2017. február 28., kedd

Ülj le Viktor! Elégtelen!

Fotó: Koszticsák Szilárd / MTI
Orbánnak, ki tudja hányadszor, elgurultak a csapágygolyók a fejében. Látszólag. Mert az utóbbi idők egyik legvilágosabb beszédét tartotta a Magyar Kereskedelmi és Iparkamara (MKIK) Budapesten rendezett gazdasági évnyitóján. Önmagához képest. Igazi üzenetbeszédet tartott.

Hogy elfelejtette volna, honnan jött? Ezzel sem lenne, és nincs is egyedül. Meg aztán ezt sem igazán. De ennyire kár lenne előre rohanni a beszédben. Illetve abban, ami közhírré vált belőle. Amely híranyagban igazi vezérszólammá vált az etnikai vonulat. Ami teljesen világos: Orbán immár vállaltan ráhajtott a Jobbik középre húzódásával leszakadó szélsőjobboldali választókra. Mert valószínűleg ráébredt: a saját törzsválasztóinak egy része is lemorzsolódhat, ha valakik veszik a fáradtságot és konkrét adatok, konkrét gazdasági ötletek mentén kezdik tematizálni a választási felkészülést. Márpedig a korrupció, a pártsógori komaság rendszerének adatai veszélyesek lehetnek. Ahogy valószínűleg az ügynökakták kérdése sem lenne minden kínos következményektől mentes. Így teljesen érthető, ha Orbán, a korábbi homályos utalások, az áthallásokkal való manipulációk után, és helyett, immár nyíltan a rasszisták pártjára állt. Ez az a kérdés, ami mentén, hitelvi alapon lehet majd megközelíteni a választásokat. Nem kellenek tények. Annyira nem, hogy a tények egyenesen gátolnák ezt a fajta retorikát. De a történelemből ismert tény: Hitler sem a kétméteres, kékszemű és szőke mutánsok díszpéldánya volt. A Kárpát-medencében pedig egyenesen idiotizmusnak a rasszista megközelítés. Bármilyen irányból.

Alkalmasint a gazdasági növekedés, illetve a humán erőforrások kezelésének megközelítésében kifejezetten baromság. Annyira, hogy legfeljebb az igazolja: olyan is lehet miniszterelnök, aki már a középiskolai órákon is zsebhokival lehetett elfoglalva. Mert a tananyaggal biztosan nem. Az egyik oldalon azt állítani, hogy: „a túl nagy keveredés bajjal jár”, míg a másikon azt emlegetni, hogy az ő falusi tisztasága a mérce, mást nem igazán jelenthet ugyanis. Az 1970-1980-as évek középiskoláiban még faluhelyen is hallania kellett volna a hibrid vetőmagokról, és ezzel kapcsolatban a heterózis-hatásról. Miközben a másik oldalon, immár történelemből, az uralkodóházak, és a falusi elitek beltenyésztéses leromlásáról. Úgyhogy: Ülj Viktor! Elégtelen! Közismeretből.

Akkor is, ha eltekintünk attól, hogy az általa sem igazán kritizált horthysta rendszer fennmaradásának esetében igazi nagybirtokon élhetett volna. Istállófiúként. Talán. S akkor is, ha tudjuk: a keveredés elutasítása, az etnikai tisztaság megőrzése ugyanakkor elég ismert ideológiai vonulat a történelemben. S ez az utóbbi az a kultúra, amiről tudjuk, hogy mindig voltak olyan rétegei a társadalomnak, amelyek örömmel integrálták. De ez az integráció aligha dicséretes. Különösen azért, mert az ország etnikai viszonyai nem csak most bonyolultak, hanem mindig is azok voltak. Mert már a lovas törzsek sem egy atomcsapással sterilre takarított területre érkeztek. De gondolhatunk akár az aradi vértanúkra is. Ahogy a történelem megannyi, különböző irányból érkezett, de az országban, az ország fejlődésében mégis jelentős szerepet betöltő szereplőire. a szikes talajok javításán dolgozó digóktól, a méltán híres magyar növénynemesítésben jelentős szerepet játszó Fleischmann Rudolfig. S tovább. Mely úton talán a pénz tulajdonosának is kisebb szaga lenne, ha az iszlámnak és vele a rituális tisztálkodásoknak hódolna. Mert azon miniszterelnöki kijelentés kapcsán, hogy „A pénznek nincs szaga, de a tulajdonosának van”, nehéz nem arra gondolni: szagolgassa a felcsúti ex-gázszerelőt Orbán, ha akarja. Gusztus dolga.

