2013. január 30., szerda

Úton az egymillió piacszűkítő felé.



Matolcsy György vízióival általában akkor is baj szokott lenni, ha véletlenül megvalósul. Ilyen a tündérmeséről szóló kijelentése is, amivel az a baj, hogy a tündérmesében nem a palota, hanem a kútban ülő béka feneke jutott az országnak. A megvalósult beruházások részleges elbaltázásával, tartósnak ígérkező recesszióval, illetve stagnálással, és a munkanélküliek gyarapodó számával. Így, amikor suttogó propagandával előkészítve az MNB-be szánt miniszter ismét előszedi a kopott lemezt az egymillió új munkahelyről, akkor joggal lehet tartani az esetleges megvalósulásától.

Az nyilvánvalóan káros, ha az egymillió új munkahely úgy fog megvalósulni, hogy a külföldön munkavállalók száma fog drasztikusan emelkedni. A jelenlegi állapot ugyanis leginkább ezt teszi valószínűvé. Lehet ugyanis nemzeti demagógiát folytatni, de a sarki boltban azért aránylag keveset adnak. Legalább is még egyetlen kisközértben nem láttam kint a táblát: „hazafias szólamokért kaviár adunk”. Amikor tehát nincs egzisztenciális biztonságot nyújtó gazdasági helyzet, akkor a puszta túlélés is sarkalló tényező lehet. A szétveretés felé száguldó, és a szekularizáltságot feladni látszó oktatási rendszer pedig még azzal sem teszi az itthon maradást vonzóvá, hogy a gyermekek iskoláztatásának ábrándja tenné érdemessé a szívást a szülők részéről. Sőt! A szélesedő körben költségtérítőssé váló oktatás inkább az ellenkező irányba hat.

A megoldás nyilvánvalóan az lenne, ha a hazai munkaerőpiac adna megoldást az új munkahelyek megvalósulására. A jelenlegi hírek azonban sokkal inkább a valós, piaci bért megfizetni képes gazdálkodási szektor csökkenő munkaerő-éhségét jelzik. Ez végső soron talán könnyen belátható következménye annak, amikor a vállalkozói szektornak ötletszerű adópolitikával, és kiszámíthatatlan gazdaságpolitikával kell számolnia. Aki ugyanis ma bátor kiállással azt mondja, hogy kiszámítható játékszabályok mellett tud tíz éves üzleti tervet készíteni, az alighanem mehet az öltözőbe a muszájdzsekiért. Még akkor is, ha töretlen bizalommal néz Orbán Viktor hatalomba maradása elé. A jelen történések ugyanis azt mutatják, még például a diáktüntetések során is jól láthatóan, hogy Orbán Viktor önmagához képest is következetlen, és kormányának tagjaiban is a szervilizmus a legmarkánsabb tényező. A gazdasági és politikai következetességhez képest mindenképpen. Már akkor, ha a hatalomvágyat leszámítjuk, mely valóban következetes és állandó tényező.

Maradnak a munkahelypiacon a direktívák mentén zajló foglalkoztatási formák, melyek közül hazánkban a kormányzat az alulfinanszírozott közmunkát tekinti a problémák kulcsának. Azt sem vitatom természetesen, hogy ahol tartós és magas a munkanélküliség, ott nagyon komoly mézesmadzag-hatása van annak is. Az éhenhalás elkerülésére nyújtott alamizsna is megóv ugyanis az éhenhalástól. Miközben attól még az alamizsna az marad, ami. Nem azért, mert szégyen lenne dolgozni, mint azt a szélsőségek felé kacsintgatók demagógiája sugallja. Hanem azért, mert a közmunka nyilvánvalóan reprezentálja a mindenki feje felett lebegő egzisztenciális fenyegetettséget. Ami önmagában is demoralizáló. Legalább annyira demoralizáló, mint maga a munkanélküliség. De kicsit másként, és ez az, ami kedves lehet a hatalom számára. A gyakorlatilag kényszeres munkavégzéshez kapcsolódón morzsákat potyogtató hatalom ugyanis a még szolgálatban levő csinovnyikokat is megfélemlíti ezzel. Odamutogatva, hogy: „nyaltok, vagy így jártok!”. Erősítve a szolgalelkűséget, és csökkentve az egyéni kezdeményezőkészséget. Ami édes zene a diktatúrák, bocsánat, irányított demokráciák vezetőinek.

A hatalomtechnikától függetlenül, gazdaságilag is zsákutca lehet a közmunkára alapozott foglalkoztatás-bővítés. Annak fedezetét ugyanis az államnak kell állnia, ami nyilvánvalóan a közvetlen állami kiadásokat növeli. Ennek fedezete pedig nem lehet más, mint a felvett hitelek, illetve az adók. Ha tehát Matolcsy György a közmunkások számának növekedésében gondolkodik, akkor előrejelzi a még rapszodikusabb adópolitikát. De a hitelek sem jobbak, mivel azok kamatait is ki kellene termelni a jövőben. Minél magasabb kamatra ad el tehát a kormányzat kötvényeket, annál többet. Ami recessziós környezetben nehéz, és végső soron nem tesz mást a kormányzat, mint a jelenlegi trágyahalomból gazdasági aknazárat hoz létre a következő ciklusok alá. Azonban még abban az esetben is gond lehet a közmunkára alapozott egymilliós számmal, ha ettől eltekintünk. Azért, mert végzetesen ronthatja a munkavállalói rétegek alkalmazási struktúráját.

Amíg ugyanis piaci viszonyok közötti bérek kerülnek kifizetésre, addig számítani lehet a kényszerfogyasztáson felüli költésre, illetve megtakarításra. Kiszámítható belső viszonyok között itthoni megtakarításra és itthoni költésre. Amikor tehát a szektorális adók a legpiacibban bérezettek körében növeli a munkanélküliséget, a vállalkozásoktól való elbocsátások pedig általában csökkentik a versenyszféra foglalkoztatottságát, akkor ezzel ellentétes folyamat zajlik. A rosszabbul fizetett rétegekben arányában növekszik a dolgozók száma, míg a jobban fizetett alkalmazottak száma csökken. Nem egy esetben lefele korrigált fizetés melletti munkahelyváltással fűszerezve, ami az adott személy, család esetében biztosan káros morálisan. De az is nyilvánvaló, hogy a költési struktúra áthelyeződik a kényszeres költésekre. Elsődlegessé a puszta fennmaradást téve. Ezzel rontva a belső piacát az ezen túlmutató szolgáltatást, terméket kínálóknak. Ott növelve az elbocsátásokat. Amikor tehát a kormányzat a közmunkások számát kezdi emelni, akkor az alacsony megfinanszírozottságú munka közvetve tovább rombolja a belső piacot, és növeli ezzel a munkanélküliséget.

A kormányzati statisztikák javítására tehát lehetségesnek tűnhet a foglalkoztatottság növelése papíron. Ha azonban a gazdaságba került munkabért tekintjük, akkor annak tömege könnyen lehet, hogy nem nő. Esetleg akár csökken is. Ez pedig aligha lehet a kilábalás programja. Akármit is mond a kétbalkezes miniszter egy gyáravatáson, vagy megállapodás-aláíráson.

Andrew_s

2013. január 29., kedd

Lúdtalp orrán rózsaböjt.

Greg Newbold - Cyrano de Bergerac
Forrás: Mseffie.com
Az ország oktatáspolitikai krétalobbistája Szegedre látogatott, és ott találkozott a polgármesterrel, Botka Lászlóval is. Tekintettel arra, hogy államosították az iskolákat, végső soron önmérsékletre vall a polgármester részéről, hogy fogadta Hoffmann Rózsát. Bár ebben való közreműködését megköszönte az államtitkár-asszony. A polgármester ezirányú gondolatairól, telepátia híján, nem szereztünk tudomást. Ahogy az oktatáspolitikáért felelős államtitkár esetében is csak arról értesültünk, amit elmondott a beszéd-hakni legújabb állomásán, melyről a SzegedCafé adott egyenes tudósítást.

