb az lehet, ha az ő előéletéből esetleg szintén el kezd peregni pár homokszem a jövőben. De nem szeretnék egy megalapozatlan sejtetéssel abba a mélységbe emelkedni, amelynek szintén voltak a neten mérföldkövei.

Mert ugyanúgy általános tanulság lehet az ügyben az, hogy egyes, a saját emberi jogvédős szemléletükre oly büszke emberek milyen gyorsn dobják le az álarcokat. Az ügy kezdetekor azt bátorkodtam emlegetni, hogy Martont ítéljék el azért, amit elkövetett. De ennek feltétele az legyen, hogy a konkrét vádakat bizonyítsák rá. Mert nem én találtam ki azt a jogelvet, hogy mindenkit megillet az ártatlanság vélelme mindaddig, amíg ügyét ki nem vizsgálják, valamint a bűnösségét be nem bizonyítják. Mert egy dolog áűltalában elítélni a munkahelyi kényszerítést, a nemi erőszakot, és megint más dolog egy konkrét személy megvádolása. Ennek a jogelvnek az említése, mint megtudtam, részben hímsoviniszta mentegetése Martonnak, részben pedig szőrszálhasogatás. Holott pont ennek az elvnek a megsértése vezethet el a koncepciós perekig. Ahogy századokig égtek a máglyák is. Azon az alapon, hogy a füvesasszony szemmel vert valakit.

Most sokan emlegetik azt, hogy bezzeg Kanadában is. Azonban érdemes összehasonlítani a Soulpepper Theatre Company-nál történteket a hazai történésekkel. Noha a tanúk védelme érdekében nem adták ki az érintettek adatait, egy belső vizsgálatot lefolytattak az ügyben. Külső szakértő bevonásával értékelték a meghallgatások eredményét, levonták a tanulságokat a viselkedési kódex megsértésével kapcsolatban, majd a vizsgálatot követően szakítottak Martonnal. Nem egy tettest meg sem nevező médianyilatkozattal indult az ügy, majd nem egy minden vizsgálatot megelőző átokszórási hullámmal folytatódott, és nem kiáltott senki bűnöst, amíg nem vizsgálták ki az ügyet. A konkrét személyt érintő vád kapcsán senki nem hivatkozott arra, hogy a nők közül, sajnálatos tényként, sokakat ér abúzus. Annyira, hogy az, aki legalább öt nőt ismer, nagy eséllyel érintettet is ismer.

Ahogy az, aki sok papot ismer, ismerhet pedofil papot is. Ahogy az, aki tanárokat ismer, nem kevésbé ismerhet pedofil tanárt is. De bármelyik tanár, illetve pap elvárhatja, hogy amikor őt éri vád, akkor az bizonyítsa valaki. Ugyanakkor a társadalom mintha „beárazta” volna ezeket az ügyeket. Azt onnan gondolom, hogy a futó felháborodásokat nem követi a Marton-ügyhöz hasonló országos médiakampány. Néhány óra, vagy néhány nap alatt lecsengeni látszanak a híradásokban. Akkor is, ha konkrét eljárás indul az ügyben. Mint legutóbb egy médiatanár esetében. Igaz, ezekben az esetekben sem az áldozatok nem színpadi szereplők, sem az elkövető nem közismert személy. Egy média sem szerez nagyobb olvasottságot velük, mert a nevükre nem kattintana senki.

Azért valószínűleg zsigerből ki kérné magának bárki, akit látens pedofilnak, de legalábbis gyermekmegvetőnek bélyegeznének azért, amiért egy egérgödítéssel átlép ezeken a híreken. Holott ezek az esetek az érintettek potenciális számát, illetve életkorát tekintve, sokkal „gyilkosabbak” lehetnek a személyiségre. Ami természetesen nem menti a nagykorúakkal szembeni, nagykorúak által elkövetett abúzusokat. Mindkét kategória megvetendő. A bizonyított esetek elkövetőit pedig bármely esetben érje utol a méltó retorzió. Akkor is, ha egyesek szerint a bizonyítási igény továbbra is szőrszálhasogatás, áldozathibáztatás, vagy bármi más. Akkor is, ha az áldozat szerepének, az esetenkénti viselkedésének kérdése nyomán egy teljes tudományterület összes művelőjét bélyegezhetik áldozathibáztató csirkefogónak. Széles kardcsapásokkal hadakozva. Akár a hétköznapok kicsi, egyáltalán nem fekete és fehér, valóságai ellen is.

Andrew_s