Viszont mindez tényleg csak sallang. Semmit sem vonva le abból, hogy Orbán üzenete világos. Az etnicizmuson kicsírázó rasszizmus miniszterelnökeként kíván ringbe szállni 2018-ban. Egy éve az iparkamarai hallgatólagosság önuralma a körberöhögés mellőzése miatt lehetett említésre méltó. Most talán az lett volna az igazán méltó, ha a rasszista felhangok nyomán felállnak és távoznak. Mint a „12 dühös ember” című film egyik emblematikus jelentében. A hírek nem jelzik, hogy hányan hagyták el a kormányfő etnikai székletfogója alatt a termet. De hátha még olvasható lesz a MKIK álláspontjáról valami. Még akkor is, ha a kormány hajlandó Parragh igényét, az olcsó szolgák szállítására, kiszolgálni.

Andrew_s

2017. február 26., vasárnap

Momentum a satuban

A politikai pozíciófoglalás gyötrelmei látszanak utolérni a Momentum Mozgalmat. Felvetve, Rejtő után szabadon azt a kérdést is, hogy mennyire Prücskök ezek a prücskök. Miközben a Fidesz láthatóan beszállt a mozgalom népszerűsítésébe. Legalább is egyet érthetünk abban, hogy komoly reklámot jelent a kormánypárti trollkodás. Elsőre. Aztán mégsem.

A troll-akciók alapját különben jól ismert jelenségek képezhetik. Az egyik az, hogy az emberek általában rühellik, ha a magánvéleményük megjelenítése közben fényképezik őket. Nem véletlenül. S azért nem véletlenül, mert hazánkban szinte történelmi hagyománya van annak, hogy ezzel sokszor és sokan éltek vissza. Gyakorlatilag rendszerektől függetlenül. Mert egy diktatórikus munkahelyi vezető is elegendő ahhoz, hogy valaki tartósan gödörbe kerüljön. Még akár munkahelyi kérdések kapcsán is. A recept egyszerű. Gondoljuk el, hogy egy cég hétvégi nagytakarítást hirdet, féregtelenítéssel összekapcsolva. Jó indok ez arra, hogy mindenkivel mindent összepakoltassanak? Naná! Most képzeljük el, hogy hétfőn kiderül: alig párakat engednek vissza, és a többi ki van rúgva. Egyet kell ezzel az eljárással érteni? Nem. Lehet alapja kirúgásnak, ha az esetről írt újságcikk alá kommentel valaki? Normális viszonyok között nem. De azért mégis előfordulhat. Na ugye! Az előzőeket tisztán gondolatkísérletnek tekintve előfordulhat, hogy valakit azért rúgjanak ki, mert megjelenik egy politikai gyűlésen a szabadidejében? Normálisan nem. De azért az emberek joggal félnek ettől egy olyan országban ahol a „demokratikus” hagyományokhoz tartoznak a B-listázások, a zsidótörvények, a párttitkárok egykori és visszaépülő kiskirályságai, a nyíltan diktatórikus megfélemlítések, a rosszkor rossz helyen levők ellehetetlenítései.

Amikor a Momentum gyűlésén demonstratívan nekiállnak fényképezni a résztvevőket, akkor tehát joggal lehet számítani a generációs reflexekre. Sokan akár a tényleges belépést megelőzően, a fényképezés hírére is, azonnal elhagyhatják a helyszínt. Függetlenül attól, hogy lehet ismételgetni a szólamokat arról, hogy egy demokrata mennyire fél, vagy nem fél. A villanyszámlát ugyanis nem félig kell tudni kifizetni. A hatalom képviselőinek tehát nagyon is megfelel az, ha a média nagy nyilvánosság előtt számol be az ilyen trollkodásokról. A következő gyűlésre a politikailag bizonytalanok, vagy akinek legalább a családjában előfordulnak egzisztenciálisan érzékeny helyzetben levők, szinte garantáltan ötször fogják meggondolni, hogy jelen legyenek-e. Az tehát, ami első körön a Momentumnak nyújtott kommunikációs hátszélnek látszik, az valójában egy ugyanolyan jól felépített szociál-enzsíneringen alapuló hekkelés is lehet, mint Orbán látogatása Szegeden. Alkalmasint persze az sem jobb, ha a valami háttérkiegyezés mentén, de valós a kormányzati háttér. De erre utaló jelek nem igazán látszanak.