Ennek a tudósításnak az alapján Hoffmann Rózsa, mint említettem, megköszönte a polgármesternek a sikeres közreműködését az iskolaállamosításban. De ettől eltekintve is érdekes kijelentéseket tett a látogatása, illetve azon előadása során, melyet „A köznevelési és a felsőoktatási rendszer megújulása” címmel tartott. Mely előadáshoz alighanem az a „A köznevelési rendszer aktuális folyamatai” című, korábbi fellépés adta a főpróbát, amely során a Hallgatói Hálózat (HaHa) nem kis zavarba hozta az oktatáspolitikust, és szellemi testőrségét egyaránt. De ugorjunk vissza Szegedre, és az említett látogatás során tett megnyilatkozásokra. Miközben azért adózzunk tisztelettel Hoffmann Rózsának azért, hogy egyáltalán elment azok után, hogy az államosítás korántsem annyira egyértelműen pozitív szakmai fogadtatásban részesült, és aligha ő tekinthető a legnépszerűbb politikusnak manapság. Így bátorságát tisztelet kell, hogy övezze. Akkor is, ha természetesen tudjuk, van olyan fizetés, amiért vastagodik a bőr, ha kell. S van olyan testőrség és környezet, ami a szintén pallérozza a bátorságot. Környezetileg például gondolhatunk arra, hogy a diákság, de szülők és hallgatók szervezeti eddig is nagy önfegyelemmel viseltettek a megmozdulások alkalmából.

Ám, hogy szó essen az államtitkártól esett szavakról is, mindjárt az előadás egyik, az általános célokat magasztaló kijelentését érdemes idézni, és ami szerint „a magyar iskolarendszernek ismét fel kell jutni arra a magaslatra, ahol egykor a klebelsbergi időkben volt”. Az időközben eltelt időt tekintve ez biztos ígéretes cél. Különösen, mivel továbbra sem tudni, hogy az 5000, főként tanyai iskolát létesítő, a középiskolai oktatást megreformáló, a reálgimnáziumokat megalapító és a felsőoktatás tudományos iskolát támogató gróf Klebelsberg Kúnó mit szólna Hoffmann Rózsa álszekularizált, de egyébként is sokban pont az ellenkező irányba haladó oktatáspolitikájához, Talán szerencsére nem tudjuk, és talán az oktatáspolitikáért felelős államtitkárnak is jobb, ha nem tudjuk. Pár tekintetben tehát tényleg jó lenne, ha eljutnánk oda, ahol egyszer már, mintegy nyolcvan éve, már tartott a hazai oktatás alapkoncepciója. Ott, hogy van élet és tehetség a kormányhoz közeli versenyistállókon kívül is.

Ezért aztán, miközben személy szerint nincs személyes statisztikám arról, hogy a diákok globálisan hülyék-e annyira a történelemhez, mint azt Hoffmann Rózsa gondolja, azért némi pedagógiatörténelmi olvasgatás talán az államtitkár-asszonynak sem ártana. Ha igaz az az állítása, hogy a diákoknak fogalmuk sincs Trianonról, és az erdélyi magyarságról, az is gond persze. Azonban talán a képviselőtársait sem ártana felvilágosítani pár történelmi tényről. Mert a 2011-ben írtak, miszerint a történelemoktatás káosza napjainkban köszön vissza például a rasszizmusban, ma is tarthatónak tűnik. De igaz lehet az alapismeretek hiánya akkor is, amikor például a család fogalmát feszegetik Hoffmann Rózsa párttársai. Olykor láthatóan olyan keresztre, amihez Jézusnak a gyermekek diszkriminálása kapcsán köze se nagyon volt. Úgyhogy az oktatásért felelős politikussal igenis lehet, és néha kell is egyetérteni. Az pedig nyilván optikai zavar csupán, ha a kormányzó elit esetében ellentétes folyamatokat vélünk látni.

Nem úgy a sport terén. Ebben az esetben igenis nagy az előrelépés. Stadionprojektek indultak minden mozdítható, és korábban mozdíthatatlannak gondolt pénzekből egyaránt. Mert igazán tarthatatlan lenne, ha hazánk a tízmillió pocakos futballszakértő országává váljék. Miközben maga Orbán Viktor nyilatkozott a nyalka legény kívánatos voltáról, igazán szomorú lenne az, ha igaz, hogy „egyre inkább hájas és lúdtalpas gyerekeket nevelt ki az eddigi rendszer, akik magas vérnyomással is küszködhetnek”. Ennek fényében nyilván a gyermekek táplálkozási problémái, a gyermekéhezés rekordokat döntögető adatai is más megvilágításba kerülnek. Tulajdonképpen akár hálásak is lehetünk azért, hogy nem került megvilágításra esetleg a gyermekeknek olyan fejadagrendszer, csak az ő érdekükben, mint amit egy másik „hölgy” valósított meg. Remélhetőleg az erdélyi történelem fetisizálása idáig nem fejlődik. Bár a szegényebb rétegek oktatásba való becsatlakoztatása kapcsán azért a miniszteri cinizmus már debütált korábban, és a tartós recesszió is adott. Hoffmann Rózsa, lássuk be, szerényebb maradt a testnevelésórák sikerként való bekönyvelésével. S mert ő is egy előző rendszerben járt iskolába, nyilván első kézből tudja a parlamenti lúdtalpasok számát, és ezek szerint a vérnyomásával is gondok vannak. Hölgyek kilóit pedig nem feszegetjük.

Mert udvariasak vagyunk. Annál mindenképpen udvariasabbak, mint az, aki kormányzati tisztséget betöltve, a pulpitusról nevezi a sorok közt tohonya ostobának a hallgatóságát. Elvégre, ha már csak lúdtalpra telik, míg a kacsaláb mások alatt forog, legalább bojt legyen rajta. Bár, mint a kérdésesen lúdtalpas Cyrano de Bergerac-tól tudjuk, a rojt és bojt sem létkérdés:

Erkölcsömben van elegánciám!
Piperkőc járhat szebb ruhában, ám
A tisztaságra én jobban vigyázok.
Mert - Istenemre! - sose mennék mások
Elébe én egy félig lemosott
Gyalázattal... se összefoltozott
Rongy becsülettel... sem dagadt, meredt,
Még félig alvó lelkiismeret
Piszkos szemével!... Én szabad vagyok
S a lelkem tiszta! Rajtam ez ragyog!
A derekamra nem adok sokat,
Arra igen, hogy derekasan éljek!
Pótolják rajtam a szalagokat
A bátor tettek, büszke szenvedélyek!
És kackiás bajusz gyanánt fenem
Szúrós hegyesre vidám szellemem,
S amerre járok szerteszét e honban,
Igazság peng sarkantyúként nyomomban!


Andrew_s

2013. január 28., hétfő

A második félév diák-félideje.

Foto: EISimay
A tanítás lendületbe jön hamarosan a második félévében a 2012/2013-as tanévnek. Sok szempontból vízválasztó is lehet ez a pár hónap a diákság szempontjából. Hagyományosan is az, hiszen az államvizsgákra, illetve az érettségikre készülés félévei is tradicionálisan a második. Ebből a szempontból is lényeges lehet, hogy a diákság és az oktatáspolitika mérkőzésének aktuális félideje miként alakul majd.

A bemelegítés, mint azt tudjuk, már december óta zajlik, és számos kisebb ment lezajlott. Azt is mondhatnánk, hogy mindkét fél megtette a tétjeit, és egyfajta részgyőzelmek is születtek. Ezek közül a legutolsó kétségtelenül az, amikor a HÖOK megkötött egy részmegállapodást az Emmi vezetőjével való tárgyalások során. Remélhetőleg nem a tárgyalások zárásaként. Ellenkező esetben ugyanis semmi értelme nem lenne annak a bejelentésnek, hogy a HÖOK kiszedette azt a passzust, mely kizárta a Hallgatói Hálózatot (HaHa) a tárgyalásokból. Ami különben önmagában is egy sajátos felfogást tükröz. Nevezetesen azt, hogy egy alapvetően többdimenziós tárgyalási szituáció leredukálható egy kétszereplős játékká. Egy olyan helyzetbe csatornázva be a tárgyalásokat, mely egyaránt ad kibúvót a miniszternek, és osztja meg a diákságot. S nem is csak a diákságot, hanem az oktatáspolitika teljes ellenzékét. Egyáltalán nem meglepő tehát, hogy a HaHa aktivistái megjelentek azon a konferencián, melynek keretében Hoffmann Rózsa és Balog Zoltán a szakmainak kinevezett köz közé gondolta keveredni. A konferencián a hegy elment Mohamedhez, ha már nem hívták a tárgyalóasztalhoz önként.

