Az ellentmondások embere

Életének 83. évében eltávozott a hazai politika utóbbi éveinek egyik meglehetősen ellentmondásos embere, Pozsgay Imre. Volt idő, amikor esélyes köztársasági elnökjelölt volt. S volt idő, amikor az állampárt kommunikációjában töltött be fontos szerepet. Politikus volt. Viszont ember is. Az utóbbi, az ember, nyugodjék békében.

Az előbbi, a politikus is nyugodhatna békében. De aligha van jelentős politikus, akinek a ténykedését nem elemzik, értékelik. Majd újraértékelik. Pozsgay Imre esetében márpedig bőven van mit újraértékelni is. Sajátos módon nem is csak azt, amit a rendszerváltásnak nevezett elitváltás előtt tett. Melyben elévülhetetlen szerepe volt. Ezt aligha lehet elvitatni tőle. Miközben az emlékekben leginkább azok a viták maradtak meg, amelyeket a munkahelyen folytattunk le a kávézások közepette. S amelynek leginkább az volt a mottója, hogy felesleges leváltani a kormányzatot. Mert az előző garnitúra már eleget lopott és kevésbé éhes. Alkalmasint nem okvetlenül Pozsgay tehet arról, hogy ezek a beszélgetések az utóbbi években egyre többször jutottak eszembe. Legfeljebb azért, hogy bevállalta: emblémaként rángathassa egy olyan párt, amely a rendszerváltás óta a pre-kádári rendszer visszarendezésének élharcosává vált.

Azt is kár lenne vitatni, hogy Pozsgay jelentette be 1989 január 29-én a Kossuth rádióban azt a véleményváltozást 1956-ról, hogy ellenforradalom helyett tekintsük inkább népfelkelésnek. Aki még emlékszik az akkori viszonyokra, azt sejtheti: pont annyira volt izolált vélemény ez a Párton belül, ahogy ma nyilatkozik egy államtitkár Orbántól függetlenül. Mégis sarokpont volt a történelem értékelésében. Leginkább annak előkészítéseként, hogy az akkori kormány jelentősebb arcvesztés nélkül leülhessen az akkori ellenzékkel. Bebiztosítva azt a váltást, ami más forgatókönyvek mentén simán elsöpörte volna az akkori kormányt és az akkori ellenzék nagy részét. Alkalmasint egy újabb, akár csak tömeges utcai tüntetésekben megnyilvánuló, népfelkelés keretében. Melynek elmaradása kapcsán ismert a későbbi, a forradalmat hiányoló cinikus kijelentés. A váltás egyik legnagyobb politikai haszonélvezőjétől. Aki sehol nem lett volna, ha Pozsgay, a békés átmenet jelentős robotosaként nem játszik ki minden szelet a vitorlákból.

Amiben az akkori viszonyok között talán igaza volt. Még akkor is, ha mára jól látszik a tömeges katarzis elmaradásának a hiánya. Egyszerűen azért, mert a többség nem élte meg lélekben a váltást. Nem érezte magáénak az eredmények javát, maga által kiküzdöttnek a demokráciát. Amit így megbecsülni is kevesen tudtak, és tudnak a mai napig. A rendszerváltásban elévülhetetlen érdemeket szerzett államminiszternek tehát abban is aligha vitatható érdemei vannak, hogy Orbán Viktor nem megyei tanácselnökként koslat az aktuális minisztériumi osztályvezető fara után. Mert egy demokráciáért megharcolt, azt megbecsülő, és a pártatyuska éjjelije elé helyező országban még talán az se járt volna ki a kezdő diktátornak.

De ez lehet izolált vélemény. S nem is méltó talán, hogy egy most elhunyt politikust a maga mögött hagyott söpredék alapján ítéljenek meg. A hosszú életút megannyi állomását pedig úgyis még sokan fogják így-úgy méltatni.

De az ember nyugodjék tényleg békében!

Andrew_s