Ellentétben azzal a molinóval, ami nagyon is látszott az egyik legutóbbi fórumon. Amikor is Mécs János egy korábbi, elvileg szatirikusnak szánt, de a vidékieket lenéző kijelentését mutogatták a nagyérdeműnek. Történetesen vidéken. Mely lenéző kitételt, mint azt Vasvári G. Pál is teszi, joggal tekinthetjük a „panelprolizó” kövéri megállapítás méltó párjának. Abban is, hogy valószínűleg időt állóan fog beépülni a Momentummal kapcsolatos hatalmi kommunikációba. Ezen a ponton kommunikációs védekezésre kényszerítve a szervezetet. Márpedig a magyarázkodás, a védekezésbe szorítottság nem kedvez az offenzív kommunikációnak. Mármint akkor, ha a Momentum tényleg tartósan a politikai színpad szereplője akar lenni. A jelek szerint egyébként az szeretne lenni. Ami nyilvánvalóan nem tetszik azoknak, akik már tipródnak a semmit sem jelentő deszkákon. Ahogy a Szanyi-Haris csatározásból is látszik. Amelynek egyik vakvágányán olyan kijelentések is landoltak, amelyből azt hihetnénk: ha egy csapat fiatal, akkor alanyi jogon ott a helye a politikában.

Ami világos, hogy ostobaság. Már csak azért is, mert az életkor egy múló biológiai állapot. Nem pedig erény. Egy újszülöttnél indokolhatja azt, hogy hiányzik a kifinomult beszéd és a sprintszámokat sem futja a gyermek olimpiai rekorddal. A politika újszülöttjeinél azonban kicsit más a helyzet. A programnélküli pártosodás ámokfutásának számláját ugyanis a teljes lakosság fizeti meg. Akinek kétsége lenne efelől, az mérlegelje azt, hogy a Fidesz valós politikai és gazdasági programot nélkülöző ámokfutása mibe fáj az országnak. Pedig már nem is fiatalok. De azok voltak egykoron. A Momentumnak az Olimpia ellenzése kapcsán nyilván bejött az aláírásgyűjtés. Mondhatnánk: a csúcson kell abbahagyni.

Vagy számot vetni azzal, hogy a Momentum, mint párt, el fogja veszteni azokat a támogatókat, akik csak az Olimpia miatt írtak alá. Ahogy számot kell vetni azzal is, hogy a pártok jó része konkurenciaként fogja kezelni a mozgalmat. Miközben „elfelejtődtek” az olyan apróságok, hogy baromi jó lenne egyszer, ha egy tartós jelenlétre berendezkedő mozgalom előbb programot hirdetne. A „majd megmondjuk mit szeretnénk” mottó kevés. S egyre kevesebb, ahogy az ország politikai kísérletezésekre szánható anyagi és emberi, erkölcsi tartalékai fogynak. Rohamosan.

Andrew_s

2017. február 25., szombat

Demagógisztáni napló: Momentán tébláb

A Momentum Mozgalom kétségtelenül elérte azt, hogy Orbán Viktor zavarba jött. Annyira, hogy visszanyúlt a szokásos taktikához. Ez, mint tudjuk, leginkább az agyatlan vagdalkozáshoz hasonlít. Ami különben láthatóan kielégíti a vakhitű tapsoncok szellemi igényeit. Azonban ettől még az Orbánt kevésbé kedvelőknek is kár lenne eufóriába ugrálni magukat.

Mert a magyar álomhelyzetnek csak az egyik oldalán billeg a miniszterelnök és az ő álmai. Amely utóbbiak között nyilvánvalóan ott szerepelt az Olimpia. Mert akkor ő lehetetett volna az a kormányfő, akinek munkásságát a nemzetközi helyzet annyira, de annyira visszaigazolja, hogy még az Olimpiát is ide sorsolják. Ha az ország különben beledöglik, akkor is. Így teljes mértékben megérthető az, amikor álomgyilkosságról fecseg Orbán a rádióban. Az, hogy a Fidesz részéről Kocsis szinte már az eredendő bűnről beszél az eset kapcsán, az sem lóg ki a képből. A valamikori miépes figura nagyjából annyira képes az árnyalt világkép artikulálására, mint egy széndarab a sötét szobában. De valószínűleg őt ezért szeretik. Meg talán a széljobbos kapcsolataiért, ha vannak neki. Azzal meg amúgy sem szokott sem ő, sem a pártja sokat foglalkozni, hogy egyébként ki mit szeretne. Számukra csak egyféle állampolgár létezik: a Fidesznek révülten tapsoló. Mindenki más a haza ellensége.