Ez azonban mit sem változtat azon a helyzeten, hogy az egyetemi hallgatóság felszalámizására komoly erőfeszítések zajlanak. Egyébként nem is teljesen meglepő módon. Még decemberben írtam, hogy „azért nem árt emlékezni arra, hogy annak idején a HÖOK és a Fidesz között nem volt túl éles ellentét”. Ami természetesen nem jelenti azt, hogy most elégedetten dőlnék hátra azzal, hogy „naugye, megmondtam”. Mert nem mindig jó, amikor az előzetes várakozások beigazolódni látszanak. Az azonban biztos, hogy alapvetően két képviseleti megoldás látszik versenyezni, melyek egyike kétségtelenül a HÖOK által reprezentált lényegesen hierarchikusabb érdekképviselet. Vezetővel és képviseleti piramissal, ami azt a képzetet sugallja, hogy elegendő a fejet meggyőzni, aláírásra bírni, és akkor a döntések, megállapodások szépen végighullámzanak az egyes lépcsőkön lefele. Olajat öntve a hullámzó elégedetlenségekre. Melyet tovább csillapít a kiszolgáltatottság a tanintézmények felé az államvizsgák környékén.

Egyben természetesen van egy járulékos következménye is annak, ha a kormányzat csak egy szervezetet fogad el legitim tárgyalópartnerként. Az, hogy elég lehet ellenfélként is csupán erre az egy szervezetre, és az azzal kapcsolatba hozható emberekre koncentrálni. Például egyes HÖK-szervezeteken keresztül. Cseppet sem vitatva, hogy ott sem csak szentek ülnek. Inkább csak jelezve azt, hogy az ellenfelek számának csökkentése, és a játékban maradtak hiteltelenítése, megosztása egyáltalán nem idegen stratégia annak, aki látott már többkörös stratégiai játékot a gyakorlatban. Nem véletlen tehát, hogy a hallgatói szervezetek tagjai szemében elég gyorsan lebuktak ezek a kormányzati húzások. Mert, mint azt tudjuk, de említettem is, azért ez mégis csak egy több szereplős játszma. Egyben a képviseleti formák kezelésének eltéréseit, és az azok közti egyfajta versenyt is elhozva.

A többé-kevésbé kötötten hierarchikusnak tekinthető HÖOK mellett ugyanis kialakultak az alternatív érdekképviseleti, érdekérvényesítő megoldások. Alapvetően a jelenleg elérhető technológiai lehetőségeket „lekövetve” és kihasználva. Ahogy maga a már említett HaHa is hálózatként, alapvetően az internetes szervezés lehetőségeit kihasználva jött létre. Jelezve azt, hogy igenis lehet a bázisdemokrácia talaján állva is hatékonyan mozgósító szervezetet létrehozni, és működtetni. De ezzel a HaHa nincs egyedül, hiszen létrejött hasonló szervezet az egyetemi oktatók hálózataként és a szülők képviseletére egyaránt. Mely szervezeteket Balog Zoltán szintén leseperni látszik a tárgyalóasztalról. Alighanem azért, mert az erősen hierarchikus kormányzat számára érthetőbb egy hasonlóan felépülő, és előéletében sem túl távoli szervezet, mint egy szemléletétől eltérő képviseleti felfogás. Nem vitatva persze azt sem, hogy diffúzabb közösséget könnyebb úgy feltüntetni, mint valós képviselő nélküli, és a tárgyalásokra alkalmatlan szervezetet.

A diákok és a kormányzat kapcsolatában tehát az eljövendő időszak kétségtelenül a különböző képviseleti formák „vizsgáját” is elhozhatja. S persze arra is választ adhat, hogy a minisztérium mennyire hajlandó elfogadni tárgyalópartnerként a különböző szervezeteket. Ugyanakkor kihívás lehet az említett szervezetek számára is az, ha Balog Zoltán meghívja a képviselőiket a tárgyalóasztalhoz. Ebben az esetben ugyanis mégis csak egyfajta hierarchiát kell tudni felmutatni. Arra adva garanciát, hogy a megkötött megállapodások nem csak az éppen jelenlevőkre lesznek később érvényesíthetőek. Egyben természetesen azt a helyzetet is fenntartva, hogy a korábban mozgósított tömeg a későbbiekben is megmozdítható lesz. Ellenkező esetben a kormányzat az időhúzással egyszerűen kiüresíti a diákok, a tanárok korábbi ellenzékiségét. A végén pedig, apró intermezzóként kezelve a decemberi eseményeket, mégis le fogja nyomni az oktatási intézmények, a tanárok és a diákok torkán azt az oktatáspolitikát, amit a Hoffmann Rózsának nevezett hangszórón keresztül, Balog Zoltán keverőpultján át Orbán Viktor szakpolitikai ismeretszintje vezényel.

Miközben megindult a diákok csábítása a szélsőségek irányába is, ami az apátia felé félúton radikális kitörést ígérhet a sorok között. Így újabb korábbi idézettel zárva tehát „csak remélni lehet azt, hogy a most megmozdult, és apátiából felébredt fiatalok tömege nem valami hatalmi megvezetés eszközekén fognak csúfosan orcára esni”.

Andrew_s

2013. január 26., szombat

Fidesz-önvédelmi gyűlöletemlegetés.


A gyűlöleti és a gyűlöletről szóló kommunikáció, noha még messze van a valós kampánykezdet, kétségtelenül konjunktúrának indult. Nem egy esetben szinte már megszokott szereplőkkel. Ahogy Bayer Zsolt esetében a tőle eltérő, vagy számára érthetetlen, elveket vallókkal, szemben már-már megszokottá válhat. Ugyanakkor valamiért a Fidesz berkeiből érkezik a legtöbb figyelmeztetés arra nézve, hogy gyűlöletbeszédes, mocskos kampány várható. Ezzel kapcsolatban a jövőbe nyilván nem látni. Azonban bizonyos jelek nyilvánvalóan láthatóak lehetnek.

Ennek alapján, és a múltat is felidézve, alighanem a Fidesz-nek sem sok szemre hányni valója van a kampánytechnikákat illetően. Függetlenül attól, hogy a napi kommunikációban most éppen rajtuk van a komplexus-képzés sora. Ez utóbbit látszott bevezetni Selmeczi Gabriella, akin először jelentkeztek a Ron Werber-komplexus tünetei. Navracsics Tibor megnyilatkozása arról, hogy a külföldi kampányszakértő szerinte gátlástalan kampányt vezényelhet, ezt tette napra-késszé. Minden bizonnyal megfeledkezve arról az apróságról, hogy Ron Werber feltűnése az MSZP oldalán nem tekinthető újdonságnak. Minden esetre 2012. májusában már érkeztek róla információk. Ahogy arról is, hogy a Fidesz esetében a Századvég-en keresztül ugyancsak ellátják a pártot tanácsokkal az amerikai kampányokban edzett szakértők. Így végső soron sem Selmeczi Gabriella, sem Navracsics Tibor bejelentése az izraeli szakértőről nem tekinthető teljesen sem új tény közlésének, sem olyan megoldásnak, ami tőlük oly messze lenne. Tulajdonképpen még azt sem tekinthetjük aktualitási kulcspontnak, hogy megjelentek óriásplakátok az MSZP megrendelésére. Azt hirdetve, hogy sem a nemzeti tündérfelelős, sem a diákok kedvenc államtitkára nem áll a helyzet magaslatán.

A látszólagos okot, az MSZP, egyébként szerintem elhamarkodott, kampányindítását azért sem tekinthetjük valós oknak, mivel még emlékezhetünk a Fidesz korábbi akcióira. A múltból a jelenleginél lényegesen durvább, 2006-os, „Rosszabbul élünk, mint négy éve” mottójú depresszió-kampányra is gondolhatunk. Arra a plakátkampányra, melynek hatására kétségtelenül megindult a paródiagrafikák áradata is. Alighanem elég alaposan kikezdve a Fidesz-indította kampányt, de nem csökkentve annak eredeti szándékát. Ha a Fidesz-politikusok memóriája mégsem terjedne ilyen messzire, akkor elegendő arra a közelmúltra gondolni, amikor a Civil Összefogás Fórum (CÖF) kezdeményezésére indultak meg a karaktergyilkos plakátolások, és politikus-lejáratást célzó kiadványkészítések. Akinek pedig a CÖF és a Fidesz kapcsolata lenne kétséges, az idézze emlékezetébe a CÖF kitüntetése kapcsán megszólaló kormány-közeli politikusok sorát. A CÖF egyik kiadványa kapcsán alkalmasint Bajnai Gordon szintén álságos kampányt emlegetett. Ami igencsak hasonló kijelentésnek tűnik ahhoz, amit a miniszterelnök helyettese tett.

A különbség abban lelhető fel, hogy Bajnai Gordon ott, és akkor legfeljebb az ellenzék egy potens jelöltjének szerepében jöhetett számításba. Ennek ellenére igazi karaktergyilkossági nehéztüzérséget vonultattak fel ellene. Kijelentése pedig egy konkrét kiadvány és egy konkrét helyzet értékelésére vonatkozott. A Fidesz részéről mostanság adott nyilatkozatok azonban sok szempontból a jövőre vonatkozó extrapolációk. Tulajdonképpen tehát egyfajta előzetes várakozást tükröznek. Akkor is, ha eszembe se jutna szentté avatni egyik politikai szereplőt sem a kampány tekintetében. A kormánypártok nagyobbikja azonban jól láthatóan a jelen történéseit kezeli egy izraeli, az amerikai kampányokban szintén megmért tanácsadónak tulajdonítva. A Fidesz hasonlóan megmért, s ugyancsak Amerikában megmért, saját szakértőihez. Felvetve egyébként azt is, hogy vajon azért tulajdonítják-e könnyű szívvel Ron Werber-nek a plakát-kampányt, mert esetleg a Bajnai Gordon ellen irányuló korábbi kampányhúzás a Fidesz oldalán szintén nem volt teljesen saját ötlet? Az egyik oldalon, az MSZP bejelentései nyomán, nyilvánvalóan ismert lehet Ron Werber szerepe. Azonban az, hogy a Fidesz közvetítő-cég mögé dugdossa a saját szakértőit, korántsem feltétlenül azok szerepvállalásának hiányát jelenti. Így bizony könnyen lehet, hogy a Bajnai Gordon ellen megindított CÖF-kampány mögött a George E. Birnbaum és Arthur Finkelstein alkotta páros ötletei állnak.

A Selmeczi- és Navracsics-féle kirohanások tehát jelenthetnek egyfajta önkéntelen önbevallást is az eddig történtekkel kapcsolatban. De ez lehet egy akár erőltetett magyarázat is. Az eljövendő kampánnyal, az MSZP szakértőjével kapcsolatos Fidesz-bejelentések kapcsán érdemes lehet azonban annak időzítésére is rápillantani. Nem látván bele a kampánygépezetek kártyáiba nyilvánvaló, hogy sok szempontból csak találgathatunk erre nézve. Így nyilvánvalóan csak véletlen, hogy olyan politikai környezetben jelenik meg a szakértő, különben sosem titkolt, származását is igencsak emlegető nyilatkozatcsokor, amikor ismertek a parlamentig nyúló antiszemitizmus okozta problémák. S közel a január 27, a Soá napja. Az esetleges hangulatkeltéssel ellentétben, az azonban kétségtelennek tűnik, hogy a bejelentések egyfajta megelőző védekezésnek tekinthetők. Ha ugyanis a híveket sikerül meggyőzni arról, hogy mocskos kampány várható, akkor az ellenzék részéről érkező tényközlések ellen is könnyebb lehet a kommunikációs védekezés. Elvégre minden, a kormányzati kommunikációt cáfoló, közlést az ellenség ármányának lehet tulajdonítani. Bayer Zsoltot, vagy a Jobbik néhány képviselőjét pedig aligha lesz nehéz rábeszélni arra, hogy egyenesen egy zsidó lobbit sejtessenek majd mögötte. Feleslegessé téve minden más érvelést. Amikor tehát a kormány szemére vetnék a munkanélküliséget, a recessziót, az oktatáspolitika balfogásait, akkor ott lesz az előre leosztott és kéznél tartott válasz: Mindez nem igaz, és csak az izraeli Ron Werber gyűlöletkampánya tehet minderről.

Azon nyomban. Biztosítva a kondicionálást azoknak, akik szemében egy külföldi szakértő csak magyarellenes lehet. S vele persze az a párt is, aki alkalmazza. Amihez persze az is kell, hogy a Fidesz saját, különben szintén importált, szakértői ne igazán legyenek szem előtt. A hatalom és az állami támogatások, illetve megrendelések osztogatási jogának birtokában ez talán nem is okozhat gondot. Ahogy a Századvég is milliárdos állami forrásra számíthat. Arra az esetre pedig, ha valaki mégis elkezdené ezt feszegetni, az is csak a Fidesz előfeltevéseit, a személyeskedő kampányt fogja igazolni a kormány-közeli kommunikációban. A Fidesz hasonló, különben semmivel sem jobb, és hatalmi pozícióból akár gerinctelenebb megoldásait önvédelemnek, válaszcsapásnak feltüntetve. Orbán kedvenc permanens szabadság-, és békeharcát emlegetve.

Ha tehát az ellenzék beszáll ebbe a játékba, és a Fidesz korábbi módszereit használja, akkor könnyen úgy járhat, hogy a kormányzat kialakította pályán akar focizni. Ott viszont a kormányzati szakik leránthatják a saját szintjükre, és ott legyőzhetik a rutinjukkal.

Andrew_s

2013. január 25., péntek

Emberiességi demagógiák.

Emberárnyék
Foto: EISimay
A hajléktalanság talán mindenütt, de a főváros területén biztosan olyan jelenség, amiről nehéz olyan véleményt alkotni, ami nélkülözi a személyes indulatokat. Sok szempontból nyugodtan állítható az, hogy populizmusok csatáját lehet olvasni a hajléktalanokkal kapcsolatban. Akkor legalább is nagyon gyakran, amikor a megoldások körei, a láthatóság, a jelenlét tűrésének kérdései kerülnek terítékre. Így aztán az, aki a kérdésről véleményt mond, gyakran vonja a harag villámait a fejére valamelyik oldalról. S persze nehéz is úgy véleményt mondani, hogy a támadhatatlanságban bízna bárki is.

Már csak azért is nehéz, mivel a hajléktalanok sem képeznek homogén embercsoportot. Különböző életutak, és sorsvonalak közös végpontját jelentheti a köztéren való állandó, életvitelszerű előfordulás. Miközben kár lenne elfeledkezni arról, hogy ez lényegesen többet jelent a fedélnélküliségnél. A hétköznapokban legtöbbször mégis egy leegyszerűsített, egy leegyszerűsítő képpel találkozunk. Olyan, számos előítélettel terhelt képpel, amiben megjelenik a bűnbakkeresés, és a személyes elutasítás éppen úgy, mint a félelem a közéjük kerüléstől. Nem csak a szó fizikai értelmében, hanem szociálisan. Kövér László cinikusnak tűnő véleménye, amely szerint „úgy tűnik, hogy az Alkotmánybíróság nem minden tagja szokott kinézni az autójának az ablakán, amikor a valószínűleg egy elit negyedben lévő lakásától az Ab hivataláig utazik”, joggal épít erre. Miközben, populista véleményalkotóhoz méltón, annyi igazságtartalma mégis megvan az AB kritikájának, hogy nem nagyon lehet differenciálatlan, steril véleményt alkotni a kérdésben. Miközben érthetően érte kritika az AB részéről a hajléktalanságot büntetendő szabálysértésként kezelő jogszabályt.