Az, hogy ez nem jó, nem nagy újdonság. Az, hogy ez a szemlélet még annak sem jó, aki kezdetben lelkesen tapsol, az is nyilvánvaló. Aki nem hiszi, járjon utána. Egy könyvtárban. A diktatúrák tündöklésének és belső ellenségkép-keresésének. Az, hogy a protodiktaturák maturációjával szemben egy agilis politikai ellenzék lehet a leghatásosabb társadalmi erő, az is nyilvánvaló. Az, hogy hazánkban egy tesze-tosza, apró alig-valamikben megnyilvánuló, lassan önmagával sem tárgyaló zagyvulat az politikai ellenzék regnál, az is nyilvánvaló. Ellenkező esetben nem az önszalámizás bajnokaitól várnák a csodát. S persze nem lenne égető késztetése egyik pártnak sem, hogy egy társadalmi „célszervezet” akciójára próbáljon rárepülni. Mert volna saját, jól kommunikálható programja, és saját elképzelése. Azon kívül, hogy mostantól ő akarja az óvoda-udvar bal csücske makkfájának az árnyékát.

Alkalmasint persze, ha lenne ilyen ellenzék, akkor fel sem merülne, hogy egy adott cél elérése, netán egy adott szakma érdekében fellépve, széles politika platform alakuljon. Márpedig egy párt általában az utóbbit képviseli. Kielégítve az aktuális csodavárók aktuális igényeit. De egyben kiürítve, marginálissá szorítva az eredeti célt. Nem egy esetben céltalanná is téve az eredeti mozgalmat. Akár elérte azt, amire alakult, akár nem. A Momentum Mozgalom esetében, ha a cél a budapesti olimpia elmaradása volt, akkor ezt a célt teljesültnek tekinthetjük. Abban a pillanatban, amikor a fővárosi közgyűlés a pályázat visszavonásáról dönt. Amennyiben ez bekövetkezik, akkor snitt, vége. Teljesen felesleges túljátszani a szerepet, és túldimenzionálni a mozgalmat. Ez ugyanis, hasonlóan a többi politikai kérészhez, nem győzelmet, hanem fásultság-növekedést eredményezhet.

Azon sem érdemes polemizálni, hogy az aláírók lelkesedésével mi lesz a jövőben. Azt éppen az tarthatja fenn, ha közlik: a célt elérték. Aki az olimpiai játékok ignorálása miatt írta alá az íveket, az simán átverésként értékelheti, ha ezt követően, rá is hivatkozva, egészen más politikai célok kezdenek előbukkanni. Legyen az akár egy másik aláírásgyűjtésre való ráfordulás, akár a Momentum párttá alakulása. Amitől a mozgalom aktivistái nyugodtan alapíthatnak pártot. De nem ebből a mozgalomból, és nem a jelen aláírásgyűjtésre támaszkodva. Nem jogilag, mert attól akár egyházzá is alakulhatnak, hanem a politikai célszerűség okán. Még akkor is, ha látható: valós ellenzék nélkül nagy a csábítás. Mert sokan egyfajta messiásként hajlamosak tekinteni egy-egy ilyen mozgalomra. Amely várakozást simán ki tudják használni a Pukli-osztályú politikai kalandorok. Elérve azt, hogy sokkal nagyobb szívességet tegyenek hosszú távon a hatalomnak, mint azt a résztvevők, támogatók egyébként szeretnék.

A Momentum Mozgalom neve gyakorlatilag összefonódott az olimpiai ellenkampánnyal. Ennyi. Elhiszem, hogy néhány mozgalmárnak most nagy a csábítás a párttá alakulásra. Azt sem kétlem, hogy jelentős a látszólagos tömeg, ami mögöttük áll. De ez a tömeg az olimpiai aláírásgyűjtés miatt áll mögöttük. Ez kevés egy pártnak, és gyorsan elolvadhat, ha a most aláírók becsapva érzik magukat.

Ettől még persze jó lenne, ha nem alakulna az ország egy rasszista diktatúrává. Meg semmilyenné. Meg jó lenne egy népszavazás Paksról. Meg jó lenne, ha lenne valós ellenzék. Meg jó lenne sok minden. Közte olyan politikai szereplők is, akik nem egy szereptévesztés áldozataiként kerülnek be a politikába.

Andrew_s