A közvetlen jogi csatározásoktól eltekintve, a városban járva azért lehet, hogy felmerül a különböző nézőpontok ütközése. Akár egy adott ember számára is. Talán erre számított a főpolgármester, amikor fővárosi sétára hívta az ombudsmant. Az egyik oldalon lehet érvelni azzal, hogy mindenkié lehet a lakhely szabad megválasztásának joga. Így miért ne választhatná a közterületeket, ha kedve úgy hozza? Elvégre ott vannak az aluljárók, a telefonfülkék, a parkok, és megannyi más hely, ahol igazán elférnek, és még a gyalogos közlekedést is csak alig zavarják. Ki lehet kerülni a kisebb nagyobb csoportokban heverőket, és mobiltelefonok korszakában igazán nem nagy szükség van az amúgy is többnyire használhatatlanná gyalázott nyilvános telefonokra. A másik oldalon azonban mégis ott van a közterületeken lakó, akinek meg vannak a saját emberi szükségletei, és biológiai működései. Az egyikhez anyagi fedezet, a másikhoz például mellékhelyiség szükségeltetne. Amikor tehát a szabad lakhelyválasztás joga mellett áll ki valaki, akkor joggal elvárható lenne, hogy ezek kapcsán is alkosson véleményt. Legalább valami személyes állásfoglalás erejéig. Szinte a populizmus szintjéig leegyszerűsítve a kérdést arra, hogy neki személyesen módjában áll-e minden kéregetőnek pénzt adnia, és kedvére való-e húgytócsák közt szlalomoznia?

Mely kérdés még akkor is áll, ha eltekintünk attól, hogy a kéregetés nem egy esetben korántsem passzív elvárásként, hanem például egy villamos, egy megálló, egy aluljáró olykor agresszív végiglejmolásaként jelentkezik. Miközben nem egy esetben kapualjak, üzletbejáratok kapnak előléptetést alkalmi vizeldévé. Amikor vita nyílik a kérdésről, akkor sokszor kapva kapnak az emberi jogok és a humanizmus mellett kiállók a kérdésen. Elfeledkezve arról, hogy sokak szemében a humanitárius jogok felölelik a saját jogaikat is. Ahhoz például, hogy zaklatás nélkül közlekedhessenek a városban, és emellé ne kelljen közegészségügyi kockázatelemzést is végeznie. Az ő szemükben akkor is szimpatikusak lehetnek azok az intézkedések, melyek nyomán a közterületeken megcsappan az ott lakók száma, ha egyébként nem tartoznak az embergyűlölő jogtiprók közé. Abban az esetben tehát, amikor a hajléktalanokat sújtó intézkedéseket csak optikai tuningként kezelik a jogvédelmi szervezetek, akkor megfeledkezni látszanak erről a tényezőről. Nem egy esetben olyan benyomást keltve, hogy kerek szemekkel néznek, amikor a valós megoldási javaslatok felől érdeklődnek. Végső soron emberségi demagógiává, a politikai haszonszerzés látszatává változtatva az eredendően alighanem jó szándékú kezdeményezést.

Nem vitatva, hogy tényleg nagyon nehéz feladat lenne összeegyeztetni a különböző szempontokat. Még azokat a felszínt éppen csak, hogy karistolókat is, melyekre az előbb kitértem. Az is biztos, hogy a hajléktalanság kérdése tényleg nem egyszerűsíthető le a közös masszaként való kezelés szintjére. De a korábban hozott példa talán rávilágíthat arra, hogy miért lehet közösségi talaja azoknak a törekvéseknek, amire legutóbb Erzsébetváros adott példát. Az AB-döntést megkerülő megoldást keresve arra, hogy „a közösségi együttélés alapvető szabályaival ellentétes” viselkedéseket retorzióval illesse. Az ugyanis elsőre is világos, hogy a közösségi együttélés szabályai alapvetően gumikeretet jelentenek, ha hatóság veszi kezelésbe. A legtöbb ilyen szabály ugyanis besorolható az íratlan szabályok közé, és közössége válogatja. Valahogy rosszul veszi ki magát, ha íratlan elvárás-rendszert hatósági jogkörrel akarnak betartatni. Nehéz ugyanis elvonatkoztatni ilyenkor az előítéletek, a pillanatnyi ötletelés gyanújától, amit ellenzéki oldaltól nyilvánvalóan ki is használnak.

A megoldás szinte biztosan valahol félúton lenne. Ott, ahol az egyes rétegek elvárás-halmazainak egyfajta közös metszetét találjuk. Ebbe nyilvánvalóan szerepet kell kapnia a hajléktalanná vált ember jogainak is. Az ugyanis nem igazán várható el, hogy köddé váljon valaki, aki egzisztenciálisan megrendült állapotba került. Ebből a szempontból kétségtelenül hasznos az a figyelemfelkeltő akció, ami az üresen álló közösségi lakásokra hívta fel a figyelmet. Még akkor is, ha aligha adhatott választ minden kérdésre. Például a szomszédságban lakók elutasítását aligha lehet rendeletileg nem létezőnek nyilvánítani. Márpedig amíg előfordulhat olyan helyzet, amikor egy hajléktalan, vagy szociálisan rászorultnak tekintet család beköltözése szinte azonnali értékvesztést okoz az adott, vagy a szomszédos ház lakásaiban, addig ezzel is számolni kell. Az a jogvédős hozzáállás, hogy mindenki embertelen, aki kapát-kaszát eldobva nem csatlakozik a kezdeményezéseikhez nyilvánvalóan téves. Ahogy nyilvánvalóan téves az az előítélet is, ami szerint a hajléktalanság vagy a mélyszegénység csak kriminalizálódott emberi sorsokat takarhat. Mely előítélet fenntartása különben lehet hatalmi érdek is. Ami közvetve azt is jelentheti, hogy a hatalmat a hatalomért, a mások feletti rendelkezési jogért kedvelők szemében a mélyszegénység megszüntetése, és az ehhez kapcsolódó előítéletek felszámolása nem feltétlenül kedvező.

Amennyiben ezt is felvesszük a halmazok közé, akkor mindaddig, amíg az ellenfelek megosztása sikeres, addig a gazdasági recesszió akár kedvező is lehet a hatalmi tényezők számára. Márpedig az utóbbi időben az ellenzék szalámizására komoly erőket fordítanak, amit a diákok példája is mutat. A szegénységi lap cinikus kijátszására meg éppen az oktatásért is felelős miniszter adott példát. Talán ezért is lenne fontos, hogy amikor a hajléktalanok kérdéséről szó esik, akkor mindenki számára világos és áttekinthető, alternatívákat is felmutató programok kerüljenek az asztalra. Ameddig a hajléktalanokat kerülgetve naponta megélt közbiztonsági és közegészségügyi problémának érzékelők szemében elvont jogelvek mentén folyó, demagógia felé kacsintó szekértáborharcok zajlanak, addig aligha várható megoldás. Olyan, amelyik számíthat komolyabb támogatásra, aligha. Ameddig pedig nem lesz szélesebb körben támogatható megoldási javaslat, addig tág tere lesz a jogvédelem lejáratási kísérleteinek is. Általában is.

Andrew_s

2013. január 23., szerda

A gyűlölet és a hirdetéspiac.

A megtámadott Magyar Hírlap Echo-ja
A címmel kapcsolatban rögtön leszögezném, hogy nem került elírásra a Gyűlölet- és hirdetéspiac. Annak ellenére sem, hogy a hirdetési felületeken, például buszok farán, és óriásplakátokon is megjelenek meglehetősen karaktergyilkos pacnik. De annak ellenére sem, hogy az informális piaca sem kicsi a gyűlöletkeltésnek, az előítéletekre való ráerősítéseknek. Ebből az utóbbi időben alighanem Bayer Zsolt állatozós cikke lesz az, ami bekerülhet majd a példatárba. S amelynek fényében kissé furcsa az, amikor Selmeczi Gabriella vádol másokat gyűlöletkeltéssel. A nevezett betűvető ugyanis még jelenleg is a Fidesz tagja.

Mégpedig olyan tagja, amely saját kezeivel írva, de minden esetre az ő neve alatt publikálva javított gyűlöletmondatos rekordot. De Selmeczi Gabriellának alighanem nem mondták meg a Fidesz-ben, hogy óvatosan a szövegeléssel. Magától meg talán nem is olvassa azokat az írásokat, melyet az ötös számú párttagkönyv büszke tulajdonosa ír akkor, amikor jól meg akarja mondani a magát. Ezzel szemben mások olvassák, és nem feltétlenül vannak megelégedve azzal, hogy a kormányzó pártot, s közvetve az országot, ilyen írások reprezentálják. Kormányzót, mert jól látható a KDNP, mint magát külön nem megmért tényező, esetében, hogy legfeljebb keresztbe font karral asszisztál Orbán Viktornak. Azt követően, hogy a Bayer írásának teret adó, és a szerző mellett hűségesküt tevő szerkesztőség nem tett semmit, a Magyar Hírlap ellen kezdeményezett bojkottot néhány szervezet. Annak meghirdetésével, hogy felelős cég ne hirdessen az adott orgánumban. A közlemény szerint tizenöt céget kerestek meg a felhívással, s végső soron itt vége is lehetne ennek a történetnek, mivel nyilvánvalóan a cégek saját kompetenciáját képezi a további lépés. Vagy hirdet, vagy nem.

A Magyar Hírlapban oldalán erről egy alapvetően ettől eltérő tematikájú írásban tesznek említést, melynek címe „Újabb támadás lapunk ellen”. Az alcímben világossá téve, hogy a Magyar Hírlap tulajdonképpen az Echo Televízióval azonos. A támadás ugyanis nem az előbb említett gazdasági támadást jelenti ebben az esetben. Arról olyasmit írnak például, hogy a megkeresett cégek között „olyanok is vannak, amelyek szinte sohasem hirdetnek lapunkban”. Ami, lássuk be, eléggé a „na bumm és akkor mi van” kategóriába tartozó megállapítás. Arra, hogy Nemzeti Fejlesztési Ügynökség sajtóosztálya szerint inkorrekt dolog, hogy a „Magyar Helsinki Bizottság azelőtt szólította fel a cégeket a csatlakozásra, hogy arról előzetesen egyeztetett volna velük”, szintén erre hajaz. Elvégre hátha tudnak a cégek olvasni, és a kapott levél alapján is képesek döntést hozni a csatlakozásról. De az említett támadásnak, mint említettem nem is ez a célja, mint megtudhatjuk. A fenyegetés egy fényképben testesül meg, mely egy olyan szövegről készült, ami maga a furcsaságok tárháza.

Egy pillanatig sem vitatva persze a képaláírást, miszerint: „Ha esetleg provokáció is lenne a szöveg, valaki akkor is megírta”. A probléma az ilyen szövegekkel akkor szokott kezdődni, amikor kiderül, hogy ki írta. Leginkább akkor, amikor esetleg az derül ki, hogy korántsem az írta, akit sugallni szeretnének szerzőként. Adott esetben nem ez lenne az első eset még a magyar sajtótörténelemben sem. Amíg a vizsgálatok zajlanak, azért érdemes lehet elgondolkozni magán a fenyegetésről közölt képen. Az, hogy közölt aláírás a cigánysághoz kapcsolná a fenyegetést, miközben a tartalom ennek ellentmondani látszik, máshol is elemzés tárgyává vált. Joggal. Azonban a tartalomtól függetlenül is felmerülhet némi furcsaság a szövegről készült kép alapján. Az ugyanis, hogy valaki csupa nagybetűvel írjon egy középre-zárt szöveget imitáló levelet alighanem nem gyakori. Még akkor sem, ha a régi mechanikus írógép látszatát akarná kelteni valaki. A bekezdés feletti sorkizártságra utaló szövegre ez szintén igaz lehet.

Ezen írógépek esetén ugyanis igen ritka jelenség, hogy a betűk közül egyiket se üsse a sor fölé, illetve a sor alá. Ugyanakkor, a közölt kép minimális jobbra-forgatását kijavítva már a látszata is hiányzik az egyenlőtlen gépelésnek. Az pedig, leszámítva a szándékos nyelvtorzítást, szintén ritka, hogy azonos szavakat különböző hibával írjon valaki. Márpedig a „HALÁL” szó legalább háromféleképpen szerepel a szövegben. Az pedig végképpen nem tűnik valószínűnek, hogy egy szöveget úgy írjanak különböző személyek egy mechanikus írógéppel, hogy a festékezésben, a leütési erőben, alig van eltérés. A kis valószínűség azonban nem jelent lehetetlenséget. Ahogy az sem, hogy a Magyar Hírlapban aláíróként feltüntetett „Oláj Roma Egyesület” ipari emlékgyűjtők egyesülete. Bár a teljesség kedvvért azt is érdemes megjegyezni, hogy a Magyar Hírlapban nincs utalás arra, hogy gépelt szöveg lenne. A tartalom alapján azonban nyilván indul majd hivatalos vizsgálat a fenyegetés ügyében. Akkor majd kiderül talán a tényleges szerző is, mely esetben kis meglepetést okozna, ha kiderülne: tényleg nem írógéppel, hanem szövegszerkesztővel állt elő a szöveg. Márpedig egy szövegszerkesztővel esetleg kellett is csupa nagybetűvel írni ahhoz, hogy ne szóljon be a helyesírás-ellenőrző. Ami azért elég idegesítő lehetett a szerzőnek.

Az meg ugyebár szinte teljesen, nyilvánvalóan életszerű, hogy minden putriban van egy számítógép. Lehetőleg irodai programcsomaggal. Ahonnan éppen akkor írnak, amikor a hirdetési bojkott alá vonandó médiának kell egy kis önsajnálat. S mindezt úgy, hogy azonnal világos legyen: a cigányok tehetnek mindenről, ami rossz szó csak éri azt a béke érdekében menetet is szervező szerzőjét a szerkesztőségnek.

Andrew_s

2013. január 21., hétfő

DNS-be kódolt etikai fejtörő.


Forrás: Galaktika.hu

Az emberi jogok helyzete a világon elég rózsásnak tekinthető akkor, ha a rózsa színét nem firtatjuk. Mert helyenként igencsak gondok vannak akkor is, ha a rabszolgát nem hívják szó szerint rabszolgának, és pincérként munkakönyvezik a prostituáltat. S a publikálttá vált esetek alighanem a valóság jéghegyének a csúcsát képviselik ahhoz képest, ahogy az emberi jogok helyzete áll a világ számos pontján. Ilyen helyzetben felvetni, hogy mi lenne a helyzete egy ősembernek manapság, meglehetősen fantasztikus ötletnek tűnhet.

Az is. Nem véletlen tehát, ha magyar nyelven a Galaktika oldalán olvasható a hír arról, hogy felmerült a neandervölgyi ember genetikai rekonstrukciója. Annak a közleménynek az alapján, mely alapvetően már csak egy vállalkozó kedvű nő jelentkezésétől teszi függővé a 33 ezer éve kihalt emberág újraszületését. A szó szerinti újjászületését, illetve újjá szülését. A technikai részletekről lehet olvasni a jelzett közleményekben, és ismerve például az ember genetikai térképezésének sikerét, a mesterséges kromoszómák létrehozásának lehetőségét nehéz lenne egyértelműen lehetetlennek elkönyvelni a sikert. Annak a sikerét, hogy a régészeti leletekből kivont és az emberi genom megfelelő helyére beépített DNS-szekvenciák felhasználásával rekonstruálható mai emberrel párhuzamosan is létezett, de már kihalt ág. A felmerülő kérdéseken elgondolkodva azonban akkoris csak nyerhetünk ezen, ha a közlemény eltúlzottnak bizonyul utólag. Sőt,még akkor is, ha hamisnak bizonyul.

A klónozás lehetősége ugyanis jelenleg is adott, miközben a reproduktív klónozás szinte mindenütt etikai aggályokat vetett fel, és így hivatalosan tiltott. Így egy ilyen projektben részt vevő kutatónak és kísérleti anyának egyaránt komoly etikai, és szakmai ellenállással kell számolni. Különösen, ha figyelembe vesszük, hogy nem egy esetben még a rokonsági béranyaság sem mindenütt és mindenki számára elfogadott. A pénzért való anyasági vállalkozás pedig még komolyabb falakba ütközhet. Hallhatunk érveket a szegénység etikailag meg nem engedhető kihasználását támadó, illetve a másként gyermekre nem számítható házaspár reprodukciós jogát megtámogató érveket egyaránt. A mérlegelés alighanem nehéz falat lehet sokaknak, és nem egy esetben az érintettség is belejátszik a mérlegelésbe. Holott nem is egy másik emberfajról, hanem „csak” személyes, vagy gazdasági problémával küzdő fajtársainkról van szó. Az etikai fejtörő első akadálya tehát mindjárt a neandervölgyi gyermeket kihordó béranya kiválasztása, vagy akár jelentkezésének elfogadása körül ott ágaskodik.

Amikor ezen túl jutunk, akkor ott van magának a gyermeknek a sorsa. Milyen jogokkal ruházza, ruházhatja fel a társadalom? Embernek tekinthetjük, és érvényesülhet-e rá például a szabad párválasztás és a reprodukció joga. Olyan körülmények között elgondolkodva ezen, hogy még sérült embertársaink esetében is felvetik sokan ennek a jogpárosnak a megvonását. Ha ugyanis a neandervölgyi embert ebből a szempontból embernek tekintjük, akkor ki légyen a párja. Az ugyanis szintén etikátlan lehet, ha újra próbálnánk a keveredési teóriát a gyakorlatban, Azt, miszerint nem elfogyasztotta, kiszorította, hanem beolvasztotta a Homo sapiens a konkurenciát. Így aztán mindjárt különnemű testvérkéről is illene gondoskodni a rekonstruált csemetének. A csemetéknek, akik felnövekedése esetén aztán persze jönnének a további kérdések.

Mondhatni csőstől jönnének, mivel igencsak gondot jelenthet az is, ha nem annyira eszes, mint amennyire jelen fajtársaink hiszik magukat. Ebben az esetben ugyanis pillanatok alatt alávetett, rabszolga-szerepben találnák magukat. Miután persze egy emberi állatkertben kicsodálkozta rajtuk magát mindenki. Tekintve azonban, hogy nem maguk akartak rekonstruálódni, a ketrecbe alighanem a létrehozójukat is oda kellene tenni. Ami persze mit sem csökkentené a morális aggályokat. Mely aggályokat az sem csökkentené, csak fokozná, ha eszesebbnek bizonyulnának, mint jelen fajtársaink. Mert még ebben a helyzetben is az intelligenciára alapozó projektek agy-rabszolgáivá válhatnának. Cseppet sem téve boldogabbá a moralisták zömét, de valószínűleg a neo-neandervölgyieket sem. De mindezek a kérdések csak éppen hogy szerény mintái azoknak a kérdéseknek, melyek felmerülhetnek.

Jogos lehet a kérdés, hogy akkor mi értelme lehet felvetni ezeket egyáltalán? Nos, véleményem szerint akár még a mostanában sokat emlegetett etika-órákon is értelmezhetőek lehetnek az így felmerült kérdések. Az adott, és reálisnak kezelhető példát egyfajta keretlazító példaként kezelve ahhoz, hogy egy kicsit magunkon is elgondolkozzunk. Akár csak az előbb felvetettekkel kapcsolatban megparaméterezve etikai mércénket a rabszolgasággal, a béranyasággal, örökbefogadással, rasszizmussal, elnyomással és az emberi jogokkal kapcsolatban. Éppen azért, mert mindezek tekintetében nem egy esetben igencsak feketébe hajló rózsák jellemzik a mindennapok gondolkodását.

Andrew_s

Orbáni mítoszkormányzás.

Forrás: deviantart.com
A vezetés számára esszenciális ismeret lehet a kommunikáció megvezető-képességének ismerete. Különösen annak az ismerete, amikor nem is kell direktben hazudni, mert bátran építhetnek a velük szemben állók közti törésvonalakra, illetve a személyiség önbecsapó képességére. Valahogy úgy, mint amikor a mozgófilm egyes képkockáit reklámra cserélik ki. S nem is kevésbé belülről, hátulról ható módon használja ki a szinte tudat alatti reflexeket. Kicsorbítva nem egy esetben a valóság pengéit.

Ennek a lehetőségéről, a felelősséget elhárító, és a látszólagos erős mellé zárkózás kihasználásáról már az első Békement kapcsán szóltam. Akkor is nyilvánvalónak tűnt az arra való alapozás, hogy sikerre vezethet egy olyan kommunikáció mely az egyes embereknek lehetőséget ad a saját rossz döntéseik következményeiért maguktól eltávolítani a felelősséget. A kormányzati hatalom birtokosai sem véletlenül kínálnak fel újabb, és újabb bűnbakokat. Ahogy aligha véletlen, hogy a bűnbakkal készségesen szolgáló Bayer Zsolt sem vált valósan kiközösítendő tagjává a Fidesz-nek. A hatalmi pánik valóban áldozatokat szed mindkét oldalon. A hatalom oldalán is. Erre utalhat a rezsicsökkentési intézkedéscsomag, és a legújabb lázári banksarc-ötlet egyaránt. Azonban, visszatérve az eredeti gondolati fonalhoz inkább a nyugdíjak esetét érdemes talán nézni.

Felmerülhet ugyanis a kérdés, hogy a magánnyugdíj-pénztárak helyzete mekkora kommunikációs értékkel bír. Az egyik oldalon ott van a kormányzat részéről előadott több felvonásban előadott mese a nyugdíjakról, számlákról, vagyonokról. A másik oldalon ott vannak azok, akik mégis kitartottak valamelyik pénztárban. A 2012. év eredményei alapján kifejezetten jól jártak, és a számlák szépen gyarapodtak. A mérleg pikantériája talán az lehet, hogy még a felszámolás alatt levő pénztárak is pozitív mérleggel zártak. Ez szintén ékesen bizonyítja a korábbi, és Selmeczi Gabriella nevével fémjelzett kommunikáció hamisságát. S mégsem biztos, hogy egyben hatásos ellenérv a kormányzati nyugdíjpolitika ellen. A hangsúly ugyanis elsősorban a hatásságon van, és csak másodlagosan a realitásokon. Abban, hogy sokan kerültek vissza az állami nyugdíjrendszerbe számos hatás, passzivitás, zsarolás, átverés egyaránt szerepet kapott. Az azonban tény, hogy mára a többséget képviselik. Az emberek pedig általában elutasítják azt a gondolatot, hogy őket hülyére lehetett venni, gyengének bizonyultak, illetve inkompetens döntést hoztak.

Jól látható ez akkor, ha az internetes véleményrovatokat nézzük, és azt látjuk, hogy sokan akár pillanatok alatt ellenőrizhető tényeket is elferdítenek az egykori szavazati döntésük utólagos magyarázatára. Egyszerűen azért, mert elutasítják az ennek köszönhető belső feszültséget. Így könnyen előfordulhat az a helyzet, hogy amikor a nyugdíjpénztárak helyzete alapján akarna meggyőzni valakit, akkor az nem lenne egyszerű. Nem azért, mert az illető gyengeelméjű, rosszindulatú, vagy Selmeczi Gabriella titkos hódolóinak sorába lépett. Sokkal inkább azért, mert a saját korábbi helyzetértékelését, sorsállapotát menti a saját személyisége védelmében. Akár reflexesen, és akaratlanul is. Komoly, tehetetlenségből épült gátat okozva a kampányhatékonyságban akkor, ha valaki a realitásokkal akarna érvelni. Már csak azért is, mivel ezt a gátat egyetlen esetben lehetne komolyabban kikezdeni. Ha valaki a teljes visszaállítást tudná ígérni.

Azonban ehhez elsősorban az kellene, hogy rendelkezésre álljanak azok a pénzek, melyekből vissza lehet forgatni a gazdasági időszámítást. A kormányzat azonban, nem kezelvén külön a magánnyugdíjakból lenyúlt tőkét, azt belefolyatta a permanens szabadságharc lövészárkaiba. Az a pénz tehát gyakorlatilag elázott a gazdasági állóháború hullámaiban. Miközben pénzintézetek mentek tönkre, szűntek meg, alakultak át. Felelősen tehát nehéz lehetne bárkinek azt ígérni, hogy a korábbi állapotot visszaállítja. Orbán Viktor csapata tehát bízhat a restauráció megfinanszírozhatatlanságában. Ezzel párhuzamosan a kormányzati cinizmus ugyancsak joggal bízhat a tömegek önfelmentő, és a realitásokkal szinte megtámadhatatlan tehetetlenségében. Amit csak tetéz az a kommunikáció, mely egyébként is a kormányfő mindenhatóságát sugallóan a mindenütt jelenlevő állam állandó gondoskodását sugallja. Azok a gesztusok, melyekből az látszik, hogy Orbán Viktor majd odaszól, és mindent megold, ha gond van.

Jól mutatta ezt a diáktüntetések esete, de végső soron a rezsicsökkentő program is. De tulajdonképpen a svájci bankokkal szembeni Lázár-féle kirohanásnak is van egy olyan üzenete, hogy „rettegjetek, mert mi mindent tudunk és látunk”. Az emberek pedig még akkor is elutasítják a pszichikai kényelmetlenséget, ha tiszta a lelkiismeretük. Lázár János, és az azonos tartalommal dobálódzó Giró-Szász András, tehát joggal játszik rá az emberek komfortigényére. Miközben természetesen mindjárt egy újabb misztikus bűnbakkal is szolgál. Legalább annyira misztikus bűnbakkal, amennyire a misztikum világába vész az állam mindenről való gondoskodása. Már akkor, a gondoskodás olyan, mint a devizahitelesek megsegítése az ócsai lakóparkkal. Ahol 80 kirakat-családnak segítenek a közel százötvenezerből. Látványosan, de olyan kérdéseket is felvetve, hogy kinek a telkén és mennyiből is épült az azokat támogató projekt, akiknek a sors-lejtőjén az első kavicsokat Szíjjártó Péter és Kósa Lajos gurította le. Az arányok miatt tehát azért inkább mégis csak misztifikálás az állami gondoskodás.

Miközben olyan hamis biztonságérzetet sugall, melyhez sokan esetleg akkor is ragaszkodnak majd, ha már csak a levegőben állva fogják szedni az almát kikorhadt fa mellett álló eldőlt létra realitásaitól ellebegve. Erre a személyiségi önbecsapásra játszva persze lehet azt mondani, hogy a kormányzat cinikus, vagy gerincproblémákkal küzd. Mondani lehet, míg lehet. Ettől azonban még könnyen előfordulhat, hogy misztikus, mítoszokat, meséket, langyos pancsit ígérő kormányzás hatásosabban eladható lehet a bántó realitásnál. Mert nehéz lehet felébreszteni azt, aki aludni akar.

Andrew_s

2013. január 20., vasárnap

Egy erőszakhír utózöngéje.


A hazai médiában körbejárt egy hír, miszerint nem láttak el egy megerőszakolt nőt. A különböző hazai források az MTI-t jelölték meg alapnak, mely közlemény két kölni katolikus kórházat tesz felelőssé a segítségnyújtás megtagadásában. A hír egyik, és sajátos módon inkább a hírszolgálatra vonatkozó, maga a hír. A másik, nyilvánvalóan annak etikai, morális vonatkozása. Nem teljesen függetlenül az egyes politikai zászlóvivők által hirdetett elvektől.

Ami a hírt illeti, arról érdemes tudni, hogy nem egészen napjaink terméke, mivel az eset még decemberre nyúlik vissza. Ekkor történt, hogy egy fiatal nő egész máshol tért magához, mint ahol az utolsó emlékei szerint lennie kellett volna. A sürgősségi ellátást nyújtó orvosa szerint droggal ütötték ki, és az erőszak gyanúja miatt fordult a kórházakhoz. Maga a botrány január 16-án robbant a Kölner Stadt-Anzeiger-ben, és erre hivatkozva közölte a hírt a Spiegel egy nappal később. Ami persze nem zárja ki, hogy a heti hírösszefoglalókban is szerepelt, de annak fényében, hogy január 18.-án már a világ másik, muszlim felén is javában közölték a hírt, kissé mintha lemaradt volna hazánk a hírversenyben. De legalább jutott valami konzerv-hír vasárnapra is a nagyvilágból. Ugyanakkor alighanem tényleg lényegesebb kérdés az a felvetés, ami a hír mögött lappanghat.

Azt ugyanis nem látszik tagadni, még a kórházakat működtető katolikus alapítvány sem, hogy az eset tényleg megtörtént. Azonban félreértésen alapuló esetként tekintik, hogy etikai, illetve teológiai alapon általános lenne az ellátás megtagadása az erőszak áldozatainak. Az adott esetben ugyanis, azért nem látták el a 25 éves áldozatot, mert ebben az esetben felmerülhet a fogamzásgátlás szükségessége. S annak ellenére történt így, hogy a sürgősségi osztályon ellátták az esemény utáni tabletta receptjével. A nőgyógyászra tehát ennek felelőssége sem hárult volna. Így alighanem az adott esetben az orvos személyes felelőssége és moralitása lehet a leginkább kérdéses. Miközben kérdéses lehet egy olyan vezetői kommunikáció, melyet egy orvos az ellátás megtagadhatóságának is értelmezhet. Beleértve ebbe azt a kommunikációt is, ami egyfajta egyházi elvárásként jelentkezhetett ebbe az irányba a nőgyógyászok felé. Ha ugyanis az orvosba kétely sem merült fel abban az irányban, hogy gond lehet a nemi erőszak áldozatának tulajdonképpeni cserbenhagyásából, jelezhet mást is. Azt például, hogy az egyházi kezelésű kórház napi kommunikációs hangulatában nagyon is benne lehet ennek a lehetősége.

Ami általános, és így hazánkban szintén felvethető kérdéshez is elvezethet. Ezek egyike nyilvánvalóan az, hogy mire számíthatna egy hasonló helyzetbe került hölgy hazánkban. Mert ahhoz elegendő a napi híreket olvasni, hogy tudjuk: sajnos a nemi erőszak hazánkban sem ismeretlen bűnelkövetési forma. Az, hogy a büntetőjog kezeli, azt természetesen tudjuk. Azonban azt is tudjuk, hogy a tettes, leleplezés esetén történő, bírósági elítélése ne teszi az esetet meg nem történtté. Sem annak pszichikai, sem annak biológiai következményét tekintve. Ez utóbbi az, ami akár a politikai közviszonyokig elérő kérdésbe torkollhat. Már csak azért is, mivel parlamenti szinten történtek kirohanások hazánkban a szexuális működéssel, illetve annak következményeivel kapcsolatban.

Kezdve onnan, hogy a mostanában más okból emlegetett Hoffmann Rózsa szerint még a szexuális felvilágosítás sem feltétlen szükséges. Egészen odáig, hogy az abortusztabletta tilalma exportcikké teheti a abortuszt. Miközben abortuszügyben már korábban is folyt némi szemforgatás-gyanús akció a KDNP jóvoltából. Így tulajdonképpen hazánkban is felmerülhet a kérdés, hogy nemi erőszak, vagy annak gyanúja esetén érdemes lehet-e kerülni az egyházközeli kórházakat? Ha ugyanis hazánkban is kialakulhat olyan gyakorlat, hogy megtagadják az ellátást, akkor annak elképzelhetően abortusz-vágy lehet a vége. Lehet, hogy az egyházi kezelésben levő kórházaknak, ha már szövetségük is van, vagy esetleg az egyházaknak, lenne jó valami egységes nyilatkozatot tenni a kölni félreértéshez hasonlók hazai megismétlődésének elkerülésére. Persze jó lenne tudni az éppen aktuális politikai véleményt a nemi erőszak következtében előálló abortusz-igény megítéléséről is, de ez úgyis a választási szélkakast kövei valószínűleg. Elvégre emlékezhetünk a családon belüli, a kapcsolati erőszak megítélése körül előadott véleményekre, és arra, hogy milyen nehézkesen sikerült megalakulnia az ezzel foglalkozó munkabizottságnak.

Andrew_s